Szépen lassan tönkremegyünk, felőröl minket ez. Jó, nem általánosítok: engem. Onnantól kezdve, hogy beteszem a lábam a munkahelyemre reggel, ha elmegyek a boltba, ha kinyitom az internetet, ennek a torz, groteszk világnak az aspektusai, jelenségei tolakodnak az arcomba.
Mit lehet ilyenkor tenni? Bezárkózni? De ha bezárkózunk, és a magunk mikrovilágán kívül semmi mással nem foglalkozunk, akkor mi értelme bárminek is? Mi értelme olvasni, beszélgetni, filmeket nézni? Hogy tudja az ember manapság megőrizni az utolsó csepp józan eszét, hogy ne mondjam, a jókedvét?
Az is lehet persze, hogy ez csak a sokadik társadalmi Covid-tünet (nem), és hogy már észre sem vesszük, hogy mennyire toxikus feszültségben éljük a mindennapjainkat.
Elutaztam pár napra, ami jó volt. A három napos távollét után egyetlen munkanapom lett volna még a szabadságomig, de a főnököm felhívott, hogy ne menjek be dolgozni. Nem igazán értem a dolgot, oltott vagyok, maszkot viselünk, és nem hinném, hogy ez a vírus fertőzőbb az országhatáron kívül, mint mondjuk egy nyíregyházi wellnesshotelben.
Ezért aztán ennek az évnek egészen kurtán-furcsán lett vége. A kollégacsoportban kellemes ünnepeket kívántam mindenkinek, megköszöntem az idei összes segítséget és támogatást, de még egy lájk sem érkezett.
Úgyhogy nincs ünnepi hangulatom, na, és voltaképpen csak egy dolognak örülök: hogy a szabadság idejére nem vállaltam semmilyen munkát. Olvasok. Még mindig ez a legjobb túlélési stratégia.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése