Na az

Oké, nem tudom leadni azt a pár kilót, stresszes is vagyok, nyilván magas a vérnyomásom, nem jól vezetem le a feszültséget, sokat veszekszem, és folyton mindent az ellenőrzésem alatt akarok tartani, de...
... amikor odajön este sok év után megint, a bal vállamra fekszik, és megy a discovery science-en valami baromság, és nézzük pár percig, és azt mondom, de jó volt, amikor ovis voltál, és minden hétvégén reggel fél hatkor (!) úgy ébresztettél, hogy bekapcsolhatod-e a tévét (még akkor is, amikor már megbeszéltük, hogy kapcsold be, persze, de ne ébressz fel), és néztünk valami irtó zajos rajzfilmet, illetve én csak hallgattam, miközben nem tudtam visszaaludni, mert lerántotta rólam a takarót, és folyton beszélt hozzám...
...és most már harminc centivel magasabb nálam, a hangja meg basszus, TIZENHÁROM ÉVES, és ahogy simogatom a kis karját, érzem, hogy már nem kis kar, hanem izmos, mert úszik, és a válla is nagyobb, meg a haja is inkább drót, a lába meg hatalmas, és kilóg a takaró alól, és a fenti mondataimra azt mondja, bröööööoooagggh, na ne máááá.... hagyjatooook.... de azért ott marad még egy kicsit, és az érzelmeit abba a mondatba álcázza, hogy ez a műsor mekkora hülyeség...
... na az.

Abszurd

Ma Harold Pinter volt a tananyag, akit a tanárom csak Pintér Haroldnak hívott, ezért én évekig meg voltam róla győződve, hogy magyar származású író, de nem, hanem lengyel zsidó.

Az ételliftet kellett elolvasni, de persze nem tették, istenem, mintha otthon lennék, a középiskolában. Csak hát ezek egyetemisták, hiába mondtam, hogy mégsem 150 oldal, mint a Cormac McCarthy múlt hétre, csak 20, egyfelvonásos, úgyhogy lécci.

Pinter nekem nagy élmény volt annak idején, több tanárom is odavolt az abszurdért, én is nagy rajongó vagyok, Beckett, Stoppard, Pinter na meg Ionesco, úgyhogy gondoltam, ez lesz a mély víz így az utolsó órára.

A darab arról szól (a szokásos zárt szoba, minimáldialógus és rejtélyesség mellett), hogy Ben és Gus, két bérgyilkos a megbízásra várnak egy alagsori szobában, de a fenti világgal egyetlen kommunikációs eszközük van: az étellift. Igaz, valaki egyszer borítékot is csúsztat az ajtó alatt a szobába, amiben néhány szál gyufa van. A végén kiderül (spoiler!), hogy Bennek Gust kellene megölnie, és az utolsó jelenetben úgy bámulnak egymásra, mint gyilkos és áldozata.

A szöveg 1957-es (1960-ban mutatták be), de mivel a prezentáló srác csak blöffölt, nem tudtuk meg, amint Pinterről kellett volna, hogy színész is volt, valamint politikailag elég aktív (nemcsak a hatvanas években, később is). Az étellift egy korai darab, vígan leírható az abszurd kategóriájával (ezen a ponton elmondtam persze, mi az abszurd színház, meg az abszurd, úgy egyáltalán). És innen indult a vita, ami persze most sem igazán a szövegről szólt, hanem világnézeti különbségekről, amik nem pontosan tudom, miből adódnak.

Megpróbáltam rávilágítani, hogy az abszurd pont nem az, amit a hagyományos elemzési módszereinkkel érteni tudunk, azaz nyitottnak kell lenni arra, hogy ez nem, nem racionális, nincsenek ok-okozati összefüggések, narratívák, karakterek, itt csak a nagy semmi van, amit valahogy megpróbálhatunk ábrázolni, és abból jön ki ez az érthetetlenség, halandzsa, sok-sok kérdőjel és tanácstalanság. Megpróbáltam elmondani, hogy a háborúk után, az után, hogy több millió zsidót kiirtottak például, a ráció egyszerűen értelmét veszítette. Az, hogy a diktatórikus rendszerekben embereket vittek el, zártak be, öltek meg "csak úgy", felülírta a logika törvényeit, mindez megmagyarázhatatlannak bizonyult. Ezt, és a huszadik századi nagy magány érzését, az élet értelmetlenségét próbálja kifejezni az abszurd.

Nem értették. Azt kérdezték, de minek ír meg ilyet egy író.
Hát, mondom erre én, talán azért, mert bántja, hogy intelligensnek hitte magát, de nem tudja megmagyarázni, ami körülötte történik, holott ez alapvető igényünk, szükségletünk, kényszerünk.
De ezt sem értették.
És akkor -- bár nem akartam nagyon aktuálpolitizálni, szerintem nem is értették volna --  mondtam, hogy tulajdonképpen most is releváns az abszurd, hiszen rengeteg minden történik körülöttünk, amiről azt hisszük, ez most már tényleg nem történhet meg, aztán mégis. A kilakoltatások, a romagyilkosságok, a magánynyugdíjpénztárak elvétele, a rendőrség álláspontja a nemi erőszakról, vagy ostoba emberek még magasabb pozícióba helyezése. Azt hinnénk, hogy nem, de mégis. Minden egyes alkalommal azt mondjuk, hogy de ezt már tényleg nem, és mégis.
Hát nem abszurd?

Mindegy, nem értik, mondtam, hogy nem baj, majd gondoljanak rám, ha eljön az a pont, amikor csak ott állnak majd, és egyáltalán nem értik az életüket. Majd akkor...

UPDATE: És akkor azt még nem is mondtam, hogy megemlítettem nekik Kafkát, és hogy úgy érzem, Az átváltozás egyre aktuálisabb sztori. Na, arra is kiakadtak, hogy ilyen nem is létezik. Mondtam, hogy de, igen, létezik, hogy az ember féregnek érzi magát, és egyszer csak már azt sem tudja hol van a bazi nagy kitinpáncél alatt....

Kép: https://www.flickr.com/photos/bucaorg/3879961270/

Bang Head Here

Az van, hogy a múlt héten majdnem alkoholista lettem. Tudom én, hogy nem az a megoldás, hogy az ember így lazuljon, és ennek kapcsán el is gondolkodtam azon, vajon kik azok, akik nem totál stresszesen ülnek le a konyhai sámlira egy nap végén.
Az orvosom mindig azt mondja, mindannyiunk életében van stressz, ebben nyilván igaza is van, de mégis, mennyi mindenen múlik az, hogy egy egytől tízig terjedő skálán ki hol tart éppen. Nekem például nem magas a vérnyomásom (csak az orvosnál), pedig valahányszor idegesnek érzem magam, megmérem, és normális. Ugyanakkor az utóbbi időben észrevettem, hogy rengeteget sóhajtozom, és rájöttem, hogy azért, mert ezzel próbálok megszabadulni a mellkasi nyomástól, ami például rám tör olykor az iskolában lépcsőmászás közben, de tanítás közben is, ha meg kell emelnem valamiért a hangomat. Elég gyakran meg kell...

A 9,8 millió stresszes magyar elbaszott országa vagyunk.

Szóval vannak a stresszzabálók, a stresszsportolók, a stresszivók, a stresszlövöldöző, meg akik levélszám eszik a Xanaxot. Én elég gyakran vagyok feszült, már elég sok mindent kipróbáltam (gyógynövényes nyugibogyót, sportot, citromfű teát, vörösbort, zenehallgatást, jó, a templomba járást meg a meditációt például még nem), és mindig más segít, úgyhogy nagyjából mindegyiket megtartottam. A múlt heti vörösborok miatt például végre végigaludtam az éjszakákat, viszont lelkiismeret-furdalásom lett, ami állítólag már az alkoholizmus jele (nem mintha minden kósza blogbejegyzést komolyan vennék a témában). Zenét ritkán hallgatok, a citromfű tea elfogyott (majd veszek), a nyugibogyókra meg nem akarok rászokni. Sport meg mindig van, mert kell az ízületeimnek meg az alakomnak is, csak, ugyebár, ez a legidőigényesebb.
Őszintén irigylem azokat, akiknek nem kell semmilyen fent felsorolt pótszerhez folyamodniuk, hogy legyőzzék a napi idegbajt, nekem nem megy. Ezért a múlt héten tényleg azt próbáltam mérlegelni, melyik a legártalmatlanabb kombó: sport + alkohol, nyugibogyó + tea, zene + evés, esetleg nyugobogyó + sport + alkohol....
Vagy győzzem le a puszta Jedi-erőmmel a stresszt, a mindennapi nyomort, a magyar kormányt és az antikrisztust...

A héten egyébként a következők adtak nekem okot:
(1) az osztályban az egyik lány szólt, hogy az apukája rákos, és azóta azt látom, hogy napról napra egyre szomorúbb
(2) az általános iskolában a matektanár tök hülye, és ami rosszabb, teljesen reménytelen és párbeszédképtelen
(3) ezért a gyerek kedden megalázva érezte magát, és sírt [kivételesen igaza volt]
(4) a munkahelyen két év alatt kb. a nyolcadik változatot találták ki arra, hogy hogyan kell adminisztrálni, és ezt visszamenőleg is meg kell csinálni
(5) rengeteg egyest osztok ki, mert senki nem tanul
(6) ez még hagyján lenne, mondjuk, hogy kortünet, de az érettségizők sem tanulnak
(7) még ez is hagyján lenne, de egy lány, akit már rengetegszer megvédtem mindenféle helyzetekben, gyakorlatilag azzal vádolt meg, hogy kivételezek - valaki mással
(8) gyűlölködés van az osztályomban, és nem tudok hatni a gyűlölködőkre
(9) az internetes naplóban kivették a nevem mellől a doktort (most, november közepén), mert még nem írattam át a személyimet
(10) nincs időm elmenni az okmányirodába
(11) írt a bank, ahol a vállalkozási számlámat vezetem, hogy a "pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása megelőzéséről" szóló törvény miatt igazoljam, hogy én vagyok a számla tulajdonosa -- bizonyára a nyelvvizsgadíjakból (500 forint/fő) terroristákat pénzelek
(12) nem tudok elmenni a hétfői tüntetésre
(13) több hónapja képtelenek vagyunk összehozni egy találkozót T-vel
(14) balogzoltán menjen a picsába
(15) vidaildikó menjen a picsába 
(16) az egész kormány menjen a picsába

Azt beszéltük, hogy az ember hiába próbálja kivonni magát a hülyeségből, hiába akarja magára zárni az ajtót, kikapcsolni a tévét és az internetet, a fejére húzni a takarót, dolgozni csak be kell menni, más panaszát csak meg kell hallgatni, azzal csak foglalkozni kell, a szar bejön, bejön, bejön, tódul, rakódik, utolér. Itt ücsörög az ágyam szélén az idióta, kiégett, szemétkedő matektanár. (Neki nyilván szintén megvan a maga baja, de leszarom.)
Akinek nincs receptje meg pénze Xanaxra, az iszik. Akinek nincs pénze minőségi piára, az szar piát iszik. Akinek nincs pénze szar piára se, az eszik és/vagy issza mellé a szar piát. Esetleg szedi mellé a Xanaxot. Szívja a cigit. A szar cigit, amit sodor, mert az olcsóbb. Veri a gyereket. Veri a feleségét. A férjét. A fejét a falba.
Így fogunk szép lassan kipusztulni, hiába az abortusztilalom meg a csudálatos családpolitika.

Touch

Van egy lány az iskolában, régóta szimpatikus, már öt éve tanítom. Kilencedikes korában az emo kultúráról tartott előadást, nagyon megfogott a bátorsága, mert tudta, hogy ki fogják cikizni miatta. Így is lett. Akkor írtam is róla egy posztot, majd belinkelem, ha megtalálom a halott freeblogban (vagy az archívumban)....
Most végzős. Azt hiszem, óvónőnek készül.

Volt vele az öt év során minden, emo, "önvagdosás" (fizikai jeleit nem láttuk soha, csak elmesélte) és öngyilkossági témák (ez utóbbi kettőt én mindig is póznak véltem, és, mint utóbb kiderült, azok is voltak), versek, novellák, regények (elég szarok), de mindegy, egy nagyon helyes lányról van szó, nem is buta. Ami a hátterét illeti: apa (úgy tűnik, épp kapuzárási pánikkal), anya, zseni báty (aki szerencsére jó fej és jó barát), aki valami szuper egyetemen érvényesül éppen.

Az van, hogy a lány folyton a verseit mutogatja több tanárának, többek közt nekem, de olvastam már regényét és novelláját is, hát mit mondjak, borzalmasak. Jelenleg ott tartunk, hogy minden irodalomóra végére ír egyet, amit óra végén odaad. (Épp József Attilát tanítok...) A versek mindig szerelmes témájúak, alanyuk-tárgyuk egy lány. Tökre egyszerű, érzelmes sorok, olyanok, mint egy tininapló, kötetbe nem tenném őket. Olvasottság meg gyakorlat nem nagyon van mögöttük, csak érzelmek.
A reakcióim egyszerűek, "tanárosak", főleg a rímekre meg a prozódiára, illetve a szóhasználatra vonatkoznak. Látom, hogy ez zavarja, de nem teszek mást. Nem dicsérem, nem mondom, hogy mennyire rosszak, egyszerűen csak megköszönöm őket. Voltak nekem is verseim, novelláim, naplóm (ez még mindig megvan, de azóta sem mertem elolvasni), de soha egyiket sem szántam a publikumnak.

Miután minden óra végén kapok egy verset, egyszer csak felajánlom, hogy beszélgessünk inkább. Illetve: ha úgy gondolja, szívesen beszélgetne velem, megtalál, ha szeretne. (Titkolt szándékom az is, hogy ne kelljen a borzalmas verseket elolvasnom újra és újra....) A dolgot húzzuk pár hétig, majd aztán a sokadik verset is elolvasva azt mondom, okés, de már sosem dumálunk? Mire lefixálunk egy péntek délutáni időpontot.
Tudtam persze, miről fogunk beszélgetni, furán is érzem magam kicsit, de valahogy úgy éreztem, ez kell. A versek, a jelek, szóval sosem tartottam magam nagy pedagógus egyéniségnek, de ha már van egy dolog, amiben úgy tűnik, csak rám lehet számítani, amiben potensnek érezhetem, magam (és pont ráérek), akkor miért is ne.

Felmegyünk a volt iskolapszichológus szobájába (igen, volt ilyen, amíg volt), azt mondja, ó, volt már itt dolga, itt zsarolta meg az osztályfőnöke és az ighá, hogy szólnak az anyjának az állítólagos önvagdosásról meg a történetei témájáról (mert egyik sem ismerte fel, hogy ez inkább póz, ugye). És akkor belekezd, hogy hát az van, hogy ő öt hónapja egy lányt szeret, igaz, próbálkozott fiúkkal is, de nem ment, és amikor ez kiderült számára, rögtön elmondta otthon.

Apukája állítólag két napig gondolkodott, majd annyit mondott, oké, de akkor most nekem nem lesz unokám? A báty teljesen jó fej, anyuka viszont először nevetett, hogy ez tán valami vicc, majd kiborult ("undorodom tőled", mondta), jelenleg pedig jégen van a téma, azaz, amiről nem beszélünk, az nincs. A lány azt mondja, nem hozza fel, mert anyukája épp suliba jár munka, ne legyen még nehezebb neki. A barátnőjével azt hazudják, csak barátok, eltiltva nincsenek egymástól, mert káros következmények nincsenek, a tanulásra és a kedélyállapotra jó hatással van, de ha felmerül a kérdés, hogy ugye csak barát, a válasz igen.

Nehéz úgy tenni, mintha az ember teljesen kívülálló tudna maradni, de a retorikám remek.
Elmondom, hogy szerintem nagyon bátor volt, és a dolgok idővel majd tán megoldódnak. És hogy igazából nekem nem az volt fontos, hogy az érzelmeiben meg a kapcsolataiban turkáljak, hanem arra voltam kíváncsi, azért aggódtam, hogy az ő lelkében ez az egész okoz-e bűntudatot, rossz érzést, kárt. Azt mondja, sokszor gondolt rá, hogy tán "normálisnak" kéne lenni, de nem megy, mert rájött, hogy nem tudja irányítani.  Gondolt rá, hogy az anyukája miatt próbál kamuból fiúkkal járni, de ezt elvetette. És nem akar a családjával konfliktus, mert egyrészt velük él, másrészt mert szereti őket.

Nem irigylem ezt a lányt, nem a könnyebb utat választotta. A dolognak nem arra a részére gondolok, amelyik vonatkozásában nem tud választani, hanem arra, ahogy ezt az egészet kezeli a családja és a világ felé. A legnagyobb bánata, azt mondja, az, hogy nem tudja megmutatni a világnak, hogy mennyire boldog. 18 éves, és borzalmas számára, hogy a hozzá hasonló korúak úton-útfélen smárolnak, és kézen fogva mászkálnak.
Meg persze az anyja.
Ezek az anya-ügyek végigkísérik az ember életét, de tényleg. Csak szurkolni tudok, hogy ne az élete legjobb húsz-harminc éve menjen rá, hogy ezt lerendezze. Így azt mondtam, tojni kell rá, hogy anya lelkileg hogy küzd meg a dilemmával, az embernek egy ilyen helyzetben pont elég a saját meghasonlottsága, akkor is, ha ennek csak egy szikrája van meg a fejében. És ha magunkat sikerül rendbe rakni, olyan nagy baj nem lehet.
Miért, komolyan, miért kell tinilányoknak azon aggódnia, hogy az anyukájuk hogy érzi magát a lelkében, az életében, a bőrében 40+ évesen? Pont elég nagy szívás az élet 18 évesen amúgy is... Főleg így, főleg most, főleg itt, ebben a hazában.

Azon gondolkodom, jót tettem-e. Elképzeltem egy eljövendő fogadóórát, ahova bejön az anyja (akit egyébként négy év alatt egyszer sem láttam), és megvádol, hogy bujtogattam ellene a lányát. És természetellenes életformára buzdítottam. Bár az ilyen "undorodom tőled" anyák biztos nem tesznek ilyet, hiszen az valaminek olyasminek a beismerése és felhánytorgatása, amiről amúgy nem beszélnek, ezért nincs.

Istenem, annyi dolgunk van még.

Kultúrsámán

Nagyon tartalmas őszi szünetet mondhatunk magunkénak, volt benne utazás, berúgás, alvás, edzés, evés, ivás, vezetés, dolgozás, olvasás és kultúra is. Ja, meg főzés.
Különben tavasz óta (vagy inkább múlt november) nagyjából minden szabadság alatt rá tudok csodálkozni arra, hogy emberek úgy töltik az ilyetén idejüket, hogy ellazulnak, és nem csinálnak semmit. Csak ami jól esik. Nekem tényleg nagyon régen volt ilyen, de egyébként arra is rá kellett jönnöm, hogy ez annyira nem is megy nekem. Általában a szabadság alatt is dirigálni akarok meg terveket készíteni, aztán mikor erre rájövök, tiltakozom magam ellen - több-kevesebb sikerrel. Ami a stresszt illeti, azért teljesen nem múlt el, oltári baromságokat álmodtam az utóbbi napokban is, mindegyik munkával volt kapcsolatos. Az egyikben például úgy mentem be órát tartani, hogy előtte vodkáztam (??? nem szeretem a vodkát), a másikban pedig akárhogy igyekeztem, elkéstem valamelyik órámról. Ezt egyébként rendszeresen álmodom, az elkésést.

Két kultúrélményt említenék meg, hátha valakiknek kedved csinálok hozzájuk, na nem, mintha nem néztem volna filmet minden délután és/vagy este.
Egyrészt megnéztük Tommy Lee Jones új westernjét, a The Homesmant, ami magyarul, azt hiszem, A kísérő címet kapta. Szeretem a westernt amúgy, Tommy Lee Jonest is, Hilary Swanket viszont nem, valahogy számomra mindig ugyanolyan, egy idősebb kiadású Kristen Stewart (ez nyilván túlzás).
A film cselekménye szerint arról szól, hogy a magányos és kétségbeesett Mary Bee Cudy elvállalja, hogy három megtébolyodott nőt Nebraskából Iowába szállít a sivatagon keresztül a metodista felekezete kérésére. Segítségképpen maga mellé veszi Briggst, a semmirekellő csalót, akit az akasztófától ment meg.
A sztori szerintem tök jó, az őrült nők is ijesztőek, de aztán ahogy haladunk előre a cselekményben, rájövünk, hogy Cudy sem mentes a frusztrációtól és a háborodottságtól: minden áron férjhez szeretne menni, először egy vidéki pofához, a végén meg már Briggshez, mert úgyis helyben van.

Ez a cselekmény legszomorúbb része egyébként, nem azért, mert szegény Cudy nem kell senkinek, hanem mert közben megismerjük a környék borzalmas kapcsolatrendszerét, zárkózott, szorongó, rejtetten bolond személyiségeit, és elszorul a szívünk, hogy a nő ebben a közegben szeretne párhoz meg családhoz jutni ahelyett, hogy fogná a sátorfáját. Nem is igazán logikus a történetben, hogy egy asszony, aki elég karakán ahhoz, hogy átvigyen három bolondot a sivatagon, miért is nem veszi kezébe a saját sorsát -- illetve hát értem én, ebben van a tragédia.
A másik szál persze Briggs karakterfejlődése, mert van egy pont, amikortól egyedül kell felelősséget vállalnia a nőkért, és ezt persze megteszi, sőt, Cudy felé is van egy elismerő gesztusa, de a film vége mégis furcsa és szomorú, afféle kilátástalan drámaiság, amire régen láttam példát filmen.

A másik élmény egy színházi előadás volt, Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója. Gerlóczy valahogy mindig is nagyon érdekelt, de végül és még az Igazolt hiányzást sem olvastam el (de most már el fogom), arra emlékszem, hogy Jancsónak nagy kedvence és felfedezettje volt annak idején. Azóta a publicisztikáit olvasgatom itt-ott, regényeit is vettem már meg, de nem volt rá alkalom.
Nos, A csemegepultos baromi jó szöveg, ezt megállapíthatom, pont megfelelő mértékben van jelen benne a humor meg a dráma, érteni vélem az üzenetét, és némely percekben komoly hatással is volt rám (ehhez nyilván a színészi alakítás is hozzájárult).
A csemegepultos zugíró, egy panelben él, ahol mindenféle dolgok történnek, nincs barátnője, de próbálkozik, a pultba pedig azért áll be, mert ez a munka "életszagú" és igazi. A vevőkön keresztül képet kapunk mindenféle társadalmi rétegről és kasztról (a kedvencem a bulvárújságíró volt, valamint a céklalevet ivó bölcsészlányok a romkocsmában), és megismerjük a csemegepultos személyes tragédiáját is, ami nem is az övé, hanem sokunké, jelesül hogy ebbe a rohadt világba bele kell dögleni.
Mindehhez egy ki és beforgatható csemegepult szolgál díszletül, a felvágottak és sonkák pedig hol nők, hol anyák, hol kibírhatatlan vevők, esetleg a karácsonyi rohamban használatos gépfegyverek.
A darab/textus bizonyára önéletrajzi ihletésű, de aki töltött már egyedül karácsonyt mindenféle komor dolgokon gondolkodva egy panellakásban, valamint utálja, értelmetlennek és groteszknek tartja az újév ünneplését minden december 31-én, az nem fog a biografikus olvasathoz ragaszkodni.
Ötvös Andrást pedig még sosem láttam sehol játszani korábban, de érdemes rá odafigyelni.
Ahogy Gerlóczyra is. Sosem gondoltam, hogy manapság lehet így és ennyire outsidernek maradni, mint ez a csemegepultos, de lehet. És ez számomra csodálatraméltó.