Száll a kakukk 2

Van itt pénz az oktatásban/ra, gyerekek.
Beugró voltam ismét egy remek továbbképzésen, amihez eleinte azért igyekeztem jó képet vágni, mert úgy tudtam (meg előző este fél hatkor, hogy másnap mennem kell), hogy a felsőoktatásban hallgatók mentorálásáról lesz majd szó akkor, amikor hozzánk jönnek gyakorolni. Ezt, már amíg tanár vagyok, még szívesen is csinálnám.

Igen ám, de kiderült, hogy a némely bevált gyakorlataikat eladó referenciaintézmények áruba bocsátásához kell mentornak lenni - azaz, amikor például a mi gazdasági nevelési programunkat valaki meg akarja venni, akkor én leszek a segítő. Nos, ez az a feladat (illetve az egész projekt), amiről az iskolákban a pályázatokat írókon kívül senki nem tud semmit. Nem is beszélve arról, hogy mennyire értek én bárminek az eladásához, vagy hogy egyáltalán, mennyire érdekel egy gazdasági program, amikor még a könyvelésemért is keményen meg kell fizetnem valakit.
A továbbképzés első mondata persze az volt, hogy mindenképpen legyen a mentor kisujjában a gyakorlat. Hát, ez nem volt ott. És igazság szerint nem is akarom, hogy ott legyen. A másik mondat viszont pont az erre való biztatás volt, de engem aztán hiába biztatnak... Aztán azt is megtudtuk, hogy a projekteket megvásároló intézményeknek arra, hogy mentorokat fizessenek, valószínűleg egyáltalán nem lesz pénzük, sem igényük. És akkor gondoljuk ezt végig: én végigülök 30 órát, neki nem kellek, mert odaadja a pénzt, elviszi a porfóliót, aztán annyi.

Optimistább gimnáziumi kollégák folyamatosan arra gondoltak, hogy ezt most muszáj, mert a pályázat részeként ebből a keretből lesz majd új bútor az iskolába. Én is igyekeztem erre gondolni, bár teljesen tisztában vagyok vele, hogy az én területem fejlesztése lenne az egyik utolsó, amire az iskola költ/költene/költeni fog. Nem látnak bennem perspektívát, én sem látok bennük. Legalább ebben megvan az egyetértés.

A tréner főállásban szakiskolai tanár, a pszichológia és a szakmódszertanok nagy barátja, látens lélekbúvár. Én meg sajnos nem bírom, ha turkálnak az agyamban. Nem bírom a kényszeredett és átlátható tréninggyakorlatokat sem, az "akarsz róla beszélni" helyzeteket, a basic pszichológiát. Nem bírom azt sem, amikor tudományként próbálnak rám sózni valamit, amit a tanári gyakorlatomban ezer éve csinálok, csak épp nem tudom, hogy így és így hívják. Szóval ami első nap még viszonylag szimpatikusnak tűnt, az a második nap már irritált. Főleg azért, mert mindig belegondoltam, mennyit tudnék írni ennyi idő alatt. És hogy megéri-e meghozni nekem ezt az áldozatot az iskola iránt. És hát egy éles helyzetben, amikor rákérdeznek arra, hogy na most épp minek örülsz, akkor mit mondasz?! Hogyan írod meg a záró tesztet valamiről, amiről gőzöd sincs? Kamuzol, mert bölcsész vagy. És ez -- például módszertani kérdésekben és vitákban --  annak megy legjobban, aki a hétköznapi pályafutásában amúgy semmi maradandót nem csinál.

Amire viszont remekül fény derült, az az volt, hogy szerencsétlenebbek vagyunk némely kollégáknál, akik a döntést legalább -- bármilyen következetlen is -- időben tudják meg. Nálunk pedig "nem szabad elmondani". Így én is pletykákból tudtam meg, hogy lesznek, aki februárban Zágrábba mennek továbbképzésre - na de ők erről még nem tudhatnak.

Nincs annál katasztrofálisabb, mint amikor egy személyiség defektekkel rendelkező vezető a jellemhibáit belevetíti a vezetési stratégiájába. Vagy amikor egy nemtörődöm tanár, csak mert jó a beszélőkéje, potensnek állítja be magát a publikum előtt. És az is elég tragikus, amikor a szar úgy próbáljuk eladni, mint értéket. Marketing-stratégia. Utálom.

Tesi speciál

Érdekes dolog ez a heti ötszöri testnevelés óra, tipikusan olyan döntés (mint manapság sok más), aminek az infrastrukturális hátterét egyáltalán nem gondolták át. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek egyéb óraszámának terhére tették be ezeket, szakközépiskolában tehát például csökkent a nyelvórák száma, minek is az, a kis rohadékok még a végén megismernek más kultúrákat, aztán jól elmennek külföldre dolgozni. Legyen inkább sok kis izmost magyarka.

A gyerekek testének nevelése szerintem eddig is elsősorban a szülő felelőssége volt, ha edzésre nem is tudta beíratni például anyagi okok miatt, apa még simán elvihetné focizni, vagy anyuka is biciklizni, túrázni, sétálni, kapálni, miegymás. De nem, az államnak muszáj ezt a feladatot is átvállalni, mert ebben az országban csak felelőtlen szülők élnek, akik nem tudnak, nem is akarnak megfelelően gondoskodni a testi-lelki nevelésről, csak isznak meg dohányoznak, és évek óta be vannak dőlve holmi libsi-komcsi nevelési elveknek. Hát ez tarthatatlan.

Rózsikáék tesireformjának az egyenesági következménye, hogy az iskolák jó része nem tudja tornateremben megoldani az extra órát, ezért a gyerekek vagy az osztálytermekben ugrálnak, vagy kimennek sétálni (ahogy valamelyik idióta FIDESZ-es mondta a minap a Híradóban).
Képzeljük el egy egyszerű kisgimnazista egy napját, aki mondjuk a külvárosból jár a belvárosba iskolába. Lenyomja a hét óráját (heti háromszor), majd - vagy eljut ebédelni, vagy nem - délutáni dupla órás foglalkozáson vesz részt. Hazaér négyre, és nekiáll a leckéjének.
Az iskolák zömében az ilyesfajta tevékenységek általában "játékórák" lesznek, mert a testnevelő, aki nem kap erre extra pénzt (vagy ha kap is, a normál tanári órabérre visszabontva, hogy így mondjam), tojni fog arra, hogy normális foglalkozásokat tartson. A gyerek tehát kvázi azért marad két órával tovább az iskolában, hogy kosarazzon, mondjuk. Amit amúgy is megtenne suli és lecke után a barátaival. Vagy hét végén. Vagy bármikor. Továbbá miért is nem lehet szülőileg igazolni azt, hogy igen, rendszeresen túrázunk, igen, kapálunk, igen, a gyerek otthon súlyzózik, vagy igen, a gyerek amúgy is kurvára túlterhelt, hagyjuk már békén.

Mifelénk ötödik és kilencedik évfolyambeli érintettség van. Az egyik iskola szerencsére sportkomplexum is egyben, lehet úszni, így tehát az ember idén megússza az extra edzések költségeit, de csak azért, mert a délutáni foglalkozás éppen jó időpontra esik. Mindez az iskolastruktúra érdeme, semmi másé. A másik esetben pedig lehet élni a sportegyesületek által kiadható igazolással; azaz ha papírt viszel, hogy jársz edzeni, nem kell az extra tesiórákon részt venni. Mindez mázli. El nem tudom képzelni, hogy a vidékről bejáró gyerekek például hogyan viselik majd el, hogy a kormány mindenáron befolyással akar lenni a testük nevelésére. Ha riporter lennék, tuti kimennék pár vidéki iskolába megnézni, mi zajlik heti ötszöri testnevelés óra címén.

Sajnos ez nem az első és nem is az utolsó hülyeség. Úgy tűnik, az egész napos iskola felé tendálunk, annak pedig komoly célja, hogy minél nagyobb befolyást gyakoroljon ne csak a gyerek, de a szülő életére, ritmusára, időbeosztására is.