Cipőfa Eindhovenben, nem tudjuk, miért, talán a tavaszi szünet miatt, talán az elnyűtt deszkás cipők...
Kávézó 1 (Eindhoven)
Emeletes tárolós bicikliparkoló (-mélygarázs), természetesen ingyenes
Fazonra nyírt kiskertek mindenhol
Kert, bicikli, kert, bicikli, kert, bicikli...
Biciklis körforgalom az úttest felett
Tulipánmező, ameddig a szem ellát (Keukenhof/Lisse)
Kávézó 2 (Hága)
Elektromosan tölthető futárautók
Bicikli X
May Peace Prevail On Earth (Hága)
A béke öröklángja a Béke Palotánál a Nemzetközi Bíróság épülete előtt. Sok ország nevét jegyzik itt, köztük egy csomó olyanét, ahol egyáltalán nincs béke, vagy amelyik komolyan hozzájárult ahhoz, hogy valahol ne legyen az. Szóval elszomorító élmény ott állni.
Északi-tenger, a nagy szerelem.
Sealife, Scheveningen, a medúzák. Láttam már szebb akváriumot, de a medúzákat ilyen szépen "kiállítva" még soha.
Csendes kocsi a holland vonatokon. Hallgass, olvass, dolgozz, kussolj.
Annyira sűrű ez a hét, hogy nem is volt idő lelkileg követni és feldolgozni azt a sok mindent, ami eddig történt, pedig még csak hét közepe van.
A pszichés magamhoz képest való lemaradást érzem is, a legutolsó dolog, amire emlékszem, az volt, hogy állok a sorban a választókörzetemben, és nagyon hamar be tudok menni. És lila színű a toll.
A híreket vasárnap már nem nagyon néztem aztán, bár felrémlik egy szín narancssárga Magyarország-térkép két aprócska piros pöttyel délen (ó, Szeged) meg valahol a fővárosban. Aztán vége.
Utána már csak arra emlékszem, hogy vezetek, és nagyon gyorsan elfogy az út meg a távolság, szépen süt a nap, és mindenki ott van, aki fontos. Majdnem mindenki.
Jelenleg kvázi doktori fokozattal rendelkező Pedagógus I vagyok, de a faramuci helyzet az, hogy eddig is jobban kerestem, mint néhány tanársegéd, esetleg adjunktus? Na, nem mintha ez lenne a lényeg, egyáltalán nem ez. Ami igazán elégtétellel tölt el, az a cél elérése, akárhány évbe is került. És igazán nem érzek semmi különlegeset, minden megy tovább a maga útján, reggel felkelek, bemegyek dolgozni, stb.
A főnököm nem gratulált. A kollégák igen, de látom a legtöbbjükön, hogy fogalmuk sincs, mi ez. Nem tudják, mennyi munka van mögötte, mennyi bőgés meg félig feladás, hány újraéledés, mennyi keserűség és mennyi öröm. Meg mennyi IDŐ, uramisten, rengeteg idő. Fogalmuk sincs, mennyire vagyok erős vagy kitartó, állhatatos és makacs. Hogy majdnem ráment az agyam erre az egészre.
Azt hiszem, úgy látják kicsit, hogy ez értelmetlen, mert szülhettem volna helyette 2-3 gyereket, csinálhattam volna pedagógus szakvizsgát. Lehettem volna munkaközösség-vezető meg osztályfőnök többször, többet.
Zavartan poénkodnak azon, hogy szólíthatnak-e ezentúl doktornőnek.
Nem nagyon érdekel a véleményük, egy óriási elefántot érzek a mellkasomon, belül meg valami nagy-nagy ürességet. Az öröm sem igazán ért el. Nem, nem azért, mert most úristen, mit fogok csinálni, hanem mert vége valaminek. És ez most majdnem egy évtizedes feszültség és készenlét. Nyáron, hétvégén, álmomban, mindig. Most csak bambulok, és semmi nem érdekel.
Igazából a választások sem. Meg vagyok győződve róla, hogy ennek az eredménynek az oka az elcseszett iskolarendszer, az elbutult/elbutított/elérzéketlenített emberek. Vasárnap, amikor megláttam a közösségi oldalakon, hogy a diákjaim a Jobbiknak kampányolnak, majdnem leittam magam bánatomban. Aztán mégse. Nincs min csodálkozni, folyton mások hibáztatása folyik a saját kudarcokért, ezt hallják otthon, az iskolában is. Az értelmes beszélgetésekre ritkán van idő, az iskolát pedig azok a tanárok használják politikai pulpitusnak, akik nem szégyellik, és mivel a diákok nem hallják a másik oldalt, elhisznek mindent.
Elhisznek mindent, mert nem olvasnak semmit, nem néznek filmeket, nem tájékozódnak. Illetve de, csak nagyon lassan jut el hozzájuk minden információ, és mivel egyáltalán nem bíznak a felnőttekben, az árnyaltabb üzenetek megértéséhez szükséges bizalom nem alakul ki.
Gondolatok helyett szólamok, simlizés, ordibálás. Aminek a következménye nemcsak az inkompetens hozzáállás, hanem a nemtörődömség is. A felelősség nem vállalása. Mert tényleg nem az a legnagyobb baj, hogy nem tudják, ki volt mondjuk Zola, hanem hogy nem is akarják tudni. De nemcsak ezt nem, hanem azt sem, hogy a padtársuk bánata mögött mi van valójában. Önvédelem, lehet. Pedig semmit, de semmit nem lehet megúszni, csak még nem tudják.
Nem tudom, mit tudnék tenni. Azon kívül, hogy utalgatok rá, a történetem példa arra, hogy a szorgalomnak igenis meglehet az eredménye.
Vagy lehet, hogy többet, de most mindenki hagyjon békén.
Érdekes dolgok történtek ma a munkahelyemen, például lebetegedett az egyik igazgatóhelyettes (az alább rendelt, hogy én érzem), erre a másik kettő vezető képes volt úgy viselkedni, mint két f.... a lakodalomban. De tényleg, bementem, hogy kérdezzek valamit, hát ültek ott, mint két lakás szerencsétlenség. Azt akartam egyébként kérdezni, hogy lesz-e délután fegyelmi tárgyalás lévén, hogy a levezető helyettes beteg. Erre a homlokukra csaptak, hogy tényleg, ám muszáj volt őket felvilágosítani, hogy az egyik helyi hiányában a másik helyi a felelős.
Persze megsértődött és ezzel vegyesen felháborodott és kiakadt, ezt nagyon tudja. Mert éppen valami pénzelbaszó projekt lezárását csinálják a héten, igen, el is hiszem, mennyire kellemetlen az, amikor igazgatóhelyettesként már nem lehet csak a plusz pénzes munkákkal foglalkozni, hanem vannak munkaköri kötelességek is.
Na, mindezt úgy bosszulta meg, hogy fél háromkor nem állt ott senki, csak én, a gyerek, meg az ő anyja (persze én vagyok a marha, minek segítek annak, akinek amúgy ott kéne lenni, nemisazéngyerekem), majd befutott a DÖK-ös, de addigra már az igazgatói iroda ajtajában álltam, hogy most mi van. A főnök (ezt figyeld, hatékonyan ügyintéz!) letelefonált a portára! Nem tudni, miért, tán azért, mert szegény portás a legalsó a hierarchiában, akit lebaltázhat, ha valami nem megy.
Persze lebaltázta a DÖK-öst is, akit amúgy ő küldött el az olasz vendégekkel smúzolni, mert nálunk minden nemzetközi projekt sajátossága az, hogy akik benne vannak, és pénzt kapnak érte, azok nem beszélnek semmilyen nyelvet.
Szóval a beugró igh. nem volt hajlandó feljönni az órájáról fél háromra a tárgyalásra, felért negyed órával később. Na, nekem nem a pofám égett, mert szarok az iskola hírnevére (ó, egységes értékek képviselete!), csak nagyon kellett sietnem. Megjött végül, és annyira meg volt sértődve, hogy az első 5 percben meg sem volt hajlandó szólalni, kit érdekel, hogy ő a fegyelmi bizottság elnöke.
A bizottság elítélt egy gyereket végül, akit senki nem ismert, senki nem tudta, miért ül ott, de -- lényeg a lényeg -- megkapta büntetését. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy erről is a gépírás tanár tehet, aki, ahogy az utóbbi hetek történései mutatják, nehezen bírja a kamaszokat meg a velük való konfliktusokat. Lehet, hogy legközelebb indítványozza, hogy vezessék be a lefejezést. (Nem viccelek, engem két hete azzal basztat, hogy kinek milyen megrovást írjak be, holott az ő óráin küldik el őt a picsába, ő meg hagyja; de nyilván mindenki jobban tud majd gyors- és gépírni, ha ennyi intőt beír. Ez a szegény srác is a lefagyott gépe miatt kapott órai munka egyest, amire úgy reagált, hogy szó nélkül kisétált az ajtón az óra közepén.)
Kurva nagy értelmük van ezeknek a fegyelmi tárgyalásoknak egyébként, jól elmagyarázzák ilyen sértődős némberek, mint ez az igh., hogy kezelni kell az indulatokat, miközben majdnem az egész napot végigduzzogta. Meg lehetőleg viseljük el más sértődős némberek baromságait, akik -- bár ez a munkaköri leírásuk része -- oktató és nevelő munkát végeznek, azaz kénytelenek lennének kibírni és kezelni a kamaszok baromságait. Nekem viszont (akinek ez viszonylagosan megy) be kéne írnom mindenféle intőket, mert én vagyok a hatás foka.Vagy ahogy apukám mondta régen, a ló micsodáján a micsoda (de ez most nagyon csúnya lenne ide).
Nem csodálkozom, hogy mindenki elmebeteg, mert fejétől bűzlik a láb, azaz végre megkaptuk a májusban kiadandó (!!) évkönyv feladatait, amit máskor szeptemberben szoktunk. Én például azt kaptam, hogy írjak cikket a jubileumi év/gála sajtóvisszhangjáról. Az nem számít, hogy nem voltam ott, csak kísérgettem aranyos néniket, akikről azt se tudtam, kicsodák (8 éve tanítok itt, mi az a 100-hoz képest). Kérdem, mikorra, mondják, hétfőre, na mondom, kapjátok be. Nem így mondtam, mert mindenki parancsot teljesít (és van, aki nem), és úgysem annak mondtam volna, akinek kell. Annak majd megmondom szerdán, amikor már doktor leszek (és amikor megkérdezi, hogy miért nincs még kész a cikk).
