Vidéken az élet

Kép forrása itt.

A napokban nagy port vert fel a hír, miszerint egy nagyon jó hírű vidéki gimnázium (ahová én is jártam) igazgatóját 26 év után nem engedik többé iskolát igazgatni. A hírt az igazgató úr is kitette a saját facebook-oldalára (erre alapoztak az országos sajtóorgánumok), pillanatok alatt zárt facebook-csoport szerveződött, amibe én is beléptem; szóval jó magyar szokás szerint megindult a közösségi médiában az őrjöngés.

Nem sokkal később a polgármester ("szabadságát megszakítva a rendkívüli helyzet miatt") nyilatkozatot adott ki, miszerint félreértés történt, az igazgató úr mégis maradhat. Mint azt írta, eljárási hiba, félreértés történt, az igazgató valóban nem kaphat további öt évre kinevezést, hiszen 2,5 éve van a nyugdíjig, ellenben ebben az időszakban továbbra is ő vezetheti az intézményt, celebrálhatja a közelgő jubileumot, lesznek felújítások, stb. stb. Erről az igazgató eddig azért nem értesülhetett, mert ez egy "másik jogi eljárás, egy másik értesítési forma" (muhaha!).

A poszt alatt pillanatokon belül felszaporodtak a hálálkodó kommentek, hogy milyen remek a városvezetés és a polgármester, hogy ilyen gyorsan megoldotta az ügyet, az igazgató pedig levette oldaláról (de legalább is láthatatlanná tette) az eredeti posztot.

A Pesti Srácok nem sokkal később reagált az ügyre "balliberális gittegyletnek" titulálva a méltatlankodó kommentelőket, volt gimnazistákat, aki között persze elvétve megtalálhatók voltak a helyi ellenzék mostani és régebbi képviselői is. 

Részemről, miután két napig kommenteltem és vitáztam különféle oldalakon (de minek), elhatároztam, hogy tévedéseimet, jóhiszeműségemet, túlzott érzelmességemet, indulataimat belátva hagyom az egészet a francba. Miért is?

Először is a titkos fb-csoportot szervező "stuttgarti művészt" (ld. a Pesti Srácok cikkét) nem sikerült meggyőznöm arról, hogy ez az egész nem a közösségi összefogás érdeme, hanem csupán annak eredménye, hogy a közelgő önkormányzati választások előtt senkinek nem állt érdekében egy balhé, és/vagy a polgármester félti a pozícióját. NEM azért fordult visszájára a dolog, mert megijedtek néhány ezer lájktól és kommenttől, valamint egy titkos (!) csoporttól, hanem mert egyszerűen túl kicsi a város és a városvezetés, hogy ezt a balhét elbírja most.

Amit példátlan (ellenzéki) összefogásnak értékelnek, az nem más, mint sok-sok névtelen üzenet (én is kaptam néhányat volt osztálytársaimtól, akik publikusan nem mertek megnyilvánulni) és egy tényleg zárt csoport, aminek tagjai csak egymás számára léteznek, ha valaha, valamikor nyilvánosan ki kellene állni, elpárolognának, mint a pisi 40 fokban a járdáról. 

Az ügy tehát elült, a beígért demonstrációk elmaradtak (szerencsére, mert jó nagy égés lett volna az a 10 bátor ember). Másrészt kár is egyébként, mert számtalan ok lenne tüntetni már évek óta. 

Már arra sem nagyon kapta fel a fejét senki, hogy míg az igazgató teljes mandátumvesztésről beszélt (azaz hogy még egy évvel sem hosszabbítják meg a megbízatását), a polgármester tényként közölte, hogy a következő időszakra mindenképpen jár a bizalom, ez nem is volt kérdés. Valaki, valakik hazudnak megint. 

Én emlékszem, voltam olyan tüntetésen, ahol csak 20-an voltunk, máskor demonstráltunk kockás ingben kb. nyolcan, miközben a többi kolléga dolgozott helyettünk, ültem a folyóson csakis első tanórára engedélyezett iskolabeszüntetésen, második órától ment a tanítás tovább.

Mégis miről beszélünk?

A másik dolog pedig, hogy az említett igazgatónak korábban (a 26 év alatt) számos lehetősége lett volna a szolidaritásra, de ehelyett inkább meghúzta magát, sőt, ha rosszmájú lennék (az vagyok!), azt mondanám, kicsit dörgölőzött is. Ez akkor volt, amikor mi kockás ingben rajzolgattuk a transzparenseket az iskola folyosóján, és minden arra járó gyereknek elmagyaráztuk, mi történik éppen. Akárhogy is van ez, a dolognak tehát az is tanulsága, hogy előbb-utóbb a sunnyogók, lapítók, dörgölőzők is sorra kerülnek, a NER felfalja a gyermekeit. Ahogy egy hozzászóló írta is, a rendszer szekértolói, akik segítettek felépíteni ezt a tákolmányt, nem érdemlik meg az összefogást és a szolidaritást. Úgyhogy én, átértékelve a helyzetet, ma ki is léptem minden csoportból és fórumról már csak azért is, mert amúgy is sok volt az arrogáns és agresszív social mediából és a megmondóemberekből most már. 

Némely helyiek szerint ez az egész cécó szépen ki lett találva: igazgató látványosan tiltakozik, polgármester reagál, tiltakozás okafogyottá válik, polgármester mennybe megy, a tiltakozókat elküldik a francba, a gimnázium kap pénzt felújításra, szép békésen lezajlik az évnyitó, igazgató hálálkodik a városvezetések, mely kormánypárti többség nagy fölénnyel megnyeri az önkormányzati választásokat októberben. Én (kívülállóként) nem látok ebben ekkora konspirációt, és az első, eredeti posztból inkább a komoly megdöbbenést érzékeltem, hogy ez megtörténhet annak ellenére, hogy 26 évig jól ment a szekér... Igen, megtörténhet, és meg is fog történni.

Szóval az van, hogy a rendszer már kiirtotta és elüldözte a harsány ellenállókat, most a kussolók következnek. Közben középkorúvá vált egy generáció, akik szépen beleülnek a székekbe, és bár nem értenek igazán semmihez, sok pénzük van, és a családi fotóik szépen mutatnak a közösségi oldalakon.

És ma délutánra, hiába került ki néhány leleplező cikk, már újra mindenki tengerpartokat, fürdőző kisgyerekeket és kiscicákat ábrázoló képeket lájkolgat.

Halálára

Kép forrása: KATT

Heller Ágnes haláláról a nagymama jutott eszembe.

A nagymama egészen sokáig járt le úszni a Balatonra. Amíg a nagypapa élt, és már csak ketten jártak le, a bójánál sosem engedte tovább úszni, szóval a nagymama engedelmesen elúszott a bójáig, aztán vissza.

Azelőtt, amikor még családostól jártunk a városi strandra, rendszeresen kiúsztunk akár a mólóig is. 

Sokszor szembe jutnak azok a balatoni nyarak abban a patinás, jómódú balatoni városban, amit már nagyrészt felvásároltak a NER-oligarchák, és most már biztos minden másképp néz ki, mint annak idején. 

Nem gyakran járok arra. 

Ha mégis arra járok, bemegyek a temetőbe, és viszek valami virágot. Egyszer az egyik halottak napjára egy nagyon szép kézzel készült, horgolt emléket vittem. Gondolom, a kukában kötött ki, mint minden, ami kapcsolódott hozzám abban a városban.

Sokat gondolok a nagymamára. 

Például miatta nem hagyom, hogy szidják az istent, pedig nem is vagyok hívő, pláne katolikus. Vagy fene tudja. (Mármint az előbbit.) 

A nagymama mindig mondatott szentmisét a nagypapa halálának évfordulóján (ha jól mondom ezt "katolikusul"), és nekem sokszor eszembe jut, a nagymamáért mondat-e valaki szentmisét. 

Biztosan nem, ezért remélem, ezek a blogbejegyzések is valamennyire megteszik.

Nézem ezt a régi, fürdőruhás képet Heller Ágnesről, ahogy ott áll a Balatonban valamikor a 80-as években vagy a 90-es évek elején, és tényleg a nagymama jut róla eszembe; ugyanaz a fürdőruha, nyári vászonkalap, hajviselet, ami alul vizes lett a hullámoktól ("Nem szeretem, ha hullámzik..."), ugyanaz a mosoly, a víznek ugyanaz a szürkesége. (No filter, ilyen szürkék a nyolcvanas évek balatoni fényképei.) Ugyanaz az úszás lehetett, ugyanolyan tempók, ugyanaz a kitartás a bóján túlra, mert ott már szebb és hűvösebb a víz, ott az igazi Balaton. Az a régi Balaton az én gyerekkori nyaraimmal együtt.

Ha nem hangozna bizarrul, azt mondanám, szép halál ez, olyan, mint a romantikus költőké, akik elmennek úszni, aztán sosem térnek vissza a tengerből. Kiszúrás a halállal, a szenvedéssel, fricska, örök fiatalság és élet. A szabadság valódi megélése. Amikor kiérdemeltük a méltóságot, a sorsnak/Istennek azt a tiszteletét, hogy ne szenvedjünk végül. 

Jó lenne, ha ezeken az emlékeken kívül lenne még valamim a nagymamától.

Tudom, a tárgyak nem fontosak, de mégis. 

De nincs semmim, minden a családé lett végül, és egy garázsban vagy konténerben porosodik valahol a külvárosban. Nekem csak az a pad maradt ott a múzeum előtt, ahova akkoriban minden nap lesétáltunk--én a gipszből épp hogy kifejtett hat éves lábaimon--egy egész nyáron át.

Polikultúr*

A héten olvastam, hogy A kis hableány remake-jében Arielt egy fekete bőrű énekesnő alakítja majd. Erről eszembe jutott egy téma, amiről régóta szeretnék már írni: a polkorrektség, az alt-right, valamint ennek mindenféle kulturális kivetülései, amik persze a fiatalságot (ezáltal az oktatást) is érintik.

Ez annál is inkább foglalkoztat, mert egy közelgő konferencián olyan híres tragikus férfi drámai szerepekkel szeretnék foglalkozni, amiket színésznők játszottak el. Hogy mi köze ennek a PC-hez? Hát az, hogy habár régen ez esetleg csupán színháztörténeti kuriózumnak, vagy valamifajta érdekes hagyománynak számított, ma hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy jelen kultúránkban azért történik ilyesmi, hogy a színésznőket se fosszuk meg a nagy, kétségtelenül több hírnevet biztosító színházi szerepektől. Szóval nem maga a tény vagy történelmi jelenség változott meg, hanem az azt körülvevő kor és felfogás.

Ha mondjuk Shakespeare-t nézzük, az első híres női Hamlet Sarah Bernhardt volt, itt látható a vívójelenet Laertesszel az 1900-as (1899?) filmváltozatból. 

Bernhardt 55 évesen játszotta el a fiatal Hamletet, ráadásul turnézott vele Londonban és Stratford-upon-Avonben is. Jó kérdés, mi motiválhatta ezt a döntést, a legvalószínűbb magyarázat az, hogy, mint korának a legnagyobb sztárja, kalandvágyó volt, mert kockáztatni, vagyis megtehette ezt is. Saját nyilatkozata szerint a fő indok az, hogy a tapasztalt férfiszínészek, akik már alkalmasak lennének Hamlet szerepére, nem hatnak eléggé fiatalosnak és energikusnak, erre alkalmasabb tehát egy színésznő. 

Az, hogy ez művészileg milyen alakítás volt, a központi kérdés szempontjából most nem annyira fontos, a 19. században eleve a fennkölt, deklamáló, melodramatikus játékmód dominált, Bernhardt is ebbe a hagyományba illeszkedik. (Férfi szerepeket játszó színésznők egyébként a magyar színházban is megtalálhatóak, az operett műfajában ezt 'nadrágszerepnek' hívják, az operában pedig kifejezetten tipikus, hogy keverednek a nemi szerepek; fiúk játszanak nőket és fordítva. Két érdekes írás a témában magyarul itt és itt.)

Abban persze (történelmi és irodalmi ismereteinkre hagyatkozva) nem találunk semmi különöset, hogy a londoni Shakespeare's Globe-ban rendszeresek a csupa férfiszínész által játszott darabok, hiszen adott színház történelmi küldetése az autentikus reneszánsz előadás körülményeinek megteremtése (pl. a közönség is áll, nem lehet leülni a padlóra, lehet sört és perecet kapni előadás közben, stb.) Ehhez képest furcsán hat, amikor Globe-epigon színházak produkcióit vádolják meg azzal, hogy miféle szexista és nőgyűlölő viszonyulást mutat az, ha--a történelmi hitelesség jegyében--A makrancos hölgy című (nőellenesként is felfogható) komédiát csupa férfiszínésszel játszatják el. De ugyanilyen furcsán hat (és színháztörténészek rendszeresen kritizálják is) az ún. color-blind casting a történelmileg hitelesnek szánt reneszánsz előadások kapcsán, amikben pl. sötét bőrű veronai Rómeót nézhetünk (ld. ezt az előadást 2009-ből). De megemlíthetném a Mary Queen of Scots (2018) című új filmopuszt is, amiben szintén találunk afroamerikai lordot, holott nagyon jól tudjuk, hogy ez történelmileg nem lehetséges. A legutóbbi elém került példa pedig (a gyerekek nagy elánnal lobogtatták felém a telefonjukon), hogy valami brit művészke szerint a Csernobil című sorozatban több színes bőrű színészet kellett volna foglalkoztatni.  

Szóval a helyzet meglehetősen zavaros: van, hogy a cross-gender és color-blind castingot művészi sikerként posztulálják, és van, hogy a történelmi hitelességet kérik számon miatta.

Na de mi köze van mindehhez a politikai korrektségnek, az ún. alt-rightnak és a srácoknak?

Amikor gyerekekkel beszélgetek erről (és az ezzel kapcsolatos kulturális tapasztalataikról), rendszeresen konzervatívnak mutatkoznak abban az értelemben, hogy felhánytorgatják a történeti hitelességet filmek és számítógépes játékok kapcsán, valamint hajlamosak túldimenzionálni és félreérteni alapvető fogalmakat és elveket. A legutóbbi vesszőparipa a fent említett Ariel, de említhetném az új James Bond-filmmel kapcsolatos terveket, vagy Albus Dumbledore homoszexualitását is. Ehhez hozzájön az is, hogy a világról való tudásukat főleg a közösségi médiából (youtube, facebook, különböző álhíroldalak) szerzik, és fogalmuk sincs az általuk puffogtatott terminusok (pl. feminizmus, gender, diverzitás, liberalizmus, stb.) hátteréről és valódi jelentéséről. Magyarán mindent valamiféle trendi ideológián átszűrve és totálisan leegyszerűsítve kapnak meg és értelmeznek, és ha az ember felhívja a figyelmet az alaposabb megfontolásra, átgondolásra, akkor megsértődnek. Miért is ne tennék, hiszen a forrásként használt autoritások (vélhetően szándékosan) ugyanezzel a leegyszerűsített fogalomkörrel dolgoznak. Ráadásul a politikai korrektséget, vagy inkább a toleranciát, az elfogadást kikezdő irányzatok és hangadók komoly listával rendelkeznek a polkorrekt túlkapásokról, amiket hajlamosak mindenre kiterjedően általánosítani. Így válik a feminizmus a fejekben egyenlővé a férfigyűlölettel (= feminácik), a gender pedig azzal, hogy ártalmatlan és öntudatlan kisfiúkat műtenek idejekorán lánnyá.

Mindez azért veszélyes, mert egyrészt elveszik a dolgok tényleges jelentése, értelme és komolysága, másrészt pedig a valódi elfogadás kerül veszélybe. Nagyon nehéz ugyanis elmagyarázni egy alt-right influencerek által átmosott agyú fiatalnak, miről szól a valódi tolerancia, ha azt olvassák a neten, hogy gyerekkori kedvenc rajzfilmjeik remake-jei a polkorrektség jegyében milyen távol kerülnek az eredeti verziótól; vagy amikor (szintén tájékozatlan) osztálytársnőik a középiskolában egyik pillanatban R.E.S.P.E.C.T-et követelnek a semmiért, a másikban pedig azt nehezményezik, hogy nem nyitják ki előttük az ajtót. Az biztos, hogy hihetetlen fogalomzavar van a fejekben, és ezzel borzasztó nehéz tanárként, szülőként, későbbi generációsként (X, Y eleje) megküzdeni. Szomorú látni azt is, ahogy a túltolt PC visszaüt, azaz nem hogy az elfogadást erősíti, hanem az ellenállást és a gyűlöletet. A helyzeten pedig nem segít sem a hazai (social) média, sem mondjuk az iskola. (Megj.: a héten belenéztem néhány magyar youtuber-influencer munkásságába, és komolyan elborzadtam a tudatlanság és a felületesség láttán.)

      

Szóval hogy visszatérjek a kiindulóponthoz--miszerint ugyanaz a kulturális jelenség az egyik történelmi korban (na, persze lehet, hogy csak innen nézve) érdekességként elkönyvelt konvenció és kuriózum, a másikban pedig gyűlöletkeltő botránykő--, azt gondolom, hogy mindenki hadd alkosson szabadon, az igazi történeti hűség nem megközelíthető, nem is létezik talán, az inter- és multikulturális feldolgozások pedig nem új keletűek. A mérce valahol a józan ész kellene, hogy legyen, tudom, ez borzasztóan semmitmondó persze. Egy csomó ún. kreatív ötletnek a marketingen, a lobbin és a megfelelésvágyon túl semmilyen művészi üzenete nincsen, ez biztos. Viszont tök jó lenne, ha pl. a Walt Disney Company meg trash media miatt nem kellene megint folyton újramagyarázni, miért ne utáljuk feleslegesen a feketéket, a melegeket, a nőket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a libsiket, stb.  

(További [lazán kötődő] olvasmányok a témához: itt, itt, itt és [for fun] itt.)

--
* A polikultúra, vagy kevert kultúrás termesztés a mezőgazdaságban a különböző növények egy időben, egy helyen való szaporítását, nevelését jelenti.

Nyár

Az idei nyárnak 4 db (kámforos, vadgesztenyés, teafás, nememlékszemmilyen) lábra való krémmel vágtam neki, pont, mint egy valamire való tisztességes 40+-os (ó!).

Igen, igen, lábkrémmel, ne tessék undorkodni. Tavaly ugyanis, mintha csak érezte volna a szülinapomat az a bizonyos nyár, iszonyatosan bedagadt a lábam a sorozatos 40 fokban (40 & 40, érteeed?!).

Hát ez van kérem, ilyen blog ez, majdnem középkorú, és itt nemcsak a ketó diétáról meg a beachbodyról lehet beszélgetni, hanem mindenről.

Na mindegy, végül vettem egy tök jó túraszandált is, úgyhogy jöhetnek a nyári túrák, séták, kirándulások, miegymás. Eddig minden jó, most épp zuhog az eső, a macskámnak meg két napja teljesen elment az esze a frontátvonulásokról. 

Az utolsó vizsgahetet családi vendégséggel, bankettekkel, bulikkal nyomtam végig, nem volt semmi. Az ingyen kajának persze mindig lehet örülni, de azért a sok-sok búcsúzkodás már kezdett az agyamra menni (minek is?!). A fáradtságot, az izzadást és a kínokat enyhítette, hogy megint rájöttem--oktatási rendszer sucks ide vagy oda--, hogy azért elég humoros kollégákkal áldott meg a sors, akiktől az önirónia sem áll nagyon távol szerencsére. 

Úgyhogy úgy döntöttem, jövőre több feladatot is vállalhatok, helyettes ofő leszek; ezzel remélhetőleg kivédem a 'valódi' osztályfőnökséget egy időre. Megint kapok angolórákat is, aminek örülök, bár most egyelőre semmilyen iskolával kapcsolatos dologra nem akarok gondolni, az utolsó két hét 12 órázás megtette hatását. Szívesen 12 órázok persze, amennyiben megfizetik, de sajnos nem ez a helyzet, jó magyar pedagógus küldetés és/vagy hivatástudatból dolgozik, a főnökei is erre buzdítják, ámen.

Teendőim az elkövetkező hetekre: (1) megírni egy recenziót ez már pipa; (2) behajtani a pénzeimet a kiadón (már ezt is elkezdtem); (3) megcsinálni az online nyelvvizsgáztató tanúsítványt; (4) kiolvasni  Schätzing Limitjét, mert csak az időmet rabolja, viszont nagyon hosszú és unalmas; (5) kiolvasni sok más dolgot; (6) folytatni a csodálatos és nagyon fontos kutatásaimat; (7) megnézni az összes, na jó, majdnem az összes fontos színházi előadást, amit megszereztem; (8) elkezdeni házra gyűjteni, bruhaha.

És még sok minden más. Egyelőre nem vagyok túl produktív, tudom, nagyjából minden napra egyetlen teendőt ütemezek be, köztük ilyenek is vannak, hogy pl. felhívni a fodrászt. (Még nem hívtam fel, pedig már mindjárt 2 óra...)

Közben a fateromék itt voltak a második számú öcsém diplomaosztóján a városban, amit a fészbukról tudtam meg. Mi jutott persze rögtön eszembe? Hogy biztos én kúrtam el valamit a kapcsolattartásban megint, mert egy szóval sem mondták, hogy itt lesznek, én meg itt élek immár 13 éve. Gyerekes elgondolás, nem? Persze nem kúrtam el semmit, csak hát felnőtt vagyok, elfoglalt vagyok, van életem, nem anyu meg apu tart el, stb. stb. Ja, ja, hát ilyenek ezek a mai modern mozaik családok, már Novák Katalin is megmondta.

Emlékszem, az én diplomaosztómon annak idején felvonultak mindnyájan, a nagymamával a Virág cukrászdában fagyiztunk, meg ingyen belógtunk a Dómba, hogy megnézzük a szegedi papucsos Szűz Máriát (vö. "Én templomban még soha nem fizettem, nem is fogok!").
Változnak az idők, változnak a fiatalok is, például angolul sem tudnak rendesen (bár van nyelvvizsgájuk), úgyhogy mennyire jó, hogy van egy nővérük, aki készségesen lefordítja a szakdolgozat rezüméjét angolra, akár még a barátnőnek is. (Itt a városban egyébként nagyon impozáns a diplomaosztó, az egész orvosi kar kivonul a főtérre, és ideutazik az összes vidékre kihelyezett főiskolai kar is...)

Egyelőre ennyi történt, vagyis nem, mert megint úgy jártam egyébként, hogy sok-sok gondolatom támadt, de ezek általában hajnali 3 és fél 5 közé esnek, ezért nem jegyzem le őket.
Szép helyen jártunk viszont a Jankovac mellett fekvő Papuk-hegységben található nemzeti parkban, nézegesstek fotókat.