December 20. óta akarok posztot írni.
El szerettem volna mesélni, hogy elvittem egy csapatnyi gyereket Budapestre.
Érdekes ez az egyetemi gyakorló, hirtelen pénzek teremnek a franc tudja mire (mert hogy az időben kifizetett különmunkákra nem), úgyhogy lett a busz (nekünk) ingyen, amivel gyorsan szervezni kellett egy tehetséggondozásnak álcázott utazást.
Hülye szó ez a tehetséggondozás, meggyőződésem, hogy minden gyerek
tehetséges valamiben, az elitképzés pedig baromság; pont azoknak van a
legnagyobb szüksége emberséges és támogató hozzáállásra, akik nem
kiemelkedőek a szó hagyományos értelmében.
Ez a csoport sem
kiemelkedősen tehetséges, csak hát nekem gyorsan volt ötletem egy gyors
programra. Mert az előző munkahelyemen nem voltak ilyen lehetőségek. És
mert most meg lettek. És már csak ezért is megérte váltani (itt most
nyugodtan jöhet megint a szólam, hogy a buta gyerekeket lecseréltem az
okos gyerekekre; NEM, a zaklatott munkahelyi körülményeket cseréltem le
normális kondíciókra).
Szóval elmentünk Budapestre. Délelőtt a
Kávánál voltuk A troll című előadáson, ami nekem is nagy élmény volt, mert bár helyben is vannak színházi-nevelési programok, közel sem annyira profik, mint a Káva. Az előadás a netes bullyingról szól, a megszégyenítésről. Egy duci butuska postáslány párt keresett a Tinderen, és egy gazdag vállalkozó csávó rábólintott szórakozásból. Aztán felpörögtek az események, mert a vállalkozó csávó egy zárt csoportban kibeszélte a csajt és kiposztolta a szerelmes üzeneteket/képeket.
Az előadáson csak mi voltunk meg néhány külsős. Nagyon feldobódtam, hogy el tudtam őket vinni ide. Eleinte persze csak szerényen pislogtak, hogy itt kérdeznek és válaszolni kell, meg hogy meg kell oldani a darabban felmerült konfliktusokat, a színész-drámatanárok szólnak hozzájuk, és nem lehet csöndben maradni. Tökre jó érzés volt, hogy olyanok is megszólaltak, akik korábban nem. Ez itt most tényleg nem a magyaróráról szólt, hanem az életről, és valamilyen szinten mindenki érezte, hogy ehhez köze van.
Nagyon jó visszhangokat kaptam.
A Kávások is örültek, azt mondták, vidéki iskola a legritkábban jut el a délelőtt 10-kor kezdődő előadásaikra. És hogy ez milyen okos és ügyes csoport, mindenről volt véleményük. Én meg büszke voltam, pedig tényleg, még 4 hónapja sem ismertem őket akkor.
Délután a
Láthatatlan Kiállításra mentünk, azt is régóta meg szerettem volna nézni. Volt egy kis szorongás bennem is és a gyerekekben is, hogy a sötétben mi lesz, de a vezetők annyira lazák és barátságosak voltak (teljesen tinédzser-kompatibilisek), hogy az egy óra a teljes sötétségben csak úgy elszállt.
Nem tudom, mi dívik egy ilyen típusú iskolában, de direkt nem akartam a Nemzeti Múzeumba meg a Szépművészetibe menni most. A srácok azt mondták, ez nagyon különleges nap volt, csináljuk ilyet máskor is. Úgyhogy azt kell mondjam (a fanyalgóknak), a gyerek mindenhol gyerek, az ember pedig végső soron nekik akar kedvezni.
Megsértődhetnék persze azon, hogy ketten is kiakadtak a váratlan budapesti utamra, hogy újoncként "elhappolom" pénzt meg a lehetőséget, mert hogy "másnak is van tehetséges diákja", stb. stb.
Az igazság az, hogy ennyi érzékeny gyomrú tanárt egy helyen még nem láttam.
Ennyi elitistát és alacsony teherbírású tanárt sem.
Arról már nem is szólok, hogy okos diákokkal könnyű aratni.
Az "ország legjobb magyartanára" persze nem tanít sportosztályban, sem pedig a keretszámokat tartandó, kényszeredetten feltöltött németes osztályban.
Ezek nekem jutottak.
Nem érdekes, nagyon is otthon érzem magam köztük.
És tényleg nem az számít, hogy a munkaközösség-vezető mit gondol a munkámról.
A belem persze még mindig lóg, 270
körüli felvételi dolgozatot fogunk javítani, háromszor vagyok bent
szombaton az előkészítő miatt, de olyan tapasztalatom 10+ éve nem volt,
hogy a főnök odajön a karácsonyi vacsorán és a szalagavatón is (!), hogy
hogy érzem magam. Én, személyesen. Pedig nem 45 fő a tantestület...
---
Amúgy pedig kifizetett a kiadó, úgyhogy a terv utazás és szobafelújítás.
Két határidőm van a hónapban.
És megkaptam életem első borzasztóan lehúzó tanulmányrecenzióját.
Igazuk volt. Ott, Amerikában. Ahol biztos nem kulimunkáznak a tudósjelöltek.
És
én elgondolkodtam azon, meddig tudok még kettős életet élni, mármint
hogy az igazán nekem fontos feladatokat hétvégén próbálom gatyába rázni, miközben pénzt keresek arra, hogy tudjak venni egy új komódot meg téli gumit a kocsira.
És hogy más a helyemben már réges-régen feladta (volna).
Valami nagy-nagy változást szeretnék, de egyelőre be kell érnem a kisebbekkel.
Utólag is boldog karácsonyt meg új évet mindenkinek.
Semmi érdemleges nem történt.
Csak a macskám öregszik.
Karácsonyra kaptam egy monitorozó okosórát.
Minden reggel bekapcsolom rajta a pulzusom.
Tegnap 15 ezer lépést tettem.
