Villámok

1. Novemberben leadási határidőm van, és be vagyok szarva, nagyon. Ráadásul minden porcikám mást kíván csinálni, mint azt, amit kell.

2. Viszont bevettek egy pályázatba, és ha nyerünk, könyvet kell írnom egy jó nevű, híres mai alternatív magyar színházi társulatról. Az lenne az első könyvem. Vagy ha a doktorimat kiadja a JATEPress, akkor a második. Első, második, első, második, első, második...

3. Hiányzik a napfény. Érzi a bőröm is. A lelkem még nem annyira, de ez is csak idő kérdése...

Igen

Megcsináltam egy 12 hetes edzésprogramot.
Rendesen, nem sumákolva, végig. Mondjuk kicsit módosítottam, de azt tisztességesen. Kalóriákat nem számoltam, nem vagyok teljesen hülye.

Mivel ma pont túljutottam egy kisebb nőgyógyászati kálvárián is, ahol minden rendben lévőnek bizonyult (sőt, még az ingyenesen szolgáló esztékás doktorok se voltak rossz fejek), úgy döntöttem, most egy jó időszak jön. Sokat fogok keresni, rendesek lesznek a gyerekek, szép ősz lesz, és anyám nem bosszant fel vasárnap, amikor majd a parkolóban megint találkozom vele.

Get extreme.

 (Ja, az alsó sor hiányzik, de tényleg 12 hét volt...)

Gyerekmunka, 21. század

Most szembesültem a számokkal: az ágazati kerettanterv szerint ügyvitel szakirányon például kilencedik évfolyamon a nyári gyakorlat ideje 70 óra. Tizedik évfolyamon 140 óra. Ezt a két évet a mi iskolánk az intézmény keretein belül oldja meg. Fogalmam sincs, milyen tartalommal fogja megtölteni, abba meg bele se merek gondolni, hogy ki fogja megtartani ezeket a foglalkozásokat, hát persze, hogy mi. A szabadságunk ideje alatt, ami kilencedikeseknek napi 7 óra/két hét, tizedikeseknek a duplája. Ha több párhuzamost évfolyam fut, és van legalább négy szakirány, lehet, hogy nem is megyünk szabadságra?!

Hallottam, igen, hogy régen szakközépiskolákban kellett menni nyári gyakorlatra, ám azt nem az iskolában töltötték, hanem cégeknél, benne az életben. Az oktatáspolitika ettől az évtől gondolom fokozott mértékben szeretne ügyelni arra, hogy nehogy lézengjenek a gyerekek nyáron. Azt nem tudom pontosan, hogy az, hogy ezt az időt a gyerekek az iskolában töltik, a mi döntésünk-e vagy sem. De utánajárok.

És akkor még nem is beszéltem a közösségi szolgálatról, ami 50 óra, szóval szépen tendálunk afelé, hogy a gyerekeknek egyáltalán ne legyen nyári szabadsága. (S ha a gyakorlati időt az iskolában töltik, nekünk se.) Ráadásul ezeket a munkákat és gyakorlatokat mind ingyen végzi majd, mintegy a tanulmányai részeként, azaz pont azt fogja megtanulni, hogy az állam ingyen dolgoztathat bárkit, és nem, nem kell kiállni a jogos fizetségéért és követelni azt. Mert idejét, életét és vérét kell adnia, szolgálat gyanánt. (Vö. a pedagógiai  munka szolgálat, életforma.) Átnevelés folyik.

Minél mélyebben belelátok ebbe a rendszerbe, annál erősebb a hányingerem.

Ofő junior

Tulajdonképpen mindenki hálát adhat a sorsnak, akinek már kikerültek a gyerekei az iskolarendszerből, mert ami most felmenő évfolyamokon megy, az egyszerűen őrület. A kilencedikes osztályomban heti 35 óra az alap, de ehhez jönnek majd még a korrepetálások, a plusz órák, a kiegészítő foglalkozások, amit a tanároknak be kell osztani, hogy nekik is meglegyen a 22-26 feltölthető, ugye.
Háromszor van nyolc órájuk egy héten, nem tudom, átgondolta-e ezt valaki, hogy egy fél négykor végző bejárós gyerek mikor ér haza, mikor ebédel (nálunk nincs menza) és mikor tanul. Ma a hetedik (ofői) órában könyörögve néztek rám, hogy engedjem ki őket a büfébe, és azért is nagyon hálásak voltak, hogy ehettek az órán. (Amit, ha a főnök egyszer megtud, majd jól elagyabugyál, mert megszegem a házirendet, és "nem képviselek egyforma, egységes értékrendet". Hogy kivel? Hát vele. Aki még életében nem gondolkodott el a 14 évesek biológiai és pszichés igényein.)

Ma megkérdezték, miért van ennyi órájuk, mondtam, hogy hát mert rossz időben születtek sajnos.
Úgyhogy mindezek okán el is durrant az agyam, amikor az osztályban tanító töritanár önkényesen kitalálta, hogy a heti kettő mellé beiktat plusz egyet, mert különben nem tudja megtanítani a (előző évekhez képes kibővített) kilencedikes tananyagot év végéig. Igaz, hogy az ő feladata a kilencedikesek felzárkóztatása lenne, de ezt úgy értelmezte, hogy abban az osztályban, ahol tanít, 35 embernek fog tartani még egy töriórát, ami a héten a negyedik darab nyolcadik óra lenne. Fél nap alatt vágtam alá a projektnek, ami miatt most valószínűleg mérges rám (jó, hogy ő is egy idióta, de a főnök is, aki azt se tudja, mit engedélyez). De hát ez a harmadik hét, és már négyen betegek, valamint én sem vagyok a toppon, igen, megérzem, hogy a 22 óra nem annyi, hanem 25, de csak azért nem 26, mert egyet le lehet csalni. És igazán kíváncsi vagyok, hogy értette a főnök, hogy nem tudja, mi bajunk, eddig is ennyi volt a munka. Hát az lehet, de az arányok erősen megváltoztak azzal az ideológiával, miszerint én csak akkor csinálok egyáltalán valamit, ha bemegyek egy osztályterembe, ami tele van diákokkal...

Aztán rögvest kiderült az egyik lányról, hogy terhes, majd - egy reggeltől délutánig tartó intervallum alatt - az is gyorsan eldőlt, hogy megtartja a babát. 15 éves. A véleményemet persze nem kérte ki (két hét után fura is lett volna), de elmondta, hogy tanulni szeretne, meg még fiatal ehhez az egészhez, le is akar érettségizni -- de aztán jött a család, főleg az anya, meg a családvédelmis, és jól ráijesztettek. Áprilisra várja, azt hiszem. Amilyen kis naiv, most még úgy gondolja, hogy majd addig iskolába jár, gyorsan megszül, aztán ősszel jön vissza a tizedik osztályba, és majd az anyja (a nagymama) lesz otthon a gyerekkel. Aki egyébként nem ment bele az abortuszba. Az apa (tehát a nagypapa) belement volna, de végül ő sem. Az én óvatos feminista dumám pedig teljesen hiábavalónak bizonyult, igazándiból tudtam is, hogy így lesz, de valahogy nehéz lett volna azt mondani, hogy menyire örülök. Hát most majd megpróbáljuk becélozni az érettségit, rajtam nem fog múlni. Illetve hát nem rajtam fog.

Hát így. A sok óra mellett mondom a gyerekeknek, rangsorolni kell. Nekem is.

Nem lehet...

Ezt az országot nem lehet ép ésszel elviselni, de komolyan. Fogalmam sincs, mi a megoldás. Ha a miniszterelnököt követem, akkor vagy iszom, vagy eszem, vagy... Tényleg, mégis mond valamit ez az ember. Mindenesetre árulkodó, hogy már ő sem tudja a saját országát elviselni.

Ami halálosan kiakasztó, az a robot, a megbecsülés hiánya, a kicsinyesség, a pénztelenség - ezek szánalmas dolgok. Vagy, ahogy már korábban írtam, hogy kénytelen vagy minden tekintetben relatívan gondolkodni. Mármint úgy, hogy "nekem még mindig nem a legrosszabb, mert...." vagy "X, Y, Z-nek sokkal rosszabb, mert....". Igen, igen, lehet így, aztán az ember szépen titokban elkezdi szedni a nyugtatókat, az infarktusmegelőzőt (ami lehet, hogy már védekezés), veri a gyereket, piál hétvégenként, szidja a kormány anyját, és a nyugdíjas éveit tervezgeti valahol külföldön.

Én például most kitaláltam, hogy Hollandiában leszek nyugdíjas. Mert ott legális a fű, úgyhogy kipróbálhatom.... Mondjuk addigra már lehet, hogy nem lenne okom rá. Úgy tervezem, hogy azért még dolgozom is ott, tulajdonképpen én lehet, hogy egész életemben dolgozni fogok, ami nem is baj, mert tán ott lesz értelme. Itt, ahol még az ighá is azt mondja, "nem baj, ha nem tartod meg az órád" vagy ahol a doktori iskolákban úgy mennek át dolgozatok (az eljárási díj okán), hogy azt az ember még szemináriumi dolgozatnak is szégyellné leadni, minden szándék és ambíció hülyeség.

Közben meg azért arra gondolok, hogy ha egyedül lennék, most frankón leinnám magam elkeseredésemben, így meg azért működik a ráció, a felelősség és a kontroll. De az azért figyelemre méltó, hogy az én diákkoromban még nem volt ennyi tizenéves alkoholista, ami nyilván abból jön, hogy ennyi alkoholista felnőtt/szülő sem volt, mint most, de hát mit is tehetnénk, ha már a mi miniszterelnökünk is....

"Azért küszködünk, mert meghalni félünk!"
"Élni se túl jó...." - mondja a rajzfilm, amit éppen nézek.

Mindenesetre A. azt mondta, ma már nem dolgozhatok, nem írhatok többet (mert csak árt nekem), hanem meg kell hogy nézzek vele egy bármilyen filmet. BÁRMILYET, érted?! 

Józsibácsi

Torgyán Józsi bácsitól azt tanultam, ha az ember stresszes munkát végez, vagy egyen, vagy igyon. Én az evést választottam. (Orbán Viktor, Blikk)

Mi ennek a mondatnak az üzenete?

Üzenet 1: Nekem stresszes munkám van, tehát ihatok, ehetek.
Üzenet 2: Olyan vagyok, mint ti, a miniszterelnök is emberből van.
Üzenet 3: Aki nem eszik és nem iszik rendesen, az nem is férfi, sőt, nem is magyar férfi.

Ez csak néhány értelmezés a sok közül. Most arra nem térnék ki, hogy mi lehetett a funkciója annak, hogy Orbán rögtön a lánya lagzija után beül a Blikk-olvasóknak nyilatkozni, de arra sem, hogy mindent mondott a többi Blikk-olvasónak, akik karcosabb dolgokat kérdeztek. Maradjuk csak ennél a mondatnál, mert ez most különösen aktuális abból a szempontból, hogy például az iskolákban -- az infrastruktúrahiány ellenére -- idén még több évfolyamon vezették be a mindennapos testnevelést, vagy hogy a kormány családpolitikája alapvetően azt a felfogást vallja, hogy aki nem érdemli meg, annak az egészségét ne támogassuk. Vagy vegyük ugye például a dohányzásról való leszoktatást, ami szintén népegészségügyi cél.

Mennyivel rosszabb tehát mondjuk a bagózás, mint a mértéktelen pacalzabálás? Arról nem is beszélve, hogy aki eszik, az nagy valószínűséggel iszik is, nem keveset. Jó, tudjuk, "megfontoltan, tervszerű adagokban", persze, a szalonna-vörösbor-füstöltkolbász kombó mellé.

Szóval vajon mit szól a Magyar Kardiológusok Társasága például ahhoz, hogy a miniszterelnök stresszlevezetésként az evést (és az ivást) propagálja? Amikor a szív- és érrendszeri megbetegedések száma így meg úgy?

Persze érteni vélem ezt az ideológiát, Orbán, az igaz magyar családapa testes is, zsíros is, maradi is, urambátyámozó is, sok gyereke van, nem sír az esküvőn, azt az asszonyokra hagyja, cigányzenekart rendel, igazi példakép. Ja, és a focit ki ne hagyjam, ami az apai kötelesség mögött a második, néha kicsit rúgja a bőrt, de csak olyan nagypapásan most már, és csak a pacal után. Szinte látom a képet, ahogy pár év múlva Orbán az unokáját tanítja majd focizni, és ezzel lesz tele a bulvársajtó. Vagy ha lány lesz, akkor fejét ingatva nyilatkozik majd arról, hogy ház az igazi első unoka mégis csak egy fiú lett volna.

Tényleg, nem is értem, ez az Orbán annyira szimpatikus ember volt annak idején. Kinek akar most imponálni? És tényleg azok vannak többségben, akiknek imponálni akar?
Félreértés ne essék, senkinek a túlsúlya nem érdekel, a sajátomon kívül.
A pálinka se gáz, végül is lagzi volt.
Enni én is szeretek.
De az oktatási reformon és a trafikmutyin kívül még ezek a farizeus izék azért tudnak zavarni.

Rockpor

Gróf Zrínyi Miklós (1508-1566)

Egyik tanítványom hosszas unszolására elmentem, és megnéztem egy viszonylag új rockoperát itt, a környékbeli kisvárosban, ahol a várban állították színpadra a darabot pár évvel ezelőtt. A meghívás előzménye egy vita volt, amit a színikritikusok felelősségéről, feladatáról folytattunk. Summázva az volt a véleménye, hogy a kritikusok csak fanyalognak, és nem érzik át azt a fergeteges katarzist, amit egy ilyen produkció kivált az alkotókból. Szóval menjek el, és majd meglátom. Mert aki nem érez semmit, ha ezt megnézi, azzal valami nagy baj van.

Hát, mondanom sem kell, nem éreztem semmit. (Most gyűjtögetem a gondolataimat, hogy mondjam ezt el neki, mert persze véleményt vár.) Volt rockoperás korszakom egyébként gimnazista koromban, sőt, a műfajjal sincs alapvetően semmi bajom. De ezeket az új darabokat mind B-kategóriásnak tartom több okból. Egyrészt vacak a zene, négy negyedes, egyforma "szintipop" közhelyes szövegekkel, kötelezően lírai betétdalokkal, hősies szólamokkal, amik miatt sokszor az az ember érzése, hogy ez már a finálé. Sok a finálé. Aztán vacak a dramaturgia is. Egyszerű jellemek, romantikus-hősies főszereplő, semmi önirónia és humor (itt kb. egy óra után gondoltak arra, hogy kéne pár poén is, akkor előlépett egy szakácsnő, ő volt a "szubrett"). Jelen darabban ráadásul rengeteg szereplő volt (az egész stáb kb. 130 fő), és néhányuknak tényleg csak 1-1 dal jutott, de akkor meg minek.
Aztán persze ezeket - gondolom - eleve úgy írják meg, hogy vesznek egy rockmusicalsztárt, és kitalálják, hogy ő lesz a főszereplő. Írnak neki dalokat, amiket el tud énekelni. El is énekli, meregeti a szemeit, mellé pedig felsorakoztatnak kevésbé ominózus más énekeseket, hogy hősünk kitűnjön. Mindig van szerelmes duett, mindig vannak ismétlődő dallamok, mindig van összkórus és finálédal, amit a meghajlásnál a közönséggel együtt lehet énekelni - háromszor.

Annak idején katartikus műfajnak találtam ezt az egészet. Közösségi élménynek. Ma meg úgy látom, hogy ilyen egyszerűen nincs. Nincsenek hősök, nem lehet arra egy történetet felhúzni, hogy valaki ennyire tuti csávó, rendes a feleségével, önfeláldozó, jó vezető, stb. Ráadásul ez a konkrét történet azt a hülye sztereotípiát erősítette megint, hogy a magyar nép történelme során áldozat, hogy mindig azért szívunk, mert kijátszanak és becsapnak minket, pedig mi mindent megteszünk az ügy érdekében. Szegény, szerencsétlen nép.
Ezt a sztereotípiát felettébb károsnak tartom, viszont az emberek meg imádnak ebben dagonyázni, ahogy Alföldi István a király-rendezése kapcsán ez remekül kiderült. Mert hogy az ugyebár mást sugallt, konkrétan azt, hogy töketlen nép vagyunk, és hát ez sokaknak baromira nem tetszett.

Szóval adott volt egy humortalan, reflektálatlan, önkritika nélküli, nemzeti-népi közhelyeket felvonultató, rossz dalszövegekkel és unalmas zenékkel felszerelt színpadi produkció, ami mintha csak azt a célt szolgálta volna, hogy színpadot adjon a főszereplő talpa alá. Aki maga a magyar őserő, a délceg hagyományőrző, a szittya férfiasság non plus ultrája.

Amikor a darab végén a közösség felállva tapsolta harmadszor vissza a finálét, elgondolkodtam. (Azon is egyébként, hogy négyezer forint a jegy, de láthatólag sokan többedszer látták.) Baj-e, hogy ilyesmiért rajonganak. Mondhatnánk, hogy legalább nem a tévé előtt ülnek, de nem vagyok biztos benne, hogy komoly minőségi és esztétikai különbség lenne mondjuk a Jóban-rosszban és eközött. Másrészt már megint a színház komoly felelősségét (meg a felelősségvállalás hiányát) látom abban, hogy egy picit sem tud árnyaltabb lenni az ízlésünk.

Napok

Minden nap, amikor hazajövök az iskolából, kényszert érzek, hogy azonnal igyak valamit. Úgyhogy inkább nem tartok itthon semmit.
Ha nincs itthon pia, a legjobb megoldás egy minimum fél órás etap a lépcsőzőgépen meg mondjuk Gossip vagy Kiscsillag. De ezt is meg lehet unni. Mármint az ilyesfajta stresszlevezetést. Úgyhogy ilyenkor veszek valamit.

Hamarabb jött meg az ősz, mint gondoltam. Azt hittem, még tudok egyet úszni majd. És napozni.
Eddig sikerrel szedtem a nyugibogyót agyban, de ma már nem bírtam.
Még mindig nem tudom, mit fogok tanítani és kinek. És mennyiért, de ez mellékes.
Az egyéb munkák is döcögnek.
Mivel egy ideje hajlamos vagyok azt hinni, hogy hosszú távon minden okkal történik, gondolom, ez is. Hogy befejezzem a dolgozatot. Mint ahogy ennek a sok orvosi vacaknak meg az az értelme, hogy eljussak azokra a szűrővizsgálatokra is, amikre tulajdonképpen már évek óta el kellett volna mennem.

Igazából nem itt akarok lenni, és nem ezt akarom csinálni.
Nem, nem, az új osztályommal nincs semmi baj.
De elfáradtam a hírolvasásban nap mint nap, a töketlenkedésben és a késlekedésben. Meg abban, hogy senki nem tud semmit. Meg abban, hogy senkit nem érdekel semmi.
Fesztiválokra akarok járni, írni akarok, olvasni akarok, és végül is tanítani is akarok, csak nem akarok ezt az egész kontextust.

fotó: Bill Jones