[Impro]

A héten úgy rendesen is elindult a második félév, kaptam hat tanárszakos hallgatót háromféle tanítási gyakorlattípusban. Van, akinek 5 órát kell tanítania, másnak 15-öt, közben együtt kell dolgozniuk (?), mert valakinek az itteni tanárképzésben nagyon beragadt az ún. 'csoportmunka' - talán ezt az egy módszertani elemet jegyezte meg a mindenből is. Még ha valakinek olyan minimális matekismeretei is vannak, mint nekem, akkor is jól látszik, hogy ezt a rengeteg órát  nagyon nehéz bepasszírozni az órarendbe, mondtam nekik, hogy sietnünk kell, mert nemsokára itt a ballagás. (Egyiküket most műtötték, egy másik épp most szült, szóval innen szép nyerni, és nesze neked csoportmunka.)

Az elképesztő mennyiségű dokumentumot majd valahogy racionalizáljuk - istenem, ha belegondolok, hogy nekem kb. egyet sem kellett készítenem annak idején, mégis tanár lett belőlem, milyen kellemes gondolat.

Ilyenkor egyébként felbolydul az iskola, végre minden kollégám úgy érzi, hogy fontoskodhat kicsit. A közvetlen 'padszomszédom' a tanáriban (ugyanaz a szakunk) például olyan hosszan és olyan hangerővel beszélget a hallgatókkal, hogy semmit nem lehet mellette csinálni - mesterien építi be a mondandójába az egyetemista gyerekét, a saját zsenialitását és az összes szakmai sikerét. Mindenellett kész tervekkel érkezik (sőt, már szeptemberben így jön), le van varrva neki az egész tanév mindenféle táblázatokba, és pontosan tudja, melyik héten mit fog csinálni, amit akkor is keresztülvisz, ha olyan bizonyos színű kisgyerekek potyognak az égből. Ezt én soha nem tudtam elképzelni.

Mármint azt, hogy táblázatokból dolgozom, és hogy egy évre előre tudom, mi fog történni az óráimon. Arra pedig nagyon kíváncsi lennék, hogy vajon egy ilyen munkamódszerben mennyi tér jut a gyerekeknek, hogy meg lehet-e szeretni az irodalmat és az olvasást. Vagy hogy fontos-e bármi a sikeres vizsgán és a príma osztályátlagon túl.

Ugyanő (bocsánat, a héten kicsit sok volt belőle) mostanában elég sokat lamentál azon, hogy milyen "problémás" gyerekek érkeznek be újabban - gondol itt a lelki, idegrendszeri és különféle pszichés problémákkal küszködőkre.

Igen, az ilyesmi egyre szembetűnőbb, és elfogadom, hogy erre nem vagyok felkészítve vagy kiképezve, de olyan szomorú az ilyesmiben is az osztályátlag (és a hiányzási ráták) lehetséges romlásának lehetőségét látni csupán.

Tegnap megkérdezte valaki, hogy vagyok. Mondtam, hogy jól, csak valahogy utálok és unok mindent, ami az iskola vagy ami azzal kapcsolatos. Talán az van, hogy az utóbbi időben bűnösen túl sok jutott az iskolán kívüli jóból (podcast, olvasás, színház, előadások, stb.), úgyhogy perpillanat el tudnám képzelni, hogy egy darabig nem tanítok. Ez persze sajnos nem lehetséges, így az új taktikám szerint igyekszem minimálisra csökkenteni az iskolával való foglalkozást, ami sokszor oda fut ki, hogy rutinból dolgozom, ami persze szintén nem túl jó.

Már több mint nyolc éve vagyok a jelenlegi helyemen, és eddig csakis előnyét láttam annak, hogy az iskolavezetésben szinte csak nők vannak. Feministaként ennek csak örülni tudok, viszont idén látni kezdtem a hátrányokat is - konkrétan, hogy a vezetői feladatok megoldása nem ritkán valóban érzelmi alapon történik, és hogy semmit, de kib@szottul semmit nem lehet praktikusan gyorsan rövidre zárni.

Az egyik ilyen a tantárgyfelosztás, amivel jövőre súlyos gondjaink lesznek, mivel anélkül vettek fel teljes állásba tanárokat, hogy azokat velem (vagy a munkaközösségvezetőkkel) egyeztették volna, így látványos az órahiány. Magyarán: felveszünk egy lelkes pályakezdőt, majd pár év múlva kiderül, hogy nem tudunk neki teljes óraszámot biztosítani, mégis milyen üzenete van ennek?

A másik a beiskolázás, konkrétan a szóbeli felvételi. Négy-öt évvel ezelőtt a töri szakosok ragaszkodtak hozzá, hogy ők állítsák össze a közösen felügyelt humán tagozat szóbeli feladatsorát, amiből az lett, hogy történelmi témájú regényrészleteket választottak, köztük Remarque-ot, Merle-t, Jókait és hasonlókat. Ennek kapcsán olyan vidám témákról lehet beszélgetni, mint a világháborúk, a népirtások és Recsk. A szülői panaszok persze viszonylag hamar jönni kezdtek, nem is csak a témák (pedig milyen üdítő azon dilemmázni vitahelyzetben egy nyolcadikossal, hogy részt venne-e a zsidók kiirtásában), de a szövegek nehézsége miatt is. 

A töris kolléganő hajthatatlan, szerinte nincs itt semmi látnivaló.

Én is hajthatatlan vagyok, mert ebben a cirkuszban szinte minden munkát mi végzünk, a hátam közepére nem hiányzik egy új tételsor kidolgozása.

Az iskvez is hajthatatlan, mivel szerintük az AI segítségével manapság percek alatt kidolgozható bármi.  Mindennek persze az lett a vége, hogy most a hétvégén kidolgozhatok egy új értékelési rendszert, hogy csökkentsük a károkat, ha már idén is Remarque és Merle lesznek a vizsgán. Meg Jókai. 

A harmadik ügy pedig, hogy a tesnevelés tagozatosok évek óta nemkívánatos módon rontják az iskolai statisztikát. Az iskvez szerint ez azért is van, mert évek óta nem veszünk részt a szóbeliztetésben, így gyakorlatilag a tesi szakos kolléga dönti el, ki alkalmas és ki nem. Az igazság az, hogy évek óta nem tartanak igényt a munkánkra ebben, de a kollektív emlékezet szerint velünk nagyon nehéz egyeztetni, nem érezzük magunkénak a feladatot. 
Ezen a ponton azért már felvontam a szemöldököm - a feladatot nyilván mindig elláttuk, amikor erre kértek bennünket, az nem a mi sarunk, hogy a szakvezető az egykezes fekvőtámaszt fontosabbnak tartja annál, hogy egy nyolcadikos három értelmes mondatot meg tudjon fogalmazni egy teljesen random témában vagy hogy megértsen egy elé tett szöveget (megjegyzem: a tételeik MI-vel készültek, nincs min csodálkozni). 
Így esett, hogy kaptam egy konkrét dátumot, mely napon reggeltől estig asszisztálnom kellene a sportosztályosok felvételijéhez, ami természetesen lehetetlen, hiszen más dolgom is van, mint amit két héttel az időpont előtt ötletszerűen kitalál valaki. 

A feladatot persze így is megoldjuk, és igyekszem nem megbolondulni. De tényleg, egyre kevésbé érzem fenntarthatónak a tapicskolást ebben a rendszerben, mert hiába az összes jó szándék, hiszen egy düledező monstrumot próbálunk félkézzel megtartani. 
A kutatótanári pozira azért jelentkezem, és szurkolok, hogy (ha a pedagógus minősítést a jelen formájában át is dolgozzák) ez azért megmaradjon, és még egy lépéssel távolabb kerüljek a düledező monstrumtól.

Nodeviszont ma szép idő van, és a tavaszra, de az őszre is gyűlnek a jobbnál jobb utazós programok (amiket én még egyáltalán nem látok át, csak onnan tudom, hogy az én drágám egy hónapja másról sem beszél).
Jövő hétvégén pedig Bécsből, az élhetetlen városból jelentkezem majd.