2010. május 30., vasárnap

Az érettségi tanulságai

Ez az első érettségi időszakom, ezt már többször mondtam. Valójában nem olyan nagy szám, hiszen vizsgáztatásban már bőven gyakorlott vagyok, ez maximum az adminisztrációban és a körítésben jelentett többet vagy inkább mást.

Amit a saját érettségimhez képest elsőként észrevettem (és ez nem azért volt, mert a másik oldalon álltam) az az volt, hogy a vizsga súlya, presztizse már közel sem az, mint ami 15 évvel ezelőtt volt. Egyrészt a 20%-tól megadható kettes, mint tény, tökéletesen elhiteti mindenkivel, hogy nem kell különösebb erőfeszítést tennie azért, hogy átmenjen. Másrészt (legalábbis abban a közegben, ahol én vizsgáztatok) az eredmény csak kevesebb esetben fontos, a cél legfőképpen az, hogy a jegy "görbüljön". Na persze azért mindenki nagyon örül néhány tanár által kiizzadott plusz százaléknak.

Mert hogy ez zajlik, valóban, hiszen kicsit minket is minősítenek az eredmények. De a maximális jóindulat mellett azért az elvtelen osztályozás (meg más eljárások) szép számos példáját is lehet látni. Láttam olyat például, hogy osztályokat az érettségi szünetben rendelnek be plusz felkészítő órákra, mert a tanév nem volt elég arra, hogy a tananyagot megtanulják. Ezért aztán ahelyett, hogy a delikvensek otthon tanulnának, plusz órákra járnak, mert nem merik megkockáztatni az önálló felkészülést. Olyanról is hallottam, hogy az érettségi dolgozatokat egyesek ceruzával javítják, hogy aztán a (jóval későbbi!) szóbeli pontszámhoz igazítsák, és így kijöjjön a megfelelő eredmény. Ehhez persze megfelelően rugalmas gerincű érettségi elnök is kell.

Bármennyire is bonyolult a gyakorlati megoldása, azt sem tartom jó ötletnek, hogy olyan tanulókat is vizsgáztatunk, akiket egyáltalán nem tanítottunk, és ezzel párhuzamosan a sajátjaink másnál vizsgáznak (ezért az angol érettségi dolgozatokkal egyáltalán szinte semmiféle lelki viszont nem ápoltam). Akármennyire is rossz a véleményem a diákok általános felkészültségi szintjéről és vizsgához való hozzáállásáról, ez azért mégis csak bizalmi viszony.

Ami az irodalom írásbeliket illeti, meglepően rosszul sikerültek annak ellenére, hogy azt hiszem, a két rám bízott évben mindent megtettem, hogy egy akármilyen idegen szöveg kapcsán épkézláb gondolataik támadhassanak, de ha nem is támadnak, akkor legalább a kötelező elemzési köröket meg tudják futni. Értetlenül állok a jelenség előtt, hogy az érvelési feladatban a tér/környezet - jellem/szereplő/személyiség kapcsán alig jutott eszükbe irodalmi példa, és a legjobb dolgozat is Joanne Harris Csokoládéját és a Harry Pottert tudta citálni. Gyanítom, filmélmények alapján. Volt még Jókai, Kosztolányi, Csáth, Munkácsy Mihály (??) - két dolgozatban is, ráadásul ugyanazon okfejtéssel, érdekes lenne visszakeresni, a szóban forgó időszakban ki lehetett az ügyelő -, Kertész Imre és Radnóti Miklós. Ez utóbbiról megtudtam, hogy a deportálása előtt főként szerelmes verseket írt, de miután kiszabadult a lágerből (sic!), már a fájdalmát verselte meg.
A dolgozatok nem ütötték meg az érvelés szintjét, maradtak a fontos a környezet, mert... - típusú állításoknál.

Gelléri Andor Endre novellája egy cseléd és egy nagyságos asszony viszonyáról szólt két oldalban: a történet szerint az idősödő cseléd iszákos, mindig felvedeli az összes alkoholt a lakásban, ezért az asszony azt hazudja neki a drága pármai likőrről, hogy méreg. A cseléd mégis megissza zugban, szintén részeges és csalfa szeretője társaságában.
A történetben tagadhatatlan a népi romantika meg a humor is, érezni lehetne a nevetségességgel vegyes szánalmat a főszereplő iránt, de mindebből persze semmi, ehelyett véget nem érő lamentációk arról, hogy az alkohol semmire sem megoldás, meg hogy a cseléd romlott erkölcsű... vicces ezt már szinte mindenen túllévő 18 évesek tollából olvasni.

A verselemzés se volt kutya, Karinthyt és Kosztolányit kellett összevetni, nálam ezt ketten írták, de egyiknek sem sikerült rájönnie arra, hogy a kis edény nem egy teknő, hanem egy bili. Mondjuk becsületükre legyen mondva, legalább stilisztikailag viszonylag tisztességesen végigzongorázták a verset. Ezen kívül pedig, mivel az idén Parti Nagy Lajossal is próbálkoztam, őszintén elgondolkodtam azon, érdekes-e felvenni a harcot azzal, hogy a gyerekek nagyobb részéből (nyilván a környezetük hatására) teljességgel hiányzik az iróniára való képesség. Hogyan is értenének meg hát egy paródiát. Vagy hogyan is tudnák tudomásul venni azt, hogy a narrátor vagy az irodalmi szereplők a szerző személyével tökéletes kontrasztban is tudnak állni megnyilatkozásaikat, véleményüket tekintve.

A minimum, vagyis három oldal, ennyit írtak mindannyian. Vagy kevesebbet. Volt, aki piszkozatot sem írt. Minek, az írásbelin a 40 pontos szövegértésből már meg lehet ütni a kettest, 20 pont az írásbelin, az pont 20 százalék. A tollunkból kifolyó hülyeség meg nem érdekes, eltakarja majd az archívum.

2010. május 27., csütörtök

Communitas

Aki olvasott már Victor Turnert vagy Csíkszentmihályi Mihályt, az tudja mi a flow meg a communitas. Az egyik valamiféle örömteli, átszellemült állapotot jelent, amit az ember cselekvés közben él meg, a másik pedig egy olyasfajta közösségi forma, amit a megélt élmény kovácsol össze és tesz egyenrangúvá a rituális folyamatban.

A pécsi EKF kapcsán sok szó esett és esik arról, hogy a programsorozat tud-e ilyesfajta élményt nyújtani a lakóinak és az idelátogató vendégeknek, illetve hogy a város tud-e olyan kulturális térként funkcionálni, ami minderre lehetőséget ad.

Hát, a választ nem tudom.
Jelenleg az egyetlen objektíve (?) összehasonlítható dolog, amit említhetnék, az két különböző nagyvárosban megtapasztalt vásár és fesztivál hangulata, látogatottsága, kínálata, körítése és interpretációja. Az egyik helyen a néptelen utcák és üres árusok, a másikon az utcákon mászkáló emberek kisugárzása. Az egyiken a tipikus fesztiválközönség (egyetemisták, középiskolások), a másikon sok családos, és még több egyedülálló idős ember, akik az alkalomhoz szépen felöltözve üdvözlik egymást az utcán. Az egyiken a programok fantáziatlansága, csekély választéka és megbízhatatlansága, a másikon egy olyan felhozatal, amiben mindenki megtalálja a kedvére valót, ha akarja, és ahol az amatőr rockbanda koncertjét és a vásári színjátékot is heterogén közönség nézi végig.

Nem tudom racionálisan megmagyarázni, hogy miért vonzódom jobban az Alföldhöz, mint a Dunántúlhoz. Fogalmam sincs, honnan van az az érzésem, hogy errefelé mindenki ideges, feszült, sőt, nem ritkán számító, gonosz és rosszindulatú meg arctalan és pénzhajhász, amott pedig az emberek valahogy nem gázolnak egymás életébe két lábbal, és bár lehet, hogy minden objektív történés (az "ügyek") sokkal lassúbb és komótosabb, de ettől az életritmus is kevésbé feszült tempójú. Lassú víz, ami átfolyik a városon, és ha áthajolsz a betonkorláton, most éppen majdnem beleér a kezed...
Lehet, hogy a vízpart a titka, az hiányzik innen.

2010. május 24., hétfő

Pénteken...

... elmentünk T-vel egy rémes darabra a Harmadik Színházba (csak azért mentem, mert jött velem, meg mert ingyen volt a jegy, sőt, a produkciót el is adtam Magyarország vezető színházi orgánumának, és most jó nagy bajban vagyok, mert nem tudom, mit fogok írni erről a halál unalmas pszichoizéről...), és utána mesélt egy kicsit az ő new york-i tartózkodásáról.

Azt mondta, az ösztöndíj összege abban az évben forintban annyira jó volt, hogy ki tudott venni egyedül egy lakást a Nagy Almában (hát, nekem erre persze esélyem sem lett volna), és hogy ő is küszködött egy darabig a lakáskereséssel, lévén, hogy ilyenkor az ember összes barátja felszívódik (mondtam, tapasztalom). De aztán végül is sikerült. Nagyon élvezte az ottlétet, azt mondta, szerinte ne erőltessek túl semmit, fogjam fel úgy, hogy kapok az államtól egy csomó pénzt arra, hogy azt csináljak, amit akarok. A beszámoló gyanánt majd beadom a projekttervet, csak átírom benne az igeidőket, a konferencia meg csak kamu, amúgy is sejthető, hogy ennyi ösztöndíjast képtelenség összehozni egyetlen alkalomra.
(T. egyébként Wilsonból írja a doktoriját, de mivel közben mindenféle más színházas dolgokat csinál, az életmű halasztódik... tipikus, csak én épp nem mindenféle színházas mást csinálok, hanem más mást. Ami rosszabb...)

Szóval a lakáskérdés egyébként jól áll, ez lesz a környék itt (a baloldali menüben a Willesden Greenre kattintsatok, és a felugró ablakban a 'Street view'-ra, ott aztán a nyilakkal körbe lehet nézni). Nemsokára fogunk K-val Skype-olni és most azt intézem, hogy az érkezésem utáni közvetlen hétvégén nálam alhasson Á., akivel majd aztán átvonatozunk Readingbe erre a konferenciára.) Igen, csak így... egyre inkább úgy érzem, csak én vagyok ilyen röghöz kötött ókonzervatív, aki még életében nem járt sehol. Na persze soha nem azért nem mentem, mert nem volt kedvem...

Még egy jó hír: egy családi ismerős pont a kiutazásom hétvégéjén indul vissza Londonba egy rövid itthoni látogatás után, úgyhogy úgy néz ki, kocsival háztól házig visz, így még a repülőjegyet is sikerül megspórolni. Kalandos lesz, komp, miegymás... És aztán a hazaútra meg most megveszem majd a fapadost.
Erősen elgondolkodtam, hogy hazafelé vonattal kellene jönni, kalandvágyból, de nem találtam semmi épkézláb menetrendet, viszont olcsó Wizz Airt meg igen.
Folyt. köv., az izgalom fokozódik.

2010. május 20., csütörtök

Missz Empátia

Missz Empátiának úgy amúgy nem sok fogalma volt a mondjuk a politikáról. Viszonylag jól élt a "Közép Szektor" középvállalatbeli fizetéséből, de nem sokat költött magára. Például. És másra sem. Nem tartotta illendőnek. A mai világban...?

Tömegközlekedett (környezetvédelmi okokból), és a buszon reggelente meg-megcsóválta a fejét részvéttelien egy-egy kellemetlenebb szagú illető láttán. Na nem azért, mert lenézte, hanem mert átérezte a helyzetét -- főleg a fiatalokét, és szomorúan megállapította, hogy a mai édesanyák nem végzik elég jól gondoskodó kötelességüket.

Vacsorára egyszerű felvágottakat evett egyszerű kenyerekkel, és tejet ivott hozzá, néha megengedett magának egy pohár bort. Általában pénteken. Ilyenkor mindig úgy érezte, pontot tett a hétre. Vagy mondjuk úgy, kizárta a külvilágot.

Kollégáival baráti viszont ápolt, és bár olykor megnézte az elegánsabb férfi munkatársak mandzsettatisztaságát vagy nadrághajtókáját, "sosem lőtt házinyúlra". Nem tartotta illendőnek. Nem szeméremből, sokkal inkább azért, mert fejben projektálta, milyen lenne, egy munkatárssal járni, bevinni a munkahelyre a magánéletet és vica versa. Borzasztó lenne. Úgyhogy csak egyszerűen kedves volt. Mindig mindenkitől megkérdezte, hogy telt a hétvége, fáradtabb arcok láttán pedig aggódva pihenést, kikapcsolódást (reumakrémet, meleg fürdőt, lábsót, satöbbit) javasolt. Úgy érezte, embertársaival így illik bánni, és hogy mindenki kedveli ezért.

Missz Empátia egyébként családra vágyott. Úgy képzelte, lehetne egy rózsaszín kalapos kislánya, meg egy kisautókkal játszó kisfia, és persze egy jól kereső (ügyvéd, orvos, jajcsaknepolitikus) férje, aki ha nem is tökéletes, de legalább megteremti az anyagi biztonságot. Férje tehát, nem élettársa. Nyaranta együtt utaznának Ciprusra vagy más egzotikus vidékre, télen pedig síelni mennének Ausztriába. Így aztán a gyerekek megtapasztalnák, milyen az élet más országokban.

Hát, ilyesmikről ábrándozott Missz Empátia. Ilyen szép dolgokról.

Egy nap aztán talált egy levelet a postaládájában. Névtelen levél volt. Ez állt benne kiszekusza, reszketeg, nyomtatott betűkkel: MEG FOGSZ DÖGLENI, TE BÜDÖS KURVA!!!

Missz Empátia nem tudta eldönteni, mit kezdjen a levéllel. Se eltenni, se kidobni nem akarta igazán. Még most is ott áll a lépcsőházban zavartan, kicsit remegő kézzel, azon tűnődve, hogy hogy fér ennyi gonoszság és kérges tenyerű durvaság a világba.

Nagyon érdekes...

... egyébként, hogy európai honfitársaink mennyivel egyszerűbben kezelik a lakáskeresés kérdését, mint mi.

K., a holland klarinétos például már vagy három e-mailt írt, hogy mennyire elszántnak és szimpatikusnak tűnök, és próbálja tartani nekem a szobát, amíg csak lehet. Jó, az elején a második kérdése mondjuk az volt, hogy át tudok-e ugrani megnézni meg találkozni még július előtt - el kellett neki magyarázni, hogy nem.
Mindenesetre vonzóbb ötletnek tűnik három laza zeneakadémistával együtt lakni (egy spanyol, egy finn), mint egy görög, egy dél-afriaki és egy belga rendmániással (akiknek már cirka a jövő héten utalnom kéne a kétheti foglalót, ami kb. 170 font lenne).
Most nagyon izgulok, hogy megőrzi-e nekem azt a bizonyos szobát K., mert mint időközben megtudtam, nagyon jó helyen van, közel mindenhez, és kvázi-városközponti viszonylatban az ár is elég jó.

Most másfél napja kajtatok valakit Londonban, aki el tudna ugrani megbeszélni vele a részleteket, de eddig se V., se C. nem válaszolt az üzeneteimre - miért mindenki akkor tűnik el, amikor szükség lenne rá...

Szóval nézzétek csak meg, milyen fasza helyen van!
Cricklewood google map
Cricklewood google map

2010. május 12., szerda

Irén azt mondja....

Irén azt mondja, nem érti ezt a világot. Bérből és fizetésből él.
Irén azt mondja, két gyereket nevel egyedül, és soha nem panaszkodik senkinek.
Irén azt mondja, a fia kamaszodik, és a generációs törés szimbóluma a szendvics.
Irén azt mondja, mindent megad a gyerekeinek, ami csak telik tőle (mozi, zsebpénz, dvd, könyv, színház), és nem hazudja azt, hogy kolbászból van a kerítés, amikor nincs.
Irén azt mondja, rosszul esik neki, amikor a fia számon kéri a "teszkós szar cuccokat", amiket a többszörösébe kerülő márkás holmik helyett kap. Irén azt mondja, megpróbálja ésszerűen és higgadtan megmagyarázni, sokaknak miért, és nekik miért nem telik "nájkira" meg "adidaszra".
Irén azt mondja, rosszul esik neki, amikor a kamaszodó fia, amikor a haverjaival van, szinte átnéz rajta az utcán.
Irén azt mondja, majd minden nap Pick-szalámit vesz a gyerek szendvicsébe, mert az azt szereti, a szendvics mégis minden nap a kukában végzi, mert az iskolában a büfézés a sikk.
Irén azt mondja, a szendvicskészítésnél mindig figyel arra, mit szeret, és mit nem szeret a fia.
Irén azt mondja, nem tud minden nap büfépénzt adni a fiának. És azt is mondja, rosszul esik neki a szemetesben landoló Pick-szalámis szendvics.
Irén azt mondja, amikor szóvá teszi a pazarlást, a fia az iskolai kukába dobja a tízórait.
Irén azt mondja, a fia a törődés jelének veszi a tízórai-készítést, de a törődés az iskolakapun belül érvényét veszíti, a zsemle a szemetesbe kerül.
Irén azt mondja, így fog szemetesbe kerülni ő is. Csak idő kérdése.

2010. május 9., vasárnap

Mint erdőben a vadnyom

Az elmúlt pár napban eltűntem, mert szerettem volna tudni, hogy ha az rám, ha nem blogolok, csak csendben figyelek. Ezen kívül nem vágytam a nyilvánosságra, csak a szelíd, csöndes magányra meg az intimitásra. Sikerült. Ebből azt is megtudtam, hogy egészséges módon viszonyulok a blogoláshoz, de ahhoz is, ahogy az olvasókra hatnak a blogdolgaim.

Nagyjából egy év után végre megint sikerült kiszabadulni a hétköznapokból, megtapasztalni a csendet és a magammal való együttlétet is. Ehhez kellett, hogy minimális időt töltsek a munkahelyemen, de kellett az is, hogy lássam, nem szakadt el minden szál a 10 évvel ezelőtti énem és köztem. A lelki megnyugvás fizikai és fiziológiai jeleit is megtapasztalhattam - végre.

No persze visszatért a csípőizületi gyulladás, amiről már sokat meséltem, és amiről most aktuálisan éppen azt gondoltam, hogy valamifajta önbüntetés azért, hogy egy hete másra sem gondolok, csak saját magamra, és immár átmenetileg egészen bűntudat nélkül tudom utálni azt, aki ebben megakadályoz. Bűntudat a bűntudatra. Mindenesetre szorgalmasan szedem a gyógyszert.

Teljesen magabiztosan azt gondolom egyébként, hogy az évi egy alkalom általam választott kis társaságban való kikapcsolódás nagyon-nagyon kevés, és hogy válság ide vagy oda, ennél sokkal több járna.

Éves kikapcsolódási szezonunk centrumaként elmentünk fesztiválozni, ahol kiderült, hogy Magyarország aktuálisan két legjobb énekesnője közül az egyik félig ghánai, a másik pedig inkább színésznő, mint rocksztár. Igen, egy este alatt Irie Maffia és Péterfy Bori & Love Band rajongók lettünk, és megállapítottuk, hogy az itthon legremekebb zenészei nem az élvonalban tolják, viszont remegtek a házak panelelemei. (A közönség életkort tekintve teljesen heterogén, sok-sok fiatal... szeretnék olyan gyerekeket tanítani, akik ilyen helyekre járnak.)

Ezen az újabb európai (EKF-es) trashfesztiválon a színházi előadásokat is megnéztük, kettőről tartom érdemesnek megnyilatkozni, de az majd egy másik írás témája lesz.

2010. május 2., vasárnap

A JJ-sztori 2. nap (alternatív beszámoló)

Mottó: "Gép vagy! Szelíd, szánalmas szörnyeteg. Nem ismered az ember nagy hatalmát..." (Váci Mihály)

Hát őszintén megnyugdtam, bár a tegnapi nap is ugyanolyan felemásan kezdődött, mint az azelőtti. A beígért főzéses majális helyett a Zs-domb inkább hasonlított egy keleti posztwoodstocki rétre, se főzés, se májusfa. A listán nem vagyok rajta, habár a produkció két prominensével is egyeztettem levélben, mindketten válaszoltak is. Végül kapok jegyet, kettőt is, de kérik, csúsztassam a műsorfüzet alá, nehogy mások meglássák. (Nem mintha nem ingyenes lett volna, nem értem, mindegy...) Rövid gondolkodás, hogy kit vihetnék magammal, de így hirtelen esélytelen a dolog, maradok magam magamnak.

Kiautózunk az aknához is, hogy este ne tévedjek el a sötétben, hát mit mondjak, elég baljóslatú és félelmetes, nagyon tetszik, a választás telitalálat. Hátha itt már fog valami történni tényleg.


Nyolc körül érek oda, a bányabejárat tele emberekkel. Azon gondolkodom, hogy a harminc fős keretlétszám valószínűleg csak PR-fogás volt, vagy a meghívottakon kívüli 'civil' nézők létszáma. A placc továbbra sem győz meg: installációk címén nagy lisztes(?)zsákok, zsíroskenyér, fellógatott bányászsisakok, na jó, egy fotókiállítás. Egy lány 3D-s szemüvegeket osztogat.
A műsorfüzetet olvasgatom, és felfedezem benne három tanítványom nevét, őszintén elképedek... Na majd...
Fél 9-kor kinyitják a kaput, kérik, belépés az ipari területre saját felelősségre, és kérik, hogy körültekintően haladjuk, hogy ne legyen baleset.
Innentől kezdve különböző stációkon haladunk át.

1. stáció: fúvós katonazenekar játszik bányászindulókat. Alá fogunk szállni, szembenézünk a szörnyeteggel, kell a biztatás. A haladási irányt egyelőre elállják merev arcú bányászruhás fiatalok.
A falra vetítve a kollégisták csoportképét láthatjuk (felfedezem rajta a három gyerekemet) és elolvashatjuk a transzhumán szerkezet keletkezésének történetét, valamint azt, hogy azért gyűltünk össze, hogy szemtanúi lehessünk, amit a kollégisták késői leszármazottai megfékezik a megvadult gépet. (A sztori lényege olvasható itt.)

2. stáció: épületek között haladunk, a fejünk felett három hatalmas kivetítő, ahol a fiatalok jövőbe küldött üzeneteit nézhetjük-hallgathatjuk. Az épületek falára egy gép animációja van kivetítve, közben gépzörej, emberi nyögés, bányász-szerszámok zaja.

3. stáció: egy szűk fóliafolyosón egy körbekerített, nyílt színi térre érkezünk. Nagyon sötét van. Az épület törött ablakai mögül fények villódznak és csörömpölés hallatszik. Az élő kerítésen túl egy lakókocsiban rádiót hallgat pár ember, főznek. A sötétből egyszer csak nagy zajjal megindul egy markolóautó és belevág a lakókocsiba. Az emberek kimenekülnek. Majd megindul egy buldózer és a lakókocsit beledózerolja a földbe. Mindebből nem sokat látok, néhány magas fiú tolmácsol hátrafelé. "Ez kell a népnek"- mondja a hátam mögött egy lány. "Szívesen irányítanám ezt egy joystickkal!" - mondja egy srác.
(Felfedeznek a sorfalat álló tanítványaim, és gyorsan körbemegy a hír, hogy 'itt a magyartanár'... őszintén rámcsodálkoznak, de nagyon tisztességesen végzik a feladatot - nem szabad beszélgetni - nem engednek a sorfalon túlra, az agyam egyik szegmensével nem győzök napirendre térni afölött, hogy hogy kerülnek ide...)
Mindeközben egy hatalmas bádogkonténer oldalára graffitit festenek páran. Az aknaépület feliratát pedig egy hegymászókötélen lógó alak vászonnal takarja el.

4. stáció: belépünk a csarnokba.


A bejáratnál a plafonról egy hatalmas kocka lóg egyik sarkánál lógatva. Benne valami folyadék. A csarnok másik végében egy hatalmas foglalat. Két oldalt fadobogók, oda terelnek minket. Mikor mindenki beért, a bányászruhás gyerekek menetelni kezdenek. Majd odatolnak egy hatalmas lépcsőt a kocka rögzített sarkaihoz, és kiszabadítják. A hatalmas kocka lassan elindul a foglalat felé át a termen, közben a fúvószenekar húzza. Amint a monstrum célba ér, kék villám kezd belőle cikázni óriási zajjal. A gyerekek felvonulnak a gépezet elé, és felemelik a kezükben lévő neoncsöveket (mint később megtudom, ezeknek világítania kellene, de ez nem sikerül). Az esemény záróakkordja egy bányászhimnusz a zenekar és kórus előadásában.
Az épületből kilépve megnézhetjük az aknaépületre vetített 3D-s installációt, a felirat szerint a torony immár az 'Utópia Kollégium' nevet viseli. És kezdetét veszi a buli.
---
Az előadás után sikerül szót váltanom a gyerekekkel is, megtudom, hogy iskolákba mentek be jelentkezőket toborozni pár hónappal ezelőtt, és a válogatás részeként történetet kellett írni a 'megvadult transzhumán gép' pusztításáról, majd minivideót csinálni, és egyéb feladatokat végrehajtani. Ezután választották ki a résztvevőket, akik pontosan nem is tudták, mire vállalkoznak. Szerda óta a bányászházban laktak, próbáltak, összeérett a csapat, akiknek nagy részét a pécsi művészetisek alkották ugyan, de köztük volt az én három tanítványom is (tanárbüszkeség, há-há).
Később elmondták nekik, hogy JJ valós személy volt, az akció narratív alapja azonban jórészt fikció (?), egy utopisztikus adalék egy titokzatos ember titokzatos dolgaihoz. A részvételt mindenki nagyon élvezte. Mondtam nekik, hogy szerintem nagy dologban vettek részt, álmaimban sem gondoltam volna, hogy a transzhumán élményben összemosódik, egyesül a személyiségem két fele (na, ezt nem így mondtam...).

A városterápia sikerült. A lanyha EKF-mantrába fulladt város népének arra hajlandó része hagyta magát felrázni (a többieknek meg úgyis mindegy). A valóság és a fikció mentén való egyensúlyozás annyira jól sikerült, hogy a mostani percig nem vagyok biztos benne, hogy a JJ-sztori melyik része igaz és melyik részét képzelteti el velem a transzhumán gép (hogy JJ létezett, az nem vitás, de hogy a titkos társaság és a titkos tervek tényleg léteztek-e...). Az izgalmas bizonytalanságot remekül alátámasztotta a KK-kampány: a honlap, a blog, a műsorfüzet és a résztvevők titkolózása.
Valószínűleg ez az egyik lényeg egyébként, az izgalom napokkal az esemény utáni fenntartása, a lázas kutakodás az abszolút igazság után. A racionális megbizonyosodás utáni vágy. Pedig hát ez reménytelen, nem találok semmit, csak az élményre emlékszem. Minden (más) narratíva bizonytalan.