Karácsony rush

Gyűlölöm ezt a névhúzós-ajándékozós mutatványt karácsonykor, még szerencse, hogy a munkahelyen nincs ilyen, kiakadok, ha olyanokat kell ajándékoznom, akikhez semmi közöm, személytelenségekre költeni meg különösen gyűlölök.

Eddig két karácsonyi alkalmon voltam, és egyiken sem ihattam semmi alkoholt (e hónapra nincs bérletem), viszont már most meglehetősen elfáradtam, mert ez egy idegbaj, hogy az ember még dolgozik is, de jól kell éreznie magát holmi "karácsonyi együttlétekkor". Az első mondjuk egy puccos étteremben volt, és a jó kaja kárpótolt azért, hogy kb. húsz év, mire feloldódom egy relatíve idegen társaságban (velük most voltam először). A második a szokásos munkahelyi, ahol a főnök életében először jól beszélt (röviden, sallangmentesen) egy nyugdíjba vonuló kolléga búcsúztatása alkalmával. El is érzékenyült, olyan volt, mint egy olvadozó jégszobor, amint éppen pattogzik szét a jég, és amikor azt mondta, "hát most még én is elérzékenyülök, pedig nem szabad", akkor hirtelen nagyon-nagyon megsajnáltam, és arra gondoltam, de jó lenne, ha valaki átölelné, mert lehet, hogy az a típusú nő, akit egy ölelés egészen meg tudna változtatni.
Tökre jó fejnek érzem magam, hogy az elmúlt időszakok előzményeit tekintve ilyeneket tudok gondolni.

Nem voltam demonstrálni sehol, amit egyébként bánok.
A diákok számomra most az antidepresszáns.

Tandíj

Nem tudom, mit gondoljak hirtelen erről a tandíj mizériáról.
Arra emlékszem, hogy amikor első éves voltam, és voltak a Bokros-féle tandíj elleni nagy tiltakozások (ami 3000 forint lett volna havonta!), nem mentem el demonstrálni, mert valahogy beláttam, hogy ez elviselhető, tán fontos is, pedig lövésem sem volt (és azóta sincs) a gazdasághoz. Azt a tandíjat nem kellett sokáig fizetni, de aztán jött a kemény divízió, hogy állami meg önköltséges. Fizettem egyébként tandíjat egy évig az angol szakon, amikor nem vettek fel, és előévfolyamra jártam, nem emlékszem, mennyi volt, de nem volt annyira kevés. Aztán felvettek - másodévre, államira.

Aztán azt is láttam, hogy tényleg vannak emberek, akik 9-10 évet töltenek az egyetemen, csak azért, hogy legyenek valahol. De olyat is, akinek nem volt pénze már hó közepén, mert a szülei nem tudtak neki segíteni (ahogy nekem tudtak). Felvettem a diákhitelt is, hogy könnyebb legyen, tavaly fejeztem be a törlesztést, 33 évesen. Már akkor fizetnem kellett, miután lediplomáztam, de még nem volt állásom, hanem a doktori programra jártam. Aztán kitalálták, hogy doktoranduszok is vehetnek fel hitelt, de ezen a ponton nem emlékszem, mi történt.

A tanári fizetésem nem, a törlesztőrészlet viszont minden évben nőtt. Volt sok olyan hónap, amikor komoly gondot jelentett átutalni. Lakásom azóta sincs, csak egy piros bringám, meg jó, van egy kocsim, ami nem az enyém.

Szóval azt gondolom, elég határozottan, hogy ha akkor megmaradunk a Bokros-féle háromezernél, most nem itt tartanánk.
De azt is gondolom, hogy az Orbán-kormány rosszul időzít mindent, nagyon makacs és végletes. 10 450?? Meg mi ez a magyarázkodás a piacképes szakmákról meg a romkocsmában ücsörgő bölcsészekről?
Ma zeneiskolai zongorakoncerten voltam, és baromira örültem annak, hogy vannak még emberek, akik zenesuliba íratják a kölykeiket még akkor is, ha nem is kiemelkedőek esetleg. Még engem is járatott apám, az "új" fiait már nem, mert az ilyesmi "fölösleges". Ahogy a bölcsészek, mondjuk.
Meg mi ez, hogy a tandíjjal akarnak motiválni és pályaorientálni?
A legjobban pedig a röghöz kötést utálom.

És hát ami az embernek a legjobban kinyitja a bicskát a zsebében, az az álszent hazudozás, amit nagyon jól szemléltet a korábbi meg a mostani Orbán nyilatkozatok szembeállítása. Tudom, tudom, nincs min meglepődni,

Azt is gondolom egyébként, hogy ez nem is csak diák-ügy, hanem felsőoktatási ügy is, az elvonásokkal, a létszámstoppal meg a fake szakdolgozatokkal/disszertációkkal/újonnan kinevezett haverokkal együtt.

Nálunk az iskolában is kezdeményeződött valami ülősztrájk amúgy, amit a dirinő aztán úgy engedélyezett, hogy "csak osztályteremben", "csak tanár felügyeletével" lehetett demonstrálni (ergo legálisan nem megtartani az órákat). Mondjuk ehhez sok kollégámnál egyébként nem is szükséges sem demonstráció, sem igazgatói engedély, mert sosem tanítanak.
Nevetséges. Persze ha a FIDESZ-es polgármester baráti köréhez tartoznék, biztos engem is érzékenyen érintene, ha kiszivárogna az iskolámról, hogy demonstrál. (Megjegyzem, a gimnáziumok rendesen tiltakoztak, sőt, tanári karok adtak ki nyilatkozatokat, írtak nyílt leveleket. Mi meg lapítunk, mint szar a fűben, annyira jellemző.)
Azért arra jó volt, hogy a gyerekekkel meg lehetett mindezt beszélni, bár abban, ahogy a gondolataimat megfogalmaztam, benne voltak a kétségeim a szélsőséges véleményekkel kapcsolatban.
Igazán kíváncsi lennék, csak én látom-e középen a megoldást.

Napi villám

Mindenki megbolondult.
Az iskola elejét teleragasztották a tegnapi demonstrálók reggelre. De ezek a tacepaók később eltűntek. (Ez nem tudom, bolondság-e vagy nem.)
Délben posztolok. (Ezt nem szoktam, tehát bolondság.)
A főnök ma megnevelt nyilvánosan, mert szerinte nem köszöntem neki reggel, persze köszöntem, csak valószínűleg azért nem hallotta, mert azt figyelte, van-e rajtam sapka. (...)
A pécsi egyetemisták egy nappal később ébrednek. (Bolondság.)
A pécsi középiskolások három nappal később (bolondság), és nálunk is lehet, hogy lesz ülősztrájk, bár senkit soha nem vesznek fel sehova (nem bolondság).
Egy fiú ma azt mondta nekem, leszarja a tüntetéseket, mert ő ki tudja fizetni a tandíjat és eleve fizetősre megy. (...)
Nyitottam egy másik blogot is, mert kezdek megijedni magamtól.
Bolondság.

Csönd

Valahol ott kezdődött ez az egész, amikor már ötödikes (negyedikes?) koromban lázas betegen egyedül voltam otthon (mert csak lázzal lehetett otthon maradni), és úgy emlékszem, feladatokat is kaptam, hogy mit kell megcsinálnom, meg ki volt készítve a gyógyszer, hogy mit kell bevennem. Meg volt a vonalas telefon, ugye. Aztán olyan is volt, hogy nem kaptam feladatokat, hanem megcsináltam magamtól, mondjuk a nagytakarítást, de anyám, mikor hazajött nem szólt egy szót sem. Aztán később, mikor megkérdeztem, hogy észrevette-e egyáltalán, mondta, hogy persze.

Aztán ott folytatódott, hogy az első sikertelen angol szakos felvételi (plusz az elsőéves magyar szakos év végi vizsgaidőszak) után hazafelé a vonatról már nem otthon szálltam le, hanem a telkünknél, ahol egész nyáron dolgoztuk aztán. Reggel fél hattól este nyolcig kábé. Ott akkor az volt az öröm, ha valaki ebédet főzhetett, mert az volt a pihenés, meg a mosogatás. Na de ez a kiváltság csak lányoknak adatott meg. Ott építettünk például egy cserépkályhát, ami aztán később füstölt, meg különben is elegánsabb a beszerelhető öntött vas, úgyhogy viszonylag hamar le is lett bontva. Egy nyár munkája.
Később aztán ezt a tempót úgy megszokta az ember, hogy a vizsgaidőszakból rögtön beállt a recepcióba egy balatoni városban, aztán ki sem szállt onnan, míg el nem kezdődött az egyetem. Persze ennek az is volt az oka, hogy ne kelljen otthon lenni. A munka, mint figyelemelterelés.

A pattogás aztán életforma lett, a "csinálnom kell valamit" mottó, és az ilyen embereknek nagyon nehéz leállni, mondjuk alkohollal például sikerülhet, csak utána sokkal rosszabb. Sokszor úgy van, hogy manuálisan már nem történik semmi, de belül meg még mindig megy a centrifuga. Ez párosul valami túlzásba vitt (van ilyen?) lelkiismeretességgel, és aztán hamar kész a rövidzárlat. És akkor akár vége is lehetne. De mondjuk nincs, hanem kezdődik előröl az egész.
Ebben aztán még az a legrémesebb, hogy az ember egyszer csak azon kapja magát, hogy a környezetével is így bánik; pattogtatja őket. "Csinálnod kell valamit". "Csinálj már valamit". Tanár és orvos, helyzetbe hozva; a legrosszabb kombináció.

Nincs más megoldás, csak a csönd. Se tévé, se zene, se villódzás, mert ezek mind a felgyorsult, pattogós élet részei. Hanem mondjuk egy hosszú autóút. Egy alföldi havas táj. Vízpart. Az, hogy nem szólunk egymáshoz, csak itt vagy a másik szobában. Lassúság, kényelem, tea, le kell kapcsolni a villanyt az agyban.
És ez nem mérhető az OEP-pel. A hiányának a következményei viszont annál inkább. Például úgy, hogy az ember elfelejt beszélni, ha nem vigyáz, akkor lehet, hogy hosszabb időre.

Mélyen

Ez akár az előző poszt folytatása is lehetne.

Perpillanat mélyen elszomorít az, hogy 2012-ben advent első vasárnapján a nácizmus ellen kell tüntetni. Elszomorít az is, hogy az emberek egy része szerint ez fölösleges, hiszen az egész ominózus beszéd csak elszólás volt. Ezt el is hiszik.

Elszomorít, hogy elmennek a barátaim más országokba annak ellenére, hogy nem akarnak, annak ellenére, hogy itt akarnának élni, azért, mert még a szándék legapróbb jelét sem érzékelik annak sehonnan, hogy itt kellenének. Szomorúak köztük sokan, és szomorú vagyok én is velük meg miattuk.

Hogy naponta olvasok olyan híreket (nem tudom, minek is olvasok), amiktől leesik az állam, vagy azt gondolom, hogy ez csak valami vicc lehet. Legutóbb például ezt. Lassan úgy érzem magam, mintha egy sci-fiben élnék, és minden pillanatban várnám, hogy megjön az öntudatára ébred hős, és felrobbantja a falansztert.
Hogy intézményeket és értelmiségi köröket taszítanak lassan a teljes kétségbeesésbe. Hogy diplomás meg doktori fokozattal rendelkező ismerőseimnek nincs állása. (Nem, nem azt mondom, hogy az ilyen címek feltétlenül szakértelemmel járnak együtt, sőt.) Hogy azok, akinek van, lassan a teljes apátiába süllyednek, nem kommunikálnak a világgal, az ezotériába menekülnek. Hogy még állással és pozícióval rendelkező emberek egyszerűen feladják, hogy küzdjenek a náluk "kisebbekért". Hogy a saját kis kezecskéiket melengetik a saját kis hordótüzeik felett, közben meg persze lehet, hogy már nem bírnak a tükörbe sem belenézni.

Mélységes közönyt látok, amit sértésnek érzek az ambiciózus, a törekvéseiket még fel nem adó emberekkel szemben. Mert a közöny azt sugallja, hogy semminek nincs semmi értelme, ráadásul ragályos, nehezen múló, és mélyre ránt. A nemtörődömség súlyosabb formáit hozza elő, amik aztán hazudozáshoz meg takargatáshoz vezetnek.

Néha úgy érzem én is, hogy nem tudok mit mondani, és ez akkor keserít el leginkább, amikor gyerekekkel kerülök szembe. Mit lehet a gyerekeknek mondani? Persze tudom, hogy mit lehetne és kellene mondani, de hogy mondjam, amikor sokszor én sem érzem? Vagy amikor azt tapasztalom, hogy mindenhol máshol pont az ellenkezőjét mondják, mutatják, láttatják nekik/velük? Meddig tart a hit, és ha elveszik, hogyan jön vissza? Hogyan lehet szembe menni ezzel a mérhetetlen érdektelenséggel úgy, hogy az ember közben nem tántorodik meg, és nem fordul vissza ő maga is?

Ex nihilo nihil.

Ostobák

Tort ül az ostobaság, ezt mondanám, ha Ady Endre lennék. De hát nincs is min csodálkozni, mostanában leginkább már csak szégyellem magam, és valami szörnyű apátia kezd úrrá lenni rajtam a közéléletet illetően. De közben meg akarom is tudni, hogy mi történik körülöttem, hogy amikor majd beüt a vég (...), akkor elmondhassam, hogy legalább képben voltam. Tényleg, ezért nézem a facebookot is. A hírek miatt. A melóhelyen szerencsére most éppen nincs letiltva valami szuper versenyzős közgazdasági online játék miatt. Vagy csak lázad a rendszergazda, nem tudom.

Itt van például ez a mai Novák Előd-ügy, a Novák-Dúró páros amúgy is nagy kedvenceim sok minden miatt, például az Alföldi kapcsán tett kijelentéseik okán. Van az a bölcs mondás, ugye, hogy lehet valaki hülye, csak ne legyen aktív. Az a baj viszont, hogy ez a Novák nem csak hogy hülye, de suttyó is, és mindig rátesz még két lapáttal akkor is, amikor nincs igaza, ami pedig a suttyók igazi jellegzetessége.
Jelen esetben a hülyeségre helyezném a hangsúlyt, ami mondjuk funkcionális analfabétizmusban nyilvánul meg. Nincs egyébként azzal semmi baj, ha valaki nem tud olvasni, mert egy jó hentesnek például nem biztos, hogy birtokában kell lennie a Hegel-összesnek, de hát ez az ember politikus. Ott a parlamentben. Odaválasztották valakik, akik annak a közösségnek a tagjai (is), ahová én is tartozom. És itt jön be az én szégyenérzetem, mert hát igen, érzek valami felelősséget ez iránt az egész iránt még akkor is, ha én nem a Novák Elődre szavaztam. Pedig szavaztam. Ebben talán azért bujkál valami hazafiság. Mármint abban, hogy közösen belátom a nemzet hibáit és igyekszem megértő lenni vele, még akkor is, ha a nemzet (egy része) nem látja be azt az én liberalizmusomat mondjuk, és egyáltalán nem szándékozik megérő lenni vele.
De ez a Novák ostoba, mondjuk, hogy speciális nevelési igényű, és nem érti az iróniát, ami még talán a pedagógus énemet is megmozgatja egy kicsit, mert hát én is olvasni-írni próbálok megtanítani embereket. Akik remélhetőleg nem lesznek politikusok.

Egyébként nem is főként ezt a Novák gyereket hibáztatom, mert ház az iskolában is úgy van ez, hogy a buta gyerek nem annyira hibás. Sokkal több felelőssége van annak, aki rossz helyre íratja, aztán otthagyja, helybenhagyja a rossz képességeit, a marhaságaira azt mondja, hogy ez jó, stb. Egyszóval a felelőtlen oktatás-nevelés, ami a fejkvóta miatt csak meglapogatja a gyerek vállát, aztán leveszi róla a kezét, hadd nőjön, mint a dudva. Pont, mint ez a Novák (meg a többi), akinek a tetteiről megmagyarázzuk, hogy de az nem is, meg nem úgy, meg nem azt akarta, meg egyébként nem rossz gyerek, stb.

És itt jön megint a képbe az, hogy igazából nem is csodálkozom. Az iskolában ilyen Novák Előd-sztorik mennek kicsiben, habár nácizás, zsidózás és buzizás nélkül (jobb esetben). Aki szimpatikus, az ötöst kap, akinek nem jár az anyja szülőire, az hármast. Aki szembeszegül, az kettest. Aki besimul, akármilyen elvtelenül is, az ötöst.
Aki nyal, az nagy tudású, jó szakember, aki nem, arról időről időre meg kell kérdezni, szakmailag indokolt-e a jelenléte. Aki bedilizett, annak nem lehet megmondani, hogy te bediliztél, ki vagy rúgva, hanem finomkodva megpróbáljuk rendbe tenni a helyzetet. A dilis pedig négy ügyvéddel fenyegetőzik. Egymásra mutogatnak, hogy ki miatt nem megy a munka. Fröcsög a szenny, de csak a háttérben. Legitimált a sunnyogás, a takargatás, az ál-imázs, a látszat és a semmittevés. Közben dől a panasz. Ezt tanulják tőlünk, ezt tanuljuk egymástól. Meg azt, hogy a szar az jó, a meggyőzően előadott ostobaság okosság, és hogy bármi eladható.

A buszon ma egy pali hörögve káromkodott, hogy a köztudottan késleltetetten nyíló hátsó ajtók miért nyílnak késleltetve. Felnőtt mondják azt az -- amúgy az anyjuk társaságában lévő kisgyerekeknek -- utcán, "baszd meg, menj már odébb, nem látsz?". Bármit lehet mondani, bármit meg lehet tenni, és nem szólunk egy szót sem.

Költözés

Komolyan megirigyeltem az egyik volt tanítványomat, na nem azért, mert középiskolai érettségivel elvégzett egy mixeriskolát, majd Miamiba közvetítették ki, ahonnan pedig óceánjáró hajón fog dolgozni... Nem, nem hiányzik a twentyfour seven job egy hajón, egyáltalán.

Az hiányzik, hogy nekem is, amikor kedvem tartja, adassék meg a lehetőség arra, hogy elmenjek világot látni, akár Miamiba, akár máshova, és ne kelljen hozzá mixernek lennem, hanem legyenek elegek a diplomáim, tudjak is vinni mindenkit, akivel ezt meg szeretném osztani (mert hogy biztos az első érzésem az lenne annak a miami hotelszobának az ablakában, amiről az előbb láttam fotót, hogy jó, de ezt most kivel osszam meg?!), és az ottlét alatt ne kelljen mást csinálni csak nézni, látni, érezni, hallani.

Nem irigylem ettől a fiútól a sikert (?) -- igen, neki ez siker, mert sosem volt több vagy más ambíciója, majd szépen hazajön a sok pénzzel, alapít egy családot és a felesége neveli a gyerekeket vagy elvesz egy amerikai lányt, és eléldegélnek a mixer fizetésből valahol New Jerseyben mondjuk -- mert mindig szorgalmas és szerény volt, négy évig (amióta ismertem) egy barátnővel, normális családi háttérrel, udvarias és szerény neveléssel (tényleg, láttam a szülők és az ő búcsúfotóját is, ami valószínűleg Ferihegyen készült. Azon a Ferihegyen, amit mi már nem hívhatunk így, hanem másnak kell hívnunk, kitörölve ezzel -- mert erre kényszerülünk -- egy csomó régvolt emléket. Szóval nem irigylem, csak szeretném, ha én is láthatnám Miamit. Meg Amszterdamot. Meg Párizst. Meg egy csomó más helyet. Anélkül, hogy disszidálnom kellene...

Költészet

Ma megkérdezte tőlem az egyik tanítványom, hogy szerintem hogyan tudna ő jó verseket írni. A múltkor ugyanis mutatott párat, amik az apja elvesztéséről szóltak (válás), de nem voltak túl jók, inkább csak érzelmesek és számára fontosak, ámde tök egyszerűek. Nem akartam megbántani, ezért nem mondtam meg neki túl direkt, hogy mi a helyzet, hanem kissé körbefutottam, beszéltem a nézőpontokról, arról, hogy én is írtam verseket, de mégsem lettem költő, arról, hogy milyen fontos verseket írni, stb. Meg hogy egyáltalán milyen fontos írni.
Azóta azzal zrikál, hogy de most akkor tetszenek a versei vagy nem. És hogy hogyan lehetne jó költő.

Valahogy szóba került a napirendje is, hogy délután 1-2-től a gép előtt ül, fél kilenctől valami leckét talán, és 10-kor kell kikapcsolnia a gépet (?!), mondtam, hogy hát, a facebooktól még senki nem lett jó költő.

Azt is csinálja, hogy hirtelen, gyorsan ír pár verset az irodalomórán (az első padban ül), majd az orrom alá tolja, hogy mit szólok, hát nem szólok semmit.

De tudjátok, mit kéne neki mondanom a sokszáz oldalas szentenciák helyett, amiket leírtam neki? Azt, hogy hát Zs., kapcsolja ki azt a rohad komjútert, ha már másra nem tudja használni, csak baromságokra, vegyen a kezébe néhány könyvet. Ne csak Petőfit. Mert csak azt ismeri. Holott már három éve lököm nekik a kortársakat mondjuk. Azt azért megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e megváltozni, azt mondta, szerinte nem tudna. Vagy ha megváltozna, megutálná magát.

Erre mondtam neki, hogy írjon egy szonettet. Ó, önjelölt koszorús költők!

Napló X

A szombati munkanapok nagyon utálatosak, például azért, mert pont 24 órával lerövidítik azt az időt, ami alatt ki tudnám heverni a munkát. És akkor magam előtt görgetem a fáradtságot, magam után pedig a lábamat húzom, és úgy érzem, a következő hétnek soha nem lesz vége.
A múlt szombati munkanapon ráadásul érettségiztetni voltam. Ilyen őszi időszakban a nyugdíjasokat hívják általában, fogalmam sincs, hogy az én nevem hogy merül fel mindig, talán azért, mert különleges név, és megakad rajta a szem. A nyári szezon érettségiztetői közül az elnök az egyik "néni" volt, rögtön az első tételhúzásnál el is cseszte, mert rossz tételszámot mondott be (ó, miért akarnak ezek mindent egyedül csinálni), úgyhogy lett egy kis kalamajka. Még szerencse, hogy nem volt semmilyen ellenőrzés, lazán az igazából kihúzott tételből feleltettünk a második feladattól (és persze nem én, hanem ő. Nyáron is bakizott valami ilyesmit - a feladatkiosztás után öt perccel elfelejtette, melyik tételből kell neki vizsgáztatnia, melyikből másnak.
A másik kolléga egy középkorú, ámde emelt vizsgán kezdő tanár volt, félelmetesen sokat hisztizett, mintha most jött volna le a falvédőről. Agyamra mentek. Vizsgáztattam viszont az egyik egyetemi kollégám fiát, mint utólag kiderült, úgyhogy a legjobb az volt a napban, hogy el tudtam neki küldeni a híreket a jó feleletről, és a végén mindenki boldog volt. A csigatempójú bizottság miatt persze négy-fél ötre értem haza, úgyhogy ennyit a szombatról, de legalább ezt sem az iskolában kellett töltenem.

A hét közepén a két kis kínait vittem el a közgázra látogatóba, még én sem voltam ott, nagyon impozáns. Tökre odavoltak, hogy mennyire "bjútiful" meg hogy milyen "hendszámok" a magyar fiúk, mert hogy beültünk egy órára (Change Management), amit ráadásul egy amerikai fószer tartott. Két világ találkozása. A People's Republic of China találkozik az amerikai stílusú oktatással: sok poén, csokiosztogatás, interaktivitás, tartalmi egyszerűség és átláthatóság. Mondjuk mint nálunk a jobb középiskolai órák. Szinte láttam a lelki szemeim előtt a főnökömet, ahogy beájul ettől... Engem, mint rutinos amerikaielőadó-hallgatót ez kissé fárasztott, de hát...
Utána átvittem a lányokat az egyetemi könyvtár aulájába, ami szintén "bjútiful" volt, egy csomót fényképezkedtek, aztán meg hazavittem őket. Ja, és az is fantasztikus élmény volt, hogy beülhettek egy idegen kocsiba egy idegen országban, hát, nem győztem vigyorogni. Na, ennek örömére a lógósabbik másnap nem is jött órára, gondolom, fel kellett dolgozni az élményt.
Egyébként ki vagyok rajtuk akadva, komolyan, Kína néha mintha tényleg a Marson lenne. Kellett írniuk önéletrajzot, és oké, azt még vágom, hogy az amerikai stílusút meg kellett nekik tanítani, de hogy a Word dokumentum fogalmát ne ismernék, azt erősen kétlem. Egyikük csak úgy simán begépelte nekem az e-mailbe. Meg egy csomót problémáztak azon, hogy mi az állandó lakcímük. Főiskolát végzett emberek, de komolyan.

Az iskolában meg megbolondult egy tanár (halál komoly, szerintem most agyalnak, hogyan kéne leépíteni), amit nem is csodálok, mert ma én is közel álltam hozzá, a bukottak ugyanis kezdenek a fejemre nőni, de ez még hagyján, mert az osztály is akadályozzák. Egyáltalán, teljesen elfelejtettem, hogy ennyire kurvára infantilisek a 14-15 évesek, a kaki-pisi poénok szintjén vannak. De az említett évismétlőm is, aki ma azzal volt baromi nagyra, hogy hát mit akarok én, ő tökre jó tanuló. Na mondom, ez már a sokadik esély, úgyhogy akkor majd meglátjuk a következő órán. Gyűlölök keménykedni, de itt már a közösségről van szó, és ha valamiben nehéz velem ujjat húzni, hát az az agymunka... De komolyan, a sértődés határán állok (ez amúgy sem áll távol tőlem), úgyhogy pont ideje tenni valamit, a könnyű munka-sok pénz-gyors külföldi "karrierrel" szemben elég nehéz felvenni a versenyt, de meg kell próbálni.

Aztán átmentem a haveromhoz, aki két hónapja a bepakolt bőröndjeivel él együtt, naponta állásinterjúzik telefonon Angliába, közben meg csinálja itt a kis gondozói állását szakvizsgázott szociális munkásként, volt középvezetőként. Mert valaki valakivel dugott, és őt meg kirúgták. Épp most írt üzenetet, hogy felvették öregeket pelenkázni egy otthonba, úgyhogy vasárnap lehet, hogy mehetek megint... búcsúzni. Van fogalmatok, milyen elszomorító egy félig összerámolt lakás, ahol csak az internetkapcsolat aktív már (meg a Viasat History, mert aktuálhíreket nézni felér egy agyi infarktussal), az is csak azért, hogy Skype-on lehessen bonyolítani az álláskeresést??

Soha nem fogom megbocsátani ennek az kormánynak, hogy sorra mennek el a barátaim.

Én egyébként szamizdatként netről letöltött Heti Heteseket nézek, mert ugye már azt is száműzték marginális csatornákra, a facebookon az ember egyre óvatosabb, és én meg nem tudom hova tenni az ezzel kapcsolatos indulataimat, amikor sokszor szinte felrobbantanak.
A blogolás meg szeretem, de cifrázni (képek, linkek, miegymás) már egyre kevésbé van kedvem, úgysem érdekel túl sok mindenkit, hogy mit írok. Ez van.
Mindegy, azért elmegyek Szegedre az adventre, hátha az még mindig a régi.

Csak ami jól esik

El tudnék viselni még egy ilyen hetet, amikor fél nyolc és nyolc között kell csak felkelni (nem kell, hanem csak úgy), szépen komótosan elkészülni, saját tempóban tenni a tennivalókat, nem konfrontálódni mindenféle barmokkal és baromságokkal, főzni, tanítgatni, tanulni, készülni, délután esetleg szunyókálni, satöbbi. Kérem, hogy mindenki higgye el nekem, hogy nem lazsálok akkor sem, ha nem megyek dolgozni, sőt. Kérem, hogy mindenki higgye el azt is, hogy ez az effektíve őszi szünet, ez nekem csak négy nap volt, mint más 'normális' embernek, mert a hét első felében még dolgoztam. És a hátam borsózik attól, hogy holnaptól megint napi kb. kilenc órában nyomom, minimum három helyen.

Az utolsó (szünet előtti) iskolai hét pokoli volt a szombati munkanappal és a rendezvényekkel együtt, köztük a híres-nevezetes Halloween, amit már mindenki halálra un, de mégis meg kellett szervezni. A nemzetközi szakmai hét végeztével persze kaptam hideget-meleget, hogy miért így és miért most, és egyáltalán minek, de -- és ez az életemben elég ritkán fordult eddig elő -- simán fel tudtam venni a pléhpofát, és mindenkinek megmondani, hogy nem érdekel. A különböző versenyszámok eredményei azóta is az asztalomon a kupac alatt lapulnak, bele sem néztem, majd talán holnap. A dolgozatokba se néztem bele. Ha bármi tanulsága van egy infarktusnak, akkor az az: csak ami jól esik. És amikor jól esik. (Most nyugodtan lehet köpködni, de tényleg rájön az ember, hogy telis-tele az élete ostoba és felesleges dolgokkal, nyűgként viselt felelősséggel olyan dolgok iránt, amikhez valójában semmi köze nem kellene, hogy legyen, és olyan dolgok iránt is, amik a legkevésbé sem érintik.) Hiszen végül is egy olyan helyen dolgozom, ahol egyre kevésbé számít az érték és a tudás (ezt metaforikusan érthetném az országra is, ahol élek, hiszen az update-elt intelligencia cseppet sem számít, csak valami múzeumszerű ismerethalmazt definiálunk tudásként), ahová úgy csábítják a gyerekeket, hogy "gyertek, jó buli lesz ez, menedzsment-szellemű vezetés, sok színes program, haverok, buli, Fanta". Így aztán cseppet sem meglepő, hogy a kilencedikesek őszintén el vannak képedve (november elején!) például azon, hogy tanulni kell. És így válik az ember (meg az ember tanórája) szigetté, ahol szép lassan előröl kezdjük, mi is az a humánum, egymás tisztelete, az értékrend, az alázat és a teljesítményre való büszke rátekintés.

Így esett, hogy bele sem néztem semmilyen munkahelyi dologba. Szépen korrektúrázom a doktorimat, ami az értelem és a valamirevalóság utolsó mentsvára nekem, az önbecsülésem legfontosabb darabja, a kapaszkodó még akkor is (vagy annak ellenére), hogy a világon senkit nem érdekel, hogy (mikor) lesz(-e) kész. Gondolatban a könyvborítót tervezgetem és tiszteletpéldányt küldök szét a könyvváltozatból a barátaimnak meg a nagymamámnak, hogy felvihesse az emeleti szomszédnak dicsekedni. És baromira szarok rá, hogy praktikusan ennek milyen hozadékai lesznek, egyszerűen elhiszem, hogy majd lesz egy jobb munkahely, aztán lesz egy jobb ország is, meg lesz házunk, eljutunk Olaszországba és Görögországba,  és minden telemet a Balatonnál töltöm, meg ilyenek.

Tényleg, erre jó egy infarktus. Hogy elhatározzuk, hogy nem kapunk agyf*szt máskor, ha nem muszáj. (Ez a szinonima egyébként nem is rossz, most, ahogy haladok az év vége felé és az orvosok nem találnak semmit, egyre inkább azt gondolom, hogy csak szimplán besokalltam júliusban, hogy megálljt parancsolt nekem a jó dolgom, és figyelmeztetett arra, hogy ilyeneket -- mint amiket most leírok -- átgondoljak.)
Szombaton egyébként érettségiztetni megyek. Az év hátralévő részében még legalább két szombati munkanap van. Hét hét van a téli szünetig hátra. Ha minden jól megy, az idén fityiszt mutatok a munkahelyemnek. A tavalyi tanévben is ezt gondoltam, de ha most nem ezt gondolnám, holnap reggel fel sem kelnék.

Extras

Miközben dübörög a nyomor a közoktatásban (heti négy nulladik óra, elmaradt béremelések -- hűű, de meglepődtünk -- sok felesleges továbbképzés, kihasználatlan túlórák, a zavart tökéletesen érzékelő diákok, stb.), azért új dolgokkal is gazdagodom. Tulajdonképpen egészen büszke vagyok magamra, hogy képes vagyok innovatív lenni ebben a végtelenül begyöpösödött országban, ami/aki nemet mond mindenre, ami más és új.

Kínaiakat tanítok angolra az egyetem "nulladik évfolyamán", a közgázra készülnek keresztféléves képzéseben, és addigra meg kell annyira tanulniuk angolul, hogy felvegyék őket, és hogy akadálymentesen végezzék a képzést/vizsgázást is. Ami speciális ebben nekem, az leginkább a kulturális kihívás -- bár tulajdonképpen örökké hálás lehetek ennek a drága iskolának (fő munkahelyemnek), hogy kénytelen voltam kiképezni magam valami piacképes dologból is annak idején (aka üzleti angol), hiszen az  elején erre vettek fel 16 órában. Mint Makó meg Jeruzsálem. Kábé.

No, azóta ezt megtanultam, és most az a hírem, hogy ehhez nagyon jól értek, ezért business angolt tanítok két kínai kislánynak, hát mondhatom, nem egyszerű. Nem azért, mert nem tudnak angolul (szerencsémre elég jól tudnak), hanem mert gőzünk sincsen a közép- és középnyugat-európai kultúráról. Múltkor például szóba került az eBay egy szövegben, és magyaráznom kellett. Amikor a valutákat tanítottam, elvittem itthonról az ötödikes töriatlaszt (a horvát kuna meg a cseh korona és a zlotyi miatt), legközelebb pedig LEGO-t fogok vinni, mert a japán játékpiac kapcsán felmerült, hogy én mivel játszottam kiskoromban. Szó se róla egyébként, én se tudom, ők mi mindent emlegetnek, amikor a kedvenc kajájukról, a gyerekkori kedvenc játékukról vagy a kedvenc zenekarukról van szó. Csak hát ők akarnak közép-kelet-európai egyetemre járni, nem én.

Szóval mindez borzasztóan érdekes, halál jól szórakozom, amikor egymás között beszélgetnek, nagyon aranyosak. És egyébként szorgalmasak és motiváltak is. Mindenki azt mondja, szerencsém van, egy csomó keleti diákot nem nagyon érdekelnek az itteni tanulmányaik (legalább is a nulladik évben).
Igazi élményszerűség ez mindazok mellett, hogy kék-zöld foltokkal vagyok ellátva a véralvadásgátló miatt, hogy a genetikára kell mennem hamarosan, vagy hogy azon parázok, hogyan kéretőzöm el a főnökömtől, mert megint hívtak emelt szintű érettségire - munkanapon. Mindegy, minden este írok-olvasok 1-2 órát, hétvégén pedig elviszem a felemet moziba, és megnézzük a Taken 2-t, mert jót tesz majd a látens agresszió kiélésének.

24/7

Hátööö, nincs. Mintha az egésznek soha nem lenne vége, de eleje sem.

Ma három órát vártam egy vérvételre a kórházban -- negyed tízre volt ugyan időpontom, de a rendelés eleve csak tízkor kezdődött -- a dokiról viszont kiderült, hogy ismeri az apámat. A harmadik óra felénél már azt gondoltam, minek ez az egész, egyszer valamiben tényleg meg kell dögleni. Meg hogy az egészségügy teszi beteggé itt az embereket (igen, még mindig itt tartok). Engem viszont muszáj kivizsgálni genetikailag, mert ennyi idősen húúú, de nagyon nem tipikus a TIA, azaz az átmeneti isémiás roham. Újabb időpont, újabb nap, de ezt már majd máshogy intézem.

A közoktatásról nem írok. Komolyan azt gondolom, hogy ha bejön itt az egész napos iskolakoncepció, akkor most már tényleg lelépek. Főleg miután megtudtuk azt is, hogy az életpályamodell csak egy kurva nagy átverés. Mondjuk eddig is tudtuk. De tudta a kormányközeli főnököm is. Ma pedig elkeseredve hallgattam a híradóban, hogy az érettségire készülő gyerekek milyen nagy százaléka készül külföldre. Teljesen igazuk van, én is oda készülnék. Sőt, oda motiválok mindenkit, aki érint.

Megint másodállásba kezdtem, mert ez a mániám, ez sokkal fárasztóbb és rendszeresebb, mint az eddigiek, viszont sokkal de sokkal jobban fizet, úgyhogy majd jut magánorvosra (lásd a mai három órás várakozás), ha megint kapok egy infarktust. Ez a hely erősen csábít, hogy menjek oda többet dolgozni, és hagyjam a rabszolgamunkát, de egyrészt nem foglalkoztatnak, másrészt az adózási rendszer és a kisvállalkozások támogatása oly mód van kitalálva (pont mint a családtámogatások rendszere nagy általánosságban), hogy aki kevesebben keres, az rohadt nagyot szív. Ez van, a nagy magyar valóságban képtelenség becsületesen adózni és normálisan megélni egyszerre. Ez egy anomália. Egy oximoron. Vagy paradox. Vagy mindegy.
Másrészt a nyelvtanítás olyan számomra, mint egy gazdag, de rendes férj (gazdag?! haha), akit mindig lehet fejni, hogy -- ahogy a sznob alkalmi ismerőseim szokták mondani -- a kis hobbijait finanszírozza az ember. Csinálom, de csak mérsékelten szeretem. Mondjuk azért, mert kedves, udvarias, és nem cseszeget. Meg mert mindig ott van.
Én irodalmat szeretek tanítani, és mindig belátom, hogy az adózási kockázatokon kívül sokkal fontosabb az, hogy néha látok szemeket felcsillanni, meg hogy újra és újra felhívom a figyelmet valami szörnyen fontos összefüggésre a művészet és az élet között, netán hogy minden évben van 1-2 gyerek, aki még az olvasást is megszereti miattam. A karizmám itt működik a legjobban, és kész.

Mindegy. Infarktusos priusszal tán a háziorvost is magabiztosabban meg tudom győzni akkor, amikor majd már nagyon elég.

Száll a kakukk 2

Van itt pénz az oktatásban/ra, gyerekek.
Beugró voltam ismét egy remek továbbképzésen, amihez eleinte azért igyekeztem jó képet vágni, mert úgy tudtam (meg előző este fél hatkor, hogy másnap mennem kell), hogy a felsőoktatásban hallgatók mentorálásáról lesz majd szó akkor, amikor hozzánk jönnek gyakorolni. Ezt, már amíg tanár vagyok, még szívesen is csinálnám.

Igen ám, de kiderült, hogy a némely bevált gyakorlataikat eladó referenciaintézmények áruba bocsátásához kell mentornak lenni - azaz, amikor például a mi gazdasági nevelési programunkat valaki meg akarja venni, akkor én leszek a segítő. Nos, ez az a feladat (illetve az egész projekt), amiről az iskolákban a pályázatokat írókon kívül senki nem tud semmit. Nem is beszélve arról, hogy mennyire értek én bárminek az eladásához, vagy hogy egyáltalán, mennyire érdekel egy gazdasági program, amikor még a könyvelésemért is keményen meg kell fizetnem valakit.
A továbbképzés első mondata persze az volt, hogy mindenképpen legyen a mentor kisujjában a gyakorlat. Hát, ez nem volt ott. És igazság szerint nem is akarom, hogy ott legyen. A másik mondat viszont pont az erre való biztatás volt, de engem aztán hiába biztatnak... Aztán azt is megtudtuk, hogy a projekteket megvásároló intézményeknek arra, hogy mentorokat fizessenek, valószínűleg egyáltalán nem lesz pénzük, sem igényük. És akkor gondoljuk ezt végig: én végigülök 30 órát, neki nem kellek, mert odaadja a pénzt, elviszi a porfóliót, aztán annyi.

Optimistább gimnáziumi kollégák folyamatosan arra gondoltak, hogy ezt most muszáj, mert a pályázat részeként ebből a keretből lesz majd új bútor az iskolába. Én is igyekeztem erre gondolni, bár teljesen tisztában vagyok vele, hogy az én területem fejlesztése lenne az egyik utolsó, amire az iskola költ/költene/költeni fog. Nem látnak bennem perspektívát, én sem látok bennük. Legalább ebben megvan az egyetértés.

A tréner főállásban szakiskolai tanár, a pszichológia és a szakmódszertanok nagy barátja, látens lélekbúvár. Én meg sajnos nem bírom, ha turkálnak az agyamban. Nem bírom a kényszeredett és átlátható tréninggyakorlatokat sem, az "akarsz róla beszélni" helyzeteket, a basic pszichológiát. Nem bírom azt sem, amikor tudományként próbálnak rám sózni valamit, amit a tanári gyakorlatomban ezer éve csinálok, csak épp nem tudom, hogy így és így hívják. Szóval ami első nap még viszonylag szimpatikusnak tűnt, az a második nap már irritált. Főleg azért, mert mindig belegondoltam, mennyit tudnék írni ennyi idő alatt. És hogy megéri-e meghozni nekem ezt az áldozatot az iskola iránt. És hát egy éles helyzetben, amikor rákérdeznek arra, hogy na most épp minek örülsz, akkor mit mondasz?! Hogyan írod meg a záró tesztet valamiről, amiről gőzöd sincs? Kamuzol, mert bölcsész vagy. És ez -- például módszertani kérdésekben és vitákban --  annak megy legjobban, aki a hétköznapi pályafutásában amúgy semmi maradandót nem csinál.

Amire viszont remekül fény derült, az az volt, hogy szerencsétlenebbek vagyunk némely kollégáknál, akik a döntést legalább -- bármilyen következetlen is -- időben tudják meg. Nálunk pedig "nem szabad elmondani". Így én is pletykákból tudtam meg, hogy lesznek, aki februárban Zágrábba mennek továbbképzésre - na de ők erről még nem tudhatnak.

Nincs annál katasztrofálisabb, mint amikor egy személyiség defektekkel rendelkező vezető a jellemhibáit belevetíti a vezetési stratégiájába. Vagy amikor egy nemtörődöm tanár, csak mert jó a beszélőkéje, potensnek állítja be magát a publikum előtt. És az is elég tragikus, amikor a szar úgy próbáljuk eladni, mint értéket. Marketing-stratégia. Utálom.

Tesi speciál

Érdekes dolog ez a heti ötszöri testnevelés óra, tipikusan olyan döntés (mint manapság sok más), aminek az infrastrukturális hátterét egyáltalán nem gondolták át. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek egyéb óraszámának terhére tették be ezeket, szakközépiskolában tehát például csökkent a nyelvórák száma, minek is az, a kis rohadékok még a végén megismernek más kultúrákat, aztán jól elmennek külföldre dolgozni. Legyen inkább sok kis izmost magyarka.

A gyerekek testének nevelése szerintem eddig is elsősorban a szülő felelőssége volt, ha edzésre nem is tudta beíratni például anyagi okok miatt, apa még simán elvihetné focizni, vagy anyuka is biciklizni, túrázni, sétálni, kapálni, miegymás. De nem, az államnak muszáj ezt a feladatot is átvállalni, mert ebben az országban csak felelőtlen szülők élnek, akik nem tudnak, nem is akarnak megfelelően gondoskodni a testi-lelki nevelésről, csak isznak meg dohányoznak, és évek óta be vannak dőlve holmi libsi-komcsi nevelési elveknek. Hát ez tarthatatlan.

Rózsikáék tesireformjának az egyenesági következménye, hogy az iskolák jó része nem tudja tornateremben megoldani az extra órát, ezért a gyerekek vagy az osztálytermekben ugrálnak, vagy kimennek sétálni (ahogy valamelyik idióta FIDESZ-es mondta a minap a Híradóban).
Képzeljük el egy egyszerű kisgimnazista egy napját, aki mondjuk a külvárosból jár a belvárosba iskolába. Lenyomja a hét óráját (heti háromszor), majd - vagy eljut ebédelni, vagy nem - délutáni dupla órás foglalkozáson vesz részt. Hazaér négyre, és nekiáll a leckéjének.
Az iskolák zömében az ilyesfajta tevékenységek általában "játékórák" lesznek, mert a testnevelő, aki nem kap erre extra pénzt (vagy ha kap is, a normál tanári órabérre visszabontva, hogy így mondjam), tojni fog arra, hogy normális foglalkozásokat tartson. A gyerek tehát kvázi azért marad két órával tovább az iskolában, hogy kosarazzon, mondjuk. Amit amúgy is megtenne suli és lecke után a barátaival. Vagy hét végén. Vagy bármikor. Továbbá miért is nem lehet szülőileg igazolni azt, hogy igen, rendszeresen túrázunk, igen, kapálunk, igen, a gyerek otthon súlyzózik, vagy igen, a gyerek amúgy is kurvára túlterhelt, hagyjuk már békén.

Mifelénk ötödik és kilencedik évfolyambeli érintettség van. Az egyik iskola szerencsére sportkomplexum is egyben, lehet úszni, így tehát az ember idén megússza az extra edzések költségeit, de csak azért, mert a délutáni foglalkozás éppen jó időpontra esik. Mindez az iskolastruktúra érdeme, semmi másé. A másik esetben pedig lehet élni a sportegyesületek által kiadható igazolással; azaz ha papírt viszel, hogy jársz edzeni, nem kell az extra tesiórákon részt venni. Mindez mázli. El nem tudom képzelni, hogy a vidékről bejáró gyerekek például hogyan viselik majd el, hogy a kormány mindenáron befolyással akar lenni a testük nevelésére. Ha riporter lennék, tuti kimennék pár vidéki iskolába megnézni, mi zajlik heti ötszöri testnevelés óra címén.

Sajnos ez nem az első és nem is az utolsó hülyeség. Úgy tűnik, az egész napos iskola felé tendálunk, annak pedig komoly célja, hogy minél nagyobb befolyást gyakoroljon ne csak a gyerek, de a szülő életére, ritmusára, időbeosztására is.

Én, K. I.

Mivel a blog spamszűrője rosszalkodik, ezért belenéztem kicsit. Amit kerestem, az nem volt meg, találtam viszont ezt a kommentet egy 2010-es bejegyzéshez.
Nem szándékosan moderáltam, a név pedig azért van benne, mert a kedves kommentelő beleírta.

Kedves Rendező Úr!
Kedves Imre!
Tegnap már majdnem sikerült beszélgetnem Önnel,de nem akartam hogy a kocsiúton valami elsodorjon bennünket, a Deák-tér felé fél úton. Csak köszöntem és mentem tovább. Még nem említettem, Szalkai Éva vagyok, természetesen jobboldali szavazó. Rendszeres nézője és rajongója a műsorainak az ECHO Tv-ben. Az egyik műsorral kapcsolatban lenne észrevételem. Úgy tűnt, a humánus véleményével egyedül maradt a szociális segély témában, leginkább, az "elegáns" modell lelkes ellenvetései kapcsán. (Hajdani gyerekkorom egyik nem éppen kellemes emléke rémlett fel egy kalauznőről.)
Jó lenne, ha a lumpen elemeket nem kevernék össze a pl. felsőfokú képesítéssel rendelkező, éveket, vagy éppen évtizedeket ledolgozó emberekkel, mert ők sem találnak munkát, remélhetőleg, csak egyelőre.(Nem mindenki modell, még akkor sem, ha esetleg szebbek és fiatalabbak is! Lehet menni közmunkára, teljes értékű munkáért negyedannyi fizetésért. Jó ez Így??!)
Amennyiben ideje és kedve engedi, kérem, írjon a fenti e-mail címre!
További sikereket kívánva,
tisztelettel és szeretettel: Éva

Jó, már sokszor mondták, hogy kissé demagóg vagyok, na de most hogy ebből eleve az következzen, hogy én vagyok Kerényi Imre....?! Vagy lehet, hogy tényleg én vagyok?
Akkor viszont mocskos jól kerestem ezzel. De hova lett a pénz?

FINAL exam

Életem legrosszabb érettségi időszakán vagyok túl, mondjuk ez most nagyképűen hangzik, mert ez még csak a negyedik érettségi szezon volt, amiben dolgoztam, de most aztán jött, ami a csövön kifért.

Először is 3-4-5 alkalommal ültem idiótábbnál idiótább bizottságokban, és a legnormálisabb ember, akivel találkoztam a saját kollégám volt -- rajta kívül pedig mindenféle felállás. Öreg, szenilis, megfáradt vizsgáztató, aki délután 3-kor már alszik, és nem tudja, mit beszél, idegbeteg középkorú klimaxos, nagyképű, fennhéjázó magyartanár elitgimiből (ilyenből kettő), butácska tanárnéni, behódoló seggfej csigaszerű pasi, stb. stb. Az emelt magyar vizsgán kifutólány voltam és adminisztráltam, kérdezni nem is hagytak volna, ha nem erőltetem. Az egyik angol vizsgán az elnök megpróbált szénné alázni néhány túlontúl izgulós jelöltet, miközben folyamatosan önigazolást várt. De a pálmát egyértelműen az eheti érettségi elnök vitte el, akivel életem első, négy éven keresztül végigvitt osztályát voltam kénytelen levizsgáztatni.

Magyar-történelem szakos egyébként, egy helyi gimnáziumban (mi szakközép vagyunk, ugye), ami kissé fokozottabb izgalommal töltött el eleinte, de aztán az első napon megnyugodtam, mert azt mondta, ügyesek a gyerekek (egyébként nagyrészt tényleg azok voltak). Lehet, hogy ezen a napon végig aludt, mert a második nap záróértekezletén az "ügyes gyerekek" miatt akkora lebaszást kaptam, hogy a fal adta a másikat --  megjegyzem, az elnök feladata nem más, mint a vizsga jogszerűségének biztosítása, valamint az adminisztráció -- ráadásul a tantestület harmada, valamint a főnökünk jelenlétében, aki nyilván baromira örült, hogy végre akad rajtam fogás, úgyhogy lelkesen bólogatva helyeselt.
Az elnök szerint ugyanis felülpontoztam, rossz feleletekre adtam sok pontot, közel max. pontot például egy olyan lánynak, aki ugyan mindent tudott, de ez nem érdekes, mert motyogott, idegességében néha össze-vissza zagyvált, és nem találta a szemkontaktust.
Na persze nem hagytam magam, mondtam, hogy ez a lány diszlexiás, különben meg ilyen a stílusa, kissé szétesik, ha helyzetbe kerül, és engedtessék meg, hogy ha már mindent tud, hadd ne vonjak le emiatt súlyos pontokat, főleg, ha (én is és az osztályfőnök is) simán értettem, amit mond.

A harmadik nap a záróértekezleten aztán ismét én lehettem a bokszzsák. (Elképzelem az ilyen középkorú némbereket, akik perc-emberke mivoltukkal folyton elégedetlenkedve keresik a célpontokat, majd amikor megtalálják azt -- főleg egy hasonszőrűvel karöltve -- örömmel rugdossák, mert önigazolást vélnek találni a saját illuzórikus nagyszerűségükre.) A csodálatosan korrekt jegyzőkönyvön kívül -- ami persze ilyen mondatokat tartalmazott, hogy "minden tisztelete azoké a kollégáké, akik a gimnáziumoknál sokkal kevesebb óraszámban a gyengébb képességű tanulókat kénytelenek felkészíteni a vizsgára" -- megosztotta velem módszertani tanácsait.
Szerinte például igenis minden mondat után ki kell javítani a hibákat, különben a diák úgy megy ki a teremből, hogy azt hiszi, mindent tud, és majd csodálkozik az alacsony pontszámon, amit kapott. Olyan szarvashibákat például, hogy egy költő-író hol született és hol élt, igenis kötelesség korrigálni. Na, nem megtanítani kell, de korrigálni mindenképp!
Mondtam, hogy szerintem ez egy vizsgamódszertani kérdés, én nyelvtanárként azt vallom, hogy csak az igazán komoly, félrevivő hibákat kell azonnal javítani, a többit ráérünk utólag tisztázni, mert úgy csüngnek az ember reakcióin, mint a kismajmok. Valamint úgy érzem, a legfontosabb hibákat, amik másfelé vitték volna a vizsgázót, ha úgy hagyom, javítottam.
Jó, persze lehet, hogy nincs igaza -- mondta ő -- és igazán semmi köze hozzá, de.
A főnöknek egyébként több sem kellett, csontig benyalt az elnöknek, elmondta, hogy ő mindezzel mennyire egyetért, és a közgazdász szakvizsgákon is ezt az elvet követik... majd végül a nevemben megköszönte a jó tanácsokat.

Ekkor már kicsit hánynom kellett, de még csak ezután következett az Alaptörvény díszkiadásának kiosztása, amit még muszáj volt megvárnom. A magyartanítás módszertanához kiválóan értő főnök azt mondta: "Bár ajándékot nem hoztam, hacsak nem az érettségi bizonyítvány az (...), engedjék meg, hogy jelenlegi országunk kormánya nevében (sic!) átadjam..."
És átadta az alaptörvény díszkiadását, na persze azoknak nem, akiknek esetleg valamelyik tantárgyból nem sikerült az érettségi, mert nekik, ugyebár, nem jár.

Ellenben ma, a tanévzáró értekezleten vígan kiosztotta elismerésül néhány kollégának, hogy olvasgassák, és aszerint alakítsák a kis életüket. A szelekción nem lehetett nem észrevenni a manipulációt vagy az arra való törekvést, azt, hogy le akar kötelezni és oda akar láncolni bizonyos embereket. (Egy pillanatra egyébként én is megrettentem, hogy mit kellene reagálnom, ha adni akar egy ilyet, de aztán rájöttem, hogy a félelem alaptalan.)

Szóval a hét az ostoba tyúkok tolerálásával telt, mérhetetlen energiákat vett el, néhány pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy ezek tulajdonképpen azok a szimbolikus pillanatok, amikor elmondhatom, hogy mindent megtettem, hogy néhány fiatal embernek legyen valamiféle viszonya a művészetekhez, az irodalomhoz. A hatalmi viszonyok fitogtatása miatt majdnem észre sem vett siker egyébként felemás, de biztató. Ma kaptam egy levelet az egyik diáktól, aki köszönetet mondott az elmúlt évekért, azért, hogy megszerettettem vele az irodalmat. Azt is írta, hogy nagyra tart, mint embert, és nagyra tart azért is, amit eddig az életemben elértem. (Pedig nem is tud rólam szinte semmit.)
Ebben nem az a nagy dolog, hogy körbelegyezték a hiúságomat. Ebben az a nagy dolog, hogy a bunkóság korában egy tizenéves -- az is lehet, hogy utoljára -- meg meri fogalmazni az érzéseit és a tiszteletét valaki iránt.

Közben folyton állást keresek, hogy egy jobb helyen bekkeljem ki azt a pár évet, amit még kell, addig, amíg nem jön valami igazán jó. Elhatároztam azt is, hogy amikor felmondok, nem fogok köntörfalazni, hanem elmondom, hogyan vágja maga alatt a fát egy olyan oktatási intézmény, aminek a vezetője nemcsak a munkatársakat veszi semmibe, de magasról tesz a legfontosabb "használója", a diákjai véleményére.

Hétvégi flancolás

Nem írtam meg a vizsgasztorikat, lehet, hogy már nem is fogom, viszont egy olyan exkluzív partin voltam, hogy hét nyelven beszélt. Az egyik környékbeli puccos pincészet szervezett dzsesszfesztivált, azaz hogy én azt hittem, hogy ez az lesz, de kiderült róla, hogy gyakorlatilag VIP parti damasztabrosszal meg majdnem frakkos pincérekkel (de azért azt nem).

Először kóvályogtunk kicsit, mert ezé a palié a fél kisváros, na de persze, hogy a birtokra, A Birtokra kellett kimenni, ami kb. úgy néz ki, mint egy toszkán pince, csak éppen nem Itália, hanem. De pont egy olyan iszony hosszú betonúton kell besétálni a kertig, mint a filmekben, pont egy olyan kovácsolt vaskapun kell átmenni, és pont egy olyan fehér esküvői sátor volt, mint az ilyen borozós-romantikus filmekben.
Hát, én nagyon zavarban voltam, az első öt percben csak a kezeimet tördeltem, hogy nem kellett volna idejönni, és egyáltalán, hova a fenébe üljön itt a pórnép, mert hogy a színpadhoz legközelebb eső tízfős körasztalok az arisztokratáknak voltak fenntartva, akik vacsorás-naplementés jegyet vettek (30 ruppó).
Nekünk csak koncertjegyünk volt az öt koncertre, de mondták, azért üljünk le nyugodtan, sőt, még welcome drinket is kaptunk magától a tulaj fiától (mint később kiderült). A legolcsóbb palackos bor 2000 volt, a zsíros kenyér meg 500, a zene viszont szuper. Babos, Hot Jazz Band, Vukán, Váczi Eszter (nem a Szörppel!), Wolf Kati (nem az Eurovízióval! na jó, azt se lehetett persze kihagyni).
Egy kis idő elteltével azért már tudtam röhögni is a már eleve részegen érkező szlovákiai magyar baráti társaságon (kivéve, amikor az egyik csávó beleesett az asztalunkba), meg egészen emberi formát öltött az a másfél méteres sugarú kör, ahol ültünk, mert mindenki más is csóró volt.

Úgyhogy a második napon már rutinosan bepakoltuk a pogácsát meg az ásványvizet, sőt, a titkos laposüvegbe egy kis fütyülőst is, hadd szóljon. Tulajdonképpen úgy döntöttem, nem miattunk fog csődbe menni ez a drága borászember sem. (A bora egyébként vitathatatlanul szuper.) És mindezek után már valóban nagyon szórakoztató volt végignézni, hogy mulatnak a gazdagok, amikor nincs jobb dolguk.

Zenei szempontból annyit tudnék mondani, hogy mindenki pazar volt, még Wolf Kati is különösen szuperül énekel, pedig a kísérőzenekarnak -- ahol állítólag kezdett, és akik a megérkezéséig egyedül tolták a haknit -- még a nevét se tudtam megjegyezni. Ez volt az a műsorszám, amit színvonalas esküvői zenekarokhoz társítok (ABBA, Aretha Franklin, Kool and the Gang-számok, stb.), gondolom, a koncepció szerint szombat éjfélre (a második nap végén) már mindenki kellően részeg lesz ahhoz, hogy nívós gagyira ropja. Sajnáltam egyébként szegény Wolfot, mert ő volt az egyetlen, aki jött és ment (gondolom hakniból hakniba), és ki sem élvezte azt a többi zenekarnak járó luxust, amit a háromfogásos vacsora meg a korlátlan borfogyasztás jelentett.
Úgyhogy részvétből kifelé menet kicsit meg is simogattuk, hogy mennyire jó volt (és ez tényleg igaz is).
Így történt, hogy megint kedvet kaptam a magyar dzsesszhez is, főleg Baboshoz meg Vukánhoz, úgyhogy egyrészt előásom a cédéket, másrészt meg beszerzek újakat.
Tetszett még a foxi, aki letelepedett a mellettem lévő székre, és aludni próbált, meg rosszallóan csóválta a fejét, hogy milyen hangos a zene.

(Volt még POSZT is ezen a héten, de az vacak volt és drága is, ki sem mentem, csak a Zsolnayba, oda is csak azért, mert eladtam a lelkem, és cikket kell írnom. Kettőt. Úgyhogy nagyjából elmaradt a celeb hunt, de erről azért még lehet, hogy írok.)

Vizsga

Miközben A virágos katonát böngészem (bevallom, sosem olvastam) meg Ottlikot hallgatom audiókönyv formájában, azon gondolkodom, veszi-e bárki is a fáradságot vizsgáztatóként (rajtam kívül), hogy utánanézzen olyan témaköröknek, amikben annyira nincs otthon. Vagy amit már elfelejtett. Vagy amit utál.

Mert hogy a tétel összeállítóinak egyrészt gőzük sincs a kreativitásról, újítási szellem sincs bennük túl sok. Ha az az elv, hogy ragaszkodjunk a középiskolai tananyaghoz, akkor valakik nagyon ügyesek, hogy jut idejük mondjuk Gion Nándorra. Ha viszont az, hogy tanúbizonyságot szerezzünk a vizsgázó tájékozottságáról, naprakész ismereteiről meg irodalmi tudásáról, akkor igazán láthatnának tovább az orruknál meg a jól bevált paneleknél.

Ahogy a bizottságot elnéztem, nyilván senkiről nem fog olyasmi kiderülni, hogy esetleg nincs képben annyira a Puszták népével kapcsolatban vagy hogy nem a kedvenc költője Kányádi Sándor. Sőt, fellengzősen pislognak majd, ha -- pechükre -- a vizsgázó olyan tételt húz, amiről ők sincsenek annyira meggyőződve.
Ezt az anomáliát egyébként a hivatal az idén úgy igyekszik kiküszöböltetni, hogy vastaggal kiemelve kaptuk ukázként azt, hogy a vizsgázót nem szabad faggatni. Legfeljebb ha megakad vagy nagy hülyeségeket mond. Mondjuk nem tudom, akkor miért kell ún. kérdező tanár. Ráadásul gyanítom, emögé remekül el lehet majd bújni félig tudatlan kérdezőként is. Igen, tudatlan, de legalább is tájékozatlan, mármint legalábbis ami azt a szempontot illeti -- idén szintén írásos ukáz, nem szó szerint idézem -- hogy az objektív, tényszerű tudást kell nézni, nem pedig az emberi-kreatív-egyéniség-személyiségbeli jegyeket vagy az információk megfelelő alkalmazását. Lexikalizálódunk, hála Rózsáéknak.
Persze hülyeség ilyeneket mondani, hiszen az egyeztető értekezleten világosan kiderült, hogy csak én vagyok olyan bátor az egész városban, hogy benyomuljak egy belterjes középkorú társaságba, akik, ha máshonnan nem is, már mindent tudnak az (urambocsá') előző évek feleleteiből vagy Kötelezők Röviden örökbecsű sorozatból.

Kíváncsian várom, van-e valami objektív megoldókulcs, amiben benne foglaltatik az a tudásminimum, amit majd elvárnak ezek a nőcik (vagy amit el kell, hogy várjunk), a tételbontás csak aznap reggel lesz. (Angolos bizottsági tagoktól hallottam, hogy korábbi években volt egyszer egy olyan szó, amit sem a vizsgázó, sem a háromtagú bizottság nem tudott lefordítani...)

Én mindenesetre frissítek és készülök, tán többet is, mint némelyik delikvens. Lehet példát venni rólam.

Teljes (meg)hasonulás(ok)

Végül is csak kicsit hasonultam meg, amikor ma azt láttam (magamat nézve), ahogy fapofával dekorálom a trianoni faliújságot a Nemzeti Összetartozás Napjára. Az egy dolog, hogy én rendelkezem a legkevesebb szépérzékkel a munkaközösségben (már ami a dekorálást, nem mondjuk a szép... hmmm... izét illeti), de hogy pont én, na, ez még nekem is sok volt.

Lelkiismereti okokból nem kértem egyébként segítséget, mondjuk amúgy kaptam, szépen meg is állapítható, mit ragasztgattam én, és mit mások; de legalább szépen kifejezi az undoromat ez a faliújság. Ha másként kell mondani, akkor a celluxpacák a hazaszeretetem és a nemzeti öntudatom toldozott-foldozottságát jelképezik.

Az üresen maradt jobb oldalon, gondoltam, hogy hagyok helyet nemzeti öntudatú graffitiknek. Miután kész lett a kompozíció (nem nagy dolog, egy felirat meg egy csonka Magyarország öklökkel, nem én választottam), arra is gondoltam, hogy leöntöm az egészet vörös festékkel.

Utána tüntetőleg nem hagytuk el a tanárit, hogy irredenta dalokat énekeljünk, sem azért, hogy kötelet húzzunk. Attól azért felfordult a gyomrom, amikor a pártképviselő kolléga (mellesleg volt polgármesterjelölt), aki a büdös életben egyetlen iskolai rendezvényen nem vett még részt szerintem, kedélyeskedve megállt e faliújság előtt, hogy kifejezze a gyönyörködését.

Ezek után már csak egy kicsiny zavart okozott, amikor délután, az emelt szintű érettségi bizottság gyűlésén a "mint azt már tapasztalt vizsgáztatóként bizonyára mindannyian tudjátok" monológözöne után feltettem egy darab tapasztalatlan, ámde praktikus kérdést, fél percig hallgattak a t. kollégák, mire odáig leereszkedtek, hogy válaszoljanak nekem. (Akkor is az a nő válaszolt, aki, mint kiderült, annak a diákomnak az anyja, akit év végén is megbuktatok mind irodalomból, mind nyelvtanból.)
Ó, bírom ezeket a magyartanárokat, akiknek az a karriercsúcs és a tápláléklánc teteje, hogy emelt szinten érettségiztetnek, pedig hát te jó ég, ez a szakmai minimum szerintem. Innen csak lefelé mentünk az évek során.
De hát mindeninek a maga szemétdombja, ugyebár.

Szurikáta

Az volt, hogy az állatorvosunk, aki a büfésünk, valamint a főóvónéni lánya (szóval bonyolult) a városi állatkertet is ellátja, és mivel otthon lakik, hazahord mindenféle anyátlan és kiközösített állatot, legyen az majom, oroszlán vagy rágcsáló.

Így láthattam a szurikátabébit, akit az anyja eltaszított, sőt, leharapta a farkát is. A szuri a kedvéért teljesen átalakított nappaliban lakik (szőnyeg felszedve, függöny leszedve), gyakorlatilag szabadon sétálgat (mit sétál, rohangál!) a lakásban, éjszaka alszik csak a dobozában. Csecsemőkorában négy (vagy kettő?) óránként fel kellett kelni hozzá szoptatni. Most már zöldséget, párizsit, sajtot és tojást eszik, és pont úgy nassol, mint egy gyerek - elveszi kézből gyorsan a kaját (a kezével), és rohan is tovább.
Miközben barátkozik -- mert igen, kezesebb, mint egy kismacska -- egyfolytában morog, mindenkire felmászik, az ember minden porcikáját megszimatolja, bemászik a pólóba meg a nadrágszárba, egy percre le nem áll. Olyan, mint egy bepörgött kisgyerek, seggen csúszkál, tiszta idióta, nem bír nyugton maradni.

Már elkezdődött a visszaszoktatás, de az első alkalommal esze ágában sem volt a többi szurikátával maradni, amint "anyukája" távozott a kifutóból (vagy hogy hívják ezt), rohant utána bömbölve. Egy plüssállata meg egy szőranyája is van. Az utóbbival alszik.
Napközben az ablakon bámul kifelé (fogni kell, hogy le ne essen) vagy nézi a papával a meccset.
Bennem pedig igazából feltámadt az a régi vágy, hogy mindentől messze farmot béreljek, állatok között, embermentesen töltsem minden időmet, folyton kecskesajtot egyek, és abból éljek, hogy dokumentumfilmeket forgatok a National Geographic-nek meg az Animal Planetnek.

Az éhezők viadala-trilógia

Szeretek ún. ifjúsági könyveket olvasni, mert szerintem az "ifjúságiság" nem abban nyilvánul meg, hogy mondjuk gagyi egy téma, hanem hogy egyszerű a nyelvezet, a stílus, nem kell gondolkodni, hogy hová bújt a narrátor, stb. Ennélfogva az ifjúsági regények számomra könnyen és gyorsan olvashatóak, általában lendületes a sztori és magával ragadó a cselekmény, nincs fölösleges filozofálás és lelkizés, szóval pörög az egész.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Az éhezők viadala-trilógia kifejezetten ifjúsági regénysorozat lenne, lehet, hogy nem az, hanem jó bestseller. A bestsellerek ellen egyébként semmi kifogásom, nem gondolom, hogy kultúrsznob lennék, egy-egy ilyen könyv megjelenésekor (és a körülötte tapasztalható őrület kapcsán) csupán annyi szokott eszembe jutni, hogy de jó, hogy olvasnak az emberek, de szuper, hogy nem valóságshow-szereplőkért rajonganak (mondjuk hát értük is, de tán nem ugyanazok).

Én egyébként nem magamnak vettem meg a sorozatot, de az általam szándékolt célközönséget nem találta el annyira, szerinte ugyanis kevés benne az ütközet meg az akció - számomra ez inkább azt igazolta, hogy azért klasszisokkal többet ér ez, mint mondjuk a Warcraft-könyvek. Elég hamar végigolvastam mindhárom részt, a harmadik tetszett a legjobban, mert addigra már a végletekig bonyolódott a főszereplő lelke, komoly dilemmái voltak magával és a világgal (na meg a pasikkal, kamaszlányról lévén szó), ráadásul kapott némi társadalomkritikai mondanivalót is az egész.
Dióhéjban: a jövőben járunk. Minden évben, valóság show-szerűen megrendezik az Éhezők Viadalát, ami egy amolyan túlélőshow gyerekek, fiatalok számára, életre-halálra egy mesterségesen kreált környezetben (dzsungel, erdő, tenger, miegymás). A körzetekre osztott birodalom minden körzetéből (mint a pokol körei, csak itt minél messzebb jutunk a központtól, a Kapitóliumtól, annál szegényebb a populáció) neveznek be/sorsolnak ki gyerekeket. Itt az első kötet végén egy Katniss nevű lány nyer a tizenkettedikből. (Ebből van a film.)
A sztori lényege viszont nem ez, hanem a nyilvánvalóan zsarnoki és diktatórikus Kapitólium, és a peremvidékek, a körzetek ellentéte, a játszma utáni össznépi lázongás, forradalom, és annak végkifejlete. Katniss ui. a győzelem után afféle forradalmi szimbólummá válik (részletek a regényben), és ennek nyomán elindul a szervezkedés a körzetekben a hatalom ellen.

Ami igazán tetszett, az egyrészt az, hogy a fiataloknak szóló történetek zömével szemben itt egyrészt komoly társadalmi vonatkozás is van, mármint ami a diktatúrák működését illeti. Jó, volt ilyen a Harry Potterben is talán, de ott a varázsló-szetting elvette a realitásértékét az egésznek, míg itt egy olyan jövőbeli utópiát látunk, ami akár sokkal valóságosabbnak is tűnhet. Másrészt felvillan az is, hogy a sikernek, győzelemnek a személyes vonatkozásokon túl akár komoly hatása is lehet az egyén környezetére a családtól a közösségig ívelően. Most, amikor például a számítógépes kaland- és akciójátékokat a cheat kódokkal simán pár óra alatt végigjátsszák a gyerekek az egyéni dicsőségben tobzódva, ez szerintem elég fontos aspektus. Harmadrészt nagyon jól látszik az, hogy az elnyomó rendszerekre adott válasz sokszor ugyanolyan autoriter, mint maga a kiindulópont: itt például (spoiler következik!) a diktatúrát támadó lázadók vezéréről derül ki, hogy nem kisebb zsarnok, mint az elődje. Ezért aztán a regény úgy ér véget, hogy Katniss, a nemzeti hős (akinek a saját identitásával végig különféle változatos kétségei vannak, és szerintem ez is remek) nem Snow elnököt (1. számú diktátor), hanem az utódját, a lázadók elnökké kikupálódott vezérét lövi agyon (2. számú diktátor). Bár ezt a befejezést az utolsó harminc-ötven oldalon lehetett sejteni, számomra kellemesen közhelymentes megoldás volt.
Ugyanúgy, ahogy az is, hogy a magánéleti szálon Katniss, aki ugye végig két srác között vergődik (Gale, a gyerekkori barát és az élet viharai által megedzett macsó, valamint Peeta, a kissé esetlen, de jó szívű és higgadt, tervezős, realista régi titkos imádó), végül -- újabb spoiler! -- végül az utóbbit választja. Illetve talán nem is választja (nincs látványos jelenet), így hozza a dolgok menete.
Katniss jelleme is elég találó, végre egy lányhős, akinek dilemmái vannak az élettel kapcsolatban, aki nem omlik rögtön a főhősfiú(k) karjaiba, sőt, olykor szabályosan begolyózik a rá nehezedő nyomástól, sokszor rosszul dönt, stb. Ráadásul végül elveszíti a húgát, aki miatt az elején az egész hacacárét vállalta. Bár a filmet még nem láttam, de azt hiszem, az ehhez a karakterhez passzoló fizimiskát is elég jól eltalálták.

A regény egyébként tele van jobbnál jobb karakterekkel szerintem, kedvencem Haymitch, egy korábbi viadal győztese, most az élmények-emlékek hatására alkoholista. Bár nem ez a fősodor, de piálások meg a mondatok mögötti/alatti tragédia egészen jól érzékeltetett. De bírtam Katniss stylist csapatát is, főleg Cinnát (a filmben Lenny Kravitz játssza...), aki egy idő után meghasonlik a kapitóliumi alkalmazott szerepével, és egészen komolyan odakoppint a diktatúra orrára.

Összegezve: ez nem egy rajongói poszt, a könyveket valószínűleg nem fogom újraolvasni, a filmeket viszont megnézem majd. És mivel például hiú ábránd lenne azt gondolni, hogy az ifjaink Jókait meg Mikszáthot olvasgatnak majd szabadidejükben, kifejezetten örülök, hogy nem csak vámpíros-selejtes-szerelmes bestseller hozzáférhető.

Érettség

Az elmúlt hetek az érettségi bűvöletében teltek, meg még az elkövetkezőek is így fognak: huszonkettő plusz harmincnégy dolgozatot javítok, három alkalomra hívtak be emelt szóbelizni (két angol, egy magyar), a sajátjaim pedig szintén három napig vizsgáznak. Az emelt szintű vizsgáztatáshoz idéntől már nem kellett spéci papír, simán regisztráltam, és máris ekkora sikerem volt... Az emelt szintben egyébként az a kellemetlen, hogy csak helyben lehet javítani, de szerencsére nem a város másik végére járok, hanem a szomszédos gimnáziumba, ha van pár szabad órám, átugrom. Már majdnem végeztem, de be kell látnom, az ilyesfajta tevékenységek iparszerű űzése nem nekem való, pár óra után fáj a derekam, a hátam, és minden bajom van az üléssel, úgy érzem, kilókat hízok percek alatt, mert nem járhatok-kelhetek. Ilyenkor igyekszem a jó sok lóvéra gondolni.

A gimnáziumnak egyébként szép tanulságai és emlékidéző szerepe van számomra. Már az első nap előtti éjszaka azt álmodtam, hogy visszamentem a régi munkahelyemre, ahol nagy szeretettel fogadtak a kollégák - és eszembe jutott, tulajdonképpen mekkora marha... lennék, ha nem lett volna ez a váltás amúgy életbevágóan szükséges. Mert azért egész már egy gyakorló gimnáziumban, mint ott, ahol most vagyok, még ha az illúziókat el is vetjük. Ebbe a gimibe egyébként három tanár is átment a mi iskolánkból az elmúlt egy évben, státuszt is kaptak, úgyhogy mindenkinek meg kellett néznem az irodáját, a helyét, kellett velük beszélgetni, hogy mennyire jó nekik. Irigykedtem, bevallom. De már akkor, amikor első nap elmentem az orientációs értekezletre, mert rögtön eszembe jutott, mennyi minden nem okoz fennakadást egy ilyesfajta helyen, amivel nekünk a mindennapokban meg kell küzdeni.

Velem például az a probléma, hogy belátható időn belül ledoktorálok, amivel látszólag az a gond csupán, hogy hogyan tudnak majd kifizetni. Valójában viszont a potenciálisan elbocsáthatók kategóriájába kerültem emiatt. (Jó, tudjuk, ez ennyire nem egyszerű, végkielégítés, indokok, stb.) Van tehát egy minimális boszorkányüldözés, és ez egy gyakorló gimnáziumban biztosan nem lenne. Ráadásul egy olyan kollégával vagyok vagy-vagy állapotban, akiről mindenki tudja, hogy hanyag, nemtörődöm, megbízhatatlan, és a diákok is folyton panaszkodnak rá. Csak hát ő pasi... arról fantáziálok, hogy ki akarnak rúgni (vele szemben), és óriási mozgalom, diáklázadás és ellenállás tör ki a megmentésemre...

Másrészt viszont be kell látnom, hogy akit innen kirúgnak, az csak jól jár. Magamat ismerve viszont felettébb kellemetlen lenne, ha munkanélküli lennék, nem várt pszichés reakciók, az őrület jelei, és egyéb... Már elkezdtem állást keresni, de egyelőre semmi.

Az érettségik egyébként most pont elegendő munkát adnak, itthon a hét végén nem is volt kedvem hozzájuk nyúlni eddig, lévén, hogy minden szabad órámban egész héten olvastam őket. A szóbelik közelsége miatt a magánóra biznisz is beindult, két hetes intenzív agyalások butácska, szorgalmatlan, ámde pénzes diákoknak.
Másfajta munkákkal persze emiatt nem haladok, intellektuálisan elbutulok (főleg az irodalomdolgozatokat olvasva), de mindjárt vége. És várom a nyarat.

Én ezt nem bírom pszichésen, de tényleg

A második emeleten rovásírás-kiállítás van az iskolában, a magyar érettségi szövegértés része egy népnemzeti olvasókönyv előszava volt (magyar diáknak magyar érettségit, ugye), a töri érettségin Trianon és a Kádár-rendszer. Ha most komolyan Wass Albertet meg Szabó Dezsőt kell tanítani, én inkább önként leülöm a bírságot (ha van). Bár valószínűbb, hogy fegyelmi indokkal elbocsátanak.
Utolsó pillanatban bepánikolt idiótákat próbálok különböző vizsgákra felkészíteni. (Jó, legalább sok pénzért, de lemondják az órát...) Elvállaltam 22 darab emelt szintű érettségi javítását, amiért a szomszédos gimnáziumba kell átmenni (mert nem adják ki, ugye), emiatt előző éjszaka a korábbi munkahelyemről és az ottani kollégáimról álmodtam.
A magyar érettségis borítékokat félek kinyitni, egyrészt az olvasmány miatt, másrészt az esszék miatt; nem akarok még mélyebb depresszióba zuhanni.
Elhatároztam, hogy befizetjük a kölköt az alkotótáborba (mert tehetséges), de nem megy, és emiatt bánt a lelkiismeret.
A biztosító azt írta, ha kifizetem a koccanásos károsult kárát, ismét makulátlan leszek. Nem értem. Illetve nem számítottam erre. Biztos tájékozatlan vagyok - és gondolom, ezentúl magasabb biztosítási díjat kell fizetnem.
Orbán Viktor átalakította kormányát.
Júliustól telefonadó.
Székhelyi József (akit egyébként nem szívelek) egy "büdös SZDSZ-es zsidó".
A másod-témavezetőm, aki még egy sort sem olvasott el a doktorimból (viszont ő az intézeti doktori iskola feje), nem engedi, hogy nyáron szakmai vitára bocsássuk a dolgozatot (és akkor ősszel beadhatnám), mert "még nincs kész". (Tényleg nincs, de attól még jó...)
Miközben engem a két napos konferenciámnak csak az egyik napjára engedtek el, az egyik kollégám másodszor volt év közben szabadságon, egyszer az USÁ-ban járt, egyszer állítólag Angliában. Mondjuk neki farka van, lehet, hogy ezért...
A ballagáson meg sírtam. Veszíteni fog velem ez a pálya.
Hát ilyenek.

Kismagyar

Ha nem tépázott volna meg anyagilag ennyire az április (vagy ha a népesség azon feléhez tartoznék, aki leszarja a halmozódó hiteleit és/vagy adósságait), akkor a hosszú hétvégét a következőképpen tölteném.

Arról most nem beszélek, hogy időről időre felbasz agyilag, hogy a nagy magyar válságban mennyien töltik wellnesseléssel a hosszú hétvégéket (a híradó ugye mindig mutatja, "tele vannak a szállodák, bár a vendéglátósok 1-1,5%-os visszaesésről tudnak beszámolni"). Én csak arra vágyom, hogy be tudjam rakni az egész bagázst a tragacsba (amin erőmön felül végre lecseréltettem a téli gumit pénteken), elhúzzunk mondjuk a Balaton irányába (benzin), megnézzünk valami várat és/vagy múzeumot és/vagy a Tihanyi Apátságot, amit gimis korom óta nem láttam, és szeretném újra megnézni VAGY mondjuk Pannonhalmára, ESETLEG az észak-nyugati régióba, ahová én ugyan annyira nem vágyom (mert arrafelé sokat jártam gyerekkoromban, de egye fene). De azt is el tudnám képzelni, hogy csak úgy, megcélozzuk az egyik környékbeli fürdőt, vagy hogy kimegyünk a Mecsextrém parkba, vagy legalább a Zsolnay-fesztiválra. (Mondjuk ez utóbbiak nem jók annyira, túl közel vannak, kevésbé lehet elszakadni.

Ehelyett itthon dekkolunk, persze délután majd megyünk bringázni, mert az ifjúságban túlteng az energia. Nekem már megint iszonyatosan fáj a hátam, hiába mozgok minden nap (uszodajegyre nem futja éppen), úgyhogy beszedem mégis a gyógyszert, amit felírt a doki, pedig nem akarnám... Konferenciára készülök, olvasunk, tanulunk, gyakorolunk a zongoravizsgára, kocsit fogok takarítani, dolgozatokat javítani, és már előre berzenkedek az egésztől. Közben költségvetést készítettem, hogy legalább a pünkösdi hétvégén hogy lehetne megvalósítani egy olyan nagyra törő és exhibicionista tervet, mint például egy veszprémi állatkerti látogatás, a Balaton bámulásával egybekötve.

Anyukámék a héten itt voltak a közelben, meglátogattam őket, mert jó fej vagyok, és (tán a magukkal hozott balatoni - hah! - borocska hatására is) egészen társalgásképesek és emberiek voltak. Felajánlották (ó, micsoda stílusérzék), hogy vesznek nekem a tesóm esküvőjére egy ruhát (mert nyilván aggódtak, hogy, amiben ők láttak, farmerben-tornacipőben tanúskodom majd), és nyolcszor kihangsúlyozták, hogy kifizetik a "család" költségeit, köztünk az enyémet. És hogy nem akarják, hogy bármilyen feszültség vagy konfliktus legyen, hiszen ez mégis csak egy szép nap lesz. Azt most nem árulom el, hogy a bennem lakozó Che Guevara-Amy Winehouse hibrid erre most mit reagált volna, muszáj disztingválni, tanú leszek, és a testvéremről van szó. "Több dolgok vannak földön és égen, Horatio".
Apukámat is felköszöntöttem a szülinapján, a szokásos három és fél mondattal, elmesélte, hogy feltöltötték a medencét, ami mára már 19 fokra melegedett, és ott dekkolnak a partján. Nem, a nagyiék nem mentek át, hiába hívták őket.

Nyáron lakáscserével fogunk nyaralni viszont, mint a Holiday című filmben, tök jól kitaláltuk. Hátha eljutok a Shakespeare Fesztiválra megint.

Demotiváló

Elkezdtem állást keresni. Ezzel bizonyára sokaknál kiverem a biztosítékot, hiszen van állásom jelenleg. Nem fél, nem ideiglenes, hanem teljes állásom, határozatlan idejű szerződéssel, kinevezéssel. Főállású munkaviszonyom.
És?
Két napja fáj a gyomrom, két hete a hátam, minden éjjel. Nem, nem a mozgásszegény életmód.
Ma az értekezleten mélyen a szemembe nézve azt mondta a főnök, jövőre majd "arra kell orientálni a gyerekeket", hogy inkább ne tanuljanak emelt szinten irodalmat. Más irányba kell majd motiválni őket. Nem, nem lebeszélni, csak... csak mégis, mondja ezt a maximális tisztelet mellett, hiszen ő is szerette a magyart, mindig is ötös volt belőle.
Amikor felvetették a kollégák, hogy jogszabályba ütközik, hogy ha nem biztosítjuk igény szerint az emelt szintű érettségire való felkészítést, azt mondta, majd a fenntartót beperelhetik, mert... a demotiválás szerinte a megszorításokkal indokolható.
Szerintem meg a pitiáner féltékenységgel, mert míg az emelt irodalom csoportomban az idén tizennégyen voltak, a szakmai emelt csoportban sokkal kevesebben. És azt sokkal fájdalmasabb lenne belátni, hogy nekik kellene olyan színvonalon tanítani, hogy az ő óráikra menjenek a gyerekek.

Na hát ez van. Már kaptam vagy öt elutasító válaszlevelet.

Csak egy dragon tattoo

Egyáltalán nem értem, hogy a David Fincher-féle A tetovált lány körül mi volt ez az óriási média hype, amikor egyáltalán nem ért annyit. Sőt, számomra semmivel nem adott többet, mint a svéd film, viszont azért volt idegesítő, mert a hercehurca miatt az embernek hatalmas elvárásai támadtak (extra erőszak, akció, látványok, stb.)

De nem. És annyira nem, hogy még rendes, összeszedett írást sem fogok produkálni miatta.

Először is majd minden szereplőről az volt az érzésem, mintha a másik filmből jött volna át, és egyszerűen nem értem, hogy gondolhatják az amcsik, hogy az ember értelmezési horizontjából ki tud szorulni egy korábbi változat. Másrészt oké, hogy Rooney Mara iszonyú sovány, meg többször látszik a melle is, de a jeges svéd közöny, ami ennek a figurának a sajátja, egy cseppet sem érezhető a habitusán, sőt. Igazából végig olyan volt, mintha nem is tudná eldönteni, mit és hogyan játsszon.

Az egész filmben a pár perces eleje főcímen kívül (ami nagyon baró, tényleg, zeneileg és képileg is) semmi izgalom nem volt, Daniel Craig is tök olyan, mint James Bond korában. A végét egyébként átírták, szóval Harriet nem a világ végén éldegélt, hanem Londonban, a család tagjaként szépen, de amúgy inkognitóban, szóval nekem dramaturgiailag ez sem áll össze; Svédország és Anglia azért annyira nem áthidalhatatlan, pláne famílián belül.
A Wennerströmöt leleplező pénzügyi mismásolás pedig majd nem fél óra hosszan húzódik még az epilógusban, holott már megvan a gyilkos, mehetnénk haza, sziasztok.

Szóval fogalmam sincs, minek kellett ezt a filmet megcsinálni azon kívül, hogy az amerikai filmgyártás tán azt hiszi, hogy rajtuk kívül senki más nem tud jól megfilmesíteni valamit. (Meg hát nyilván részesülni akartak a nagy lóvéból.) A szememben ez most bukás, elkéstetek, hapsikáim.

Kronik

Az elmúlt pár nap, egy hét, annyira sűrű volt, hogy le sem lehet követni. Egyrészt nem írtam a köztársasági elnök kanosszájáról, mert szóhoz sem jutottam a döbbenettől. Így amolyan poszt-szkriptumként megjegyezném, hogy a legdöbbenetesebb számomra az, ahogyan teammunkában igyekeztek tisztára mosni azt a bizonyos lepedőt, és ahogy a "ha sokat mondom, igazzá válik" elve alapján mantrázta az egész frakció, teljes mellszélességgel (és főleg persze az elnök maga) hogy a delikvens nem csalt, becsületesen járt el, be fogja bizonyítani az igazát, sőt, horribile dictu, írni fog egy új doktorit.
Ebben megint az a legbosszantóbb, hogy mindannyian tudjuk, it is public awareness, hogy nem fog semmit írni, hogy ez az egész a jótékony feledés homályába vész, és lesz új elnökünk, mondjuk Áder János, akinél irritálóbb maximum a Kövér László lehetne.

Aztán a munkahelyemen sem állt meg az élet persze, voltunk a területi találkozón, ahol Szabó Magdából adtunk számot egy lexikális-pozitivista irodalomversenyen, természetesen utolsó helyen végeztünk, ami az én tanári preferenciáimat tekintve nem is csoda. A kreatív feladatokban viszont mind max. pontot kaptunk, úgyhogy fel is toltam az agyam rendesen, és elhatároztam, hogy jövőre, amikor mi szervezzük, csakis kreatív feladat lesz, a lexikonok meg a wikipédia szócikkek pedig elmehetnek a búsba. (A főnöki megrovás egyébként szerencsére elmaradt, mivel a szakmai versenyen is utolsók lettünk. A folyosókon ráadásul az a pletyka terjengett, hogy az erre a versenyre való felkészítésre nem telt az igazgatói órakeretből.

Csütörtökön még iskolába mentünk, a megyében szerintem egyetlenként (önszorgalmú hószünet pótlás), rövidített órákat azonban nem rendeltek el, mert valaki (na, találjuk ki, kicsoda) aznap 45 perces dolgozatokat kívánt íratni. Volt osztály, aki három órában egyfolytában pókerezett, majd hazamentek. Én (rövidített órákkal kalkulálva) nagyon siettem volna a negyed ötkor kezdődő szegedi órámra, de mivel egész nap táppénzcsalókat kellett helyettesítenem (igen, ez most rágalmazás), magam is némi csalásra kényszerültem, és idő előtt távoztam a biztonsági kamerák pásztázta épületből. Nem baj, mindenesetre megnyugtat az a tudat, hogy a főnök meg tudta íratni az összes dolgozatot, és mivel húsvétkor a kutya se nyitja rá az ajtót, még javítani is lesz ideje.
Mellesleg kérvényt kell benyújtani hozzá, ha pótórára van szükségem a kötelező kilencven százalékos óraszám teljesítéséhez; viszont mivel a pótórát (amit túlórában ki kellene fizetni) úgysem fogja engedélyezni, a megrovásra való hivatalos válaszomban kénytelen leszek leírni, hogy a munkáltató nem engedélyezte minimálisan előírtakat. Spórolunk, ugye. Vécépapírpénzt szedünk a gyerekektől, aztán meg nincs is vécépapír... Mindennek fejében lehet, hogy július elején elrendelt továbbképzésen is részt vehetünk, csapatépítő jelleggel, amin ő, valamilyen fontos szakmai indokkal nyilván majd nem fog részt venni. (Ó, jól emlékszem a tavalyi intermezzóra, amikor érettségi bizottsági tagként -- amiért ugye pénz jár -- nap közben egy másik iskolában vizsgáztatott -- amiért szintén -- miközben teljesen törvényellenesen indítványozta, hogy este hat után se hagyjuk még abba a vizsgáztatást.)

A szegedi akció egyébként jól sikerült, erről most nem írok, elég az hozzá, hogy ma reggel belegondoltam, jövő ilyenkorra már akár doktor is lehetek. Vagyis még az is lehet, hogy fokozattal rendelkező munkanélküli.

Szóval a tavaszi szünetet illetően legalább két és fél nap mínuszban vagyok, még nem tudok aludni, és hajnalban kelek, fáj a hátam meg minden. Mire megnyugodnék, megint mehetünk dolgozni.
Öröm az ürömben (vagy fordítva), hogy május végéig tele a naptáram, mert ismét indult egy tanfolyamom (ugyan még mindig a múltkori pitiáner óradíj fejében), és elvállaltam egy angol szakos egyetemista (!) felkészítését az alapvizsgára (= ez az alapvető nyelvi vizsga angol szakon, csak mondom). Szóval van valami jó abban, hogy egyre inkompetensebbek az emberek, lassan már szakdolgozatok lektorálására is hirdetem majd magam magyar és angol nyelven. Pár hét múlva nyelvvizsga is van, háromszor megyek, utána már csak az egy hónapos fizetési határidőt kell kivárni, hogy tudjak venni egy normális cipőt, meg el tudjam vinni a biciklimet megcsináltatni végre.

A húsvét hétfőt valószínűleg azzal töltöm majd, hogy frissítem a CV-met...