Amit biztosan...

 

Kép innen.

... megfogadok az új évre, hogy megpróbálok egy picit önzőbb lenni. Egyáltalán nem biztos, hogy menni fog, mert elég sokat tettem azért, hogy mindenki szuperönzetlennek lásson a munkámban, a családban, a szűkebb és tágabb környezetemben. Nyilván mindennek oka van; annak idején elég keveset kaptam, ezt próbálom hát úgy kompenzálni, hogy adok. Világos.

Nemrégiben arról beszélgettünk, hogy mitől "eredményes" egy élet (persze, tudom, mi a túrót is jelent az, hogy eredményes). Akit többé-kevésbé magára hagytak, megtanulja, hogy saját magán kívül senki másra nem nagyon számíthat, és kénytelen a saját lábára állni. Emlékszem, én mindent elkövettem, hogy elkerüljek otthonról, tudtam, hogy a tanulás az egyetlen esélyem arra, hogy végül ne otthon kössek ki a szüleimmel egy házban. (Évekkel később kiderült, hogy ők amúgy ezt a szerepet szánták nekem: a legidősebb lány, a tanárnő, aki majd a munkájának él, és idős szüleit istápolja, hát egy nagy lóf@szt.) Bár nem nélkülöztem, mert támogattak, de azért sokszor nem volt ez olyan könnyű, főleg érzelmileg. A függetlenedés, a szabadság kemény harc, nehéz és ijesztő is lehet, de az eredményeimhez (ha használhatom ezt a szót), úgy hiszem, nagyban hozzájárult az, hogy sok szempontból tényleg magamra hagytak.

És persze ezért van az, hogy én senkit nem akarok magára hagyni, aki fontos nekem. Itt persze nem anyagiakról van csak szó, hanem sokkal lényegesebb dolgokról is. Azt hiszem, nem is olyan világot élünk, amikor egy magára hagyott ember/fiatal jól tud kijönni egy ilyen helyzetből, bár magam körül most is azt látom, hogy az, akinek egy kicsit nehezebb, ha elesik, könnyebben esik a talpára, és könnyebben is kel föl. Néhány pofon és kudarc nem árt, ez világos. A túl kényelmes fészek pedig lehet, hogy sokszor hátráltat, mert olyan jó ott. Másrészt viszont fordítva is elsülhet a dolog; a pofonok után lehet, hogy egyszer csak a földön maradunk, mert túl gyengék vagyunk, a fészek viszont pont ahhoz nyújthat biztos hátteret, hogy bátran elhagyjuk, mert bármikor visszamehetünk.

Fogalmam sincs, mi a megoldás, csak azt érzem, hogy k*rvára elfáradtam. Talán nem kellene olyan dolgok megoldásával próbálkoznom, amikre úgysem lehetek komolyabb hatással. És nem kellene mindenkivel elhitetnem, hogy csakis olyasmi tesz boldoggá, hogy pl. jókat főzök másoknak. Mert nem. Igazából egészen más dolgok tesznek boldoggá. 

Na, de hogy ne csak nyafogjak (ld. az előző posztot is), jelentkeztem egy 8 hetes önismereti, stresszkezelő (vagy ilyesmi) kurzusra. Semmi vudu, csak némi technika és okulás. Valahol a tudomány és a spiritualitás között. Nagyon várom, ha semmit sem segít, akkor is van pár óra minden héten, amit magamra fordítok, miközben újra beindul az a rohadt verkli.

 

Elhanyagol

Nagyon elhanyagolom ezt a helyet mostanában (jó ideje), aminek az oka nem csak feltétlenül az időhiány vagy a rengeteg munka, hanem az is, hogy nagyon unom a közéletet. Elfáraszt, kiéget. Persze, mondhatnátok, hogy akkor írjak magamról, könyvekről, filmekről, de hát az sem megy anélkül, hogy ne lenne benne egy kis közélet. Meg poltika. 

Szépen lassan tönkremegyünk, felőröl minket ez. Jó, nem általánosítok: engem. Onnantól kezdve, hogy beteszem a lábam a munkahelyemre reggel, ha elmegyek a boltba, ha kinyitom az internetet, ennek a torz, groteszk világnak az aspektusai, jelenségei tolakodnak az arcomba. 

Mit lehet ilyenkor tenni? Bezárkózni? De ha bezárkózunk, és a magunk mikrovilágán kívül semmi mással nem foglalkozunk, akkor mi értelme bárminek is? Mi értelme olvasni, beszélgetni, filmeket nézni? Hogy tudja az ember manapság megőrizni az utolsó csepp józan eszét, hogy ne mondjam, a jókedvét? 

Az is lehet persze, hogy ez csak a sokadik társadalmi Covid-tünet (nem), és hogy már észre sem vesszük, hogy mennyire toxikus feszültségben éljük a mindennapjainkat.

Elutaztam pár napra, ami jó volt. A három napos távollét után egyetlen munkanapom lett volna még a szabadságomig, de a főnököm felhívott, hogy ne menjek be dolgozni. Nem igazán értem a dolgot, oltott vagyok, maszkot viselünk, és nem hinném, hogy ez a vírus fertőzőbb az országhatáron kívül, mint mondjuk egy nyíregyházi wellnesshotelben.

Ezért aztán ennek az évnek egészen kurtán-furcsán lett vége. A kollégacsoportban kellemes ünnepeket kívántam mindenkinek, megköszöntem az idei összes segítséget és támogatást, de még egy lájk sem érkezett.

Úgyhogy nincs ünnepi hangulatom, na, és voltaképpen csak egy dolognak örülök: hogy a szabadság idejére nem vállaltam semmilyen munkát. Olvasok. Még mindig ez a legjobb túlélési stratégia.