[Impro]

A héten úgy rendesen is elindult a második félév, kaptam hat tanárszakos hallgatót háromféle tanítási gyakorlattípusban. Van, akinek 5 órát kell tanítania, másnak 15-öt, közben együtt kell dolgozniuk (?), mert valakinek az itteni tanárképzésben nagyon beragadt az ún. 'csoportmunka' - talán ezt az egy módszertani elemet jegyezte meg a mindenből is. Még ha valakinek olyan minimális matekismeretei is vannak, mint nekem, akkor is jól látszik, hogy ezt a rengeteg órát  nagyon nehéz bepasszírozni az órarendbe, mondtam nekik, hogy sietnünk kell, mert nemsokára itt a ballagás. (Egyiküket most műtötték, egy másik épp most szült, szóval innen szép nyerni, és nesze neked csoportmunka.)

Az elképesztő mennyiségű dokumentumot majd valahogy racionalizáljuk - istenem, ha belegondolok, hogy nekem kb. egyet sem kellett készítenem annak idején, mégis tanár lett belőlem, milyen kellemes gondolat.

Ilyenkor egyébként felbolydul az iskola, végre minden kollégám úgy érzi, hogy fontoskodhat kicsit. A közvetlen 'padszomszédom' a tanáriban (ugyanaz a szakunk) például olyan hosszan és olyan hangerővel beszélget a hallgatókkal, hogy semmit nem lehet mellette csinálni - mesterien építi be a mondandójába az egyetemista gyerekét, a saját zsenialitását és az összes szakmai sikerét. Mindenellett kész tervekkel érkezik (sőt, már szeptemberben így jön), le van varrva neki az egész tanév mindenféle táblázatokba, és pontosan tudja, melyik héten mit fog csinálni, amit akkor is keresztülvisz, ha olyan bizonyos színű kisgyerekek potyognak az égből. Ezt én soha nem tudtam elképzelni.

Mármint azt, hogy táblázatokból dolgozom, és hogy egy évre előre tudom, mi fog történni az óráimon. Arra pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon egy ilyen munkamódszerben mennyi tér jut a gyerekeknek, hogy meg lehet-e szeretni az irodalmat és az olvasást. Vagy hogy fontos-e bármi a sikeres vizsgán és a príma osztályátlagon túl.

Ugyanő (bocsánat, a héten kicsit sok volt belőle) mostanában elég sokat lamentál azon, hogy milyen "problémás" gyerekek érkeznek be újabban - gondol itt a lelki, idegrendszeri és különféle pszichés problémákkal küszködőkre.

Igen, az ilyesmi egyre szembetűnőbb, és elfogadom, hogy erre nem vagyok felkészítve vagy kiképezve, de olyan szomorú az ilyesmiben is az osztályátlag (és a hiányzási ráták) lehetséges romlásának lehetőségét látni csupán.

Tegnap megkérdezte valaki, hogy vagyok. Mondtam, hogy jól, csak valahogy utálok és unok mindent, ami az iskola vagy ami azzal kapcsolatos. Talán az van, hogy az utóbbi időben bűnösen túl sok jutott az iskolán kívüli jóból (podcast, olvasás, színház, előadások, stb.), úgyhogy perpillanat el tudnám képzelni, hogy egy darabig nem tanítok. Ez persze sajnos nem lehetséges, így az új taktikám szerint igyekszem minimálisra csökkenteni az iskolával való foglalkozást, ami sokszor oda fut ki, hogy rutinból dolgozom, ami persze szintén nem túl jó.

Már több mint nyolc éve vagyok a jelenlegi helyemen, és eddig csakis előnyét láttam annak, hogy az iskolavezetésben szinte csak nők vannak. Feministaként ennek csak örülni tudok, viszont idén látni kezdtem a hátrányokat is - konkrétan, hogy a vezetői feladatok megoldása nem ritkán valóban érzelmi alapon történik, és hogy semmit, de kib@szottul semmit nem lehet praktikusan gyorsan rövidre zárni.

Az egyik ilyen a tantárgyfelosztás, amivel jövőre súlyos gondjaink lesznek, mivel anélkül vettek fel teljes állásba tanárokat, hogy azokat velem (vagy a munkaközösségvezetőkkel) egyeztették volna, így látványos az órahiány. Magyarán: felveszünk egy lelkes pályakezdőt, majd pár év múlva kiderül, hogy nem tudunk neki teljes óraszámot biztosítani, mégis milyen üzenete van ennek?

A másik a beiskolázás, konkrétan a szóbeli felvételi. Négy-öt évvel ezelőtt a töri szakosok ragaszkodtak hozzá, hogy ők állítsák össze a közösen felügyelt humán tagozat szóbeli feladatsorát, amiből az lett, hogy történelmi témájú regényrészleteket választottak, köztük Remarque-ot, Merle-t, Jókait és hasonlókat. Ennek kapcsán olyan vidám témákról lehet beszélgetni, mint a világháborúk, a népirtások és Recsk. A szülői panaszok persze viszonylag hamar jönni kezdtek, nem is csak a témák (pedig milyen üdítő azon dilemmázni vitahelyzetben egy nyolcadikossal, hogy részt venne-e a zsidók kiirtásában), de a szövegek nehézsége miatt is. 

A töris kolléganő hajthatatlan, szerinte nincs itt semmi látnivaló.

Én is hajthatatlan vagyok, mert ebben a cirkuszban szinte minden munkát mi végzünk, a hátam közepére nem hiányzik egy új tételsor kidolgozása.

Az iskvez is hajthatatlan, mivel szerintük az AI segítségével manapság percek alatt kidolgozható bármi.  Mindennek persze az lett a vége, hogy most a hétvégén kidolgozhatok egy új értékelési rendszert, hogy csökkentsük a károkat, ha már idén is Remarque és Merle lesznek a vizsgán. Meg Jókai. 

A harmadik ügy pedig, hogy a tesnevelés tagozatosok évek óta nemkívánatos módon rontják az iskolai statisztikát. Az iskvez szerint ez azért is van, mert évek óta nem veszünk részt a szóbeliztetésben, így gyakorlatilag a tesi szakos kolléga dönti el, ki alkalmas és ki nem. Az igazság az, hogy évek óta nem tartanak igényt a munkánkra ebben, de a kollektív emlékezet szerint velünk nagyon nehéz egyeztetni, nem érezzük magunkénak a feladatot. 
Ezen a ponton azért már felvontam a szemöldököm - a feladatot nyilván mindig elláttuk, amikor erre kértek bennünket, az nem a mi sarunk, hogy a szakvezető az egykezes fekvőtámaszt fontosabbnak tartja annál, hogy egy nyolcadikos három értelmes mondatot meg tudjon fogalmazni egy teljesen random témában vagy hogy megértsen egy elé tett szöveget (megjegyzem: a tételeik MI-vel készültek, nincs min csodálkozni). 
Így esett, hogy kaptam egy konkrét dátumot, mely napon reggeltől estig asszisztálnom kellene a sportosztályosok felvételijéhez, ami természetesen lehetetlen, hiszen más dolgom is van, mint amit két héttel az időpont előtt ötletszerűen kitalál valaki. 

A feladatot persze így is megoldjuk, és igyekszem nem megbolondulni. De tényleg, egyre kevésbé érzem fenntarthatónak a tapicskolást ebben a rendszerben, mert hiába az összes jó szándék, hiszen egy düledező monstrumot próbálunk félkézzel megtartani. 
A kutatótanári pozira azért jelentkezem, és szurkolok, hogy (ha a pedagógus minősítést a jelen formájában át is dolgozzák) ez azért megmaradjon, és még egy lépéssel távolabb kerüljek a düledező monstrumtól.

Nodeviszont ma szép idő van, és a tavaszra, de az őszre is gyűlnek a jobbnál jobb utazós programok (amiket én még egyáltalán nem látok át, csak onnan tudom, hogy az én drágám egy hónapja másról sem beszél).
Jövő hétvégén pedig Bécsből, az élhetetlen városból jelentkezem majd.

Amikor

Amikor nagy a fájdalom, az azért sok mindent át- és felülír.

*

Az első tanítási hét eléggé karnivalisztikusra sikerült, mivel nyolc nap alatt sem igazán tudtam jobban lenni a lumbágóból - percekbe telt kimászni az ágyból, kínokba, hogy felvegyem a nadrágom, hogy leüljek a vécére - és itt írhatnék még jópár naturalisztikus részletet, aminek okán beszélhetnénk kicsit a magatehetetlen középkorú női testekről. 

Az én hibám is az egész, mert tudom nagyon jól, hogy van ilyen gondom, és ezzel nem tanácsos sem hosszabb útra indulni, vezetni, de a karácsonyi menü végigfőzése is rossz ötlet. De hát ilyen az ember: kötelességtudó, megy előre, mint a barom, céltudatos, és mindenáron be akarja bizonyítani, hogy akkor is meg tudja csinálni. 

Illetve helyesbítek, nem az ember ilyen, hanem én. Ez talán nem is csoda, ha valaki úgy neveltek, hogy a gyengeség hiba, a lustaság bűn, csak akkor vagy beteg, ha magas a lázad, és hogy az életet egy feladatként kell felfogni. Ez már sokat alakult, de azért annak idején elég mélyre ment. Kínlódásaim közben eszembe jutott apám egyik mondata, amikor arról meséltem neki, hogy szerintem túl sokat dolgozom: amíg bírod, addig halj bele, kislányom.

Önmagára nézve ez a dolog teljesen megállja a helyét, 73 évesen is bejár, ügyel, igaz, hogy már mozogni is alig tud, de van egy beosztott, aki mindig tologatja a kerekeskocsiját, miközben ő fürdőzik az emberek figyelmében és hálájában. Jól megérdemelt tekintély és hozzáértés, ez nem vitás. De a dolgok túltolása nekem mindig az otthoni hiányokról mond el valamit - én nagyon szeretek itthon lenni.

Anyámék a két ünnep közötti (részemről majdnem sírós) telefonálás alkalmával pedig csak annyit mondtak: hát, van, hogy ez egy hónapig is eltart, nem kellene annyi gyógyszert szednem.

Ez a tanács már későn jött, mert kilenc nap alatt megettem a kétévi gyógyszeradagomat szerintem. Közben leesett a hó, így nagyon jól jött a karácsonyra kapott túrabot, mert persze bementem dolgozni... Szerencsére a január nem para, én ilyenkor már nem íratok dolgozatot, napi egy-két tanórát el tudtam látni, ráadásul a hóhelyzet miatt (a városban egyedüliként) könnyített órarenddel dolgoztunk. Amit sikerült ugyan kicsit túlbonyolítani, mert minden nap más volt a koncepció, de végül túléltük a hetet, a szombati munkanapra pedig rendkívüli tanítási szünetet rendelt el a fenntartó. 

Milyen fontos lett a gondoskodó állam imázsa - a lényeg a jó sok Facebook poszt meg az operatív törzsek. 

A tizenegyedik nap után aztán egyszer csak kaptam egy újabb gyógyszertippet, egy rúgós B-vitamin készítményt, ami végül hatott. Persze lehet, hogy nem ez hatott, hanem minden más együttvéve (gyulladáscsökkentés, fájdalomcsillapítás, gyógytorna, ima, krémek, tapaszok), de végre sokkal jobban vagyok. (Megj.: az orvoshoz végül nem mentem el és fel sem hívtam, mert semennyire sem volt kedvem a hóban odabotorkálni, majd órákig várakozni - és az az igazság, hogy a 2012-es kórházi kalandom óta minden egészségügyi dolgomat jelnek tekintenek, még a jogosítvány-alkalmassági is egy komoly tortúra volt. Biztosan lehetne lábujjhegyen élni, de én nem szeretnék, és egyre kevésbé pártolom az orvosi gyógyszerlobbit és a konzerv megoldásokat.)

Szilveszer éjszakáján viszont, ahogy összezsugorodva feküdtem a sarokban, és a petárdázást hallgattam, mégis elgondolkodtam azon, mi mindenen kéne még mindig változtatni. Az első januári hetet tekintve nem nagyon volt apelláta: az óráimra pontosan érkeztem, megtartottam őket, aztán hazajöttem, és bámultam a tévét. Fél nyolckor ágyban voltam. Egyetlen nap volt, amikor leültem egy órára dolgozni, de megvolt a böjtje: estére alig bírtam mozogni.

És akkor arra gondoltam, hogy szerintem egy csomóan így élnek. Úgy kelnek fel, hogy épp hogy beérjenek, ledolgozzák a napot, hazamennek, ledöglenek és néznek ki a fejükből. Vagy nézik a streeamereket: eddig sosem értettem, hogy tud valaki végignézni teljes sorozatokat egyhuzamban - hát most már tudom. Vajon tízből hány emberben van meg az az igény, hogy a robotoláson kívül valami produktívat is csináljon?

A kis házi nyavalyám miatt elmaradt a hóban séta meg egy csomó minden más is. Sokkal jobban értem viszont az öregasszonyokat, akik nem ülnek le a buszon (mert esetleg nem tudnak felállni), a magánytól és a magatehetetlenségtől való félelmet és a test követeléseit. 

Hogy valami vidámat is mondjak: megnéztük Emma Thompson új sorozatát, a Down Cemetery Roadot, ami nemcsak hogy isteni, de a soundtrack is zseniális. (Itt van például a csodás Michelle Gurevich, a Fraulein, és Sharon van Etten. Valaki összerakta a teljes tracklistát, tessék.) Most a Silót nézzük, az is szuper, szóval lehet, hogy előfizetek az Apple TV-re.

Egy molyos csávótól pedig megszereztem a Winterson-könyvet, ami annyira beütött, hogy tán hosszabban is írok róla majd.

A tanulság pedig: 

Vissza-, előre

Ígértem, hogy írok némi vissza- és előretekintést, mert ez talán produktív is tud lenni - nem, nem a felesleges ígérgetések, hanem az összegzés és a nyomhagyás miatt. Meg persz ott a naplózás.

Nem könnyű visszatekinteni, hogy mi volt 2025 elején, de ami biztos, hogy az év legfontosabb eseménye a diplomaszerzés volt. Fizikailag vagy időben egyáltalán nem volt nagy kihívás, sokadik diplomám ez, azt pedig kifejezetten élveztem, hogy ismét tanulhatok. (Anyám kifizette, és bár nem feltétlenül lett volna szükségem erre, elfogadtam, hiszen jómódú, és az alapellátáson és néhány pár cipőn kívül nem nagyon kaptam tőle semmit az elmúlt több mint 40 évben. Neki ez a kompenzáció, hát legyen.) Az irodalomterápiával kapcsolatban szerintem reálisak a meglátásaim, nem tartom "nagy találmánynak", sem pedig új tudománynak, de abban az értelemben remek dolog, hogy felfedez valamit, amire már jó régóta nem figyelünk - a közösségi olvasást és a beszélgetés és/vagy az egyéni olvasás jótékony/terápiás hatását. Ennyi. 

Ha valaki az én korosztályom, és kora kamaszokorától sokat olvas, biztos nem fog azon meglepődni, hogy ezek a dolgok léteznek - de higgyétek el, egy mai gyereknek, aki ufónak számít azért, mert néha könyvet vesz a kezébe, ez nagy felismerés. Mármint az, hogy ez sok szempontból tényleg milyen jó, ezzel lehet közösséget építeni, ennek kapcsán lehet beszélgetni és nem fogják hülyének nézni azért, mert mondjuk szereti a verseket. A másik oldal pedig az, hogy az a sok-sok gyerek, aki inkább csak beszélgetni akar, végül tök boldog attól, hogy kap mellé egy szöveget is, és rájön, hogy az irodalom nem valami elvont marhaság, amit kötelezően meg kell tanulni (mert alapműveltség vagy mert érettségi tantárgy), hanem cool dolog és lehet róla beszélgetni. Tudjuk jól, hogy egyáltalán nem azok a gyerekek vannak többségben, akik olvasnak (akiknek valaha olvastak), így ez szerintem nagyon nagy dolog. Az én tanári pályámnak (így az életem felénél) kb. ez ad most értelmet - mármint az, hogy a közepes tanuló Andris el meri mesélni, hogy egy vers miért tetszett neki. Ettől még közepes tanuló marad - de ez nem az ő hibája.

Havi rendszerességgel tartok foglalkozásokat diákoknak - és kollégáknak is. Utóbbi még érdekesebb felfedezésekkel szolgált - egyszerűen máskor nincs alkalom beszélgetni. Sokat dilemmáztam, hogy legyen ez a tanári csoport, végül arra jutottam, hogy lesznek ugyan témák, de semmit nem fogok erőltetni, pláne nem analizálom a kollégáimat. Ehhez képest a tervezett "semleges" témák mindegyike (idő, otthon, szerepek) olyan érzelemcunamit indított el, hogy csak lestem. Kiderült, hogy milliószor fontosabb ez, mint ahogy elképzeltem, úgyhogy most már egyáltalán nem bánom, hogy belevágtam. Igaz, hogy a kezdeti huszonsok létszám kicsit most lecsökkent év végére, de aki jön, örömmel jön, és nagyon jók a beszélgetések. Semmi rosszindulat, pletyka, beszólogatás, közutálat - ahogy az a tantestületek zömére nagyon is jellemző. Nem tudom, hogy ezt az én személyem vagy a választott szövegek indukálják-e, de nekem nagy sikerélmény.

Szóval különösebb tervezés nélkül, de az új munkám is beindult, startoltam egy online közösséget is, indítottam egy blogot, ahol egyelőre beszélgetünk és/vagy az ötleteimet posztolgatom. Jó lenne idegeneknek is csoportot indítani, szeretnék drámaszövegekkel is többet foglalkozni, illetve nagy álmom, hogy elmegyek a harmadik nemzetközi konfereniciára Canterburybe. Konferenciatapasztalatom van (szerintem téma is) - pénz kell és útlevél. Ezen kívül jó lenne a szakdolgozatomat is megírni valami szaklapba, csak hát nyilván mindig erre van a legkevesebb idő, az írásra. Azon se lepődjön meg senki, ha hamarosan egy podcastben fogja hallani a hangom meghívott vendégként - ez is régi vágyam volt, van egy csomó mondanivalóm. Sőt, igazából tök jó lenne egy saját podcast is (meg vitakör és/vagy vitaszínház társadalmi kérdésekről az iskolában, feminista olvasóklub és még sok minden más).

2025-ben sokat jártam színházba is, a város és a régió dolgait nagyjából kiismertem. Írtam egy sikeres cikket a helyi színészképzésről, aminek hatására elkezdtek özönleni a különféle színházi eseménymeghívások, több helyi ember akart velem leülni kávézni és egyezteni. Felkértek, hogy dolgozzak ki anyagokat a helyi színház néhány előadásához és vegyek részt színháztörténeti interjúk készítésében tavasszal (ezeket a helyén kezelem, hiszen hónapok óta semmi konkrétum, csak nagy szavak, megmosolyogtató), és májusban írok majd egy évadportrét is. Az az elgondolásom, hogy a helyi (diákoknak szánt) színházi életbe befonják a tanárokat is, egyelőre nem jön össze, de talán egyszer majd ebből is lesz valami jó és értelmes, nem feszülök rá.

Szeptemberben összegründoltam egy nagyon sikeres irodalmi beszélgetést egy új, irodalomtudomány-népszerűsítő könyvről középiskolásoknak. Baromi jó volt, nagy közönség, érdeklődő gyerekek, lelkes kollégák; úgyhogy pár hónappal később meg is hívtak egy másikra, ami viszont totális kudarc volt, legalább is számomra, személyesen. Nem a téma vagy a kérdésfeltevések okán, hanem a beszélgetőpartnereknek kijelölt két nagytekintélyű fehér férfiember miatt, akik gyakorlatilag semmibe vették az előre megbeszélt dolgokat, ahogy szerény személyemet is. Szomorú tapasztalat volt, de nem atipikus. Így megy ez. Amit az esetből megtanultam, hogy vagyok már eléggé valaki ahhoz hogy 1) megválogassam a beszélgetőpartnereimet és/vagy 2) egyszerűen nemet mondjak. Jó lecke volt - végül nyeltem egy nagyot, kiposztoltam az el nem mondott mondataimat a Facebookra, a honorból pedig vettem másfél fesztiváljegyet a nyárra.

Hogy mindebből milyen terv következik? Hát olyan, hogy ha van jó ötletem, akkor ahhoz megpróbálok fórumot, lebonyolítót és közönséget találni, hiszen mint a fentebbi szeptemberi eset mutatja, jók a megérzéseim. És hát igazán, miért is kellene hagyni/azt gondolni, hogy ebben a városban valóságtól elrugaszkodott férfiak tudhatják csak, mi a jó/érdemes az embereknek.

Az évi összegzésben érdekes módon nem sok mondanivalóm akad az iskolai mentori munkáról és az egyetemi órákról sem, pedig összességében mindkettő jól ment. Jó visszajelzéseket kaptam a tanárjelölt hallgatóktól, az pedig nem az ő hibájuk (hanem az elcseszett tanárképzésé), hogy alig van alkalmuk "tanítani tanítani", mert minden időnket és energiáknat elviszi a dokumentumgyártás. (Szimptomatikusnak tartom, hogy a gyakorlóiskolák országos konferenciáján--ahol életemben először vettem részt--a legnagyobb sikere annak a közvetlen kollégámnak volt, aki arról beszélt, hogy tanítja meg a hallgatókat... hospitálási naplót íratni. Kidolgozott erre egy jógyakorlatot. Halál komoly.)

Az egyetemisták öt év alatt rengeteget változtak, de az egy cseppet sem lepett meg, hogy a legbelevalóbb hallgató egy magát mindenféle disz-szel ellátott figyelemzavaros embernek határozta meg, ami lehet, hogy igaz (nem kértem orvosi papírokat), de hogy a legeredetibb gondolatai neki voltak, az biztos. Új jelenségek az AI, a hagyományos műveltség- és olvasottsághiány, az érdeklődés másfelé irányulása - ezeket eddig is tudtam, csak nem gondoltam, hogy egyetemen ez ilyen tapasztalatokat hozhat MÉG ahhoz képest, ahogy ezt eddig láttam. Erről talán írok majd egy külön posztot egyszer - ami nem a bosszankodásról fog szólni, hanem az agyalásról, hogy mit is lehetne tenni. Mert a fiatalok nem hülyék, ez egészen biztos.

Nos, hát ezek jutottak eszembe a régi évről és az újról. (Most megyek vissza a Flector-tapaszokhoz.)

 

Pain & Politics

Amúgy sem vagyok sem szilveszter, sem pedig újévrajongó, de így az év utolsó napjaira kijött az isiászom (másnéven ülőidegzsába), ami régi vendég nálam. Egy évben legalább egyszer meglep - mondjuk általában vizsgaidőszakokban (amikor sokat kell ülni), de tudom, hogy az ülőmunkán kívül köze van ehhez a rossz tartásnak, a figyelmetlenségnek és a sok más apróságnak is.

Ahogy hajnali 3-kor nyüszítettem a fájdalomtól (mivel ki kellett másznom az ágyból) és igyekeztem a mindfulness képzésen tanult mélylégzést gyakorolni a fájdalmas testrészbe, arra gondoltam, hogy azért jó év volt ez. Volt persze rengeteg munka és kihívás, de alapvetően (az év második felében) sokkal többet tudtam olyan dolgokkal foglalkozni, amiket szeretek, sokat tudtam olvasni, láttam jó filmeket és kevésbé jó színházi előadásokat. 

Most sikerült a Goodreads reading challenge is, amihez az oldal ilyen jópofa illusztrációkat készít (csak sajnos előbb kiküldi mint sem hogy véget érne az év, úgyhogy a valós adatok ITT vannak).

Szóval azt hiszem, alapvetően panaszra semmi okom, még úgy sem, hogy az én (a mi) életükben is megvannak a szarságok, és a közéleti-politikai helyzet sem éppen kecsegtető.

Politikáról az idén nem nagyon írtam ide a blogba, és már más közösségi médiában sem igazán tolom ezt, még az oktatás kapcsán sem. Az ok nagyon egyszerű: rohadtul undorodom az egésztől. Ami a legjobban zavar, az a szemellenzős politizálás (szálka - gerenda), a szektásodás és a közösségi média hangneme. Mindez valahogy abban sűrűsödik össze, hogy sokan teljesen elvesztették a mércét és a józan észt, az ember nem tud olyat mondani, hogy ne kapjon instans értékítéletet vanidegen emberektől. Én voltam idén libsi kurva, homofób, Gyurcsányista-libernyák tanár, Tisza-szektás, migránssimogató, buziajnározó és még sok minden más. Nem ráztak meg ezek a dolgok különösebben, csak azt gondolom, nem baj, ha a lelki egészségem védelmében inkább nem poltizálok a Fb-on - újabban például meg sem nézem a (nagy ritkán odaírt) kommentjeimre érkezett reakciókat. Tényleg minek.

Ehelyett inkább (unortodox módon) igyekszem műveltebb lenni, olvastam/hallgattam idén a Válaszonline-t, a Mércét, Schultz Nórát, a Vétót, de a Mandinert és még Hont Andrást is (!) - és még sorolhatnám. Feltűnt, hogy az utóbbi években milyen sokan lettek az influenszerek (sok régi arc, akikre amúgy már senki nem kíváncsi), és hogy sajnos a legtöbben leginkább a saját hangjukat szeretik hallani, párbeszéd, megértés, kölcsönösség sehol, inkább főleg egymás leordibálása. A valódi kérdéseket pedig senki nem szereti - provokációnak fogják fel őket. 

Fogalmam sincs, mi lesz itt 2026. áprilisában, de azt tudom, hogy utána sem lesz könnyebb, és hogy (klasszikust idézve) akkor is itt fogunk élni tovább. És hogy semmi sem fontosabb, mint hogy jobban odafigyelni magunkra (test és lélek) meg a szeretteinkre, mert ezt senki nem teszi meg helyettünk.

Tervekről most még nem írok, majd újév után (esetleg egy hosszabb visszatekintéssel együtt) - kúrálom magam tovább, hogy vidámabban induljon. (PS. a gyógyszer, a gélek és a gyógytorna hatásos, csak hát ez egy türelemjáték - az élet metonímiája.)

[Az imént]

Az imént elém került egy 2014-egy blogbejegyzés (hosszas lenne visszakeresni, melyik, munkahelyi bosszúságokról és a stresszlevezetés nehézségeiről szólt), és azon tűnődtem el, hogy vajon miért van az, hogy régen szerintem sokkal jobban írtam. 

Igen, sokan ünneplik a blogjuk szülinapját, én nem, az enyém első posztja 2007-ből lelhető fel (ez az), de ez is archív, ami azt jelenti, hogy még a dicstelenül összeomlott freeblog időszakából való, ahol sokunk sok-sok szellemi tartalma veszett oda.
(Cseles programokkal ki lehetett menteni ezt-azt, de rengeteg tartalmam odaveszett a londoni naplóktól kezdve a személyes életem lenyomatai.)

Szóval hogy miért érzem azt, hogy régen sokkal jobban írtam? 

Az nyilvánvaló, hogy manapság sokkal kevesebbet írok (egyáltalán: sokkal kevesebbet csinálok sok mindenből - nem hallgatok zenét, nem sétálok céltalanul, nem járok már uszodába, stb.). Ellenben sikerrel visszavettem egy csomó régi szokásomat: rengeteget olvasok mindenfélét, sportolok is, minőségi filmeket nézek, jegyzeteket készítek rengeteg dologról. 

Azt is tudomásul vettem, hogy a blogolás a múlté, van helyette Facebook, Insta meg Reels videók, és bár jelen vagyok ezeken, egyiket sem sikerült igazán megszeretnem, a blogolást, az írást nem helyettetesítik. A Facebook mára egy politikai-közéleti-magánéleti pöcegödör lett, a többit meg hagyjuk is, szavakra nem alkalmasak.

Nemrég olvastam Byung Chul-Han A narráció válsága című könyvét, amiben a szerző a tőle megszokott közhelyes és meglehetős fellengzősséggel ír arról, hogy a történetek ideje lejárt, a "storyk" már csak az egót táplálják, nem alakalmasak közösségépítésre. És bár számos (nála sokkal okosabb) gondolkodótól vesz át érvényes dolgokat, a szerző nem tér ki arra, hogy igenis volt időszak, amikor az internetnek még volt értelme. Szerintem ez volt az az időszak, amikor még (jobb, rosszabb és főleg különféle célú) szövegekkel kínáltuk meg egymást.  

Szóval lehet, hogy azért nem írok (jól) már, mert egyrészt ennek az időszaknak menthetetlenül vége (a blogokat senki nem olvassa), másrészt pedig amúgy is túl sok írásos munkám van az élet egyéb területein. 2025 ebben kiemelten teljesített - cikkek, tanulássegítő anyagok, előadások, könyvbemutatók, kritikák, recenziók. 

Félre ne értsen senki, nagyon-nagyon hálás vagyok mindezért; egyrészt mert (ha úgy vesszük) teljesült a régi álmom, hogy irodalommal és színházzal foglalkozom az időm jó részében (még ha nem is úgy, ahogy 16 évesen gondoltam), másrészt pedig nagyon sok értelmes és érdemes dolog jött ebből létre. Sok hálás levelet kapok a könyveink kapcsán, felkérnek különféle rendezvényekre, sőt, ha én elképzelek valamit, az is nagyobb valószínűséggel valósítható meg, mint évekkel ezelőtt.

Akkor hát mi hiányzik a régi írásaimat olvasva. 

Nem pontosan tudom, talán az elmélyülés, a rendszeren kívüliség, a kevesebb reprezentatív feladat, amitől jobban én voltam én - mert végül is ebből írtam, amit írtam. Persze nem úgy, ahogy manapság magából ír bárki, mert szerintem ügyesen sikerült (még a blogban is) megalkotni azt a beszélőt, aki nem lett túl nyitott, személyes vagy intim, aki nem tárta fel a magánélete történéseit egy az egyben, hanem kreált ebből egy kicsit titokzatos, mégis talán többek számára érdekes és szimpatikus narratívát. Valami olyasmit, ami nem direkt módon szolgáltatja ki az egyént, nem traktál a bulvárrészletekkel, de mégis emberi és önazonos.

Talán a több gyakorlással visszajön majd mindez.

A fenti gondolatok nem csak a régi posztom miatt jutottak eszembe, hanem mert megnéztem Nora Fingscheidt Parlagon című filmjét Saoirse Ronannal, aki nagy kedvencem. Amúgy is imádom ezeket az angol, ír vagy skót sivárságokban játszódó mozikat (a másik ilyen favoritom a Téli vendég) - szóval ezekről mindig az jut eszembe, hogy milyen könnyű elveszíteni önmagunkat, de jó lenne, ha nem adnánk fel azt, hogy visszataláljunk. 

Téli vendég (teljes film): https://videa.hu/videok/film-animacio/teli-vendeg-teljes-film-drama-egyben-magyarul-72su8KX4CMrf731v 

(A Parlagon c. filmet az HBO Maxon találjátok megy egyelőre.)

Lakás

A szüleim teljesen más társasalmi hátterű családból jönnek: apám egy jól szituált keszthelyi középosztálybeli família fia (az apja a városvezetésnél dolgozott talán), anyám pedig egy győr-soproni parasztcsalád gyereke. Előbbi a ("természetesen" módon) családi elvárások és személyes ambíciók miatt lett orvos, utóbbi főleg a kitörés lehetősége miatt, ami egyáltalán nem volt konfliktusmentes a családján belül (ahogy az sem, hogy a kis Győr melletti településen maradás helyett inkább a megyeszékhelyen szeretne elit gimnáziumba járni. A 70-es években ezt a rendszer is támogatta, de ez persze nem jelentette azt, hogy a győri (jó családból származó) osztálytársak jól fogadták a parasztgyerekeket - és nekik sem volt könnyű nyaranta visszaintegrálódni a családjába vagy elfogadtatni azt, hogy nem kétkezi munkából akar megélni. (Nagyon hosszú és összetett történet az, hogy mindez hogyan okozott további konfliktusokat a családjában, pl. az anyjával vagy az öccsével való kapcsolatában, aki villanyszerelő lett, és pár éve elvitte az alkohol. Nekem is vannak olyan emlékeim, hogy nyaranta azért kapok szidást a nagymamánál, mert 'fetrengek' és olvasok ahelyett, hogy értelmesebb dolgokat csinálnék.)

A szüleim a pécsi orvosi egyetemen találkoztak, én anyám utolsó egyetemi évében érkeztem (véletlenül), így nagyon gyorsan fel kellett nőniük. A kapcsolatuk (a fentiek okán, és számos egyéb feldolgozatlan sérelem miatt) egyébként sosem volt felhőtlen, 15 év után el is váltak. Én épp ekkor mentem gimnáziumba. Apám albérletbe költözött a barátnőjével (övé lett az autó), mi pedig ott maradtunk a lakásban négyen. Ez egy elég nehéz időszak volt, aminek én főleg a lelki részét érzékeltem (nem mintha előtte boldog gyerekkorom lett volna), de most már azt is látom, hogy komoly egzisztenciális félelem lehetett a 90-es évek elején egyedül maradni három kiskorú gyerekkel. Így aztán anyám hamarosan megismerkedett egy férfivel, aki szintén frissen vált el (bár neki már felnőtt gyerekei voltak) - egy korán nyugdíjazott katonatiszttel, aki magára vállalta, hogy felnevel minket. Ahogy ő mondta: embert farag belőlünk. (A testvéreim ekkor még általános iskolások voltak.)

Ezeket az éveket talán majd egy másik posztban részletezem. Semmilyen szempontból nem volt egyszerű - mindenki úgy mentette magát, ahogy tudta. A száraz tényeket tekintve a felnevelésünk sikerült: mindhármunkat kitaníttattak, egyetemre küldtek. Szerencsések voltunk, mert azt tanulhattuk, amit választottunk, és--igaz, szigorú feltételek mellett--végig tudtak támogatni. Én például albérletben lakhattam az ország másik végében. Az anyagi feltételek azok voltak, hogy addig finanszíroznak, amíg tanulunk, a képzés éveinek száma alapján. Havonta kaptunk fix apanázst (ami összeadódott a gyerekkori zsebpénzükkel, amit 14-15 éves korunk óta bankszámlára kaptunk az életkorunknak megfelelően egy bizonyos szorzóval), amiből meg kellett oldani az albérletet és az egyéb költségeket. Néha csurrant-cseppent néhány ezres buszra, vonatra, ilyesmi.

Én (érthető módon) nagyon boldogan voltam független, de gyakorlatilag az egyetem elejétől dolgoztam nyaranta, és felvettem a diákhitelt is. A támogatott évek számából kicsúsztam, mivel az egyik szakomon halasztottam, így az utolsó egyetemi évemet és a ráhúzott három év doktori képzést már teljesen önállóan oldottam meg. Volt diákhitel és doktori ösztöndíj, nyelvtanfolyamok, fordítások, nyáron szállodai munka a Balatonon és egyéb dolgok. Bár bulizgattam, de nem nagyon utaztam, és a jogosítványra is csak a doktori ösztöndíjból futotta (a húgom a gimi alatt megcsinálta, akkoriban én apámmal éltem, akinek erre nem volt pénze). Szép, szabad évek voltak.

Valóban sokáig tanultam tehát, talán nyolc évet, és elég későn lett rendes, bejelentett állásom főmunkaidőben. A doktori képzés után ugyanis már nem hitegettem magam tovább, és elmentem a közoktatásba. 2006-ot írtunk ekkor. Még nem volt pedagógus életpályamodell, sem teljesítményértékelés, a diákhitelemet a tanári fizetésemből fizettem vissza sok-sok év után. Persze végig voltak másod- és harmadállásaim, nyelvet tanítottam, fordítottam, tolmácsoltam, voltam óraadó és magántanár is. Féltetenni kb. 8 éve tudok.  

A szüleim eközben egyenesbe jöttek. A 90-es években (a rendszerváltás utáni felbuzdulás éveiben) a házastársukkal közösen mindketten vállalkozni kezdtek, bt.-t alapítottak, befektettek, magánrendelést nyitottak, autót lízingeltek, stb. Anyámék a régi közös lakásból házba költöztek, azt szép lassan felújítgatták, lett hétvégi ház is, ami ma már egy nagyon pofás hely hatalmas birtokkal, napelemekkel, kerttel, juhokkal. Apámék a sok albérlet után házat építettek, született három gyerekük, a legkisebb nemrég lett nagykorú. Ma mindketten 70 fölött vannak, de még aktívak, nyugdíjas főorvosként 'visszadolgoznak' a kórházban, a pozíciójukban nagyon megbecsültek.

A tesóm a négy éves főiskola után egy fővárosi kereskedelmi multinál helyezkedett el, albérletek, autórészlet, egy félrement rövid házasság, aztán egy sokkal jobban sikerült másik kapcsolat, most másodikos kisgyerek. Az albérletkálvárián ők is túlvannak szerencsére, néhány éve az agglomerációban laknak egy tök klassz helyen, sikeresen elcsíptek egy jó hitelt még a kovid után kicsivel.

Hogy mindezt miért írom le?

Nos, azért, mert az anyám a múlt héten felhívott, hogy gondoltam-e már arra, hogy belevágok az Otthon Start Programba. Nem, nem viccből vagy ugratásból kérdezte, ugyanis a feltételeknek tényleg megfelelek, soha nem volt ingatlan a nevemen, van stabil munkaviszonyom és TB-m. Mondtam neki, hogy természetesen nem gondoltam erre, mert nincs elegendő önerőm, nem vagyok házas és amúgy a jövő héten leszek 47 éves. Nyilván erősen foglalkoztat, hogy hol fogok lakni az elkövetkező évtizedekben, de mivel erre semmilyen épkézláb ötletem nincs, inkább nem gondolok rá. 

A történethez hozzátartozik, hogy az egyemista korunkban alkalmazott szigorú rend a későbbi életünket is végigkísérte, ezért aztán a szüleinkhez felnőtt korunkban már soha nem fordultunk semmiért. (A tesóm megpróbálta korábbi lakásvásárlások vagy a mostani házhitel környékén, de visszautasításba ütközött. Nem pénzt kért, csak támogatást, kezességet, ilyesmit.) Ha pedig most rosszul is hangzik, hogy az ember lenyúlja az idős szüleit, azt fontos tudni, hogy a társadalmi szakadék pl. köztem és anyámék között az elmúlt 20 évben óriásira nőtt. Ezt nem panaszképp mondom, de már évekkel ezelőtt sem értették, miért nem veszek új autót, miért dolgozom három állásban, és miért nem tudok nagyobb összegeket félretenni havonta. Eközben a hétvégi házukban felépült az üvegház és egy napelempark, lett jakuzzi (amit nyilván nem használ senki), hozzájuk került a ház mögötti erdő, mindkét autójukat pár évente lecserélik, a megyeszékhelyi kétszintes 7 szobás házat pedig csak azért tartják még fenn kettőjüknek, mert anyám még munkába jár. Az eredményeimre és a sikereimre egyébként mindig nagyon büszkék voltak, de azon a véleményen vannak, hogy arról senki nem tehet, hogy a társadalom kit mennyire becsül meg. (A fizetésemre összegét hallva a múltkor azt mondták, szerintük ez nagyon jó, mások ennél sokkal kevesebb pénzből élnek.) 

Azt már szerencsére nem teszik hozzá a fentiekhez (korábban volt rá utalás), hogy az "életformámat" pedig én magam választottam, a döntéseimet én magam hoztam, igazán nincs mit tenni. 

A mostani érdeklődés háttere egyébként az, hogy ismét eladnák az egyik autójukat. Azt mondják, alsó hangon 10 milliót fognak kapni érte, azt nekem adják, vegyek egy lakást, vágjak bele az Otthon Startba.(És nem, most már feltételeket sem szabnának ehhez, mint múltkor, amikor szintén tettek egy ajánlatot, miszerint kaphatok egy lakást, ami a 8 éves unokaöcsém tulajdona lesz. Én életem végéig lakhatok benne azzal, akivel csak akarok, de nem rendelkezhetek vele.)

Az idők ezek szerint változnak.

                                                   

Fesztiválos

Elég régen volt már, hogy lelkesedtem a fesztiválokért, és magam is csodálkozom, hogy volt ilyen időszak. Mondjuk ami a szociális érésemet illeti, elég későn jött és elég lassú is vagyok benne, 9-10 évvel később jelentkeztek olyan dolgok, amiket mások már rég megéltek - ilyesmi volt az aktív fesztiválozás is. Mondjuk a sátorban alvós, bokorba pisilős, nem zuhanyzós verzióig sosem jutottam el, annál én kényelmesebb és finnyásabb vagyok - sátorban is csak párszor aludtam életemben, ennek zöme is a mama kertjében történt, kalandvágyból (muhaha). Mondjuk fesztivál idején, szóval számít.

Hogy miért maradt abba még ez a könnyített verzió is, annak több oka is lehet. Az egyik a pénz: iszonyatosan felmentek az árak, és erre egyszerűen sajnáltam. A másik a kényelem, mármint hogy meguntam tolongani, sorban állni, izzadni, koszolódni. Meg ott volt a kiégés és a fáradtság is.

Jó kis fesztiválokra jártunk egyébként: a Veszprémfestre (ezzel az lett, hogy túlságosan popos lett az ízésünknek, és drága is), a Paloznaki Jazzpiknikre (ugyanaz, illetve ez még inkább sznob lett, és a teljes Balatont leuralta Mészáros és köre), az Ördögkatlanra, valamint egyszer voltunk a Művészetek Völgyében is. Az előbbivel az lett a gondunk, hogy tizensok éve ismétlődnek a programok, ugyanazok a megújulni képtelen rocksztárok lépnek fel, a fenének volt kedve tizenötödször is megnézni ugyanazt a Quimby-koncertet. A színházi előadásokra pedig nem nagyon tudtunk bejutni a sorszámos rendszer miatt. (Egy ideig kaptam szakmai jegyet, aztán leszúrtak, hogy ennek ellenére 'kritizálok'--ez a munkám, ugye--, úgyhogy onnantól fogva napijegyet vettem, illetve idén és tavaly is fellépek, de nem kértem a bérletet.)

Nahátszóval mindez nagyon fennhéjázón hangzik egyébként, holott az igazság csak valószínűleg annyi, hogy éppen hogy belejöttem kicsit a fesztiválozásba, már ki is öregedtem belőle. Az Ördögkatlant azért most is követem, itt van közel, olykor támad egy kis nosztalgiám, holnap le is megyünk. Ám amikor tegnap bepiált fiatalokról olvastam a csoportban, akik a falusi macskákat akarták alkohollal itatni, akkor azért meggyőződtem, hogy nem kell nekem ott lenni tartósan.

A Thealterre sok év kihagyás után mentem vissza (tavalyelőtt kényelmesebben és kettesben, most egyedül és gyorsan), és bár ez is sokat változott, még mindig nagyon szimpatikus. Egyrészt tök olcsó (hol kapsz 3000-ért színházjegyet), másrészt felvonultatja az erdélyi és a vajdasági társulatokat is. Nincs nagy tömeg, a színvonal oké, meg úgy általában, tök barátságos az egész. Idén azon gondolkodtam el, hogy vajon régen is ennyi boomer korú volt, mint most (én a szegedi fiatalságra emlékszem, mi is ott nyomultunk, most viszont a tisztes polgári közönség látogatja az előadásokat, köztük sem az "értelmiségi elit", a város apraja-nagyja nyaral ilyenkor, gondolom). Én személy szerint ezen a fesztiválon láttam először Pintér Bélát, Ladányi Andreát, Fehér Ferencet, a Forte Társulatot, a tanárainkkal együtt jártunk előadásokra és tök jó volt - szóval nyilván van bennem némi romatikus nosztalgia a fiatalkorom iránt is. 

Idén öt előadást láttam zsinórban. Jobb lett volna okosabban válogatni, de majd legközelebb.

Az Apertúra Brománc című előadása a férfimintákat járta körül: egy fiú baráti társaság (plusz két csaj) összejön egy hétvégére, jól berúgnak, és szép lassan kibuknak a régi sérelmek, konflktusok, de leginkább az, hogy egy kivételével mindegyik pasi egy frusztrált f@sz, kivéve egyet, akiről meg azt suttogják a háta mögött, hogy biztos buzi. Az első félórában részeg ordítozás ment valami technózenére (= bulizás), utána volt némi lájtos pszichológia, traumák meg woke-ozás, és még egy zsidó nagypapa is befigyelt. Kár a témáért, a srácok ezt picit összecsapták.

A KV Társulat és a Maszk Egyesület A színházcsináló című előadása (Thomas Bernhard szövegére alapozva) a színházcsinálás mikéntjéről metázott egyet, a vezető színésznő önmagának rendezett jutalomjátéka volt ez. Én egyébként élveztem, és bár a nézők szétröhögték, az abuzív művészetcsinálás azért elég fontos téma (a szöveg meg nagyon jó), de ezt a produkció nem nagyon tudta érzékeltetni, mert akkor nyilván önreflexívnek kellett volna lenni. Volt azért ordítozás, kulcsdobálás (vö. Eszenyi Enikő), de mindez valahogy nem szállt alá az üzenet szintjére, maradt szórakoztatás (vö. Pintér Béla újabb előadásai). 

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Négy falon innen és túl című lakásszínházi előadása a fiatalok párkapcsolati konflktusáról szólt: a fiú a jobb élet reményében disszidálni akar, a lány meg maradni, ezen elvitatkozgatnak egy lakásbelsőben. Tök fontos téma ez is, de valahogy a motivációk nem derültek ki, ennek megfelelően a dolog drámája is rejtve maradt. Cserébe jó hosszú volt, elmentünk a tengerpartra (a szobából a Grand Café kávézó részébe), aztán vissza, majdnem happy end lett, de végül mégse. Később kiderült, hogy itt az otthon fogalma lett volna a középpontban, nekem inkább a párkapcsolati bénázás volt ott.

A Közszín Kollektíva és a Freeszfe Freudból is megárt a sok? vitaszínháza azt tematizálta, hogy vajon mennyire túlpszichologizált az életünk, kell-e mindenkinek pszichológushoz járnia és tényleg muszáj-e szanaszét metázni az életünket. Nem tudom, jártatok-e már vitaszínházban: a lényege, hogy megnézünk pár provokatív jelenetet, és utána irányított vita van. Ez elég érdekes volt, bár a moderálást/beszélgetésirányítást még gyakorolni kell a fiataloknak, hogy ne legyenek annyira tankönyvesek a "szóval akkor te úgy gondolod..." kezdetű reakciók, és hogy mederben maradjunk. (Erről majd az irodalomterápiás blogomban írok hosszabban is, mert jó szempontok merültek fel.)

Végül a Sarolta Kulturális és Közéleti Tér és a Soharóza Kislányom, mondd, hogy nem igaz - történetek a hátországból című előadását láttam, ami Polcz Alaine és Gyarmati Fanni írásaiból állt össze. A szovjet katonai erőszak fontos téma, elég sokat beszéltek róla az utóbbi időben, és nem baj, hogy van új interpretáció - na, de az legyen interpretáció. (Nálam műveltebbek biztos eddig is jól tudták, hogy a Soharóza egy kísérleti kórusformáció, rendszeresen dolgoznak színházban, koncerteken és lépnek fel itt-ott, jelen előadásban a zenei hátteret adták, orosz és magyar katonadalokat, siratókat, stb.) Itt a három színésznő fekete ruhában egy-egy széken ülve monologizált, miközben középen egy konyhapulton gulyáslevest főztek, amit végül fel is tálaltak, de senki nem evett (ah, mennyi szimbólum). Az van, hogy engem most már nem elégít ki az, amikor (az amúgy megrázó, de semmiképp se szépirodalmi) szöveggel próbálják elvitetni a showt, mert ahhoz azért 1) nagyon jó szöveg 2) nagyon jó színészi játék kell (de még így se szeretem ezt a feketébe burkolt gyászt úgy igazán). 

Szívesen megnéztem volna még a Lassant és A Tíz hónap Babilon-ügyet Fullajtárral a nagymamája könyvéből, de nem lehet mindent, ugye. Ja, és hát egyébként Jocó bácsi darabja, a Kamaszharc is szerepelt a fesztiválon - sőt, maga a producer is tiszteletét tette, amit egy Reelsből tudtam meg, nem pedig az oldaláról. (Az előadásról az hírlik, hogy sokkal jobb anyag lett, mint a könyv.)

Tanulságok: 

Fel kell zárkóznom a kortárs művészetből, amit egyébként a nyár elején elkezdtem úgy, hogy a rendelkezésemre álló sok-sok felvételt elkezdtem megnézni. (Minek gyűjtöget, ha nem nézi, ugye.)

El kell olvasnom a kurrens szakirodalmat, főleg azokról a műfajokról, amelyekről kevesebbet tudok.

Nem baj, ha eltöltök némi időt egyedül, jót tesz nekem. Régen szerettem ezt, csak idő közben elfeledkeztem róla. Persze az is nagyon jó, amikor együtt ventilláljuk ki a dolgokat...

Elég vacak

kép: photodune.net

Elég vacak január-februárelőn vagyok túl, de már jobb. Úgy tűnik, sikerül kimászni a feneketlen gödör aljáról, vagy talán találóbb lenne azt mondani, hogy lassan úszom a felszín felé, de nem mint egy nagy, hanem mint sok apró légbuborék.

Sokat segített, hogy elindult a második félév. Az első egy tömbösített filmes kurzus volt (online) egy közepes francia művészfilmmel és sok-sok Junggal meg álomfejtéssel, a második pedig önismeret, ahol jó volt hallgatni mások történeteit. Nem azért, mert ilyenkor rájövök, hogy másnak nálam sokkal rosszabb, hanem mert látom, hogy az ember (nem is értem, hogyan) szinte minden szarból képes kimászni. Az eszközök változnak, de ami mindig megvan, az az irónia meg a humor. 

Csoportban persze minden könnyebb, ezt láttam azon az anya-lánya délelőttön is, ahova hospitálni mentem az önismeret másnapján. Nem volt semmi különösebb apropója vagy témája az alkalomnak, egy segítőnek tanuló lány tartotta, és beleintegrált egy biblioterápiás foglalkozást is anyáknak és 17-18 éves lányaiknak.

Azon gondolkodtam, mennyit változott a világ, aki akart, mennyivel tudatosabbá és önreflexívvé válhatott mostanra, lám-lám, eljönnek egy szép szombat délelőttön, beszélgetnek az érzéseikről, az elválásról, a szabadságról, a kötelékekről. 

Pedig a szöveg nem volt egyszerű - Szvoren Edina: Munkanéven ember.

Ezer éve nem olvastam ezt a szöveget, egészen lenyűgöz, hogy milyen tűpontosan ragadja meg ezt a merev, összeszorított erőszakot meg frusztrációt.

Volt, aki teljesen el is utasította egyébként mondván, hogy persze tudja, hogy ilyenek léteznek a világban, de ezzel ő nem szeretne szembesülni. (Ezt nem találtam volna problémásnak, ha az illető nem egy színésznő mondjuk...)

Én mindenesetre elhatároztam, hogy újraolvasom a Szvorent, mondjuk még nem tudom, hogy mikor. Ha vidámabb tőle nem is leszek, de legalább megerősödik bennem, hogy mit nem akarok. 

(folyt. köv.)

Mérleg

Kép: Stevn Dutton, The Unbalanced Scales

Nem szokásom év végén mérleget vonni, általában nem érdekelnek a nagy fordulópontok, de aztán meg van, hogy minden héten megvonom és elhatározom, hogy a következő héten új életet kezdek.

Ezt is most inkább azért írom, mert az egyik dolog, amin régóta gondolkodom, hogy mennyi kárral járt számomra az, hogy abbahagytam a naplózást. Ez biztos a képzés következménye is, ott elég sok szó van olyan technikákról, amikkel rendbe tudjuk tenni az életet magunk körül. Gyakorlatilag egész félévben ezt csináltuk, és ha valami jót kell említeni, ami idén történt velem, akkor ez a suli biztosan ilyen. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos lesz.

Megpróbálom összeszedni, mi minden maradt ki az utóbbi időben, és megfogalmazom azt is, hogy az egyik cél ezek (vissza)pótlása lesz, mielőtt a hiányok még ennél is jobban eluralják az életemet.

Az egyik ilyen dolog a naplózás. Hónapokkal ezelőtt vettem egy csomó jegyzetfüzetet és szép noteszokat, amiket kifejezetten arra akartam használni, hogy mindenféle fontos dolgokat megosszak magammal - aztán az egészből persze nem lett semmi. Felírtam néhány gondolatot, megfogalmaztam célokat, aztán abbahagytam. Azt hiszem, nyári az utolsó jegyzetem, és bár ide a blogba októberben is írtam, jó lenne ennél sokkal többet.

Iskolai feladatként gyakran kapunk írásmunkát, amit nagyon szeretek. Megfigyeltem, hogy kb. egyetlen visszatérő témám van, ez pedig a hiány. Ez furának tűnhet, hiszen alapvetően mindenem megvan. És bár vannak dolgok, amiken jó lenne változtatni, fogalmam sincs, hogy ezek a változások be tudnák-e toldozgatni-foldozgatni ezeket a réseket. Azt egyelőre ugyanis nem tudom, hogy hogyan kell elfogadni nehezen elfogadható dolgokat, hogyan kell pozitívan várakozni a változásra, ami talán sosem jön el, vagy hogy hogyan kell konstruktívan megoldani, hogy a meglévőt máshogy, derűsebben lássuk. Egyáltalán: fogalmam sincs, hogy kell derűsnek lenni. Vagy hogy lehet-e.

Szóval részben erről szeretnék írni többet. 

Ez a biblioterapeuta képzés nem csak azért fontos, mert eszembe juttatta a naplózás fontosságát, hanem mert nagyon jó felnőtt emberek közt lenni, hallgatni őket, beszélgetni velük. Volt egy olyan félelmem, hogy agyamra megy majd a szépelgés, túl sok lesz az énfeltárás, hasonlóak lesznek a történetek és kiakaszt majd a sok túlcsorduló érzelem. Tényleg van néhány nő, aki kissé túlértékeli a saját fontosságát, de a többség tök normális átlag küzdelmekkel, nyavalyákkal, hülye családdal, miegymás. Van egy pasi is, Laci, aki egyébként jogász, és a nyugdíj utáni kiégés ellen jött el tanulni. Mivel ráér, már minden szakirodalmat elolvasott, tök okos dolgokat mond, és borzasztóan empatikus. Jó velük lenni, az is szuper érzés, hogy mást csinálhatok, hogy kiléphettem a saját szakmám kereteiből és most tanulhatok egy újat. Még nem tudom, konkrétan mi sül ki ebből, de az biztos, hogy én nem csak az önismeret miatt mentem oda, hanem mert csinálni is szeretném ezt.

A másik dolog, amit vissza szeretnék hozni az életembe, az a zene. Volt ugyanis egy pont, amitől kezdve egyszerűen abbahagytam a zenehallgatást. Magam sem tudom, hogy történt, de azt hiszem, úgy, hogy egyszerűen túl sok dolgom lett, és egy csomó minden mást elkezdtem ennél fontosabbnak tartani. (A Spotify korszakról teljesen lemaradtam például.) Háttérként a legritkább esetben hallgattam zenét, szerettem rá odafigyelni, dolgozni sem tudok akkor, ha szól valami. Ha pedig pl. valamilyen házimunkát végzek, akkor inkább podcastok szólnak. (Na, a podcastokra tényleg teljesen ráfüggtem.) Munkába menet a buszon pedig inkább olvasok, mert arra is mindig úgy kell ellopni az időt. 

Az 55 könyves kihívást idén sem sikerült teljesítenem (tavaly az ötvenet sem tudtam), és folyton úgy érzem, hogy le vagyok maradva az olvasással is. 

Aztán ott a jóga. Szeretnék megtanulni jógázni. Nem a mozgás miatt feltétlenül, mert az mindig is megvolt. Inkább a lelassulás miatt. 

Bár egy csomó relaxációs módszert használok most már, a leghatékonyabbakat mégsem, és jó lenne ezeket tudatosabban alkalmazni azzal együtt, hogy a mérgező dolgokat kiiktatom (tudom, ezt manapság borzasztóan trendi mondani, de tényleg van pár dolog, amit egyszerűen csak el kellene hagynom, mert úgyis ömlik szenny az emberre naphosszat.) 

Végül pedig az intimitás.

Na, azt nagyon szeretném valahogy visszaszerezni.

Mert már elviselhetetlenül nagy a zaj.

Kilépni

Hetek, hónapok óta azon gondolkodom, hogy hogy lehetne ebből a valóságból kilépni, vagy hogy mit lehetne tenni, hogy ez a kurv@élet kicsit jobb legyen.

Sajnos az van, hogy nem olyan pályát választottam/nem olyan pálya választott engem, amit le lehet választani a társadalmi realitásról. Lehettem volna mondjuk vadakat terelő juhász (a tűzoltó s katona nem játszik, mint látható, őket is cseszegetik), akkor valami bukolikus eklogadíszletben beszélgethetnék a szellővel meg a hegyekkel; de hát ez a tanárság már csak ilyen társadalmilag integris. Illetve integrált.

Nemrég elvégeztem egy 10 hetes online képzést (kreditpontokért), a célja a tanárszerep definiálása, árnyalása volt szépirodalmi szövegek segítsgégével. (Én nem akartam definiálni vagy újradefiniálni semmit, kellettek a kreditpontok, ez pedig ingyen volt és online.) 

A képző (nagyon rendes nő egyébként), aki, mint később kiderítettem, a Bagdy-család féle boldogságprogrammal áll kapcsolatban, nem volt könnyű helyzetben. Fogalmam sincs, hogy--azon kívül, hogy az egyeteme akkreditáltatott egy képzést, hogy ő meg tudja írni a doktoriját--mik voltak az elvárásai, de kissé zavarba jött, amikor a harmadik alkalom után, bármi is volt a téma, mindenkiből csak a keserűség és a kiégettség bugyogott fel. Csupa széplelkű tanár a kétségbeesés szélén. (Én meg nem is vagyok széplelkű, de még én is kivagyok, érted...) Egy ponton meg is fogalmazta, hogy a képzés célja (haha) nem az lett volna, hogy minél több pályaelhagyó tanárt "termeljen ki", és reméli, hogy tényleg nem ez lesz.

Hogy megkapjam a tanúsítványt, meg kellett fogalmaznom a szakmai fejlődési terveimet. Hát, én megfogalmaztam (jellemző!), hogy tök elegem van abból, hogy minden_egyes_szakmai_dokumentumban mindig nekem/nekünk kell ambíciókkal és "fejlődési tervvel" előállni, holott tudjuk, hogy ez egy illúzió, soha a büdös életben nem kapjuk meg sem az anyagi, sem a közösségi-szakmai feltételeket ahhoz, hogy úgy fejlődjünk, ahogy szeretnénk. Lehetőleg ne fejlődjünk sehova, még a végén túlfejlettek leszünk, aztán lelépünk a ge*ibe.

A tanúsítványt azért remélem, megkapom, a hölgy tényleg nagyon igyekezett, nem ő tehetett róla, hogy Szabó Magda Csé című novellájáról senkinek sem a pedagógus-diák egymásra találás, hanem az azonnali felmondás jutott eszébe.   

Leérettségiztettem az összes diákomat egyébként, voltak nyolcvanketten, ha jól számoltam. Egész jól bírtam, nem is az ücsörgés és a koncentráció készített ki, hanem az ostobaság. Amíg még maradok, ki kell ezzel is találni valamit, hogy legyen mindannyiunk számára egy kis értelme, mert ez a kínlódás baromság. Azt már régen tudomásul vettem, hogy nagyon kevesen akarnak jó jegyet (mert az tök fölösleges), de azt nem, hogy semmi nem megy át abból, amit az olvasás, a tudás fontosságáról csöpögtetni igyekszem.

Az egyik banketten odajött hozzám az egyik srác, hogy elmondja, sajnálja, hogy nem mutatott fogékonyságot a dolgok iránt (ez persze nagyon eufemisztikus kifejezés arra, hogy amikor épp nem a haverjával sakkozott magyarórán, akkor fejhallgatóval a fején a hátsó padban aludt). Higgyem el, ő mindent elolvasott (na persze). Csak hát (higgyem el) ezek a dolgok őt nem érdeklik.

Mondtam neki, hogy teljesen megértem, engem sem érdekel egy csomó minden, és a lényeg nem is ez lett volna, hanem hogy felébresszem a nyitottságot a világra, az emberi problémákra; hogy adja meg az esélyt annak, hogy odafigyel valamire, ami elsőre távolinak tűnik, hátha mégis érdekes. Hiszen, ha jól tudom, segítő szakmára készül, én pedig mélyen hiszek abban, hogy az emberekről tanulni például a könyveken/szövegeken keresztül is lehet, sőt.

Azt mondta, nem ért egyet, mert ő majd az "életből" megoldja mindezt. Hát, oké.

Majd valaki más egyszer megmondja neki, hogy egy önző, érzéketlen, felületes alak, és még elég hosszú az útja, ha tényleg másoknak akar segíteni.

Időközben voltam egyébként egy doktori védésen is, ott ugyanez volt, csak a következő szinten. A jelölt megírta a disszertációt az elővédésre, majd szép és alapos véleményezést kapott, amiből semmit, de semmit nem fogadott meg a végső formátumhoz, viszont beadta a dolgozatot. Amikor az opponensi bírálatokat megkapta (amelyek nyilván nehezményezték az iméntieket), hosszas válaszokat írt, ezt én magamban a következőképpen összegeztem: I truly appreciate, I appreciate, I appreciate, blablabla, de ti vagytok a hülyék mind. 

A fokozatot megítéltük neki, de az azért jól esett, hogy a védés némileg kellemetlen hangulatban telt, és végre mindenki kimondta, amit valójában gondol erről az egészről. Erről az irányról, mármint.

Azt nem tudom, van-e ennek értelme, hiszen ez a jelölt is (akárcsak az én "mindent elolvasó" diákom) váltig állította, hogy ő mindent (!) megtett, megfogadta az összes javaslatot, és nagyon hálás. Párhuzamos valóság, önbecsapás, ámítás, nem is tudom, mi ez.  

Amit tudok, hogy én nem akarok ebbe belebolondulni.

Ez az egész mintha annak a leképeződése lenne, amit az oktatásban (legalább is helyileg), meg amúgy a társadalmi történésekben is látok: ömlik ránk a trutyi, de még mindig megpróbálunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, vagy mintha még rendbehozható lenne a helyzet.

Alkalmazkodás. Flexibilitás. Reziliencia!

Ez utóbbit hirdettük az ideji tanév mottójának tavaly augusztusban, vicces.

Részemről a túlélési, menekülési stratégiákon gondolkodom.
Muszáj, hogy legyen valami megoldás - nekem, személyesen.
A világ már annyira nem érdekel. 

Túl

Kép forrása itt.

Túl sok a munka már, és túl kevés a pihenés, túl kevés az ünnep, és túl kevés a jó idő is. 

Az iskolában meg a közoktatásban is valahogy minden annyira túl, hogy már el sem olvasom a törvénytervezeteket (?), a híreket is csak futólag, a rövid összefoglalókra törekszem. 

Nem fog itt semmi történni, kérem, nem fog összeomlani a rendszer, nem lesz lázadás, mindenki szépen elfogadja majd a direktívákat, és azokról, akik mégis felmondanak (pedig jó és valószínűleg pótolhatatlan szakemberek) kiderül majd, hogy túl keveset számítanak ahhoz, hogy ne legyenek pótolhatók azonnal.

Ez rám is igaz, természetesen.

Pár hete komolyan megkísértett egy szegedi álláslehetőség az egyetemről, és természetesen csak nekem volt aggályos, hogy bármikor kilépjek (meg persze, gondolom, a munkahelyemnek lett volna az, ha felvetem nekik a dolgot), a környezetem azt mondta, húzzak azonnal. 

(Persze lett volna némi cécó az ingázással meg a lakhatással, végül aztán az történt, hogy kiderült, a dolog most nem aktuális, az egyetemi vezetés egyelőre stornózta.)

Már én is túl(ságosan) unom a sok küszködést; hogy legtöbbször már addig sem sikerül eljutni, hogy a két fél (osztály, tanár) legalább a kölcsönös emberi tiszteletig eljusson. Túlságosan devalválódni fog az érettségi és a felvételi is ahhoz, hogy fontos legyen bármilyen vizsga, felvételi vagy eredmény (sőt, a tudás és a műveltség úgy en bloc), ezért aztán már az sem fog praktikusan számítani, ami az órákon történik. (Végső soron a többségnek már most sem igazán számít.) Én már nem is nagyon törekszem arra, hogy azokon a pár keveseken kívül bárkinek is bármilyen intellektuális többlettartalmat (= lehetőségeket) nyújtsak, a megmaradt energiáimat igyekszem azokra fordítani, akiket még érdekel, amit mondok. A többiekkel emberi lépésekre törekszem (értsd: én egy ember vagyok érzelmekkel, gondolatokkal, akarattal, célokkal, feltételezem és tiszteletben tartom, hogy te is az vagy, tanuljuk meg megbecsülni egymást egy alap humán szinten); nem mindig megy, és nem miattam.

Hogy értelmesnek érezzem ezt az egész túl frusztráló helyzetet, elhatároztam, hogy tanulni fogok. A héten kezdődik egy 10 hetes képzés, amiért kreditpontok járnak, bár azt hiszem, inkább a doktorjelöltet fogom segíteni a válaszaimmal és a részvételemmel. A téma: pedagógusokról és tanári munkáról szóló irodalmi szövegek személyiségfejlesztő hatása. Az első hétre egy tanárfigurára kell gondolnom, aki inspiráló volt számomra, illetve a "hiteles tanár" kissé túlhasznált fogalmát kell gondolattérképen ábrázolnom. Csak vázlatosan, nem kell túlzásba vinni. Nekem persze Novák Antal jutott eszembe Kosztolányi Aranysárkányából, aki egy nem erre a világra való igazi antihős, elmegy mellette az iskola és az élet is, ő meg jól belehal. Hát így.

Én persze nem fogok egyhamar belehalni, elhatároztam, hogy ősszel is elmegyek tanulni, remélem, ki tudom gazdálkodni a tandíjat most, hogy minden túl drága.   

Aztán meg idővel szépen felmondok, nevelje ki az utánpótlást a Pintér meg a Maruzsa.

Most mondhatjátok, hogy megint csak túlzok, de a múltkor részt vettem egy tanári fórumon (olyanon, ahová már tényleg csak a mazochisták és az altruisták járnak), ahol a két "belügyesről"--így neveztem el a két csinovnyikot, akit a főnökeik odakényszerítettek, hogy válaszoljanak a kérdéseinkre--úgy peregtek le a szakmai kérdések, mint Németh Szilárd kajaposztjairól a főzni tudók, a diabetológusok (és a jóízlésű emberek) kommentjei.

Akkor, ott felismertem, hogy tényleg vége. Hogy ezek leszarnak mindent. Hogy olyan természetességgel állítják, hogy megtörtént valami, mintha tényleg, pedig tömegek állítják, hogy nem.

És pont ez a paralell tudatállapot és mély hamis (vagy inkább hazudott?) meggyőződés az, ami lehetetlenné teszi a dolgot. Szóval erről ennyit. 

A túl sok munkának és frusztrációnak legalább az lett az eredménye, hogy írtam egy nagyon jó drámafejezetet az egyik tankönyvbe (62 oldal), amire tök büszke vagyok, még akkor is, ha a felét kiszerkesztik majd mindenféle okokból (túl nagy terjedelem), vagy netán csak a digitális változatba kerül. Ez mondjuk sok örömöt okozott; bárcsak napi több órában foglalkozhatnék azzal, hogy olvassak, és kreatív feladatokat találjak ki - hmm... valakiknek, akiket ez érdekel. 

Visszatérve az emberi tényezőre, a magánszférában is kb. az a helyzet, hogy törekszem arra, hogy empatikusan és figyelmesen kövessem, másokkal mi történik, a saját érzelmi feltöltődésemet pedig túlságosan is háttérbe szorítom. Ez van, szép lassan beleszocializálódtam ebbe az önámításba.

(Hajajj, pedig volt ám idő, amikor csak úgy ömlött belőlem a sirám és világ igazságtalansága miatti panaszolkodás!) 

Így történhet meg az, hogy végül a gödör aljára kerülök, amit persze senki nem vesz észre igazán, még én magam sem. Az is csak úgy megtörténik, hogy miközben például tizesével kapom a panaszüzeneteket (kéretlenül), azt csak nagyon kevesen kérdezik meg, hogy én hogy vagyok. (Lásd a Gittás reklámot, amiben most kivételesen nem a buszsofőrség vs. tanárság a lényeg.) Ezt pedig lerendezem azzal, hogy jól is van így, csak aztán meg néha mégsem.   

Ilyenkor mindig elhatározom, hogy többet meditálok, többet írok, de aztán életbe lép az A-terv, és: dolgozom.   

Hogy jót is mondjak, lecseréltük az autót, és túl jó ahhoz, hogy ne szokjam meg azonnal, hogy egy kényelmes járgányban ülök, ahol lehet zenét hallgatni, és még a pasik is komolyan vesznek a közutakon.   

Ennek következtében az én amúgy is magas aggodalmi szintemen kissé túlmutató mennyiségű benzint használtunk el az elmúlt hetekben, tehát sokat gondolok az A-tervre.

De ez azért nagyon jó, vettem bele zöld üléshuzatot, a zöld pedig a természet, az életenergia és az önelfogadás színe (by chakralife).

Részleges évösszegző

 Nem tudok nagyon sok jóról beszámolni, csak azokról, amiket már úgyis mondtam nagy ritkán.

Tegnap volt az első szabinapom, villámcsapásszerűen ért a hír délután, hogy még színházjegyem is van, el kell menni. (Spiró: Csirkefej, négyes alá, talán még írok róla.)

Nem tudom, mit írhatnék összegzésképpen, talán csak azt, amit mindig (sokszor) szoktam, hogy próbálom a fejem a vízszint fölött tartani most is. Nem vagyok az a munkába és elhivatottságba beledöglős típus, de azért sok minden megvisel engem is (képzelem, hogy érezhetnek azok, akiknek a tanárság életük-haláluk és hivatásuk), mert ezt már tényleg nagyon nehezen lehet ép ésszel kibírni. Sokáig azzal vigasztaltam magam, hogy majd az idő mindent megold. Most is ott tartok, hogy szerintem repedezik a rendszer, de mélyen szomorú vagyok azok miatt, akik a környezetemben szinte megpusztulnak ebben. Borzasztóan hálás vagyok, hogy van más is az életemben/nem ilyen lelki alkat vagyok/súlyosabb dolgok is történtek már velem (és ezek kombinációja). Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, ebbe én biztosan nem akarok tönkremenni. Jó, pályát váltani sem fogok (talán kellene), mert én ehhez értek, ezt csinálom jól. Nem, nem valamiféle földöntúli elkötelezettség visz, csak látom, hogy ez megy jól. Az embernek annyi minden megy szarul, legalább vegye észre, mi megy jól.

Szóval ha van is egy esélyem, hogy ép ésszel kibírom a következő 20-30 évet, azt kellemes dolgokkal akarom tölteni. A stresszt és a sz*rcunamit (a két nagy S) sosem lehet kizárni úgysem, de legalább legyen egy kapu, amit az ember bezár, még ha fejek is hullanak.

Ennek például az az ára, hogy az utóbbi hónapokban én már sehol nem demonstráltam, egyetlen petíciót sem írtam alá, meg ilyenek. Jó, néha odaszólok Németh Szilárdnak meg Varga Juditnak (a nőkre még dühösebb vagyok), de ennyiben kimerül az indulat, mert tényleg szeretnék arra gondolni, aki majd 20-30 év múlva egy takaróba bugyolálva ül a szeles északi parton és nézi a vizet. Ez leszek én.

Ami most azért elég markánsan meghatározza a napjaimat, hogy a Diócica beteg. Sírtam három napig, de aztán hárítom ezt a bánatot is, ahogy szoktam, mert volt egy pont az életemben, amikor meg kellett tanulni, hogy a bánatba nem szabad belesüppedni. Sok szempontból káros lecke ez; az ember lánya demonstrálja az erőt, nem sír, nem szomorkodik. Nem_gyengül_el. Sok a káros következmény, mondanom se kelljen. Pláne úgy, hogy értelmiségiként (és feministaként) világosan felismerjük a káros (női, emberi) mintákat, aztán mégsem merjük elengedni magunkat, inkább izmozunk, mert azt gondoljuk, ez az elvárás, és emiatt magunktól is ezt várjuk el sajnos. 

Szóval beteg, ami egyrészt várható és magától értetődő fejlemény volt. Másrészt nem is rossz beteg, tényleg, csak elvétve vannak nehéz időszakok, amikor nem eszik, nyugtalan, virrasztani kell vele, panaszolkodik. A macskák, mint megtudtam, ilyenek, nem sírnak, erősen kitartanak, közben fogynak, mint a holdfény. 17 év, az nagyon sok idő, én már nem is emlékszem arra az időre, amikor ő nem volt. Egyszerűen nem emlékszem. Mindig ott volt, hoztam és vittem, buszoztunk, laktunk két városban, várt engem haza egyedül, aztán már nem egyedül, gyerekeket tanított meg szeretni, gondoskodni. Érezni, úgy egyáltalán. Én tényleg nem tudom elképzelni, hogy lesz nélküle. De azt se tudom elképzelni, milyen lesz a vége, mert ekkora élni akarást nem hiszem, hogy bárki látott. Kis sovány test, nagy ösztönök meg élet. Szeretet, felénk.

Ami a többit illeti, továbbra is próbálok befelé koncentrálni. Sokszor nem sikerül. De vannak feladataim, amiknek értelmét látom (tankönyvet írok, júliusban előadok egy nemzetközi Shakespeare-konferencián), és bármilyen illuzórikusnak is tűnik, szeretnék egy nagyon békés és harmonikus öregkort majd. Tudom, hogy ez a távoli jövő, azt is tudom, hogy ebbe a tervbe nagyon sokan belebuknak, de most úgy érzem, nem maradt más remény, mint ebben hinni.

Nem csoda szerintem, hogy ez a kedvenc karácsonyi dalom. 

Days Off

Gondoltam arra, hogy a blogon tudósítok az elmúlt hetek történéseiről, ám ez viszonylag sok rövid bejegyzést eredményezett volna, nekem meg még mindig megvan az a kényszerképzetem, hogy ide hosszú, velős, tartalmas dolgokat kell írni. 

Ezt a fenti mondatot június 22-én írtam le, aztán itt is maradt magányosan, örökre. 

Azóta majdnem egy hónap telt el, és én nem írtam semmit. Pedig sok mindent el szerettem volna mesélni kezdve a Határtalanul pályázathoz kapcsolódó utazásomról, amit másodfokú égési sebekkel jártam végig június második hetében (leforráztam magam ugyanis, az eseményeket csak a Facebookon volt erőm megörökíteni), majd a pár napos szóbeli érettségikről, meg az előtte zajló emelt érettségikről, a kiábrándító tanévzárásról, stb.

Mindez elmaradt, többek közt azért, mert úgy éreztem, mintha minimum két év fáradtsága zuhant volna rám június utolsó hetére. Többeknél olvastam erről egyébként; mármint arról, hogy a kovid első hulláma óta csak tartottuk, tartottuk magunkat, aztán egyszer csak ez van. 

Nem részletezném a dolgot, mindenesetre ami nekem a legzavaróbb, legnagyobb stresszforrás, hogy gyakorlatilag megszűnt a magánéletem. Ennek sok oka van, és ezek közül csak az egyik az, hogy a munkaidő és a munkán kívül töltött idő egyre inkább (sokaknál) összemosódik, az "itthon dolgozás", főleg, ha kis lakásban élsz, megszünteti a szeparált időt és teret. Sokkal súlyosabban és sokkal régebb óta érint ez, mint gondoltam volna, és ezzel kellene valamit kezdeni, mert olyan mély, nehéz hiányérzetem van, hogy már nem is látok le az aljára. 

Mondhatnánk, vélhetnénk, hogy nemsokára jobb lesz, de hát nem. Tök fölösleges kitérnem a közéleti/politikai helyzetre (talán majd később), azt úgyis mindenki olvassa/látja, mindenesetre a dolgok nem olyan irányba mutatnak, hogy kevesebbet kell dolgozni és szépen hátra lehet dőlni. Ugyanis bár nem vagyok egy nagy válságkezelő, sem pedig szakértő, azt világosan látom, hogy a jelen felállásban egyetlen megoldás van: többet kell dolgozni. Ezt pedig legfeljebb azzal tudom finomítani, hogy (amennyiben megtehetem) olyan munkákat vállalok el, amik jobban, és főleg időben fizetnek. 

Azon kívül, hogy lekapcsolom a villanyt, én erre jutottam. És arra, hogy megpróbálok vigyázni magamra.

Jobb pillanatot egyébként nem is választhattam volna, hogy úgy döntsek, innentől antialkoholista leszek (irónia ON). Az sokat segített, hogy így, a második szabadságos hetem végére már van némi tapasztalatom a hazai fesztiválárakról (strandon még nem voltam), és nincsenek örömteli benyomásaim. Oké, mondjuk eddig is a low-budget műfajokat kedveltem, de arra mondjuk álmomban sem gondoltam volna, hogy a veszprémi boros rendezvényen annyiba kerül egy deci bor (!), amennyit én (kis túlzással) még egy üvegre sem adok ki. Hát, hiába, amióta utoljára mulatni voltunk, kicsit felmentek az árak. 

Na, úgyhogy jórészt itthon tengetem a mindennapjaimat, legalább eleget alszom, és néhány trópusi éjszakát leszámítva most még a klíma is oké. Elkezdtem bepótolni a lemaradásaimat: operát nézek, megvolt végre a Pieces of a Woman is, amit már régóta terveztem, a Shakespeare-referenciák miatt a Tizenegyes állomást olvasom (ami amúgy elég szar szerintem). Elkezdtem dolgozgatni is. Belefogtam örök nyári programomba, a fogyókúrába, és tervezem önállóan újracsinálni a mindfulness programot is, amit a télen egyszer már (bár kissé döcögősen, de) megtanultam. Írtam egy cikket az 1749-nek. 

Az a tervem, hogy visszaintegrálom magam a hazai tudományos életbe, és amúgy mindent lesz*rok, ami káros. Közben fogadásokat kötök magammal, hogy melyik (nem) fog sikerülni.

  

Verseny

A rat race kifejezést még valamikor egy gimnáziumi angolórán hallottam először, és tán rossz jelentésben maradt meg (tán rossz jelentésben hallottam), de mindig szentül hittem, hogy ez a mókuskerékre vonatkozik, amiből a mókusok (jelen esetben a patkányok, ugye) nem tudnak kiszállni. Azóta már tudom, hogy ez inkább az egymás hatalomért és pénzért való letaposását jelenti a modern világban (hogy szó szerint fordítsam az Oxford, Cambridge, valamint a Merriam-Webster szótárak angol megfelelőit).

Hát, én az életemben aztán tényleg nem tudok senkit taposni sem a pénzért, sem a hatalomért, de a kerék meg a verseny azért adott. Itt egy újabb egynapos hétvége, láncban a sokadik. Most éppen pont vizsga volt tegnap, pénteken este viszont buli, és én elfelejtettem, hogy már nem vagyok éjszakai kimaradásra kapacitálható. A zenekar két órát játszott, ami jó volt, aztán az éjszakai járattal jöttünk haza, amiről nem is tudtunk, hogy létezik, viszont tele volt középiskolásokkal, és néhány késő esti műszakos szakadt alakot leszámítva mi voltunk a legöregebbek. Ez mulatságos volt, viszont az egész várost behálózó útelterelések miatt nem tudtuk, hol kell leszállni, úgyhogy még gyalogoltunk is. Summa summarum, éjfélkor kerültem ágyba, ámbár szombat reggel hétkor már a fodrásznál ültem (a fodrászommal még nálam is nehezebb egyeztetni), hogy aztán 9-kor már a konyhában toporogjak, és 12-kor már induljak is a vizsgára - busszal a belvárosba, mert az autó épp a szerelőnél dekkol, és várja, hogy az összértékét és a korát aránytalanul meghaladó pénzösszeget költsünk arra, hogy kikalapálják. (Szívás dolog ez az autó. Egyetlen dolog, az utazás miatt éri meg. A mi kocsinkat más már a kuka mellett hagyta volna, de hát kb. nincs választásunk, vagy ráköltjük az annyit, vagy nincs kocsink.)

Legalább az emelt dolgozatokat befejeztem, ami már szintén nem a régi, egyetlen valamirevaló poént sem tudtam kibogarászni, viszont annyira sokan értelmezték ezt a verset szerelmesversként, hogy magam is elbizonytalanodtam. (Nem.) Ott tartunk, hogy ha egy árnyalattal bonyolultabban fogalmaznak meg egy instrukciót, a gyerekek már nem értik meg, ellenben eljönnek erre a vizsgára, amin aztán jól meg is buknak. (Én idén is buktattam, remélem, a szóbelin nem kerül ilyesmire sor, mert ott sokkal cikibb.) 

A mai program, hogy finalizálom azt a pár középszintet, ami nálam van, illetve rávetem magam az egyéb dolgozatokra, és közben megnézem azt a két előadást, ami az emelt dráma érettségi választható esszétémája, mert már tök rég láttam mindkettőt. A jövő héten folytköv. minden tekintetben megspékelve egy jó kis értekezlettel hétfő délután (!), ahol azt fogjuk megbeszélni, hogy hogyan ünnepeljük az iskola 60 éves évfordulóját jövőre. Nyilván nagyon kompetens vagyok a témában (öt éve dolgozom itt), viszont azt azért sikerült megvétózni legalább saját körben, hogy élő személyekről tantermet nevezzünk el, ugyanis ezt felettébb bizarr ötletnek tartom.

Na, de nem is erről akartam mesélni igazából, hanem arról az országos versenyről, amire múlt hétvégén eljutottam (az ország fővárosába), és ahol pótolhatatlan tapasztalatokkal gazdagodtam azzal kapcsolatban, hol tart a humán területek bizonyos szegmensének művelése az oktatásban. 

Először is semmilyen értesítést nem kaptam a forgatókönyvről, úgyhogy Facebookon kellett bejelölnöm a főnénit, hogy kiderítsem, mi a program, valamit hogy jelezzem, a gyerek, akit viszek laktózérzékeny. (Ja? Ilyen van? Bocs.) A vonatközlekedés innen persze horribilis, buszos átszállós, pont egy órával korábban és később, mint kéne, úgyhogy a komplett programunk reggel 5-től este 11-ig tartott. A verseny első részében a felelések ideje alatt csak várakoztunk és várakoztunk. A gyerek szerencsére nagyon türelmes volt, én kevésbé, viszont a korai keléstől és a strapás héttől majdnem leesett a fejem a helyéről. 9-től fél 3-ig volt alkalmam beszélgetni pár kollégával viszont; köztük az színháztudományok adjunktusával, aki (gondolom, mellékesként) épp gimnáziumban tanít drámát, és bár germanista színháztudósként anno elég sokat letett az asztalra, most kvázi középiskolai tanárként ápolgatja színészpalánták lelkecskéjét. Miután kicsit beszélgettünk (meaning: elszidta nekem az egész versenyt), bősz telefonálgatásba kezdett, hogy odacsődítse a gyerekek szüleit a délutáni műsoros produkcióra.

Elgondolkodtam, hogy én 17 év alatt sem voltam képes ennyire pozícionálni magam (látszik is rajtam), aztán ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy ki kell mennem sétálni. (A nap legjobb döntése volt.) A délutáni program kicsit izgalmasabbnak bizonyult, mint a korábbiak, és nagyon tanulságos abból a szempontból, hogy megláttam: a hazai diákszínjátszás vonatkozásában nem sok minden változott az elmúlt 20 (de inkább több) évben. Nem tartozom szorosan a szakma ezen részéhez (bár bevallom, szeretnék), de arra azért van némi rálátásom, hogy azok többsége, akik művelik ezt, nem nagyon beszél a fiatalok nyelvén. (És nyilván az sem véletlen, hogy az ország legjobb vidéki drámagimije nem reprezentálja magát ezen a versenyen.) Két trend van: saját szövegek; ami tök jó, csak nem ártana, ha valaki, aki tud írni, picit átdolgozná őket, hogy kijöjjön a szándékolt üzenet - valamint nagy, klasszikus, komoly kontentek, amik viszont sem életkorban, sem világképileg nem passzolnak. Példa: Karinthy Frigyes: Ki kérdezett? és Nyina monológ 16 éves gyereklányok szájából. Félreértés ne essék, nem vitatom, hogy vannak érett 16 évesek, de a hitelesség ilyen esetben vajmi ritka. Akkor már inkább egy kis musical: az általam kísért diák ezt vitt, nyilván labdába sem rúgott vele, de az a három perc legalább őszinte volt.

Azt sem értem (vagy hát értem, persze), miért 50 pluszos (kieg.: inkább 60 pluszos, nem tanár) zsűritagok kellenek egy ilyen versenyre (persze nem az életkorral van a bajom, hanem a középszerűséggel, bocsánat); annyi frissebb felfogású ember van, miért nem hívják őket. (Tudom a választ.) Az eredmény persze ennek megfelelően kikalkulálható volt, mindenki örvendezett, mi sem haragudtunk, hiszen előre megbeszéltük, hogy nem vagyunk egy kategória a dráma tagozatos iskolákkal, ezt az egészet élménynek és jó kalandnak fogjuk fel inkább. 

Ezek a múlt heti élmények egyébként arról jutottak eszembe, hogy megjelent egy szövegem egy a kötelező olvasmányokkal foglalkozó előadásról (már jó régen írtam), és emlékszem, akkor is azon agyaltam, miért nem hívnak több gyakorló tanárt konzultálni ezekhez a projektekhez is, hogy a problémának legalább a szélébe bele tudjanak kapaszkodni. Most, hogy itt a városban is szorosabbra húztuk a színházi nevelési programmal a kapcsolatot, én például felajánlottam, hogy szívesen konzultálok ingyenesen, hogy mondjuk az a sok lóvé, amit ezekbe az ügyekbe pályázatok útján beleölnek, hasznos és fontos dolgokra menjen el. 

Nem fognak hívni, hisz nem vagyok benne a körben. Pedig ha már ennyit vagyok kénytelen pörögni, pörögnék kicsit abban is, ami tényleg érdekel.

  

Time travel

A hétvégén ballagáson voltam a szülővárosomban. Ritkán járok vissza oda, erről már írtam, jobb némi távolság, de mégis mindig várom picit, főleg, ha a volt iskolámba kell visszamennem.

A volt iskolákkal is úgy van az ember, mint a szüleivel meg a régi szerelmekkel; a távolság miatt (meg mert felnőtt) tudja már kritikusan szemlélni a helyet, magát, az ottani embereket is. Az iskolákat főleg úgy, ha végül maga is tanár lesz.

Én szerettem odajárni egyébként, ennek személyes okai is voltak (ld. az iskola, mint menedék), sok szuper embert megismertem, de persze vannak rossz emlékeim is. A saját ballagásom óta ez a második, amin részt vettem, és megint frankón eszembe jutott az az április végi nap, amikor a gimnáziumi éveim végén nem kaptam meg az igazgatótól azt az elismerést, amire vágytam. És hogy mennyire bőgtem. Összecsődült az egész család (elvált szülők, én pedig, mint első ballagó unoka), és én zokogtam. Na, nem előttük, hanem otthon, amikor senki se látott. Vagyis aztán mégis látták, és nem értették az egészet. Szokás szerint.

Utólag ez baromi nevetséges és kicsinyes is, de akkor ott nagyon fontosnak tűnt. Most már persze sok mindent tudok; például azt, hogy ott és akkor más miatt is sírtam, meg azt is, hogy a világ és a hierarchikus viszonyok így működnek. (A riválisom, aki megkapta az áhított díjat fiú volt és matek tagozatos. Fiú. És matek. Az igazgató is matek szakos volt. Már nem igazgató. Én meg tanár lettem.)

Abban, hogy végül nem lettem pozícióhajhász, sem pedig hiú, biztos közrejátszott ez a tapasztalat is. És sok minden más, mondjuk, hogy utána Szegedre mentem egyetemre, minél előbb függetlenedni akartam, csóró barátaim voltak, és bár én decens polgári családból származom, végül én is csóró bölcsész lettem, aki azóta is három-négy munkából próbálja megkeresni azt, amihez másnak egy is elég. Elnézem a Facebookon a volt osztálytársaimat (most élőben is láttam néhányat), hát, nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenkinek sikerült önazonosnak maradnia (vagy hogy egyáltalán eljutott-e odáig), bármilyen drága nadrágkosztüm, tökéletes smink is van rajta, vagy bármilyen jól fodrászolt férj áll mellette. Találkoztam néhány régi tanárommal is (naná, hogy ezt vártam a legjobban), és ez is váratlan és kellemes tapasztalat volt. Egyrészt nagyon jó volt látni, hogy néhányan mennyire kisimultak, mióta nyugdíjasok, és viszonylag sérülésmentesen ki tudtak kecmeregni a közoktatás pöcegödréből, másrészt aggasztó volt hallani azokról, akikkel nem ez a helyzet. De végül is ez is a felnövés része, hogy meglátod, hogy a gyerekkorodban idealizált felnőttek is emberek, és olykor esendőek. Ha lehet, ettől csak még jobban szereted őket. 

Egyébként a kisöcsém ballagott. Apám családja, második alom. Ők még ilyen picik, úgyhogy minimum egy ballagásra még megyek. Apám idős ember, egy gyerekkori betegség következtében (meg mert világ életében nagy hedonista volt, és tojt az egészségére) már alig tud mozogni. Fiatal, erős fiai vannak, helyesek is. Igaz, a család nála inkább mindig is mennyiségi, mint minőségi kérdés volt (sok gyerek, férfi potenciál, ehhez ráadásul több a fiú most már), de az azért szimptomatikus jelenet volt, mikor egy vele hasonló korú (és persze fittebb) orvosdoktorhölgy odajött hozzá gratulálni, majd hozzáfűzte, hogy neki már az unokája ballag (plusz villantós mosoly).

Hiába, kisváros ez, na. És ez most nem a helyet minősíti, meg igyekszem nem is általánosítani, de amikor a leghülyébb osztálytársaimból lettek itt a legnagyobb emberek, az azért elmond valamit a közegről meg a világról, amiben élünk. Meg arról is, hogy én sok szempontból mennyire máshogy látom a dolgokat, mint ahogy az otthoni környezetem. 

Mindegy, jó volt vezetni a zalai dombok között, sütött a nap, szép volt a táj. Mindig megkísért az is, hogy elkocsikázzak a régi életem helyszíneire, csak hogy megnézzem, mi van ott azóta. Az anyák napját viszont szkippeltem, mert kellett itthon a kocsi, meg mert a jóból is megárt a sok. Csak telefonáltam.

Így viszont csak közvetve kaptam meg anyukámtól a húsvéti ajándékomat: egy pár (most figyelj...!) Csikung zenélő kínai golyót. [...]

Ne kérdezzetek semmit. De tényleg, semmit. (Muhaha.)