Emlékszem, régen, amikor még egy élhetőbb helyen éltem, újév napján
délelőtt gyakran kisétáltam, hogy megnézzem a szürke, melankolikus
várost, ahol még mindenki aludt. Olyan volt a csönd és a kihaltság,
mintha egyedül lennék a világon. Mintha az előző éjszakai bacchanáliának
(amint én rendszerint átaludtam) egy hirtelen totális pusztulás vetett
volna véget. És amikor besétáltam egy benzinkútra vagy egy
éjjel-nappaliba, az ottaniak is csak csendesen köszöntek vissza, mintha
velem együtt az emberiség utolsó túlélői lennének - azon kevesek, akik
valami fatális szerencse folytán nem vettünk részt a végzetes lakomán.
Január elsején az elkövetkező évre mindig úgy tekintünk, mintha
valami lezárult volna és valami új venné kezdetét. Mintha tiszta lappal
indulnánk, mintha az előző naptári szakasz, az előző élet hirtelen
semmissé válna. Míg a régit zajos csinnadrattával temetjük, az új egy
nagy, végtelen, fél napon át tartó csönddel kezdődik.
Szilveszterkor, azt mondják, fogyatkozó kék hold, azaz a hónap második teliholdja volt. Ma éjjeltől tovább fogyatkozik...
Az újév pedig nem kezdet, csupán folytatás.
Nekem azt kívánták az elkövetkezőkre, hogy ne rohanjon annyit a
lelkem, találjam meg a nyugalmat. Én azt kívántam viszont, hogy legyen
több derűs higgadtság leporolni az út közben ránk rakódott sallangot.
Egyáltalán nem biztos, hogy ennek most van itt az ideje - mindenesetre a
következő évben mindketten öregszünk még egy kicsit...
Én azt kívánom magamnak, hogy legyen több a türelem és kevesebb
hiányérzet. Hogy a hiány ne hiányként, hanem lehetőségként, esélyként
jelenjen meg. Szerintem ez mindnyájunkra ráfér, akik átmenetileg a
hiányérzettel próbálnak egyezségre jutni...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése