Részleges évösszegző

 Nem tudok nagyon sok jóról beszámolni, csak azokról, amiket már úgyis mondtam nagy ritkán.

Tegnap volt az első szabinapom, villámcsapásszerűen ért a hír délután, hogy még színházjegyem is van, el kell menni. (Spiró: Csirkefej, négyes alá, talán még írok róla.)

Nem tudom, mit írhatnék összegzésképpen, talán csak azt, amit mindig (sokszor) szoktam, hogy próbálom a fejem a vízszint fölött tartani most is. Nem vagyok az a munkába és elhivatottságba beledöglős típus, de azért sok minden megvisel engem is (képzelem, hogy érezhetnek azok, akiknek a tanárság életük-haláluk és hivatásuk), mert ezt már tényleg nagyon nehezen lehet ép ésszel kibírni. Sokáig azzal vigasztaltam magam, hogy majd az idő mindent megold. Most is ott tartok, hogy szerintem repedezik a rendszer, de mélyen szomorú vagyok azok miatt, akik a környezetemben szinte megpusztulnak ebben. Borzasztóan hálás vagyok, hogy van más is az életemben/nem ilyen lelki alkat vagyok/súlyosabb dolgok is történtek már velem (és ezek kombinációja). Volt egy pillanat, amikor azt éreztem, ebbe én biztosan nem akarok tönkremenni. Jó, pályát váltani sem fogok (talán kellene), mert én ehhez értek, ezt csinálom jól. Nem, nem valamiféle földöntúli elkötelezettség visz, csak látom, hogy ez megy jól. Az embernek annyi minden megy szarul, legalább vegye észre, mi megy jól.

Szóval ha van is egy esélyem, hogy ép ésszel kibírom a következő 20-30 évet, azt kellemes dolgokkal akarom tölteni. A stresszt és a sz*rcunamit (a két nagy S) sosem lehet kizárni úgysem, de legalább legyen egy kapu, amit az ember bezár, még ha fejek is hullanak.

Ennek például az az ára, hogy az utóbbi hónapokban én már sehol nem demonstráltam, egyetlen petíciót sem írtam alá, meg ilyenek. Jó, néha odaszólok Németh Szilárdnak meg Varga Juditnak (a nőkre még dühösebb vagyok), de ennyiben kimerül az indulat, mert tényleg szeretnék arra gondolni, aki majd 20-30 év múlva egy takaróba bugyolálva ül a szeles északi parton és nézi a vizet. Ez leszek én.

Ami most azért elég markánsan meghatározza a napjaimat, hogy a Diócica beteg. Sírtam három napig, de aztán hárítom ezt a bánatot is, ahogy szoktam, mert volt egy pont az életemben, amikor meg kellett tanulni, hogy a bánatba nem szabad belesüppedni. Sok szempontból káros lecke ez; az ember lánya demonstrálja az erőt, nem sír, nem szomorkodik. Nem_gyengül_el. Sok a káros következmény, mondanom se kelljen. Pláne úgy, hogy értelmiségiként (és feministaként) világosan felismerjük a káros (női, emberi) mintákat, aztán mégsem merjük elengedni magunkat, inkább izmozunk, mert azt gondoljuk, ez az elvárás, és emiatt magunktól is ezt várjuk el sajnos. 

Szóval beteg, ami egyrészt várható és magától értetődő fejlemény volt. Másrészt nem is rossz beteg, tényleg, csak elvétve vannak nehéz időszakok, amikor nem eszik, nyugtalan, virrasztani kell vele, panaszolkodik. A macskák, mint megtudtam, ilyenek, nem sírnak, erősen kitartanak, közben fogynak, mint a holdfény. 17 év, az nagyon sok idő, én már nem is emlékszem arra az időre, amikor ő nem volt. Egyszerűen nem emlékszem. Mindig ott volt, hoztam és vittem, buszoztunk, laktunk két városban, várt engem haza egyedül, aztán már nem egyedül, gyerekeket tanított meg szeretni, gondoskodni. Érezni, úgy egyáltalán. Én tényleg nem tudom elképzelni, hogy lesz nélküle. De azt se tudom elképzelni, milyen lesz a vége, mert ekkora élni akarást nem hiszem, hogy bárki látott. Kis sovány test, nagy ösztönök meg élet. Szeretet, felénk.

Ami a többit illeti, továbbra is próbálok befelé koncentrálni. Sokszor nem sikerül. De vannak feladataim, amiknek értelmét látom (tankönyvet írok, júliusban előadok egy nemzetközi Shakespeare-konferencián), és bármilyen illuzórikusnak is tűnik, szeretnék egy nagyon békés és harmonikus öregkort majd. Tudom, hogy ez a távoli jövő, azt is tudom, hogy ebbe a tervbe nagyon sokan belebuknak, de most úgy érzem, nem maradt más remény, mint ebben hinni.

Nem csoda szerintem, hogy ez a kedvenc karácsonyi dalom. 

Őszi

A legutóbbi posztot szeptember végén írtam, úgyhogy pont passzol ez a cím most. 

(Kíváncsiságból csekkoltam egyébként, mióta blogolok, és a legrégebbi bejegyzés, amit találtam, 2006 májusi. A legrégebbi azonban nem ez, mert amikor figyelmeztetés nélkül befuccsolt a freeblog, az első akkori ingyenes blogszolgáltató, akkor a bloggerek mindenféle trükkökkel próbálták megmenteni a régebbi szövegeiket, de csak néhányat sikerült. Nekem például az egész londoni blogom elveszett - a fotókkal együtt - amiket az ösztöndíjam alatt írtam.)

Gondolkodtam, miért nem írok ide többet, és a válasz mindig ugyanaz: időhiány, kiégés. Ezen a bejegyzésen is napok, hetek óta agyalok már, hogy ide kellene ülni írni valamit, de aztán visszatart egy csomó minden; nem akarok panaszkodni, nem akarok mindig ugyanarról írni, más módokat kellene találni a ventillálásra.

A szünet jó volt, nem mondom, hogy nem. Mikor anno bejelentették, hogy elmarad, azt hittem, menten beugrom egy kukáskocsi alá, de aztán sikerült átdatáltatni a két és fél napos miniszabit, úgyhogy október utolsó péntekjén elegánsan leléptem a második óra után. Nem, persze alapból nincs ilyen jó dolgom, most majd hetekig pótolom az órákat pénteken, későn. 

Az elmúlt hónap megint nagyon kimerített, nem csak a munka miatt, hanem a folyamatos érzelmi készenlét okán is. Azért nem egyszerű dolgozni is, meg még társadalmi megmozdulást szervezni, abban részt venni, koordinálni, beszédeket szerkeszteni, meg úgy egyáltalán, kommunikálni ezt az egészet. Ciki kimondani, de két-három alkalom után ki is szálltam a francba. Mert hogy most (itt, Magyarországon) például az van, hogy az aktivizmusban szépen, és viszonylag gyorsan ki lehet égni. Látom magam körül azokat, akik még mindig tolják, és sajnálom őket. Egy darabig irigykedtem a végtelen energiájukra és az ellentmondást nem tűrő elveikre, de most már picit sajnálom őket, fáradtak, keserűek, idegesek. Itt a városban a művészeti szakközépiskola a főszervező, onnan pedig nem a főállású tanárok, hanem főleg a művésztanárok, akiknek egyrészt más jövedelmük és lehetőségük is van (persze nekünk is, sokunknak), másrészt csak részben köti őket ez a sok intézményesített sz*r. Mi, többiek próbálunk felzárkózni időben, energiában, lehetőségekben, de nehezen megy. Nekem legalábbis nagyon nehezen megy. Úgyhogy most ott tartok, hogy mindenben részt veszek, ahogy lehet, de nem szervezek, nem agitálok, tartok egy kis szünetet most.

Az egyéb dolgokban persze nem lehet szünetet tartani, de néhány naponta kiborulok a kilátástalanságon és a lehetőségek, előrelépés hiányán. (Meg persze az árakon.) Két hete komolyan elgondolkodtam azon, hogy elmegyek egyetemi oktatónak egy másik városba, mert még az életem végéig való ingázás is jobb annál, mint ami most van. (Ezt később revideáltam.) Elkeserít, hogy nincs plusz munka és pénz, aztán meg az, hogy mégis van, mert bestresszelek a határidőktől. Ez ellen úgy próbálok tenni, hogy megpróbálom szigorítani a napirendemet és rangsorolni. 

Ebben az egészben voltaképp nincs semmi meglepő, hozzászoktam magamhoz már, jóban vagyunk. Viszont ami sosem változik, az a környezet érzéketlenségén való meglepődésem. Hogy mennyire nem rezonálunk egymásra. Amikor délután, az óráim után nevelési értekezlet címén a túlfizetett (és folyamatosan a szemünkbe hazudó) oktatási igazgató előadását kell kötelezően hallgatnom a "kiemelkedően eredményes emberek hét szokásáról", akkor úgy érzem, ütni szeretnék. Hiszen színjáték az egész, és vérlázítónak találom, hogy egy ilyen sunyi alak magyarázza el nekem, hogy mitől lehetek sikeresebb a szakmai és a magánéletemben. Amikor pedig néhány idegesebb kolléga óvatosan szembesíti azzal (persze virágnyelven), hogy az első dolog az anyagi biztonság lenne, akkor harsányan közli, hogy nem értettük meg a lényeget. Egy olyan ember beszél nekem a win-win szituációk mámoráról, aki eleve olyan rendszert szolgál, amivel tényleg senki nem kerülhet ilyen nexusba. És ez még mind hagyján, de mélyen elkeserít, ahogy a közvetlen főnököm túlzóan hajbókol ennek az egésznek, holott tudom, hogy az egész helyzet az elvei ellen való. Nekem viszont nincs már kedvem ingyen dolgozni, ingyen ott ülni, ingyen jó képet vágni mindehhez. Nincs kedvem úgy tenni, mintha minden rendben volna, mert hát nincs.      

Elkeserít, hogy a többség tényleg mennyire nem ért semmit. Nem az ostoba kommentelőkről beszélek, még egyszer mondom, hanem arról, hogy mennyire elveszik a kapcsolat, és azok is, akik elvileg képesek lennének rá, bezárnak mások előtt és mások felé. Nem is mindig szándékos ez, mégis szomorú. Én például múltkor hazaugrottam, és kaptam az anyámtól egy fél kiló túrót, egy zacskó száraztésztát meg egy vödör tejfölt, mert azt hallotta, hogy drágállom a boltban a túrós csusza hozzávalóit. Majd közvetlenül utána elmesélte, hogy a banki tanácsadójával azon tanakodtak, mit kezdjen a pénzével, mert az emelt főorvosi fizetése mellett százalékosan a nyugdíját is havonta utalják, sőt, szintén százalékosan megkap minden emelést, kiegészítést és prémiumot. Az összeget is megemlítette. Hagyjuk is. (Az iskolából sem kell kilépnem, hogy kissé hasonló élményekben legyen részem.) Csak remélni tudom, hogy én nem vagyok ilyen, hogy nem az van, hogy másokban felnagyítva látom azt, amit magamban esetleg valamiért nem veszek észre.

Más nincs, próbálok befelé figyelni, sokat olvasni, és a hétvégén meghallgattam egy lemezt is. Meg három podcastot. Kalkulálom, hogy tudok júliusban elmenni az ESRA Shakespeare konferenciájára (120 euro) úgy, hogy közben kis időkre el is tudjak utazni, mert megbolondulok ebben a városban.

Trip (ha még nem láttátok volna az instán):

Dég

Dörgicse

Kornyi-tó

A napokban...

Kép: pinterest

A napokban kering egy cikk (?) a wmn-en, amit egy gyakorló ötvenes angol szakos pedagógus írt, aki az egyik budapesti gimnáziumban tanít. Több (tanár és nem tanár) ismerősöm is megosztotta, így végül alkalmam nyílik gyorsan (az "egy tipikus napom" előtt) írni pár sort arról, mi a bajom a médiával, azon belül pedig az ún. női hangot közvetítő médiával.

Én egyébként régen nagyon szerettem a minőségi wmn-t, különösen D. Tóth Krisztát, aztán persze (a kattintásszám miatt is) mindenféle szerzőket befogadtak és adtak nekik sok-sok felületet, mielőtt az illetők elég éretté váltak volna ahhoz, hogy jó cikkeket írjanak; de ez a konkrét téma szempontjából szerintem most mellékes. Amit mondani akarok, hogy (csúnyán fogok fogalmazni, korán van, bocs), hogy személyes véleményem szerint manapság leginkább a picsogás megy. A bármin. A mindenen.

Félreértés ne essen, én is szoktam picsogni, nagyon is sokat, főleg ebben a blogban meg a Facebookon is (ettől még persze nem hívom magam újságírónak, ezt igyekszem megtartani a személyes tereimnek), de vannak helyzetek, pozíciók, amikor kifejezetten károsnak tartom a nyavalygást. (Megjegyzés, amit bárhova tehetnék: az Egy nap című filmet anno nagyon szívbemarkolónak találtam, nézzétek meg.)

Itt van például ez a fent említett szöveg (amit tudom, nem egy újságíró írt). Azt mondják, egy átlagos tanár egy átlagos napjáról szó, aki "már nem bírja". A szüleivel él (az anyukája főz rájuk), két fiút nevel (egy 17 évest és egy egyetemistát), elvált, angoltanár, osztályfőnök, a tantestület aktív tagja, stb. A nap, amit leír, tényleg krézi. Kb. nekem is ilyen egy átlagos napom, bár nem vagyok osztályfőnök (nem kötelező), nem szervezek szalagavatót (ez sem kötelező), de vezetek egy munkaközösséget, iskolaújságot csinálok, és: van még 2-3 állásom, amivel kipótolom a pénzt. Igyekszem itthonról kaját vinni, hogy ne a büfében költsek. Meg készülni is szoktam az óráimra. Sokáig dolgoztam olyan helyen is, ahova nem okos, tanult és zömében jó hátterű gyerekek tanultak, muszáj volt hát mindig kitalálni valamit, nem lehetett hétszám csak csevegni az angolórán.

A cikk egyébként azt fókuszálja, hogy ilyen kevés pénzért milyen kemény és hajtós egy tanár napja, pláne, ha nehezebb helyzetbe kerül (aka válás, idős szülőkkel élés). A kommentekben többen óvatosan (!) szóvá tették, hogy igen, valóban vacak a helyzet, de talán ennél egy fokkal lehetne jobb, ha 1) a tanárnő nem válllana annyi ingyenmunkát; 2) befogná az amúgy fiatal- és nagykorú fiait, ezzel talán sikerülne őket némi felelősségre szoktatni; 3) készítene valamiféle napirendet, és nem random élné élné a napjait; 4) akármilyen idegesítő is számára, kiállna az anyja mellett, aki nyilvánvalóan segíteni akar.

Persze tök könnyű távolról bölcselkedni, de azért kicsit túlzónak éreztem az ezekre a meglátásokra érkező reakciókat. Mintha kezdenénk mérföldekre kerülni a józan észtől, ami még jobban megnehezíti az amúgy is borzasztó helyzetet. 

Egyrészt én is angol szakos vagyok (még ha egy generációval fiatalabb is), tudom, hogy van számtalan lehetőség pluszmunkákra, ha már az ember nem akar mestertanár lenni jobb fizetésért (mondjuk elvből, ahogy én tartottam magam sokáig). Ha gazdaságilag rossz helyzetben vagyok, elfogadom az anyám főztjét (főleg a két mindent felzabáló fiatal hímneműnek), valamint megbeszélem velük (legalább is a nagyobbikkal), hogy most ez van, bele kell adni a háztartásba. Az pedig hétszentség, hogy mások problémáit nem helyezem a sajátom elé.

Tudom, ez alkati kérdés is, nem vagyunk egyformák. De a bajom az, hogy a wmn ennek az írásnak a publikálásával tovább dagasztja azt az áldozati narratívát, ami már eleve övezi a tanárokat, és ami miatt mindenk utál minket. Mert "mi mindig csak picsogunk". Meg hogy "más is keveset keres". "Másnak is szar." Én nem mondom, hogy ezek valid érvek volnának, sőt, azt is gondolom, hogy a politikai közbeszéd elég régóta hergel a tanárok ellen - de komolyan, a wmn nem pont ugyanezt csinálja? Tovább megyek: a sajtó egy része--annak címén, hogy leleplezi a problémákat, stb.--nem pont ugyanezt csinálja? Mi haszna a tanároknak (és mi haszna a nehéz helyzetben lévő nőknek) egy ilyen cikkből? Növekedni fog a társadalmi megbecsülés? Az emberek majd rájönnek, mekkora a probléma? Végre felnyílik a szemük? Nem hinném, inkább az utálat és a megvetés fog tovább növekedni, mert hiszen itt egy nő, aki nem képes megoldani az életét, és ahelyett, hogy effektíve tenne valamit, cikket ír róla, amitől mindenkinek megszakad a szíve. Ráadásul a wmn (a másik oldalon) valamiféle feminista érzékközvetítőként prezentálja magát, azaz sokat cikkeznek arról, hogyan ássa a alá a társadalom a nők társadalmi megbecsültségét. Persze a fenti cikknek is létezhet egy olyan olvasata, miszerint ezt a nőt már kizsigerelte a rendszer, és minden csak következmény. De hát ne már, azért itt egy viszonylag privilegizált helyzetben lévő, a fővárosban élő szereplőről van szó. (Próbáljuk ugyanezt a sztorit elképzelni pl. egy kisvárosban vagy egy szegregátumban élő és dolgozó tanárról.)

Most, hogy már úgyis magamra haragítottam mindenkit, azért hozzáteszem azt is, mennyire problematikusnak találom, hogy amúgy az ilyen dolgokban szinte már egyáltalán nem lehet árnyalt ellenvéleményt (se!) fogalmazni, mert az embert azonnal beállítják a másik oldal soraiba. Hiába mond/ír az ember ilyeneket, hogy: "a problémát elismerem", "hangsúlyozom, ez csak az én nézőpontom", "ha a dolgot egy másik szemszögből nézzük" - egyszerűen nem megy át. Mást gondolsz? Akkor Fideszes vagy. Akkor náci vagy. Érzéketlen vagy, tolod a kormány szekerét, stb.

Évtizedek óta írok mindenféléket, nagyon fontosak nekem a letisztult, világos gondolatok, az érvek, adott esetben az érzelmek valid kifejezése is. Szerintem az ilyesmi fegyver. Erő. Hatalom. Ezért bosszant annyira, amikor indulatos ömlengésekből újságcikkek lesznek, amikor a kommentszekciók színvonalára degradáljuk az (újság)írást, amikor árnyalt nézőpontok nélkül tálalunk problémákat, és: amikor nagy hatású fórumok/emberek ennek teret biztosítanak. Mondjuk anélkül, hogy legalább egy szerkesztőt ráeresztenének a szövegre.

Végezetül elmondom, pedagógus témában mit várnék el (többek közt a "női hangot" megszólaltató wmn-től). Interjúkat, oknyomozó, tényfeltáró cikkeket a vidéki oktatással kapcsolatban. Cikkeket a szakképzés és a közoktatás többi része közti bérfeszültségről. Szövegeket óvodapedagógiáról, annak kudarcairól, a mai gyerekekről, a kurrens oktatási módszerekről, a képzések hiányáról. A bölcsődékről. Riportokat erős tanáregyéniségekről az ország minden tájáról, interjúkat velük. És még sorolhatnám. Ez melós, tudom. De meggyőződésem, hogy az ilyesmi sokkal hatékonyabban hozzájárulhatna a tanárok társadalmi megbecsülésének jó irányba alakulásához.

A helyzet tragikus, ezt egy percig sem vitatom. De szerintem nem a média jelenleg közismert tanárszereplőinek (itt most írhatnék konkrét neveket) és nem az ilyen cikkeknek kellene reprezentálnia a magyar tanártársadalmat.  

Azonosság

Kép: pinterest

A minap az egyik nyilvános felületen az ismerőseim körében nagyon érdekes vita bontakozott ki Zelenszkij elnök és felesége Vogue-beli fotózkodása kapcsán. Vitának nevezni mondjuk túlzás, a felek között volt, aki durván fogalmazott, majd a poszt írója végül korlátozta a hozzászólások lehetőségét. 

A posztolót amúgy Szegedről ismerem, egy nagyon intelligens és szorgalmas lány Tunéziából. A doktori képzést végzi az egyetemen, számos konferencián hallottam, igyekvő és figyelemre méltó. Bár csak két szót beszéltem vele (és gratuláltam neki), azonnal ismerősnek jelölt. Van pár közös barátunk is.

Az eszmecserében egyébként nem az volt a lényeg, hogy ki mit gondol Zelenszkijről, az ukrán-orosz háborúról, Putyinról vagy a fotózkodásról. Én sem volnék annyira bátor, hogy megpróbáljam összefoglalni, mi is történik az országunk keleti határától nem messze. Tény, hogy az oroszok egy szuverén államot támadtak meg, tény az is, hogy mi (többek között a posztszovjet múltunknak és a történelmi traumáinknak köszönhetően) sokkal érzékenyebben vagy máshogy rezonálunk erre a dologra, mint a tőlünk nyugatabbra lévő államok. A helyzetet ráadásul súlyosbítja Orbán Viktor retorikája, alkalmi helyzetértékelése, taktikus odamondogatásai, stb. Amit viszont most ki akarok emelni, az a felek beszélgetésének, egymásra való reagálásának néhány jellegzetessége.

A poszt lényege az volt, hogy az ukrán elnök (és felesége) fotózkododása nettó bohóckodás és médiaszenzáció, politikushoz méltatlan, és hogy mennyire elképesztő, hogy miközben az országában emberek halnak meg, Zelenszkijnek van ideje Cannes-ban beszédet tartani, egyetemistákkal társalogni, szerepelni itt-ott, a felesége pedig háborús repülőgépek előtt pózolgat, amelyben feltehetően emberek haltak szörnyű halált. Az erre való reakciók/hozzászólások némelyike elég sértő hangot ütött meg: volt, aki elfogultnak, szégyenteljesnek nevezte, volt, aki megkérdőjelezte, hogy a posztoló, mint entellektüell, miért nem tudja "megfelelően" értékelni a helyzetet, a verdikt pedig az volt, hogy az egész bejegyzés a putyini propaganda legitimálása. A szerző pedig méltatlannak és tiszteletlennek találta azokat a véleményeket, amelyek szerint ő háború- és elnyomáspárti volna; valamint újra leírta azt is, hogy csupán az zavarja: a nyugati ideológia/média egészen máshogy kezeli az ukrán helyzetet, egy megtámadott állam vezetőjének "hősiességét" és a "fehér" menekültek kérdését, mint az Európán kívüli hasonló jellegű problémákat. 

Ami a 'bohócozást' illeti (hogy csak ezt ragadjam ki a sok minden közül, hiszen a kommentelők is erre repültek rá), az valóban sokszor megjelenik az ukrán elnök reprezentációjában, bár arra nem találtam hiteles forrásokat (igaz, olyan sokáig nem is kerestem), hogy ez az orosz propaganda szövege-e, ahogy a hozzászólók állítják (itt van viszont például ez a cikk). A jelző ('bohóc') sok kontextusban persze pejoratív, másrészt viszont nyilvánvalóan utal a színészi múltra, aminek--akár belátjuk vagy tetszik nekünk, akár nem--igenis fontos szerepe van az elnök önmegmutatásában (self-fashioningjében). Tudja, hogyan és hol kell szerepelni, ez a szakmája, és ez felettébb hasznos. Meg persze ott a tömegmédia is, ami felerősíti ezt a folyamatot, alakítja annak hangsúlyait; ezt pedig Zelenszkij elég tudatosan használja, mint ahogy a média is őt. (Azt ebben a pillanatban nem tudnám megmondani, ki irányít, ennyire nem ástam bele magam az issue-ba, de nyilván ez egy kölcsönös haszonkeresés.)

A fényképekre nyilván vannak az embernek érzelmi reakciói, amik aztán elindíthatják a morális dilemmázást vagy a gondolkodást a befogadóban, de az is lehet, hogy simán csak az érzelmekre hatnak. Itt van ez a cikk, ami Susan Sontagot idézi, aki szerint a fényképész eltávolítja magát az erkölcsös gondolkodástól, hogy megfelelően objektív képet készíthessen a tárgyáról, ezért (negatív tárgyú) képeket nézni helytelen, mivel legitimáljuk vele ezt az érzelmi távolságtartást. Az írás hivatkozik ugyanakkor Robert Adams-re is, aki viszont azt mondja, hogy a fénykép eleve jelentéses, és a lehetőségek megmutatásával pozitív morális tartalmat hordozhat. (A cikk írója egyébként mindkét elképzelést deficitesnek tartja.) Annie Leibovitz Zelenszkij-házaspárról készített képei tehát (as simple as that) tök máshogy fognak hatni különböző hátterű emberekre, ez szerintem teljesen evidens. A fotók érzelmesek, szándékoltan hatásosak, és attól sem lehet elvonatkoztatni, hogy Leibovitz korábban főleg celebeket fotózott reklám (?) céljából.

A poszt alatt kommentelők viszont, úgy tűnt, képtelenek disztingválni a különböző beszédpozíciók között, mert pillanatokon belül ott tartottak, hogy kinek milyen a politikai affinitása a helyzethez, ki mit von kétségbe, ki mennyire antiszemita (!) vagy putyinista. Ez azért felettébb elkeserítő, mert úgy tűnik, magukat értelmiséginek tartó emberek sem tudnak objektíven értelmezni egy odaírt szöveget, és mert a másik véleményt nem a saját helyén kezelik, hanem egy olyan kontextusba helyezik, amit a vélemény képviselője még csak nem is érintett. A vita során pedig egy fikarcnyit sem tágítanak abból a pozícióból, amibe az első olvasás alapján belehelyezkedtek. 

Nem ez az első ilyen tapasztalatom egyébként. A FB-on két ellenvélemény-vezért "tartok". Az egyikük J., vírus- és oltástagadó harcos anya, aki szerint minden b*zi pedofil, a posztjai általában az anyatej fontosságáról szólnak, meg arról, hogy a Covid-vakcina népirtáshoz vezet, ha nem vigyázunk. (Évfolyamtársam volt az egyetemen.) A másik Zs., irredenta és Orbán-rajongó, aki magabiztosan birtokolja a magyar jobboldali influenszerek szóbeli eszköztárát ("libernyák", "FOS sajtó", "áldozati póz", stb.), és szeret Wass Albert-idézeteket posztolni olyan könyvekből, amiket nem olvasott. (Őt a gimnáziumból ismerem.) Bár mindketten rendszeresen elküldenek melegebb éghajlatra, mégsem töröltem őket még (ők se engem amúgy), mert szeretném megérteni ezt a fajta gondolkodást. Nem, nem azt, hogy mások a preferenciáik, hanem azt, hogy vajon miért nem hajlandóak a párbeszédre és a vitára.

J.-vel néha szót lehet érteni, hajlamos utánaolvasni dolgoknak, amiket hozzáfűzök a posztjaihoz (én is, egyébként), Zs. viszont teljesen reménytelen. Rendszeresen másról kezd el beszélni, kiforgatja a szavaimat, valamint pillanatokon belül ott teremnek a kispajtásai, akik személyeskedő módon esnek nekem. (A múltkor például, amikor Hegedűs Zsuzsa "okafogyottsága" kapcsán az ún. baloldali médián viháncoltak, hogy most majd gyárthatják az új múltat a hőssztori mögé, azt találtuk mondani, hogy most azért Deák Dániel is bajban lehet, és hogy az is elgondolkodtató, vajon a néni hogy lehetett 10+ évig a főnök tanácsadója, ha ennyire bizonytalan... Érdemi választ persze nem kaptam, viszont villámsebességgel azonosítottak Gyurcsánnyal és Sorossal - megint.)

Száz szónak is egy a vége, ami végtelenül zavar, az az, hogy az ember hiába próbál egyéni véleményt képviselni, a befogadói akkor érzik jól magukat, ha sikeresen betuszkolják az egyik térfélre. (Imádom például, amikor huszonéveseket lekommunistáznak csak azért, mert a másik oldal meg nácizik és Hitlerezik, holott sokszor teljesen világos, hogy "csak" jól átgondolt kommunikációs stratégiák mentén keletkezik a botrány és a népbutítás.) Elszomorító, hogy teljes a párbeszéd-képtelenség mára a kocsmai hörgés szintjére redukálta a közösségi tereket (közhely, tudom). Tényleg az a legjobb, ha inkább csak olvasunk, csak hát mit kezdjünk az értelmes/érdemes vitakényszerrel meg azzal, ha beszél(get)ni szeretnénk?

Days Off

Gondoltam arra, hogy a blogon tudósítok az elmúlt hetek történéseiről, ám ez viszonylag sok rövid bejegyzést eredményezett volna, nekem meg még mindig megvan az a kényszerképzetem, hogy ide hosszú, velős, tartalmas dolgokat kell írni. 

Ezt a fenti mondatot június 22-én írtam le, aztán itt is maradt magányosan, örökre. 

Azóta majdnem egy hónap telt el, és én nem írtam semmit. Pedig sok mindent el szerettem volna mesélni kezdve a Határtalanul pályázathoz kapcsolódó utazásomról, amit másodfokú égési sebekkel jártam végig június második hetében (leforráztam magam ugyanis, az eseményeket csak a Facebookon volt erőm megörökíteni), majd a pár napos szóbeli érettségikről, meg az előtte zajló emelt érettségikről, a kiábrándító tanévzárásról, stb.

Mindez elmaradt, többek közt azért, mert úgy éreztem, mintha minimum két év fáradtsága zuhant volna rám június utolsó hetére. Többeknél olvastam erről egyébként; mármint arról, hogy a kovid első hulláma óta csak tartottuk, tartottuk magunkat, aztán egyszer csak ez van. 

Nem részletezném a dolgot, mindenesetre ami nekem a legzavaróbb, legnagyobb stresszforrás, hogy gyakorlatilag megszűnt a magánéletem. Ennek sok oka van, és ezek közül csak az egyik az, hogy a munkaidő és a munkán kívül töltött idő egyre inkább (sokaknál) összemosódik, az "itthon dolgozás", főleg, ha kis lakásban élsz, megszünteti a szeparált időt és teret. Sokkal súlyosabban és sokkal régebb óta érint ez, mint gondoltam volna, és ezzel kellene valamit kezdeni, mert olyan mély, nehéz hiányérzetem van, hogy már nem is látok le az aljára. 

Mondhatnánk, vélhetnénk, hogy nemsokára jobb lesz, de hát nem. Tök fölösleges kitérnem a közéleti/politikai helyzetre (talán majd később), azt úgyis mindenki olvassa/látja, mindenesetre a dolgok nem olyan irányba mutatnak, hogy kevesebbet kell dolgozni és szépen hátra lehet dőlni. Ugyanis bár nem vagyok egy nagy válságkezelő, sem pedig szakértő, azt világosan látom, hogy a jelen felállásban egyetlen megoldás van: többet kell dolgozni. Ezt pedig legfeljebb azzal tudom finomítani, hogy (amennyiben megtehetem) olyan munkákat vállalok el, amik jobban, és főleg időben fizetnek. 

Azon kívül, hogy lekapcsolom a villanyt, én erre jutottam. És arra, hogy megpróbálok vigyázni magamra.

Jobb pillanatot egyébként nem is választhattam volna, hogy úgy döntsek, innentől antialkoholista leszek (irónia ON). Az sokat segített, hogy így, a második szabadságos hetem végére már van némi tapasztalatom a hazai fesztiválárakról (strandon még nem voltam), és nincsenek örömteli benyomásaim. Oké, mondjuk eddig is a low-budget műfajokat kedveltem, de arra mondjuk álmomban sem gondoltam volna, hogy a veszprémi boros rendezvényen annyiba kerül egy deci bor (!), amennyit én (kis túlzással) még egy üvegre sem adok ki. Hát, hiába, amióta utoljára mulatni voltunk, kicsit felmentek az árak. 

Na, úgyhogy jórészt itthon tengetem a mindennapjaimat, legalább eleget alszom, és néhány trópusi éjszakát leszámítva most még a klíma is oké. Elkezdtem bepótolni a lemaradásaimat: operát nézek, megvolt végre a Pieces of a Woman is, amit már régóta terveztem, a Shakespeare-referenciák miatt a Tizenegyes állomást olvasom (ami amúgy elég szar szerintem). Elkezdtem dolgozgatni is. Belefogtam örök nyári programomba, a fogyókúrába, és tervezem önállóan újracsinálni a mindfulness programot is, amit a télen egyszer már (bár kissé döcögősen, de) megtanultam. Írtam egy cikket az 1749-nek. 

Az a tervem, hogy visszaintegrálom magam a hazai tudományos életbe, és amúgy mindent lesz*rok, ami káros. Közben fogadásokat kötök magammal, hogy melyik (nem) fog sikerülni.

  

Verseny

A rat race kifejezést még valamikor egy gimnáziumi angolórán hallottam először, és tán rossz jelentésben maradt meg (tán rossz jelentésben hallottam), de mindig szentül hittem, hogy ez a mókuskerékre vonatkozik, amiből a mókusok (jelen esetben a patkányok, ugye) nem tudnak kiszállni. Azóta már tudom, hogy ez inkább az egymás hatalomért és pénzért való letaposását jelenti a modern világban (hogy szó szerint fordítsam az Oxford, Cambridge, valamint a Merriam-Webster szótárak angol megfelelőit).

Hát, én az életemben aztán tényleg nem tudok senkit taposni sem a pénzért, sem a hatalomért, de a kerék meg a verseny azért adott. Itt egy újabb egynapos hétvége, láncban a sokadik. Most éppen pont vizsga volt tegnap, pénteken este viszont buli, és én elfelejtettem, hogy már nem vagyok éjszakai kimaradásra kapacitálható. A zenekar két órát játszott, ami jó volt, aztán az éjszakai járattal jöttünk haza, amiről nem is tudtunk, hogy létezik, viszont tele volt középiskolásokkal, és néhány késő esti műszakos szakadt alakot leszámítva mi voltunk a legöregebbek. Ez mulatságos volt, viszont az egész várost behálózó útelterelések miatt nem tudtuk, hol kell leszállni, úgyhogy még gyalogoltunk is. Summa summarum, éjfélkor kerültem ágyba, ámbár szombat reggel hétkor már a fodrásznál ültem (a fodrászommal még nálam is nehezebb egyeztetni), hogy aztán 9-kor már a konyhában toporogjak, és 12-kor már induljak is a vizsgára - busszal a belvárosba, mert az autó épp a szerelőnél dekkol, és várja, hogy az összértékét és a korát aránytalanul meghaladó pénzösszeget költsünk arra, hogy kikalapálják. (Szívás dolog ez az autó. Egyetlen dolog, az utazás miatt éri meg. A mi kocsinkat más már a kuka mellett hagyta volna, de hát kb. nincs választásunk, vagy ráköltjük az annyit, vagy nincs kocsink.)

Legalább az emelt dolgozatokat befejeztem, ami már szintén nem a régi, egyetlen valamirevaló poént sem tudtam kibogarászni, viszont annyira sokan értelmezték ezt a verset szerelmesversként, hogy magam is elbizonytalanodtam. (Nem.) Ott tartunk, hogy ha egy árnyalattal bonyolultabban fogalmaznak meg egy instrukciót, a gyerekek már nem értik meg, ellenben eljönnek erre a vizsgára, amin aztán jól meg is buknak. (Én idén is buktattam, remélem, a szóbelin nem kerül ilyesmire sor, mert ott sokkal cikibb.) 

A mai program, hogy finalizálom azt a pár középszintet, ami nálam van, illetve rávetem magam az egyéb dolgozatokra, és közben megnézem azt a két előadást, ami az emelt dráma érettségi választható esszétémája, mert már tök rég láttam mindkettőt. A jövő héten folytköv. minden tekintetben megspékelve egy jó kis értekezlettel hétfő délután (!), ahol azt fogjuk megbeszélni, hogy hogyan ünnepeljük az iskola 60 éves évfordulóját jövőre. Nyilván nagyon kompetens vagyok a témában (öt éve dolgozom itt), viszont azt azért sikerült megvétózni legalább saját körben, hogy élő személyekről tantermet nevezzünk el, ugyanis ezt felettébb bizarr ötletnek tartom.

Na, de nem is erről akartam mesélni igazából, hanem arról az országos versenyről, amire múlt hétvégén eljutottam (az ország fővárosába), és ahol pótolhatatlan tapasztalatokkal gazdagodtam azzal kapcsolatban, hol tart a humán területek bizonyos szegmensének művelése az oktatásban. 

Először is semmilyen értesítést nem kaptam a forgatókönyvről, úgyhogy Facebookon kellett bejelölnöm a főnénit, hogy kiderítsem, mi a program, valamit hogy jelezzem, a gyerek, akit viszek laktózérzékeny. (Ja? Ilyen van? Bocs.) A vonatközlekedés innen persze horribilis, buszos átszállós, pont egy órával korábban és később, mint kéne, úgyhogy a komplett programunk reggel 5-től este 11-ig tartott. A verseny első részében a felelések ideje alatt csak várakoztunk és várakoztunk. A gyerek szerencsére nagyon türelmes volt, én kevésbé, viszont a korai keléstől és a strapás héttől majdnem leesett a fejem a helyéről. 9-től fél 3-ig volt alkalmam beszélgetni pár kollégával viszont; köztük az színháztudományok adjunktusával, aki (gondolom, mellékesként) épp gimnáziumban tanít drámát, és bár germanista színháztudósként anno elég sokat letett az asztalra, most kvázi középiskolai tanárként ápolgatja színészpalánták lelkecskéjét. Miután kicsit beszélgettünk (meaning: elszidta nekem az egész versenyt), bősz telefonálgatásba kezdett, hogy odacsődítse a gyerekek szüleit a délutáni műsoros produkcióra.

Elgondolkodtam, hogy én 17 év alatt sem voltam képes ennyire pozícionálni magam (látszik is rajtam), aztán ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy ki kell mennem sétálni. (A nap legjobb döntése volt.) A délutáni program kicsit izgalmasabbnak bizonyult, mint a korábbiak, és nagyon tanulságos abból a szempontból, hogy megláttam: a hazai diákszínjátszás vonatkozásában nem sok minden változott az elmúlt 20 (de inkább több) évben. Nem tartozom szorosan a szakma ezen részéhez (bár bevallom, szeretnék), de arra azért van némi rálátásom, hogy azok többsége, akik művelik ezt, nem nagyon beszél a fiatalok nyelvén. (És nyilván az sem véletlen, hogy az ország legjobb vidéki drámagimije nem reprezentálja magát ezen a versenyen.) Két trend van: saját szövegek; ami tök jó, csak nem ártana, ha valaki, aki tud írni, picit átdolgozná őket, hogy kijöjjön a szándékolt üzenet - valamint nagy, klasszikus, komoly kontentek, amik viszont sem életkorban, sem világképileg nem passzolnak. Példa: Karinthy Frigyes: Ki kérdezett? és Nyina monológ 16 éves gyereklányok szájából. Félreértés ne essék, nem vitatom, hogy vannak érett 16 évesek, de a hitelesség ilyen esetben vajmi ritka. Akkor már inkább egy kis musical: az általam kísért diák ezt vitt, nyilván labdába sem rúgott vele, de az a három perc legalább őszinte volt.

Azt sem értem (vagy hát értem, persze), miért 50 pluszos (kieg.: inkább 60 pluszos, nem tanár) zsűritagok kellenek egy ilyen versenyre (persze nem az életkorral van a bajom, hanem a középszerűséggel, bocsánat); annyi frissebb felfogású ember van, miért nem hívják őket. (Tudom a választ.) Az eredmény persze ennek megfelelően kikalkulálható volt, mindenki örvendezett, mi sem haragudtunk, hiszen előre megbeszéltük, hogy nem vagyunk egy kategória a dráma tagozatos iskolákkal, ezt az egészet élménynek és jó kalandnak fogjuk fel inkább. 

Ezek a múlt heti élmények egyébként arról jutottak eszembe, hogy megjelent egy szövegem egy a kötelező olvasmányokkal foglalkozó előadásról (már jó régen írtam), és emlékszem, akkor is azon agyaltam, miért nem hívnak több gyakorló tanárt konzultálni ezekhez a projektekhez is, hogy a problémának legalább a szélébe bele tudjanak kapaszkodni. Most, hogy itt a városban is szorosabbra húztuk a színházi nevelési programmal a kapcsolatot, én például felajánlottam, hogy szívesen konzultálok ingyenesen, hogy mondjuk az a sok lóvé, amit ezekbe az ügyekbe pályázatok útján beleölnek, hasznos és fontos dolgokra menjen el. 

Nem fognak hívni, hisz nem vagyok benne a körben. Pedig ha már ennyit vagyok kénytelen pörögni, pörögnék kicsit abban is, ami tényleg érdekel.

  

Time travel

A hétvégén ballagáson voltam a szülővárosomban. Ritkán járok vissza oda, erről már írtam, jobb némi távolság, de mégis mindig várom picit, főleg, ha a volt iskolámba kell visszamennem.

A volt iskolákkal is úgy van az ember, mint a szüleivel meg a régi szerelmekkel; a távolság miatt (meg mert felnőtt) tudja már kritikusan szemlélni a helyet, magát, az ottani embereket is. Az iskolákat főleg úgy, ha végül maga is tanár lesz.

Én szerettem odajárni egyébként, ennek személyes okai is voltak (ld. az iskola, mint menedék), sok szuper embert megismertem, de persze vannak rossz emlékeim is. A saját ballagásom óta ez a második, amin részt vettem, és megint frankón eszembe jutott az az április végi nap, amikor a gimnáziumi éveim végén nem kaptam meg az igazgatótól azt az elismerést, amire vágytam. És hogy mennyire bőgtem. Összecsődült az egész család (elvált szülők, én pedig, mint első ballagó unoka), és én zokogtam. Na, nem előttük, hanem otthon, amikor senki se látott. Vagyis aztán mégis látták, és nem értették az egészet. Szokás szerint.

Utólag ez baromi nevetséges és kicsinyes is, de akkor ott nagyon fontosnak tűnt. Most már persze sok mindent tudok; például azt, hogy ott és akkor más miatt is sírtam, meg azt is, hogy a világ és a hierarchikus viszonyok így működnek. (A riválisom, aki megkapta az áhított díjat fiú volt és matek tagozatos. Fiú. És matek. Az igazgató is matek szakos volt. Már nem igazgató. Én meg tanár lettem.)

Abban, hogy végül nem lettem pozícióhajhász, sem pedig hiú, biztos közrejátszott ez a tapasztalat is. És sok minden más, mondjuk, hogy utána Szegedre mentem egyetemre, minél előbb függetlenedni akartam, csóró barátaim voltak, és bár én decens polgári családból származom, végül én is csóró bölcsész lettem, aki azóta is három-négy munkából próbálja megkeresni azt, amihez másnak egy is elég. Elnézem a Facebookon a volt osztálytársaimat (most élőben is láttam néhányat), hát, nem vagyok meggyőződve arról, hogy mindenkinek sikerült önazonosnak maradnia (vagy hogy egyáltalán eljutott-e odáig), bármilyen drága nadrágkosztüm, tökéletes smink is van rajta, vagy bármilyen jól fodrászolt férj áll mellette. Találkoztam néhány régi tanárommal is (naná, hogy ezt vártam a legjobban), és ez is váratlan és kellemes tapasztalat volt. Egyrészt nagyon jó volt látni, hogy néhányan mennyire kisimultak, mióta nyugdíjasok, és viszonylag sérülésmentesen ki tudtak kecmeregni a közoktatás pöcegödréből, másrészt aggasztó volt hallani azokról, akikkel nem ez a helyzet. De végül is ez is a felnövés része, hogy meglátod, hogy a gyerekkorodban idealizált felnőttek is emberek, és olykor esendőek. Ha lehet, ettől csak még jobban szereted őket. 

Egyébként a kisöcsém ballagott. Apám családja, második alom. Ők még ilyen picik, úgyhogy minimum egy ballagásra még megyek. Apám idős ember, egy gyerekkori betegség következtében (meg mert világ életében nagy hedonista volt, és tojt az egészségére) már alig tud mozogni. Fiatal, erős fiai vannak, helyesek is. Igaz, a család nála inkább mindig is mennyiségi, mint minőségi kérdés volt (sok gyerek, férfi potenciál, ehhez ráadásul több a fiú most már), de az azért szimptomatikus jelenet volt, mikor egy vele hasonló korú (és persze fittebb) orvosdoktorhölgy odajött hozzá gratulálni, majd hozzáfűzte, hogy neki már az unokája ballag (plusz villantós mosoly).

Hiába, kisváros ez, na. És ez most nem a helyet minősíti, meg igyekszem nem is általánosítani, de amikor a leghülyébb osztálytársaimból lettek itt a legnagyobb emberek, az azért elmond valamit a közegről meg a világról, amiben élünk. Meg arról is, hogy én sok szempontból mennyire máshogy látom a dolgokat, mint ahogy az otthoni környezetem. 

Mindegy, jó volt vezetni a zalai dombok között, sütött a nap, szép volt a táj. Mindig megkísért az is, hogy elkocsikázzak a régi életem helyszíneire, csak hogy megnézzem, mi van ott azóta. Az anyák napját viszont szkippeltem, mert kellett itthon a kocsi, meg mert a jóból is megárt a sok. Csak telefonáltam.

Így viszont csak közvetve kaptam meg anyukámtól a húsvéti ajándékomat: egy pár (most figyelj...!) Csikung zenélő kínai golyót. [...]

Ne kérdezzetek semmit. De tényleg, semmit. (Muhaha.) 

  

Nagyon régen

Kép: Banksy

Nagyon régen posztoltam, meg az az igazság, hogy nem is nagyon jártam errefelé. Annyi minden volt, annyi minden között le, és sokkal gyorsabban ki- és lemerülök, mint korábban. Az ilyen kimerüléseket ráadásul a legtöbbször rosszul is kezelem. Ahogy a környzetemben látom, nálam is biztos egyszer eljön az a pont, amikor meghúzok minden határt, lehúzom az összes rolót,  kizárok mindent, ami rosszul érint. (Vagy legalább is könnyebben eltávolodom tőle...)

Ezt tényleg sok emberen látom magam körül, mondjuk én ezt magamban leginkább lustaságnak és nemtörődömségnek hívom. Mikor ősszel munkaközösségvezető lettem, megkaptam az ígéretet, hogy mennyi segítséget kapok majd, csak takarítsuk már el azt, ami van. Aztán persze nem így lett. A respektet megkapom, nem mondom, de a magától jövő segítség nem jön. Szólok, persze, ki is osztom a munkát, főleg azt, amihez annyira nem értek, de hát hiszen így is vállaltam el én ezt, tudván, hogy mennyi mindenhez nem értek.

Mindegy, szóval az emberek lepattannak a feladatokról, ráhagyják arra, aki amúgy is megcsinálná, nincs ebben semmi meglepő. 

Nemrégiben posztoltam arról egy másik helyen, hogy az oktatást gyakorlatilag a 40-es, korai 50-es generáció tartja a hátán. A 30-asok teljesen hiányoznak, a 20-asok pedig kipróbálják, aztán odébbállnak. Egyszerűen nincs teherbírásuk, és úgy gondolják, van választásuk, hát lelépnek. Az idei hallgatóm (vö. amúgy nagyon szeretem a mentori munkát, papírom persze erről sincs) egy igazi katasztrófa. Nehezen mondok ki ilyet, mert szeretem a fiatalokat, toleráns is vagyok, ez az egyik erősségem. Az sem zavar különösebben, ha valaki cseppet sem kreatív; az elején mindannyian a forgatókönyv szerint próbálunk haladni, aztán majd megtaláljuk önmagunkat, persze, csak ha ott van az a bizonyos szikra. 

Volt ez a lány, nagyon belevalónak tűnt, aztán ahogy haladt az idő, kiderült, hogy se nem kreatív, de legalább nem is törekvő. Semmilyen dokumentumot nem sikerült időben megkapnom, ötletei nem voltak, amikor adtam neki, azt nem tudta megvalósítani. Olyan is volt, hogy két ráhangoló feladattal elment az órából 40 perc, amit egyáltalán nem érzett problémának. A gyerekek nevét nem akarta megtanulni, folyton improvizált, amivel csak az volt a baj, hogy nem tud improvizálni. Meg hát, hogy az ember 10 év után már improvizálhat, ha a kisujjában van egy-egy tananyag. De nem akkor, amikor azt nem is érti. 

Amikor érzékeltem a problémát, jeleztem a feletteseimnek. Csak közben az is van, hogy a tanárhiány okán ez a lány "élesben" tart angolórákat, miközben persze ezen a szakján is a gyakorlatát végzi. Mivel az angolos mentorával sávban tanít, ott gyakorlatilag meg sem tudott valósulni a tanítási gyakorlat. Felvetettem, hogy menjünk be többen egy angolórájára, mert a jelölt (elmondása szerint) abban sokkal gyakorlottabb és magabiztosabb. Ott is egy unalmas, módszerekben repetitív órát láttam, aminek nem volt eleje, közepe és vége. Ennek hangot is adtam, de az angolos munkaközösségvezető szerint pályakezdőként mindenki ilyen. Nos, lehet, hogy "ilyen", de arra azért az intelligensebbje rájön, hogy a készüléssel a hibalehetőségek nagy részét ki lehet küszöbölni. 

A leggázabb tényleg az, amikor a saját kollégáimmal kell(ene) konfrontálódnom egy ilyen szakmai kérdésben, de nincs semmi támogatásom. Annyiban hagytam a dolgot, felőlem legyen ez a lány angoltanár, de a lassan kialakuló (szakmai) tekintélyemet arra biztosan felhasználom, hogy a mi iskolánkban magyart soha ne taníthasson. 

Idáig jutottunk... Megvolt közben a pedagógus minősítésem is (majd elfelejtettem), 97%-t kaptam. Nevetségesek ezek az online minősítések. Ahogy az is, hogy hová lett ez a 3%, hiszem semmilyen kritikai megjegyzést nem kaptam, csak dicséretet. Nincs bennem hiúság, itt is a szakmaiatlanság és a képmutatás bosszant, meg főleg a színjáték. Az a színjáték, amit aztán a sikertelen és nevetségesbe fulladt tanársztrájk (ld. előző poszt) tett még irritálóbbá. 

Közben Zsótér rendezett egy Bűn és bűnhődést az itteni színházban, írtam róla (még nem jelent meg). Itt is a szakmai(atlan) gőg és fennhéjázás mérgesít fel a legjobban. Az, hogy attól, mert a világ igénytelen lett, nekünk meg pénzt kell keresnünk, miért kell minden sz@rt lenyomni az emberek torkán úgy, hogy már majdnem magunk is elhisszük, hogy az jó. Vagy ha nem hisszük el, és úgy vállaljuk, az még rosszabb. 

Na, hát ez van, nincs túl sok ok a vidámságra manapság. 

A választásokról direkt nem írok, csak annyit, hogy a munkahelyemen másnap olyanok voltunk mind, akár egy zombihadsereg. Pár elemzést elolvastam utána, a beszédeket nem voltam hajlandó meghallgatni. 

Próbálom listázni, miből lehet erőt meríteni. Tök jó volt a szülinap, picit elutaztam az előző napokban, a magyar és az angol mellett behívtak emelt dráma érettségire is elnöknek. Öreg vagyok és divatjamúlt: nekem ezek szakmai kihívások, hogy előkotorjam a drámákat, amiket ezer éve nem olvastam. 

Na, ennyi, ünnepeljetek!

Kiss Judit Ágnes

Feltámadás

Valld be, hogy midőn testet öltöttél,
Jézus, nem merted a nőit bevállalni,
tisztátalannak lenni havonta egy hétig,
bizonygatni fehér gyolccsal Mózes
törvénye szerint, hogy már nem vérzel,
férjhez adtak volna gyerekként
akaratod ellenére, nem Istennek,
embernek fogadni szót halálig,
és hányféle rafinált módon lehet
kínozni egy női testet,
megerőszakoltak volna a keresztre
feszítés előtt a többi kínzás
mellett csak úgy szórakozásból,
vagy hetente többször a házasságodban,
és megerőszakolnának aztán
minden háborúban – különleges
katonai művelet – megaláznának
mikor nem örök életet adsz épp,
csak ezt a nyomorult földit,
a tested használati tárgy,
a tested csatamező,
a tested vágy és gúny vetülete
volna, sosem a tiéd,

és ha újra eljössz, megint
nem mersz majd nőként,
pedig mennyivel könnyebb volna elhinni
a testnek feltámadását.

(forrás: https://www.facebook.com/juditagnes.kiss/posts/5228194380536594 )

Tanársztrájk

Kép forrása itt.

2016-ban ott voltam minden sztrájkon; iskolában és utcán.

Akkoriban elég vehemens közéletet éltem (pl. ez a blog is élénkebben pörgött), azóta már átadtam a helyem másnak, elfáradtam, talán picit ki is égtem, öregszem is, meg nyünyünyü.

Talán többek között ezért örültem ennek a mostani megmozdulásnak, mert bár gyakorlati hasznát és értelmét nem láttam, nem remélek tőle semmit, mégis, fontos szimbolikus kiállásnak érzem, és arra is jó alkalom volt, hogy kicsit összerántson bennünket. Igen, bennünket, akik pl. 2016-ban is ott voltunk. 

Ez kettős érzés: jó is, rossz is. Jó, mert sokaknak visszajött a remény picit, rossz, mert az első (január 31-i) forduló után gyorsan el is múlt. Jó, mert sok fotót, megmozdulást, támogatást, gesztust láttam; rossz, mert közel sem eleget. Jó, mert mintha érdemi beszéd kezdődnek fontos dolgokról megint; rossz, mert a kormány össze-vissza hazudik rólunk és velünk kapcsolatban.

Jó, mert Budapesten tegnap tüntettek a diákok; rossz, mert nálunk a diákok részéről nem nagyon történt semmi. Sőt, tanári részről sem sok.

Mi egy 80+ fős tantestület vagyunk. A tegnapi ívet 29-en írtuk alá, igaz, sokan elutaztak kirándulni, betegek vagy épp a gyerekük beteg. Az intézmény (a törvényesség jegyében) korrektül megoldotta a helyettesítésünket, a kollégák pedig (a törvényesség jegyében) mentek helyettesíteni. 

Ennek a sztrájknak a jogi szabályozása maga a nonszensz: az órák 50%-át meg kell tartani, a végzős órák mindegyikét. Fizetés nem jár. A tankerületek és a fenntartók listáznak. Kb. ez az a "törvényesség", aminek a jegyében nálunk cca. 50-en gondolták úgy, hogy inkább ezt tartják be, nem sztrájkolnak. 

Túlzok persze, számtalan személyes ok lehet a háttérben. De egyrészt bosszant, hogy nekem kell disztingválnom velük szemben, nehogy megbántsam az érzéseiket. Mégis: nekik mi a jó a jelen rendszerben? Melyek azok a rendelkezések, amik szerintük a mi érdekeinket szolgálják? Tényleg semmin nem változtatnának? Vagy az érdektelenség és a közöny ekkora úr?

Nem, nem gondolom, hogy tiszteletben kellene tartanom akár az érdektelenséget, akár a közönyt, vagy azt, hogy szerintük "ez nem jó, de legalább nem annyira rossz". És nem akarok arra figyelni, nehogy valami rosszat mondjak, amivel megsérthetem őket a döntésükben, hiszen ők sértenek meg engem, mélyen.

Gulyás Gergely (*krumplifej) tegnap megköszönte a nem sztrájkoló tanároknak. Az a tanár, akit ez a 'köszönöm' nem égetett szénné, szerintem akár el is süllyedhet. Egy platformra kerülni ezzel a hazug, manipulatív, pökhendi kommunikációval és narratívával ugyanis a legalja. A tükör, amibe én képtelen lennék belenézni. Gondoljunk csak bele, ugyanez a száj, ugyanez a *krumplifej szócső minket mond az ukrajnai háborúról vagy az ún. "pedofiltörvényről".  

Bár tegnap jól éreztem magam a közös tanári "pikniken" a büdös és zsúfolt tanáriban, mára ugyanolyan elkeseredett vagyok. Lesz*rom, ha szerintük politizálok, én megköszöntem annak egyetlen osztálynak (a szüleiknek kellett volna), akik aznap szinte teljes létszámban hiányoztak az iskolából annak ellenére, hogy erre ráment egy nap szülői igazolásuk. És nem kizárt, hogy a többieknek, ha kérdezik, szóvá teszem, hogy a (diák)passzivitás miatt vagyok ilyen lehangolt. Mely (diák)passzivitásról azok a kollégák is vastagon tehetnek, akik tegnapra, a tanársztrájk első napjára dolgozatot ígértek és igazolatlan hiányzással fenyegetőztek. 

Lehet, hogy valahol egy bátor ifjú nemzedék is nevelődik, de én tegnap sajnos nem csak ezt láttam, hanem azt, hogy alakul egy konformista generáció is. Pont, ahogy az gondosan ki lett találva.  

Vudu #2-3-4

Kicsit kénytelen voltam elengedni ezt a dolgot. Persze sejthettem volna, hogy így lesz, hogy pont azzal nem fogok tudni megbirkózni, ami az egész tanfolyam leglényege: hogy minden nap minimum egy órát (de inkább többet) eltöltsek a gyakorlással.

Na mindegy, azért nem keseredtem el, szorgalmasan gyűjtöm az infókat, amikor tudom, csinálom, és megvettem a könyvet is, aminek segítségével egyszer majd rendesen, naplózva végig tudok menni az egészen. (Hát hiszen a naplózással nincs nálam gond; van ez a naplózásmániám, filmek, könyvek, kalórák, ésatöbbi.) 

Az elmúlt hetek témái a gondolatok fogságából való kilépés, a tudatos légzés, a mozgás és az averzió voltak. Többször megfordult egyébként a fejemben, hogy rossz módszert választottam, hiszen például ritkán vagyok a rossz érzéseim rabja hosszú távon. Az egyik gyakorlatban naplózni kellett a napi rossz élményeket, és a hozzá tartozó érzelmeket, testi érzeteket és gondolatokat. A felvezető példa az volt, hogy egy ismerős nem köszön az utcán, és ez nekünk milyen rosszul esik, mert biztosan azt hisszük, hogy utál.

Nos, én az a típus vagyok, aki egyáltalán nem bánja, ha ismerősök nem köszönnek neki az utcán olykor, mert szuper, ha nem kell velük foglalkoznom, ugyanis az egész napot rengeteg ember között töltöm, és kb. az odaút meg a hazaút az az idő, amikor picit magam lehetek. A többiek olyan bosszúságokról számoltak be, hogy valamit kint hagytak a kocsiban, a főnökük csúnyán beszélt velük, leöntötték magukat kávéval; ezek a pici események állítólag mind hozzájárulnak ahhoz, hogy szarul érezzük magunkat az életünkben. 

Hát, én mondjuk attól érzem magam sokszor szarul az életemben, hogy Orbán Viktor egy f*sz, és hogy megint felment az uborka ára a duplájára. Gondolkodtam, hogy ehhez kapcsolódóan milyen testi-lelki érzeteim vannak, és arra jutottam, hogy leginkább ütni tudnék. De hát ezt mégsem vihetem egy ilyen széplelkű társaság színe elé. 

A másik téma az érzeteink mozgással való tudatosítása volt (természetesen jóga), ami nagyon-nagyon jó, ezt magam is sokszor gyakorlom. Nem, nem jógával, mert attól valamiért megőrülök, és hát, lássuk be, nem is vagyok az a kifejezett jógialkat (tudom, ilyen nincs). Azért majd ki szeretném próbálni, de inkább úgy, hogy nem este 7-kor próbálom összeszedegetni a végtagjaimat a szoba különböző pontjairól. A társaságban amúgy ez is nagy tetszést aratott, kiderült, hogy van, aki egyáltalán nem mozog semmit az életében, és most meglepődött, hogy néhány nyújtógyakorlat milyen jótékony hatással tud lenni a közérzetére és az izületeire. 

A harmadik téma az averzió volt; vagyis egyszerűen szólva az, amikor hárítjuk/elkerüljük a velünk történő rossz dolgokat/érzeteket ahelyett, hogy azokat tudatosítanánk magunkban. Gondolkodtam, hogy hogy van ez nálam, és hát, szerintem én pont nem az vagyok, aki azonnal dühöngeni kezd, hogy múljon már el, hanem szépen beleállok, és igyekszem lehiggadni. Valahogy úgy képzelem ezt, hogy ahelyett, hogy az ember pattogna, mérgelődne, tépelődne, inkább megpróbálja szétszálazni, megérteni a dolgot, aztán megnyugodni.

A gyakorlatok egyébként tök hasznosak voltak, csak hát, mint fentebb mondtam, nem nagyon tudtam beépíteni a napi 40 perces gyakorlatokat, ellenben a 3 és 10 percesek nagyon frankók és praktikusak. Kb. egy rugóra jár az összes; figyelj befelé, nézd meg, mi van a testedben, akár ülsz, fekszel vagy sétálsz, koncentrálj arra, amit éppen csinálsz, és ami éppen történik veled/benned. Ez felettébb pihentető tud lenni egyébként, bár azt majd ki kell találnom, hogy tudok 40 percig ülni úgy, hogy az jó nekem. (A munkám egy jelentős része elve ülő munka, szóval megőrülök, ha azon felül ülnöm kell.) A sétálás viszont nagyon vicces: a komoly koncentrációtól még inkább úgy jár az ember, mint egy mackó, és hát én amúgy sem vagyok túl kecses, szóval a fel-alá baktatásom közben szétröhögtem az agyam. 

No, de a komolytalankodást félretéve mondom, hogy az már minimum egyszer megtörtént, hogy a nap végi hulla állapotomból sikerült visszatérnem a valóságba egy ilyen 40 percessel. Nem tudom, azért volt-e, mert picit belealudtam, vagy mert ügyes voltam. Szóval minden szkeptikusságom ellenére jó ez valamire.

Vudu #1

Korábban valamelyik posztban említettem, hogy jelentkeztem egy csoportba. Heti egy alkalom, Zoomon, kedd esténként, nagyon praktikus és kényelmes. A kurzus lényege, hogy megtanuljuk, hogyan tapasztaljuk meg a tudatos jelenlétet a mindennapjainkban, hogyan alakítsunk ki éber figyelmethogyan irányítsuk a gondolatainkat és fókuszáljunk az adott pillanatra.

Nos, el kell mondjam, hogy életemben nem csináltam ilyesmit. Az utóbbi pár hónapban próbálkoztam pár dologgal, hogy kevésbé legyek feszült: vezetett meditáció a YouTube-on, relaxációs gyakorlatok, légzés, mozgás, stb.; de úgy gondoltam, ez így kb. olyan, mint amikor az ember az internetről diagnosztizálja az egészségi állapotát, vagy próbál meg nagyon bonyolult ázsiai kajákat megfőzni. Hát, ezért is jelentkeztem. Meg azért, mert a téli szünetben olyan mennyiségű feszültség halmozódott fel bennem, ami a szabadságidőszak nagy részében kb. lehetetlenné tette a pihenést vagy az értelmes cselekvést. És mert sok tekintetben változást akartam, akarok.

A hívószavak közül egyébként legjobban az ragadott meg, hogy megtanulom majd azt, hogyan tudok belenyugodni a megváltoztathatatlanba, hogyan tudom elfogadni, hogy "most ez van", és továbblépni. Ígérték még továbbá, hogy kevesebb lesz a stressz, örömtelibb lesz az élet; ezeknek nyilván nem hittem, de mindenképp szerettem volna kipróbálni magam valami olyasmiben, ami nekem teljesen új.

Hát, mondanom se kelljen, hogy az első alkalom katasztrofálisan sikerült. Minden megtörtént, ami azokban a buta amerikai filmekben szokott: a delikvens összpontosítani akar, megnyugodna, de mindig közbejön valami triviális körülmény, amin jót röhögünk. Én baromira nem röhögtem, hanem az első pillanattól bosszankodtam, amivel rögtön sikerült agyoncsapnom az egész tanfolyam legfontosabb célját persze. Kínszenvedés volt ez a két óra, nem tehetett róla senki. Ezen a ponton gondoltam viszont azt, hogy hülyeség ez a Zoomolás, sokkal jobb lett volna elvonulni valami csendes rendelőbe/jógaterembe/akárhova, mert így csak az utcáról behallatszó szirénát, a felső szomszéd bútortologatását és a gyerekbömbölést hallom. Fülhallgató ide vagy oda, elég nehéz 40 percig koncentrálni, amikor az összes körülmény összeesküdött ellened. Ennél a tudatosult bennem egyébként, hogy mekkora zajban élek, és hogy csoda, hogy még nem kattantam meg ettől. (Vagy de?)

A 12 fős csoportról egyébként semmi különöset nem tudtam meg, csak kb. annyit, hogy vannak itt régóta meditálók, szakmában dolgozók (pszichológus, szociális segítő, stb.), és főleg menedzserek meg vállalkozók. Vicces persze, de egyben beszédes is, hogy legalább akkora stresszfaktorral dolgozom én is (legalább is úgy hiszem), mint ők. 

Na, mindegy, az első alkalom után megkaptuk a handoutot, a házi feladatot és egy eseménynaplót is, amiben vezetni kell a heti gyakorlást. Három feladat van, voltaképpen mindegyik a tudatos odafigyelést gyakoroltatja hosszabb-rövidebb ideig, ezek közül van, amit a hétköznapi tevékenységekbe is be lehet építeni, másokhoz rákészülés és külön idő kell. Ha jól értem (és ez elég szimpatikus is), nem kell semmi különös tudatállapotba eljutni, a legfontosabb, hogy irányítsd a figyelmed arra, amit épp csinálsz, tudatosítsd, amit teszel és érzel éppen; és ennyi. Ha elkalandozik a figyelmed (ami tök normális), akkor próbáld visszaterelni. Ha nem érzel semmit, az sem baj, akkor tudatosítsd és fogadd el ezt.

Ami a gyakorlást illeti, egyrészt rájöttem, hogy fáradtan nem nagyon megy ez. Akárhogy is vesszük, ez mégis egyfajta koncentráció, ha pedig kimerült vagy, nem tudsz koncentrálni, elalszol, stb. Ezért aztán az egyik gyakorlatba (gondoltam, este csinálom, akkor nyugi van) 10 perc után bele is aludtam. Másodszor viszont (tegnap, azaz szombaton) egész jól ment. A másik tapasztalatom (nagyon triviális ez is), hogy csukott szemmel sokkal könnyebb koncentrálni: viszont ennél fogva jó, ha az ember nem pl. a hagymaaprítást vagy a kenyérszeletelést választja tudatos tevékenységnek. A harmadik tapasztalat pedig az, hogy a légzés tényleg fontos. Ezt már tudtam (pl. a sportból, illetve a különböző elalvást segítő gyakorlatokból, amiket próbálgattam már), viszont azt sosem gondoltam volna, hogy lehetséges egy bizonyos testrészbe lélegezni, egész testtel lélegezni vagy a fejem tetején kifújni a levegőt (nem mintha ez utóbbi sikerült volna...). 

Még valami: a napokban többször gondoltam arra, hogy hülyeség ez az egész, az önképzések korát éljük, minden megtanulható a netről, minek is vágtam bele így ebbe az egészbe, mikor rengeteg ingyenes anyag és könyv is fellelhető a témában. És végül arra jutottam, hogy a heti egy alkalom, a találkozás ad egy jó rutint, nem elbliccelhető, és akármilyen nehezen is tudom az önálló gyakorlást beilleszteni a hetembe, ez a két óra legalább ott van. Másrészt a kapott hanganyagokat valahogy sokkal személyesebbnek érzem, mint a sokezres megtekintésű YouTube videókat (persze, ez lehet, hogy csak önkényes magyarázat magamnak). Szóval bár első alkalommal kiborultam (főleg persze a feladatorientált önmagamon, hogy miért nem sikerül elsőre), most épp örülök, hogy belevágtam valami tök újba. Hátha a vége tök jó lesz.

(Folyt. köv.)