Álom.net - filmkritika inex.hu stílusban

Ó, baszki, engem aztán senki nem vádolhat előítéletekkel semmiféle hovatartozás, műveltségszint meg mittudoménmi okán! Mindenkinek megadom az esélyt, legyen az trash reality vagy Ingmar Bergman.
Hát mivel Steiner Kristóf meg még szimpatikus is, az ő forgatókönyvének, azaz az általa közreműködött filmek is adtam egy esélyt. Az Álom.netet most adta a tévé, könnyed téliszüneti szórakozásként.

Lehidaltam, azt kell mondjam.
Kristófról (lettlégyen, hogy a blogjába olykor belenézek) azt gondoltam, írástudó ember, no persze tudja a kaszás, hogy az eredeti forgatókönyvet mennyire vagy mennyire nem tette tönkre a filmes megvalósítás... Ennek a filmnek egyetlen esélye lett volna, ha komolyan veszi a saját trash -ségét, azaz önmaga (a műfaj, a dizájn, a stílus) paródiája akar lenni, no de hát ehhez sokkal de sokkal erősebb intellektusra (azaz távolságtartásra) lett volna szükség írásos és filmes oldalról is. Pedig látszik egyébként, hogy az alkotás próbálkozik, de csak vergődik a karamellizált cukor alatt, mint egy vaníliapudingban fuldokló mazsola, nem tudja átszakítani a kemény felszínt. Úgyhogy marad a vanilizált mazsolalét mindenféle savany és keser nélkül, ami pedig annyira nélkülözhetetlen összetevője bármiféle szubverzív/parodisztikus értelmezésnek.

A történet röviden: a szőkecica főhőscsajt kirúgják előző iskolájából, és az új (elit) iskolában mindenki szemében ő a lúzer. Egy iskolai csetepaté kapcsán őt és legfőbb riválisát arra kényszeríti a diri, hogy alapítsanak pompomlánycsapatot megmentve ezzel az iskola kosárcsapatának becsületét az eljövendő meccsen. Különben kirúgják őket, ugye.
Mintegy mellékszálként pedig nyomon követketjük a főhőscsaj intim blogolását (!), lelkivilágának feltárását az álom.net nevű blogoldalon, ahol őszőkesége sorsának alakulását egy ismeretlen jóakaró csetelő követi nyomon posztról posztra.

Tekintsünk el most attól, mennyire reális és átélhető egy bögyös szőkepipi feltöltött ajkakkal egy ún. elitgimiben. Attól is, hogy adott kontextben a pompomlánycsapat mennyire valószerű. Hagyatkozzunk csak ennek a műfajnak a rémegyszerű sémáira és az azzal kapcsolatos észrevételekre.

Tudjuk ugye Kristófról, hogy a magyar popkultúra közönsége számára ő fordította le Paris Hilton egyetlen, immár magyar nyelven is hozzáférhető életrajzát. A pop és trashkultúrához való vonzódása is közismert.
Nade! Mindez nem menti fel őt, mint általam hitt írástudót az alól, hogy egy épkézláb, dramaturgiailag még egyszerűbb elmék számára is jól következő forgatókönyvet összeeszkábáljon.

Az ilyesfajta filmek, tudjuk, a jó és rossz örök harcának közhelyén alapulnak, és a film végén mindig kiderül, hogy a rossz nem rossz, csak épp rossz passzban lévő jó. Így aztán jó és rossz végül összebarátkoznak megteremtve ezzel a rózsaszín világ örökkévaló harmóniáját ezen a földön.
Namármost adott a buta, szőke, jószívű (aka főhőscsaj), aki később döbben rá élete nagy tévedéseire, valamint az okos, ronda, barna, intrikus (aka vetélytárs) sztereotípiája. A baj csak az, hogy az "okos, ronda, barna" és sleppje láthatóan sokkal jobb csajok, mint a szabálytalan fogsorú szőke cicababa, szóval a kontraszt nem világos és az egész nem stimmel. Ugyanúgy, ahogy a macsó bunkó (aki természetesen a főhőscsaj pasija) és a szerény kedves szomszédfiú között sincs meg a megkülönböztetés világos alapja. Pedig ez hogynemondjam bézik lenne minden valamirevaló bulvárkomédiában.

A filmben az eseményeken és a fordulópontokon (?) olyan gyorsan túlvagyunk, hogy észre sem vesszük. Átsiklunk a nagy rádöbbenéseken, a megbocsátáson, az egymásrataláláson is. (Pedig milyen édi, a főhőscsaj a végső, szomszédfiúval váltott szerelmes csókot hirtelen félbeszakítja, hogy iPodját előrántva törölje az álom.net regisztrációját és a blogját - ami ugye eleddig megvalósulatlan álmait szimbolizálta...) Fogalmunk sincs, hogy hogyan, de egyszerre csak azt kellene látni, hogy a gonosz intrikus barna banya megszerette a szőke főhőscsajt, és az egész sulit rábeszéli, hogy jó lesz ez így Regivel... és befogadják, micsoda bódogság.

Á, szóval gyerekek, én jól bírom a szemetet, a szakdolgozatomat is a Lóvátett lovagokból írtam, de ez azért még nekem is sok volt.
Kurva nagy ziccert hagytak ki a Kristófék, az a nagy büdös igazság. Ha legalább jelét láttam volna annak, hogy ez a film önironikus (értsd: annyira szar, hogy az már jó, mint mondjuk az elődként nem letagadott Doktor Szöszi vagy nagy kedvencem, a műfajteremtő Romy és Michelle), akkor azt mondom, kajak. De a film feléig reménykedtem, illetve saját kritikus jóindulatomat próbáltam hozzátenni az egészhez, mígnem egy ponton feladtam, és hoztam a hűtőből még egy sört...

De basszus, még a dialógusokat se sikerült viccesre megírni, mert olyan nyelvet használnak, amit a mai, önreflexióra abszolúte képtelen tinik nehogy valósághűnek nem, de egyenesen ostobának tartanának. Tudom, köztük élek! Pedig ők aztán Kafkán meg Thomas Mannon kívül kevés dolgot tartanak ostobának. Szóval attól, kedves Kristóf, hogy alkalmazzuk a "zsír", "király", "ciki" és "geci" szavakat, attól még nem leszünk aptudétek. (Egyébként ha máshonnan nézem, az egész megnyugtat, lehet, hogy Kristóf mégsem egy trash-ikon, és lehet, hogy nehezére esik trendi dialógusokat alkotni?!)

A filmben a nagy, enigmatikusnak szánt truváj egyébként az, hogy vaze, nem tudjuk meg a végén, hogy ki volt a főhőcsajjal titokban csetelő jóakaró! Micsoda romantikus titokzatosság!

Még beszélhetnék arról hosszú tömött sorokban, hogy az amatőr ifiszereplők úgy mondják a szöveget, mintha betanulták volna az iskolai betlehemeshez, úgy gesztikulálnak, ahogy azt hiszik, hogy a plázacicák teszik ezt. (Pedig hát a jó alakítás lényege az elvonatkoztatás lenne, ami jelen esetben teljes képtelenség, a játékosok maguk sem különböznek az eljátszott figurától, így a hatás olyan, mintha én mesterségesen megpróbálnám előállítani saját magamat - kész csőd és hamisság.)
A fordulópontok kiemelése karakterben, történetben, dramaturgiában és rendezésben pedig azt eredményezi, hogy nem találjuk a film elejét, közepét és végét (pedig még az alig elégséges diák is tudja, hogy bevezetés - tárgyalás - befejezés), azaz még a szórakozásunk is odavan.
Kristóf, baszki, csalódott vagyok, bár tudom, az egésznek az én naiv toleranciám és a szeméthez való vonzódásom az oka!! Tanulj még egy kicsit Woodytól, Tarantinótól, Jarrytól vagy a Jóbarátok alkotóitól, akitől csak akarsz, aztán a tanultakat transzformáld újra rózsaszínbe vagy babakékbe mielőtt újra előállsz valamivel. Kapsz még egy utolsó esélyt.

Olvasok

Valahányszor hosszabb időt tölthetek itthon, napról napra és egyre jólesőbben érzem, hogy visszatalálok önmagamhoz. Szöszmötölök. Teszek-veszek. Olvasok. Újraolvasok. Utánaolvasok. Gondolkodom a szöszmötölésen, a tevés-vevésen, az olvasáson, az újraolvasáson és az utánaolvasáson... És most persze, nekem eshetnek az individualisták azzal, hogy az embert minden nap önmaga megtalálásának, megtaláltságának állapotában kellene hogy létezzen -- nem erről beszélek, és az egy hosszabb történet lenne. Részemről tudomásul vettem, hogy az élet jelen szakaszában átmenetileg háttérbe szorulnak bizonyos dolgok, amik korábban előtérben voltak.

Valahányszor költöztem (éveim számához képest elég sokszor), a könyvek átmentésének mindig nagyon nagy figyelmet szenteltem. Mégis rengeteg de rengeteg számomra fontos, "előző életemet" jelképező könyvet hagytam hátra. Talán még visszaszerezhetők, talán már nem. Talán előről kell kezdeni a gyűjtést. Ami kapásból eszembejutva nagyon hiányzik, az Thackeray-től a Sznobok könyve és Beckett Molloy-ja.  Az elsőt azt hiszem, az öcsém sikkasztotta el; egy időben a nyomomban járt és elhordta a könyveimet, amik aztán a kollégium padlásán vagy ki tudja hol végezték. A másikat egy barátnőmnek adtam kölcsön, aki nem arról volt híres, hogy bármit is visszaszolgáltatott volna.

Mindig mesélem (és sosem hiszi el senki), hogy mostanság egyáltalán nem szoktam olvasni. A legtöbbet középiskolás, aztán egyetemista koromban olvastam. Manapság a legtöbb időmet a középiskolai kötelező olvasmányok újraolvasása tölti ki - ezek, zömében, valljuk be, elég unalmasak már. Tehetném persze, hogy, akárcsak a bölcsészek és magyartanárok többsége teszi, emlékezetből vagy a szöveg újraolvasása nélkül, évtizedekre visszafelé tapogatózva beszélek valamiről - de ilyenkor mindig azt érzem, hogy unalmas vagyok. Hogy a megközelítés az, ami tizenöt évvel ezelőtt volt. És hogy ha nem olvastam volna újra most Kafkát, akkor sosem jut eszembe a Gogol-intertext vagy Alfred Jarry; hiszen annak idején erre senki nem hívta fel a figyelmemet.
        Az általános szürke unalom mellett tehát néha-néha persze felfedezek egy-két gyöngyszemet - hiszen öregszem, változom, változik velem az olvasásom is. A mikszáthi irónia zsenialitását például nemrég fedeztem csak fel. Azt, hogy sikerült-e átadni, nem pontosan tudom.

Most úgy vagyok, hogy legszívesebben legalább tizenöt könyvet olvasnék egyszerre. Legszívesebben egész nap ezt csinálnám és semmi mást - gyerekkoromban sokszor elképzeltem, hogy az ágy, amin ülök egyszer csak tutajjá változik, és én, rajta egy takaróval, párnával, a könyvekkel kihajózom vele a nagy vízre és ott élek tovább... a különbség csak az, hogy most franciaággyal hajóznék, és egy-két dologgal több mindent vinnék magammal.

Kertészt olvasok éppen. Nagy a gondom Kertésszel, legalább akkora, mint amekkora neki a világgal. Többé-kevésbé a világgal való gondjaink is hasonlóak egyébként.
        Kertész nem mellesleg 2002 után tananyag lett. 2002 után lett tananyag. Ez nem mintha baj lenne, én is akkor szereztem róla tudomást, nem korábban - mint ahogy a magyar irodalomnak nyilván csak egy kis szeletét birtokolom eleddig.
        Sokat gondolkodom ezen a Kertészen mostanában. Annyit már elintéztem, hogy (egyébként  nem kis felháborodásra) kiszedtem az érettségi tételeim közül. Sőt, a Sorstalanságot is leszedtem a kötelező olvasmányaim listájáról. Miért is; azért, mert nem tartom megértésre alkalmasnak abban a korosztályban, ahol okítok; ilyen körülmények között csak arra jó, hogy egy tizenévessel egy életre megutáltassa az olvasás bármilyen formáját.
        Emlékszem, én egyetemista koromban olvastam, és bár jóval több tudásháttérrel és tapasztalattal rendelkeztem, mint középiskolás koromban, mégsem tudtam a regényt mire vélni. Mit kezdenének vele hát az én (csak részben) önhibájukból olvasatlan, tudatlan, gondolattalan, nem ritkán szélsőséges és demagóg eszmékkel megbolondított, iskola és otthon által intoleranciára nevelt diákjaim.
        Ezért úgy döntöttem, mindenképpen beszélek majd Kertészről, a Sorstalanságról, a holokausztról is a maga helyén - ami, hiába is voltunk Auschwitzban az ősszel, továbbra is egy távoli homályos folt maradt. Beszélek majd a saját megközelítésemről, a kétségeimről, az értetlenségemről és a vitákról, amik körülveszik ezt az embert jelenleg, az embert, aki nem a miénk, hanem a világé - és/mert nem is akar a miénk lenni.

A Valaki mást olvasom és őszintén szólva zavarba ejtenek a sorok. Nem azért, mert illetlennek és nem valónak tartom őket, hanem éppen ellenkezőleg. Saját magam számára zavarbaejtően egyetértek.

Ahogy nézem, ahogy megélem ennek az országnak az ijesztő leépülését, öngyilkos paranoiába fordulását. Ahogy naponta elidegenítenek tőle a gyűlölködés országos bajnokai s a saját emlékeim. Ahogy növekszik az iránta táplált közönyöm. Ahogy megpróbálok elszakadni tőle. A nyelv - igen, az egyetlen, ami köt. Milyen különös. Ez az idegen nyelv, ez az anyanyelvem. Anyanyelvem, amelyen megértem gyilkosaimat (p. 37).

Nem tudom még, hogyan fogom a sok tömegbesimuló átlagfiatalnak elmagyarázni, hogy ezek a mondatok nem hazaellenesek, hanem a világgal való elégedetlenséget fejezik ki egy náluk sokkal többet látott és megélt ember tollából. Egy több szempontból való látásmódot. És hogy a világban egyáltalán nincs rendben minden, és még csak nem is az a legnagyobb probléma, hogy mondjuk egyesek sokkal többet keresnek másoknál. Mindennek a kimondása pedig szükségszerű, mégha ebben a megdöbbentően személyes és nyers formában is történik.

Ha az elrontott személyes életeket és az elhibázott történelmet nem a saját maguk által elrontott életnek és a saját hibáikból elpuskázott történelemnek akarják látni, hanem rosszindulatú, idegen erők okozta szerencsétlenségnek, netalán nemzeti átoknak, sorsnak, sőt végzetnek: nos akkor elmondható, hogy szükségük van az antiszemitizmusra.
        Az apakomplexusban szenvedő, szadomazochisztikus perverzióba süppedt kelet-európai kisnemzeti lélek, úgy tűnik, nem tud meglenni a nagy elnyomó nélkül, akire történelmi balszerencséjét háríthatja, és a kisebbségi bűnbak nélkül, akin a mindennapi kudarc során felhalmozódott gyűlölet- és ressentiment-fölöslegét kiélheti. Antiszemitizmus nélkül miféle identitása is lenne annak, aki szakadatlanul a maga specifikusan magyar identitásával van elfoglalva? Ugyan, mi a magyar specifikum? Így, kiélezve, többnyire csak negatív állításokban verifikálódik, melyek közt a legegyszerűbb - ha nem köntörfalaznak - így hangzik: magyar az, ami nem zsidó. Igen ám, de mi a zsidó? Nos, ez csak világos: ami nem magyar (p. 86).

Egyelőre fogalmam sincs, hogy fogom érzékeltetni, hogy a haza szeretete nem egyenlő a haza agyatlan felmagasztalásával és háromszínű lobogós pólók agyonmosásával. Fogalmam sincs, hogy fogok megértetni egy szöveget, egy írót, vagy hogy egyáltalán, hogy fogom tudni az írást, a nyelvet leválasztani a szerző személye körüli csetepatékról. Egy embertől, akiről hallottak ezt-azt, és a vélemények többsége értetlen, rosszalló vagy elítélő.
        A legtöbb, amit tenni tudok, valószínűleg az, hogy elmondom, én mit gondolok. Hazáról, előítéletről, irodalomról, Kertészről meg egyáltalán, az életünkről. Nehéz lesz, mert sok minden ellenem dolgozik, kezdve az irodalom, az olvasás és Kertész "kötelezőségétől" a konformista világképen át a patetikus Koltai-filmig, a szégyellt vagy büszkén vállalt történelmünkig és a nemrég olvasott (általam egyébként sokra tartott) Radnóti Sándor-írásig minden. Egy biztos, Kertész, a múlt és a Sorstalanság helyett magunkról és a jelenünkről kell majd beszélgetnünk.

Sultanustól olvastam egyszer egy hasonló gondolatmenetet Radnóti kapcsán, nagyon tanulságos volt. Úgyhogy aki most azt hinné, ez a poszt Kertészről szól, az nagyon téved. Arról szól, hogy mi a fenét mondhatunk, miről beszélgessünk egy írás kapcsán vagy anélkül, egyáltalán, magunkról, bármiről úgy, hogy az számítson, és ne csak önmagunk körüli pörgés, üres frázisok puffogtatása és egymás joviális lelki hátbaveregetése legyen. Mert ezekkel aztán nem megyünk semmire.

Karácsony No. 2

A nagy számok törvénye alapján legközelebb akkor megint egy nagyon vidám, nagyon jókedélyű karácsonynak kell következnie - mert egy ideális világban ez a menetrend: legjobb - jó - közepes - rossz - nagyon rossz.
Persze Pangloss megszívja a Candide végén, a világ nem a lehető világok legjobbika, kertje meg öreg törökje pedig különben sem mindenkinek van. Az is nyilvánvaló, hogy bármelyik logikát is követjük [1) a karácsony különleges alkalom az évben 2) a karácsony pont olyan nap, mint az összes többi], karácsonykor (is, ahogy az év minden napján és minden percében) vágyunk az örömre. Az pedig talán a gyerekrész bennünk, hogy ezekben a napokban a legtöbb ember még inkább úgy érzi, joga van örülni, mégpedig úgy, hogy az örömöt ne a jeges föld alól kelljen kikapargatni, hanem vastag vagy vékony sugárban, de azért akadálytalanul ömöljön.
Én, aki a gyerekkoromat az iskolatáska aljában felejtettem, mint a megpenészedett tízórait, én is így vagyok ezzel, ragaszkodom az örömeimhez. De ugyanúgy álszentségnek érzem a boldogság agyatlan hajszolását, ahogy a másokért való önfeláldozást is. A karácsony nem mondjuk a gyerekeké, nem a hívőké, nem a családoké, hanem mindannyiunké. Meg kell hogy éljük, ahogy minden más napot is, magunkban/egyedül, kettesben, négyesben, ötösben, és tömegével is. Illetve dehogy kell, de adassék meg a lehetőség mindezekre. Legyünk fontosak magunknak.
Kiskoromban úgy idomítottak, karácsonykor tabu dolog szomorúnak lenni, a problémákra gondolni, rossz dolgokról beszélgetni vagy megoldásokat keresni az életünkre. Másrészt a karácsonyi Shrekben azt mondja a Szamár, nem is igazi a karácsony, ha nem sír valaki.
Én öreg vagyok már ahhoz, hogy adjak a tabukra. És különben is, minden napra megkövetelem magamnak a gondolataimhoz, az örömeimhez, a bánataimhoz és az elégedetlenségemhez való szuverén jogot is. Különben, ha én nem pofázok-gondolkodom, hogy megy előbbre az a világszövevény, amit én írok, magamnak...


Utógondolatok:

Tetszik, nem tetszik, a végzet, a sors, a balszerencse vagy mindegy minek nevezzük, olykor mindenkinek beleszarik az életébe, de jó nagy adagot, és nem mondja meg előre, hogy az évnek melyik időszakában, napján, órájában teszi azt. Ez tulajdonképpen egy SZÉP és IZGALMAS fejlemény életünk egészét tekintve. :)
Az elkövetkezők tán legszebb pillanatai azok lesznek, amikor hajnalban egy (aggódó kéz által) kipreparált térképpel a kis piros autóban egyedül a nyakam közé veszem az országot. De lehet, hogy nem, nem tudom. Nem, nem az odaérkezés pillanatáról beszélek, hanem az útról.

Nehéz családi beszélgetésekre pedig javasolom, ne vegyetek fel olyan ruhát, ami nem kényelmes. Soha ne vegyetek fel olyan ruhát.
Más. Kertészt olvasom, a Valaki más címűt. Zseniális.
"Írónak mégiscsak attól kell leginkább tartania, hogy, a mondanivalója fogytán, egyszerre csak szellemes lesz."
Megnyugodhatunk.

Szürreália

Az eheti szürreália csúcspontja nyilvánvalóan az volt, hogy Sz. G. fiatalkorú ottfelejtette a neki gondosan kiagyalt karácsonyi ajándékot az iskolapadon, mert társaival a "Kocka" becenévre hallgató kocsmába sietett, miután az osztálykarácsonyon egy kisebb társaság kezéből a hátsó padban kivettem a jeges teának álcázott Jagert.

Ezen a ponton rájöttem, hogy az általam előfeltételezett iskolai karácsonyok (mit iskolai karácsonyok, az általam néha még mindig a lehetséges világok legjobbikának tételezett körülményhalmaz) hagyományos értelmezését örökre elvitte az ördög. Elővettem hát minden humorérzékemet, Pangloss mesteres naivitásomat a batyu mélyére temettem, és a kellő konzekvenciák levonása mellett a tizenévesek karácsonyi töményitalozását megpróbáltam a lehető legkevésbé tragikusan szemlélni. Bevallom, nem ment könnyen, de, miközben azzal szórakoztattam saját magamat, hogy a csípős megjegyzéseimet noteszbe jegyzeteltem és a delikvens januárban esedékes válogatott kínzási formáit képzeltem el, betettem az új Tarantino-filmet.

Az utóbbi időben sok nyafogást olvastam azzal kapcsolatban, hogy Tarantino mennyire agresszív, brutális, a filmek erőszakos jelenetei értelmetlenek, fröcsög a vér meg a genny - mindez milyen undorító.
A Becstelen brigantyk sem mentes ettől persze. A történet egy kitalált második világháborús mellékszál, jelesül az, hogy Aldo Rein hadnagy zsidó származású amerikai katonákat verbuvál, akik Franciaországba utaznak nácikat gyilkolni. A lebozótharcolt németeket megskalpolják. A másik cselekményszál pedig egy lemészárolást megúszó zsidó lány története, akibe beleszeret egy ifjú náci háborús hős, és mivel a lány időközben mozit örökölt, elhatározza, hogy az oda filmpremierre érkező harmadik birodalmi vezetőségre (Hitler included) rágyújtja a mozit.

A lényeg a filmben, bármily meglepő, nem az erőszak vagy a vér. A feszültség a párbeszédekben van, ugyanis Tarantino zseniális forgatókönyvíró. A jelenet, amikor a zsidókat bújtató francia pásztor és a nácivadász tiszt közötti párbeszéd zajlik (miközben a zsidó család a padlódeszkák alatt bújkál és az angol párbeszédből semmit sem ért) vagy a zsidó lányt elszalasztó német tiszt és a lány pár évvel későbbi dialógusa -- miközben mindenki azon izgul, hogy a pasi felismeri-e az azóta lényegesen megváltozott áldozatát -- igazi színházi jelenlétek.

Egyáltalán nem látom problematikusnak a történelem átírását - jelesül hogy Hitler és a fél német vezérkar életét veszti, miközben egy zsidó lány rágyújtja a franciaországi mozit egy német propagandamozi vetítése közben - jobban mondva azt, hogy a film teljes mértékben fütyül a náci-filmek tradícióira. Nem érdekel, hogy bagatellizál egy filmes tabutémát. Az sem zavar, hogy ismét előkerülnek a Kill Billből jól ismert kung-fu filmes, westernes közhelyek vagy az animációs-photoshoppos megoldások, feliratok (hogy be tudjuk azonosítani, hogy melyik náci egyenruhás kicsoda), az elidegenítés, a narrátor alkalmazása, stb.
Örömmel fedeztem fel annak a híres Chaplin-jelenetnek az intertextjét, amikor A diktátorban a Hitler-klón Hynkel halandzsanémetül szónokol, és az ember nem tudja, röhögjön-e vagy sírjon. (Ezzel a jelenettel szoktam tanítani a retorikát és a metadrámát is. Chaplin univerzális, Tarantino meg sokat tanult tőle, nem is hinném, hogy nagyon tagadná.) A Becstelen brigantykban sem feliratozzák az eszelős németet, mégis persze lehet érteni, miről szól a telefonba fröcsögés, amikor a brigantik elkezdik irtani Frankföldön az embereit.

És hát a Blöff óta mondom, de senki nem hiszi el nekem, hogy Brad Pitt remek jellemszínész.
És a narrátor Samuel L. Jackson. Meghajlás. Köszönjük!

Tömegközlekedés

Van ugyebár az őrült Tereskovának a Tömegközlekedés című száma, ami körülbelül olyan (mint minden Tereskova), mint ha Galla Miklóst hallgatnánk nőimitátorként.

Az a helyzet, hogy Tereskovának igaza van.

Helyzetünkhöz való viszonyulásunkat remekül mutatja a tömegközlekedési kultúránk. Inkább  belefulladunk egymás szájszagába, semminthogy ablakot nyitnánk a világra. Stabilan tartja magát az a jó magyar szállóige, miszerint "büdösben kevésbé valószínű, hogy megdöglik az ember, mint a hidegben". Dekkolunk az akolmelegben, még a kabátunk zipzárját sem húzzuk le, gyerek, idős, fiatal meghitten ájuldozik az émelyítő bűzben és tespedtségben.

Ha netán bárki ablakot nyit ránk, máris visítozni kezdünk, hogy huzatot kap a szemünk, a fülünk, fejünk; meg hogy "nem az utcának fűtünk, azistenáldjonmeg!". Körbebugyoláljuk magunkat nagy büdös rongyokkal, a nagy büdös életünkkel, a fűtés elveszi a levegőt, bepárásítja a szemüveget, elbódítja az agyat és elálmosítja a szemet. És ami a legfontosabb, ha már régóta bennevagyunk, nem is érezzük büdösnek. Gyöngyözhet a homlokunkon a veríték, akkor sem.

Akinek nem tetszik, távozhat huzatosabb vidékre, mi vagyunk úgyis többen.

A buszvezetők pedig, mint valami villámjogarú istenségek, csak szítják alattunk a poklot buszülést. Alánkgyújtanak, mi pedig megnyugodva, kábulatban csak forrongunk, forrongunk a saját bűzös-savanyú levünkben.

"Szájszag, izzadtságszag, seggszag, hónaljszag - eltipornak. Tömegközlekedés."

És még valami. A sok marha azt hiszi, hogy az autó alternatíva. Pedig dehogy. Ott is száraz, motorolaj- vagy műbőrszagú fűtés van.

egorinya

Jelenleg a munkámban azt az egy dolgot szeretem, hogy rég nem olvasott szerzőkkel újra találkozhatok. Néha úgy érzem magam, mint gimnazista koromban, amikor ellenálhatatlan vágyat éreztem, hogy még a leglapszélebb lapszélre felírt harmadlagos ajánlott olvasmányt is magamévá tegyem.

De ennyi. Másrészt nagyon fáradt vagyok. Borzalmasan elfáradtam, nem is a napi robottól, hanem a kilátástalannak érzett helyzetektől és a felelősség súlyától. Türelmetlenül várom, hogy rövidtávú és gyors sikereim legyenek. Elepedek egy csillogó és érdeklődő tekintetért, egy értelemszikráért, azért az érzésért, hogy "na, ez megérte". És közben éppen emberfeletti erővel küzdök a nihil és a kiábrándultság ellen. Próbálom eltitkolni a csalódottságomat, az elégedetlenségemet és a szomorúságomat. Próbálok nem arra gondolni, hogy ettől a hónaptól már az étkezési utalványunk sincs, ami eddig minden hónap végén - valljuk be - mondjuk egy négytagú családot gyakorlatilag kihúzott a szarból. Órára bemenve igyekszem lehámlasztani az arcomról a keserűséget, amit az okoz, hogy egy percel azelőtt szembesültem a következő havi fizetési kimutatásommal.

Azt kell mondjam (pedig én tökös csaj vagyok, átéltem már egysmást), iszonyatosan nehéz. Úgy látszik, ez még várt rám, ez a létbizonytalanság-érzés, ami minden hónap elején elkap már. Aki tudja rólam, mennyire tervezős, racionális, előrelátó és jólszervezett vagyok, az megérti, hogy elfogadnom a bizonytalan helyzeteket borzasztó nehéz. Ilyenkor az iróniám is rendszerint cserbenhagy - bár ezt igyekszem titkolni. Nem azért van ez, mert tragikusnak élem meg a létem, egyszerűen ilyen vagyok. A vonathoz is mindig 20 perccel indulás előtt kimegyek. Biztos ami biztos. Tervezgetek, félreteszek, szervezek - és most nem megy. Majd belehalok, hogy ezt könnyedén vegyem és hogy alkalmazkodjak ehhez az érzéshez. De be kell látnom, hogy képtelenség. De hálisten, azért többnyire tudok úgy tenni, mintha mégis menne.

Az utóbbi hetekben azonban foszladozik az önfegyelem maszkja. A végzős diákjaim döbbenten figyelik, hogy már a házi feladat hiánya miatti megrovásokat sem írom be, csak megrándítom a vállam. Nem nekem kell a kidolgozott tétel, én már leérettségiztem - mondom. Félév közeledtével a bukásra állók is elbizonytalanodnak, mert a hatodik "életmentő" felelet alkalmával szerzett ismételt egyest megint csak nem írom be. Nem az én bizonyítványom, és nem az én anyámnak megy a levél egy távoli faluba, hogy meg fogok bukni négy tárgyból - miután kollégiumba költöztem. Aztán az egyik osztályban halkan megkérdezem, szerintük hogy vehetném rá őket, hogy a nyelvtanuláshoz oly elengedhetetlen idegen szavakat esetleg megtanulják. Azt felelik, ne is strapáljam magam, úgysem fogják. Rendben. Mondom halkan. A témazáró csak szavakból áll majd akkor. Hiszen az a legfontosabb, anélkül beszélni nehéz... Megkérdezik erre, most hadban állunk, mert nem tanulnak szavakat? Nem - mondom én, csak megpróbálok tudást csiholni bennük, ami elég nehéz, hiszen egyik oldalról a tudást, másik oldalról a tanulói létszám tartását követelik tőlem; hiszen ha a tanulói létszám csökken, állashelyeket veszít az iskola. Ergo - magyarázom - az Önök megbuktatásával, a főnökeim szerint közvetlenül felelős vagyok abban, ha az anyagi keretünk csökken, és hogy iskolában egyesek elveszítik a munkájukat. Plusz, mondom, rám rossz fényt vet, ha a csoportjaimban rosszak a tanulmányi átlagok. Bár én nem érzem így, ezt mondják. Ezt hívják demagógiának és felelősségtoszogatásnak - magyarázom e fontos fogalmakat a tizenéveseknek.
"Fejétől bűzlik a láb" - mondta Hofi és egy kolléga, akin ma épp számonkértek egy feladatot, amiért előzőleg nem is szóltak neki.

Aztán Thomas Mannt olvasunk. A Mario és a varázsló kapcsán próbálom elmagyarázni, érzékeltetni a dolgok, a tettek viszonylagosságát, a több szempontú megítélés szükségességét. Örülök, hogy most vesszük ezt a szöveget, mondom, hiszen az emberölés, mint tett megítélése sajnos nagyon aktuális a városunkban. Értelmes, érdeklődő osztály, 18 évesek - mégis sületlen és faragatlan, rosszindulatú megjegyzéseket kapok. Kedvelnek és tisztelnek pedig. Mit tehetnek azzal, akit se nem kedvelnek, se nem tisztelnek.
Hiába próbálok rávezetni és rávilágítani, valahogy sehogysem rajzolódik ki a zsarnokság, a megaláztatás, a kegyetlenség démona, csakis és kizárólag a pisztolydörrenés tényét sikerült ronggyá ragozni. Egy-két fiatalban mozdulnak aztán gondolatok, de nehezen, hisz a szöveget nem ismerik. Nem olvasták el ugyanis, hiába volt ez az egyetlen feladat.

Aztán a következő órán elszakad a cérna. Elveszítem minden politikai korrektségem. Emelt és határozott hangon, keserűen összevont szemöldökkel szólítok fel egy lányt arra, hogy vegye már vissza a hangnemet, és döbbenjen már rá, hogy milyen iszonyatos csőlátása van. Háttértörténet: egy osztálytárs, a pénzfelelős tavaly saját céljaira használta az osztálypénzt, majd kölcsönökből visszatette ugyan, de a dolog kibukott. A lány bepánikolt, mindenkinek össze-vissza hazudott, szemtől-szembe meghazdtolta a neki kölcsönadó osztálytársakat is. "Pechjére" - mondhatjuk - pont roma származású. Az ifjúság kegyetlenkedése nem kímélte, a helyzetre rosszul (elzárkózással, hallgatással és fölényességgel) reagált, és két nap leforgása alatt kiíratkozott az osztályból. A nagyhangú lány a barátnője volt, sokat adott neki kölcsön, hogy törlessze a hiányt.

Diplomáciai korrektségemet teljesen félredobva elmondom nekik, hogy ha én lennék az osztályfőnök, ez a lány még mindig idejárna, mert nem hagytam volna, hogy más iskolába menjen. Az osztály tiltakozik. A nagyhangú lány - aki csinos, gazdag és fehér - legfőképp. Szokásaimtól idegen módon az osztály előtt mondom a képébe, hogy túl agresszívan és túl támadóan kommunikál, és még akkor is veszekszik, amikor vitatkozni kellene. Hivatkozik az indulataira - hát pont erről van szó, nagyon nehéz Önnel beszélgetni, lám, még nekem sem sikerül, pedig nem is a félreértésünket és a barátságunkat akarjuk tisztázni, mondom én.
Elmondom, hogy ők még fiatalok, alig 15 évesek, higgyék hát el nekem, hogy a bűntudat nagyon sokféle alakot ölthet az ember viselkedésében. És hogy mindenki hibázik, nem is egyszer, de az, hogy ki mekkora baromságot csinál, semmilyen de semmilyen kapcsolatban nincs azzal, hogy az illető zsidó, cigány, zöldszemű vagy netán buzi. Így mondom, hogy buzi. Recsegnek a falak. Többen cinikusan röhögnek, én pedig érzem, hogy tovább foszlik rólam a diplomácia és emelkedik a hangom. Elmondom azt is, hogy én nagyon jól tudom, hogy ebben az osztályban nemcsak a "sikkasztó lány" simlis, hogy több mindenkinek vannak súlyos takargatnivalói. És hogy isten mentsen meg itt mindenkit attól, hogy a tettei egyszer a kinézete, a bőrszíne, a hajszíne vagy a vallása alapján kapjanak magyarázatot.
Nem mentegetek senkit, mondom, a hiba az hiba, és mindig vállalandó. Az iskolából való kiíratkozás pedig menekülés volt. El kell azt is magyaráznom, hogy a menekülés oka a bűntudat, ami, még egyszer hangsúlyozom, akkor is jelen lehet, ha nem látszik. Ugyanúgy, ahogy a bánat, az elesettség, a szükség vagy adott esetben a boldogság.

Végül azt mondom, egyet kérek tőlük (hiszen még olyan fiatalok), ne zárják el a gondolkodásukat, hiába is hallanak bármit a barátoktól, a családjuktól vagy abból a rohadék tévéből. Próbáljanak mindig több szemmel látni, több fejjel gondolkodni, több oldalról nézni. Senki sem makulátlan. Senki. A világ pedig amúgy is kíméletlen, a fiatalok pedig egymással méginkább azok; észre sem veszik, hogy milyen megalázó hangnemben és stílusban beszélnek egymással néha. Nem irigylem Önöket, mondom.

Ha nem lennék túl fáradt, úgy érezhetném, hogy tettem valamit egy lány becsületéért. Egy csinos, néha kedves, de legtöbbször pökhendi és butuska roma lányéért, aki többször átvert engem is, és akit tavaly megbuktattam irodalomból; és aki a ma történtekről sose fog tudomást szerezni. Meg azért, hogy néhány fiatal ember szeme rányíljon kicsit erre a tyúkszaros világra.

Rohadtul fáradt vagyok. És most éppen szomorú is. Legjobb lenne holnap bemenni és felmondani, mert ez lenne a helyes döntés.

Otthon

Nem nagyon tudom szavakba foglalni azt az érzést, amikor átérek a Dunán Bajánál azon a nagyon ronda hídon. Kisimul a táj, elnyúlik a horizont, mintha kisimulnának az ország ráncai. Egyenletesen oszlik szét a sötétség és a világosság. Valami csendféle, valami békeféle ez.

A kávézóban, ahol megálltam, beszédbe elegyedett velem a pincérlány, még mosolygott is - ilyet sem mostanában láttam errefelé. Jólesett túlmisztifikálni ezt a jelentéktelen epizódot is.

Hajlamosak azt gondolni rólam a külső szemlélők, hogy nincsenek barátaim. Vannak. Csak egy kicsit messze.


Amikor megérkezem, akármilyen sok idő telik is el a legutóbbi ottlétem óta, mindig azonnal felismerem a változásokat. Aki ismer, tudja, hogy ez nagy dolog, mert sosem figyelek a környezetem részleteire elég alaposan.

Szóval a barátok... amikor találkozunk, az első kérdés nem is az, hogy hogy sikerült a vizsga, hanem az örvendezés - mert valahogy mindenkinek annyira természetes, hogy levezetek 200 km-t egy egyestét együttlétért. Nekem is. Ki kell néha szabadulni.


A várost feldíszítették adventra. Áll a mindenki karácsonyfája is, és szinte minden köztéren kirakodóvásár, kézművesek, árusok, forraltbor, sült gesztenye, rozmaringos libacomb. Drága, persze, nem vitás. De nem ez a lényeg, úgysem veszünk semmit. A hangulat. A Dóm téren hatalmas adventi koszorú, betlehemes, nagy tűz, ami körül melegednek a hajléktalanok is. A dóm két tornya között kivilágított betlehemi csillag.



 Túlicitromozott forralt bort ittunk, és a téren dzsessz szólt. Bementünk a jurtasátorba, és ücsörögtünk kicsit a szalmabálákon. Maszkura és a tücsökraj. Atlétatrikós, felgyűrt szárú farmeros tangóharmonikás figura a kezében sörrel, aki arról énekel, hogy egy szál kolbásszal, egy szelet kenyérrel meg egy aranyos csajjal, mégha albiból albiba is vándorol az ember, egész jó itt Magyarországon. (Később, ahogy utánaolvasok

Maszkurának, megtudom, hogy nem áll távol tőle a jobbkarlengetés, hát jó, ideológiai dalait - régebbi hip-hop számok - nem hallgatom, csak azokat, amik a kis magyar halmazállapotról szólnak.) Sorsunkban közös nevezőre ismerve átélek egy kisebb katarzist is, ami az utóbbi időszakot figyelembe véve nagyon is jelentős és említésre méltó élmény. Itt, 2009. december 4-én este 8 óra tájban egy jurtasátorban ülök a szalmán, az emberek melegre lehelték a teret, Maszkura baszkurál minket a tangóharmonikájával, a sorokban ülök között régi ismerős arcokra bukkanok, és arra gondolok, minden rendben. Jó itt Magyarországon. Ezen kicsit meg is hatódom. Magamon. Magunkon. Hogy a reménytelenség közepette is keressük és megtaláljuk az örömet.

Később egy lakásban pszeudo-intellektuális vitába bonyolódunk a felsőoktatás helyzetéről, és a feszültséget egyetemi pletykák felelevenítésével oldjuk. Megbeszéljük egymás tudományos és kevésbé tudományos dilemmáit. Végre nem kell annyit magyarázkodnom. Sokat beszélek, sokat nevetek. Kapok egy olyan ajándékot, amit csakis a régi barátaim képesek kitalálni nekem.


Abban a pillanatban minden tökéletes, csak egyvalami hiányzik - és ezt most nem is a nagy entellektüell elégedetlenség mondatja velem.

A tudásnak oltárán

Általános iskola második osztályban a Fülöp - Szilágyiné-féle Nyelvtan és helyesírás munkáltató tankönyvből (Apáczai Kiadó, áldott legyen a te neved...) a következő szabálypárt kell megtanulnia a nebulónak.

1) Az egyjegyű mássalhangzók hosszúságát a betű kettőzésével jelöljük, vagyis ugyanazt a betűt kétszer írjuk le.
2) A hosszú kétjegyű mássalhangzót írásban úgy jelöljük, hogy az első betűjét megkettőzzük, vagyis kétszer írjuk le (pl. gy - ggy)

Ezt a szabályt ugyebár gyakorlatban alkalmazni tudni kell előbb-utóbb, hiszen a helyesírás elsajátítása töbek között nemzeti kötelesség - minden valamirevaló iskolai magyart tanító néni zászlajára tűzte ezt. Na de a szabályt elméletben is el kell sajátítani, és ennek oka nem egészen világos számomra - magyartanárként, de az ekorú nebulókkal kapcsolatos egyéb funkciómban sem.
        Hiszen az hagyján, hogy mondjuk a felsős megtanulni kényszerül a földrajzi nevek (amúgy szerteágazó) helyesírására vonatkozó végtelen szabályokat, amiket aztán alkalmazni persze nem tud. De egy gyakorlatias elméjű kisdiák, aki a megtanultak hasznát még különösképpen a megoldhatóságban látja, nem tudja az ilyesfajta paradigmákat mire vélni.
        Mert lássuk csak. A szabály az szabály, azaz szó szerint kell tudni. A gyakorlat meg gyakorlat, ami nyelvtan esetében természetesen televan hibákkal a feladatgyűjteményben; nem csoda, hiszen a szabály és az alkalmazhatóság nem kapcsolódik össze a fiatal elmében. A gyakorlat tehát stagnál, az elmélet pedig frusztrációt okoz - hiszen hiába is próbálnánk alkalmazhatóbbá és hétköznapi nyelvűvé alakítani a számunkra is megjegyezhetetlen szóhalmazt, a tanítónéni szava ugyebár szent. Szabályt csakis szó szerint.
        Beindul tehát a magolási mechanizmus, ami úgy működik, hogy a bemagolt anyagot csak akkor tudjuk visszaböfögni, ha megkapjuk a kezdő szót. Igen ám, de a számokérés (második osztály, ált. isk., nem győzöm hangsúlyozni!) írásban történik, ráadásul nem értelmes kérdésfeltevéssel, hanem az "Írjátok le a két szabályt!" instrukcióval. Nincs tehát kezdő szó, nincs lökés, marad a frusztráció. A papírra az kerül girbegurba betűkkel: 1) Nem tanultam meg. 2) Nem tanultam meg.   
Feketepont. Kettő darab.
Plusz, lazán fölényes alázásképpen, a megejtően őszinte és kétségbeesett "nem tanultameg" helyesírási korrekciója "Nem tanultam meg."-re.
        Az igazság persze nem itt van, hiszen a "nem tanultam meg" egy HAMIS állítás. Ha tetszik, hazugság. A szabály úgy-ahogy, a fejbe van gyömködve, azaz a lehetőségekhez képest meg vagyon tanulva. Az igaz állítás legalábbis az lenne, "a szabályt elfelejtettem". De, mint megtudom, az elfelejtés ténye, bár igaz, ha deklarált, akkor a tanítónéninél rendszerint kiveri a biztosítékot. "Hogy lehet ezt elfelejteni?!". Hát így, keziccsókolom. Ezért inkább marad a nyilvánvaló hazugság kényszere: "nem tanultam meg". A tanítónéni pedig nyilvánvalóan elhiszi, mert miért is firtatná, hogy az ismeretek hiánya mögött milyen apró, ámde egyszerű okok húzódhatnak.
Hát ez az. Feketepont. Kettő darab. Mellékelendő:
A gyerek a szabályt megtanulta, de jól érzékelvén annak hasznavehetetlenségét, másnapra elfelejtette. Ahogy én is. Kérem a feketepontomat, mind a kettőt.

Értelmetlenségi nézőpont

Miskolczi Norbert, a HÖOK elnöke csütörtökön közölte az MTI-vel, hogy példaértékűen szigorú és elrettentő ítéletet fognak kérni a pécsi lövöldözés elkövetőjére, hogy hasonló eset a későbbiekben ne fordulhasson elő - olvasom a Népszabadság honlapján.
 
A "leendő értelmiség" - mondja Miskolczi - értetlenül áll az eset indítékai előtt, és megdöbbentőnek tartja, hogy a jelenség eljutott Magyarországra is.
 
Az a helyzet, hogy, bár szeretjük azt hinni, nem vagyunk elszigeteltek a világtól. Minden, amit többezer km távolságból szemlélünk vagy csak a tévéképernyőn látunk, nálunk is potenciális lehetőség, itt is jelen van.
         Bármennyire borzasztóak is a történtek, le kell szögezni, hogy mindez nem csakis és kizárólag az áldozatok és családjaik tragédiája, de az elkövetőé is, akit nemcsak maga a cselekedet és az egész, idáig vezető sorsa, de úgy tűnik, a fentihez hasonló szócsövek is megbélyegeznek az ostoba nyilatkozataikkal, teszik ezt a "(leendő) értelmiség" nevében.
         Nem hiszem, hogy bármilyen precendensértékű ítélet megakadályozhatná a hasonló eseteket a jövőben. A történtek ellenére sem hiszem, hogy a pszichés betegek kriminalizálása megoldaná azt, amit a magyarországi egészségügy vagy a közvetlen környezet elmulaszt. Ahogy olvasom, a tettes a különböző mentális zavarai miatt több pszichiáternél is megfordult, de a megfelelő kivizsgálás és kezelések helyett csak gyógyszereket kapott. Ahogy hallom ismerősi körökből, ez a fiatalember egészen régóta küzdött komoly problémákkal, és egyszerűen nem értem, hogy tudott az előző 23 évének összes "szűrőjén" átjutni úgy, hogy nem kapott olyan komoly, hatékony segítséget, amivel a most történtek elkerülhetőek lettek volna.
         Ahogy más országokban is történt ez hasonló esetek kapcsán, a társadalom felelősségét is elkendőzendő, most majd elkezdünk kapkodni a fegyvertartás szigorítása, a biztonsági rendszerek és intézkedések meg a többi vélten vagy valósan kapcsolódó probléma házatáján. Nagy kérdés, hogy történik-e valós változás. És mivel az ügy még sokáig nem lesz lezárva, nagy kérdés az is, hogy tudunk-e majd róla megfelelően kommunikálni, valamint csupaszon, önmagában, ám megfelelően több szemszögből értelmezni a történteket, lefejtve róla az előítéleteket, a botrányt, és elhajítva azt a bizonyos véres kardot, amit most épp körbehordoznak...

Húrok

Napok óta csak rá gondolok. És a gondolat, a képzet visszavisz körülbelül húsz évvel ezelőttre, amikor az osztályba bejött egy hölgy, és megkérdezte, hogy a következő tanévtől ki milyen hangszeren szeretne tanulni. Én emlékszem, fuvolázni akartam. És közben a többiekkel lázasan azt tárgyaltuk, hogy melyik hangszerhez milyen adottságok kellenek.
Én nagyon pici voltam - pici kéz, pici láb, pici minden. Mondták, a fuvolához nem vagyok elég magas és elég "tüdős" sem.
 
Apám eldöntötte, hogy zongorázni fogok, amihez közben a kedvem is megjött. Bár mindenki azt mondta, hogy a zongorához meg természetesen nem elég nagyon a kezeim.
Határozottan emlékszem arra a napra, amikor apámmal besétáltunk a zeneiskolába, és az egyetlen, általa ismert zongoratanárnőt kerestük, de nem találtuk. Egy tűsarkon imbolygó magas nő kapott el minket a folyosón, hogy mit segíthet. Apám mondta, a Bukicsnét keressük, szó szót követett, és végül beíratott a tűsarkon imbolygó nőhöz. 
 
Ági néninek hívták, bár ezt sokáig nem tudtam. Mindhárman hozzá jártunk zongorázni, én a legtovább, tizenkét évig. Ági néni iszákos volt, mert az ex-párttitkár férje sokat volt távol, gyerekük pedig nem született. Rendszeresen kapatosan jött órára délután egyre. Nem durva spicces volt, hanem az érzékeny fajta. Hol lendületesen ütötte a taktust a zongora tetején, hol csak támasztotta a fejét és nézett szomorúan. Amikor elújságoltam neki, hogy a szüleim válása után apámhoz költöztem, és nincs hol gyakorolnom (a zongora ugyanis anyámnál maradt), és tán ezért abbahagynám a zongoratanulást, sírva fakadt. Mondta, este vannak üres termek, járjak be a zeneiskolába. Bejártam. Évente egy darabot tanultunk és tökéletesítettünk, többet nem tudtam - zongorahiány miatt.
 
Határozottan emlékszem, hogy kilenc éves koromban, mikor sorra került az első kétkezes darab, majdnem sírva fakadtam félelmemben. Aztán egészen jól ment - ahogy utána a többi is.
Nyolcadikban komolyan fontolóra vettem, hogy zenei pályára menjek, de lebeszélt róla. Azt mondta kerek-perec, hogy nem vagyok elég jó. És hogy a pálya tele van nem elég jó zongoristákkal. Minden öt évben egy, aki alkalmas és elég tehetséges, és a mi holdudvarunkban a zeneiben már megvan: a Mátyás Pisti.
Elszomorított, de igaza volt.
 
Egyszer azt kérdezte, szoktam-e a kottán kívül mást is játszani. Mondtam, persze, ragtime kottákat másolok, apámtól ellesek ezt-azt, hallás után zongorakísérek. Kérte, hogy játsszak valamit. Aztán megtanultunk egy ragtime-ot órai anyagként. És akkor a sok Schumann, Bach meg Czerny után kértem, hogy hozzon nekem még több Bartókot. És akkor elkezdtem Bartókot tanulni.
A Gyermekekneken és a Mikrokozmoszon kívül akkoriban senki nem tanult Bartókot, csak a haladó félprofik. Mindenkit taszítottak a fura ritmusok és a disszonáns harmóniák. Mondtam, szerintem Bartók a magyar komolyzene Oscar Petersonja.
Nagyon jól ment Bartók, a vizsgákra is rendszeresen azt vittem. És állandóan Cziffra Györgyöt hallgattam.
A nagy álmom pedig az Allegro Barbaro és a Rhapsody in Blue volt. Mindkettőt elkezdtem, de túl nehéz volt.
Most már elég öreg vagyok, lenne rá időm. 
Szóval napok óta csak rá gondolok. OTP hitellel árulják a METRO-ban. 

Etűdök festett klaviatúrára

Ma van a vécé világnapja. Szerte a világon egyperces néma guggolással emlékeztek és emlékeztettek arra, hogy emberek millióinak nincs hova kulturáltan szükségre hajtania alfelét. Csak mondom. Azért jó érzés, hogy valaki az emberek seggével is törődik.
 
Kérdezik, mi bajom, miért csak hétfőn mosolyogtam és dudorásztam. Hát nincs semmi bajom, csak akkor voltak a kocsiban a jobb cédéim.
Mondjuk arra gondoltam, hogy mint Gregor Samsa, holnap reggel esetleg én is rovarként ébredek. Csak én mondjuk büdösbence leszek. A büdösbence meghatározó létezője mindennapjainknak úgyis - itthon is, az iskolában is megtalálható. Múltkor egy csokor diáklány azért nem tudott hathatósan dolgozni órán, mert egy tudásvágyó büdösbence a tetőablakon ódzkodott befelé angolórára. 
Mondjuk én nem ódzkodnék befelé semmiképpen. Inkább kifelé. A büdösséget meg gond nélkül vállalnám, mert például a Diócicát nem zavarja. Simán vérengzést rendezne belőlem.
 
Ma épp Nietzschét meg Kirkegaard-t magyaráztam (én lánglelkű próféta!), amikor közölte az egyik fiú, hogy a filozófia tulajdonképpen haszontalan, mert a negatív gondolatok csak elszomorítják az embereket. Csak a bánatos emberek filozofálnak. Bánatos embernek lettem hát titulálva. 
Mondtam, hogy azt hiszem, inkább minden gondolkodó ember, mondjuk tán ő is, csak legfeljebb nem tudja róla, hogy az az. Például most is.
De azért én aztán tovább gondolkodtam. Lehet, hogy emiatt még bánatosabb is lettem?
 
A kezembe került nekem is Fűzfa Balázs remek irodalomkönyve, ami olyan, mint egy kultur-patchwork. A szerzők-életművek köré olyan bőséges intertextuális és -dimenzionális utalásrendszer van szőve, hogy az ember agyrakétája rögtön beindul. Extraként televan kortárs utalásokkal (Tasnádi, Varró, Bächer Iván, Parti Nagy, Karafiáth, stb.) és szövegekkel, mint valami univerzális szöveg-, referencia- és ötletgyűjtemény.
Megörültem, majd el is keseredtem rögtön, mert fogalmam sincs, hogy a hipertext felizgat-e bárkit rajtam kívül abban az épületben perpillanat; a fiatalok szerint leginkább a képek nagyon jók, de D. például közölte, hogy egy tankönyvbe nem való feladatsor. Ezek szerint a feladat([sor]ok) az életünkbe se valók bele.
 
Különben a mikrokozmosz valószínűleg megzavarodott. Hiba a mátrixban. Idén több tehetséges tanítványom határozta el, hogy megbukik. Az ostobák meg aratnak, halovány dicsőséget és figyelmet - és újra és újra el kell magyaráznom, hogy az érzék, a tehetség, de a rátermettség is alapok és táplálás nélkül csak üres locsogás és kopott poén a harmadik kör után. "Ezek mind hülyék vótak" - mondja B. a második sorból az egzisztencialistákra, de teljesen mindegy, a nyugatosokra is ezt mondta meg Berzsenyire és Arany Jánosra is. Kafkára is ezt fogja meg Thomas Mannra. Hát ez van, Wass Alberten kívül mindenki hülye. És pássz.
 
Hajós úr zsenijében az 'éles dolgok puha sarokkal jönnek felénk', ami valószínűleg egy nő; s bár mondhatjuk hogy 'csak az boldog, kinek efféle fátyol óvja a szemét', de inkább valószínű, hogy férjhez fog menni...
Az emelt óraszámú magyar (7 fő) tulajdonképpen lehetne az életem értelme, ha a hét és a nap azon szakaszára már nem vergődtem volna magam túl a felvilágosodáson, Csokonai asszonáncain, a szövegtanon, az angol rendhagyó igéken és a nyelvrokonság kérdésein. (A diákok egyébként meglepő módon tájékozottak nyelvrokonsági problémákban. Az akadémia és a finnek már ezer éve hathatósan megcáfolták a finnugor nyelvrokonságot, első írásos emlékeink pedig még a honfoglalás előtti időkből rovásírással íródtak direkt az utókor számára... halálosan nem izgat a nyelvtörténet. Az általam felajánlott lehetőséggel, miszerint olvassunk utána a japán-etruszk-sumér stb. nyelvrokonság hátterének, csakis én éltem. Ötös nekem. Be is írtam.)
Lehetne életem értelme, ha a dolgok puha sarka nem nőből lenne. Ha annak az egy szem majdnem bukottnak, aki tévedésből került oda, és akinek mindenről eszébe tud jutni a műköröm meg a péntek esti buli, engedték volna, hogy inkább ne járjon be.  
 
Lassan elborít a struktúra és rám omlik a lépcső. Aztán mégsem, hanem felmászok rajta és jót röhögök a tetején.
 
Esténként az Amadeust nézzük epizódonként; alkalmanként húsz perc-fél óra. Zseniális. Zseniális! (Olyan, mint az élet, mondaná D.) Mindenki a zsenikkel akar barátkozni, hátha a zseniporból rájuk is hullik valamicske. Én is zsenikkel akarok barátkozni, remélem, a zsenipor zöld (vagy kék).
Az Apokalipszis mostot is egy hét alatt néztük meg. Én mondom, maradandóbb. Meg energiatakarékosabb. Marlon Brandot is tanítani fogom, elhatároztam. Majd összekapcsolom az egzisztencialistákkal valahogy.

Szünet

Nem jönnek ki túl jól mostanában, a körülmények meg ő. Valahogy nem találják a közös pontot.

De a legnagyobb baj nem is ez, hanem hogy úgy látszik, lehetetlen alkotó energiává formálni a spleent.
Ez a spleen egyébként nem generalizált életfilozófia vagy hozzáállás. Ez tökéletesen átmeneti állapot, ő is tudja. Mégis hagyja magát - átmenetileg - lerántani az irónia pereméről bele a szótlan sűrűjébe.
--- 
Feleslegesnek érzem a beszédet ugyanis. Mintha egyfolytában és mindig csak a hülyeség folyna mindenhonnan. A felesleges szócséplés, az önismétlés, a meddő viták, a visszapattanó szólamok: mintha mindig minden nap és minden beszélgetés ugyanolyan lenne. Mintha nem lenne értelme belekezdeni a valóban elsőnek, utolsónak vagy egyetlennek szánt első mondatba, mert tudható, hogy az nem az első, de nem is az utolsó - a plebs ismétlésért hajrázik, kiprovokálja a folytatást. Jót derülnek a komolyan veendőn és sírnak a vicceken. Mindent félreértenek és semmit sem értenek, bárhogy is magyarázom. Bárhogy is magyarázom, csak magamból csinálok verklit, a megértés halvány reménysége, annak egy szikrányi szándéka sem mutatkozik.
 
Tiszta, egyvonalú hangokra vágyom most. Nyitott fülekre. És ha ez maga a csönd, akkor legyen.
Lassú, kimunkált mozdulatokra, bólintásokra. Eleganciára, finomságra, valódi, nem elvtelen előzékenységre.
És nagyon.
Kerülöm a szavakat, mert komorrá tesznek. Lehet mondani, hogy befelé fordulok vagy hogy a szeretet nélküliség, netán eltitkolt családi történetek szervezik a diskurzust... Hülyeség. 
Egyszerűen feleslegesnek érzem, hogy túl hangosan mondjak bármit is. És ilyenkor nincs szükség részvétre sem megerősítésre. A tiszta, egyvonalú hangokra és a nyitott fülekre van szükség. A kimunkált mozdulatokra, bólintásokra, eleganciára, finomságra, valódi, nem elvtelen előzékenységre. És nagyon.

Új időknek új dalaival

Olvasom a cikket az index.hu-n, és nem hiszek a szemeimnek. Hogy már ezek is... elképesztő.
 
Bevallom, nem vagyok Chuck Palahniuk nagy ismerője, a Harcosok klubját láttam, nagyon tetszett.
 
Azt is mindig tudtam, hogy az USA a világ leginkább Janus-arcú országainak egyike, sosem vágytam oda, mert valahogy mindig gyanús volt a túlságosan fényes homlokú optimizmus és feltűnőre mázolt liberalizmus. Hát tessék.
 
Nos, én elolvastam az ominózus Guts című elbeszélést (a cím magyarul két értelmű: "zsigerek" vagy "belek" ill. "merészség"), amit (ó, mily botrány!) eredetileg a Playboy közölt le, és olvasóként, de magyartanárként is mondhatom, nem találtam benne semmi kivetnivalót. Egyrészt hallatlanul (ön)ironikus, vagyis direkt bagatellizál és nagyít fel egy tabutémát, ami nemcsak az elbeszélő 'magánügye', de sokan másoké (olvasóké) is. Másrészt maga a narráció, a szöveg hihetetlenül önreflexív, "kiszólogatós" - azaz például remekül meg lehet rajta keresztül tanítani azt, hogy túllépve egy adott írás témáján, hogyan koncentráljunk a struktúrára, az elbeszélésmódra vagy a narrátor és az író/stílus/stb. viszonyára. Bármire. Bármire, ami nem a konkrét téma. De mégha az is - hát ez is az élet része. 
 
A novella NEM pornográf. Szexuális témájú persze, ráadásul bizonyos szempontból túllép normatív kereteket is, de semmiképpen sem öncélúan vagy a szexuális hatásra hajazó módon pornográf. Ez az eljárás és ferdítés körülbelül olyan, mintha holnaptól betiltanánk Nádasdy Ádámot (mondjuk mert a költészete buzilobbi) vagy ha Csáth Géza Anyagyilkosság c. novelláját szadistának minősítenénk. És esetleg Bret Easton Ellist se olvassunk többé. 
 
Hadd számoljak be egy friss személyes tapasztalatról: az Anyagyilkosság az idei tanév legsikeresebb novellaelemzése. Sőt, Csáth Géza az egyik legsikeresebb szerzőnk. Miután jól kiborzongtuk magunkat azon, hogy mennyire 'aberrált' és 'hűha', a nagy sikerre való tekintettel komolyan fontolóra vettem, hogy az Ópium című filmet (Szász János, 2007) is megnézzük. Időhiány okán nem lett belőle semmi, de a véleményt fenntartom.
 
Tudomásul kell venni, hogy akárcsak mindenfajta médiában, az irodalomban is egyre erősebb ingerek kellenek, és hogy jó lenne már felszámolni az elitista, "Hochlitearatur" hozzáállást. Ez nem minőségi romlást jelent, hanem nézőpontváltást (aka ironikus látás- és létmód) esetleg -válogatást és az alkalmazkodás képességét.
 
De hát a lényeg (vagy a lényeg hiánya) pontosan itt van, és már megint ide lyukadunk ki. Ha már a Nobel-díjas írónk is azt jelenti ki az itthoni befogadó közegről, hogy az nem érti az iróniát, lenne min elgondolkodni. (Bár a facebook linken örömmel fedeztem fel magyar vélemény-nyilvánítókat is). És még az se nagyon nyugtasson meg bennünket, hogy a tengeren túl sem tartanak előbbre egy lépéssel sem.
 

Élet light

Jól szituált, egyszerű és általános megállapításokat tartalmaz ez a cikk a magyarországi szappanopera-viszonyokról, olyanokat, amikkel alapvetően egyetérthetünk.
Hiányolok azonban belőle több olyan fontos megállapítást, ami felelősségteljesebben, felelősségre ébresztőbb módon kísérelné meg helyretenni a helyzetet.
 
Való igaz, hogy a kereskedelmi tévék szappaoperái legbutított sorozatok pont úgy, ahogy az egész kereskedelmi televíziózás egy általában véve profitorientált, nagyrészt külföldi lincenszműsorokra építő struktúra; azaz nagyrészt olyan programokat igyekeznek átvenni nyugati televíziókból, amiről valamiért azt gondolják, hogy itthon is meghonosítható és anyagilag kifizetődő. Mondhatjuk, hogy a Barátok közt és a Jóban rosszban is ezen elképzelés alapján készült egyben azzal a bőszen deklarált szándékkal persze, hogy betömjék a rést, amit a Szomszédok maga után hagyott. Az első pillanattól fogva teljesen világos volt azonban, hogy ezek nem azok a sorozatok lesznek. Évekkel később el is indult aztán az Életképek az M1-en.
 
A Barátok közt és a Jóban rosszban nemcsak azért nem tudja betölteni társadalmi szerepét, mert nem reflektál a mai magyar valóságra. Pontosan úgy látom, különösen a Barátok köztben, hogy a homoszexualitástól az abortuszon át a drogproblémákig és a depresszióig katalógusszerűen minden aktuális problémát felvonultat (és ezzel eleget is tesz valamilyen hevenyészett társadalmi funkciónak), csak ez épp a legcsekélyebb mértékben sem érinti ezen jelenségek valós összetettségét és súlyát, leginkább csak látványelem és reklámfogás, mint mondjuk a meleg szereplők a valóságshow-kban. A reflexió a Mónika show és a Story magazin szintjén marad, és gyakran tökéletesen és pontosan megfelel annak a felszínességnek, ahogy az adott problémát a társadalmunk kezeli. Mindez nemhogy elmélyíteni a nézőben a szociális tudatosságot vagy az adott jelenségekhez való viszonyt, hanem éppen hogy a felszínen tartja. A kereskedelmi sorozatok a nézettséget célozva nem végezhetnek mélymerítést, naivitás tehát elvárni tőlük, hogy társadalmi missziót töltsenek be... Abban a pillanatban, mihelyst ez megtörténne, átkerülnének az éjszakai műsorsávba.
Mindemellett nem látom, hogy a példaképpen emlegetett korábbi és külföldi sorozatok másképp lennének ezzel a dologgal. Való igaz, hogy a Szomszédok inkább tűnt "átlagmagyarnak", mint a Barátok közt, de ez csak annyit jelent, hogy egy korábbi generáció, illetve egy másik társadalmi réteg életét próbálta kopírozni. Ez a különbség ma is érzékelhető pl. az Életképek és a kereskedelmi sorozatok között: míg az előbbi szereplői alsó-középosztálybeli értelmiségiek (újságíró, tanár, színházrendező), addig az utóbbiaké főként vállalkozók. Ezért is a különbség a pasztell és a színes díszletezés között - no meg persze azért, mert az adott sorozat az őt megrendelő és működtető tévécsatorna ízlésvilágát is tükrözi; ugyanúgy, mint mondjuk a reggeli hírműsor vagy az esti híradó színvilága.
 
A cikk hivatkozik egy amerikai forgatókönyvíróra, és követendő példának tartja a következő megállapításokat.
Dana Cooper, amerikai forgatókönyvíró elmélete szerint a nézők négy szükségletét kell kielégítenie egy jó sorozatnak. Egy: új ismeretekkel kell szolgálnia. Kettő: lehetőséget kell adnia arra, hogy a néző olyan fontos "igazságokra" döbbenjen rá, melyeket nem feltétlenül kell a saját életében megtapasztalnia. Három: ötleteket kell adnia a konfliktusokkal, nagy változással járó élethelyzetek feldolgozásához. Négy: ki kell elégítenie azt a teljesség iránti igényt, amire a tévékészüléken inneni világ nem képes - a való élettel ellentétben minden kérdést le kell zárnia, minden problémát maradéktalanul meg kell oldania, hogy igazi minta lehessen. [...] Hiába, amikor a tévézés ennyire meghatározó eleme a mindennapoknak, szükség van arra, hogy a sorozatokból kidolgozott és megoldott mintaszituációkat kapjunk, még ha ezek legtöbbször banálisak, nevetségesek is.
          Részemről nem láttam még olyan sorozatot, ami az itt felsorolt szempontrendszert követve új ismeretekkel szolgált volna. A szappanopera lényege éppen az ismerős elemmel való játék, hiszen a néző, mihelyst nem ismer magára, rögtön átkapcsol. És bár való igaz, hogy a teleregények szándék általában a (vélt vagy valós) aktuális társadalmi helyzet ilyen-olyan módon való ábrázolása, teljesen elképzelhetetlen az, hogy minden problémára maradéktalan és kétségtelen megoldási lehetőségeket kínáljon. Az ilyesfajta misszió egyrészt a profitorientáltságtól távol állóan didaktikus, másrészt hiúság lenne. Harmadrészt pedig alapvetően hülyeség azt gondolni és elvárni, hogy a televízió (ráadásul "banálisan" és "nevetségesen" megoldott mintaszituációkkal) pótolhatja a saját, valós tapasztalatokat ezáltal az élet teljességérzetét nyújtva. 
 
Végül pedig, ami a színészi játékot illeti, tudomásul kell venni, hogy bizonyos (akár jó) színészek elmennek szappanoperába játszani, mások pedig nem; én ebben alapvetően nem látok semmi kivetnivalót. A sorozatok színészei legtöbbször megélhetési színészek vagy legtöbbször nem is azok, csak szimplán jól mutatnak a képernyőn, mert dekoratívak; és azért affektálnak, mert attól valamilyenek egyáltalán.
A rossz vagy a (helyzetnek és az igényeknek, a rossz szövegkönyvnek megfelelően) leegyszerűsített színészi játék nem minden esetben a színészt mint színészt minősíti (ha egyáltalán az), hanem véleményem szerint inkább a rossz, kontár szövegkönyveket. 
Aki komplex színészi munkát vár, az nem teleregényt néz. Szimplán kereskedelmi szempontok befolyásolják egyébként azt is, hogy a jobb sorsra érdemes színészek általában csak átmeneti szereplői az ilyen sorozatoknak, és ez így is van jól.
 
A sorozatoknak ma kizárólagosan egyetlen funkciója van, az pedig hasonlatos a kibeszélőshow-kéhoz és a pletykalapokéhoz; ez pedig a társadalmi, életbeli aktualitásokra történő látszólagos utalásrendszerrel (vagyis annak illúziójával) történő szórakoztatás. A magyar átlagnéző nem is vágyik többre, és általában okulni sem vágyik, mert aki igen, az nem néz ilyen sorozatokat. Tetszik, nem tetszik, a nézők termelik ki a saját tévéjüket és műsoraikat, de a szórakoztatás és a befogadói aktivitás legalábbis szoros kölcsönhatásban van. Úgyhogy nyugodtan bevallhatjuk, hogy nem vágyunk jobb sorozatokra, mint amiket készíttetünk magunknak.
 

Ovidius Tomiban

Ma délután fél ötkor (már sötét volt) szépen elbattyogtam a postára az esernyőmmel (szitált az eső) és feladtam a pályázatot. A határidő utolsó napján.
Úgy éreztem magam, mint valami elfuserált Berzsenyi a 21. század elején. Gimnazista koromban az volt a fixa ideám Berzsenyiről, hogy reggel, miután felkelt, felvette a fapofát, és elindult ügyintézni. Miután elrendezte a birtok körüli teendőit, pókerarccal eldiskurált az asszonnyal és tárgyalt a gazdákkal, elköltötte a vacsorát, a válaszokra már oda sem figyelve mindenféle kérdéseket tett fel háza népének, majd egy üveg borral elvonult és hajnalig égette a gyertyát. Hajnalban elábrándozott, aludni ment, majd másnap kezdte előröl az egészet. Heti kétszer-háromszor pedig kiállt a kapuba és leste a postát, hátha ír az a nyamvadott Kazinczy. Aztán a kukába dobta a leveleket.
Na hát én is így éreztem magam, amikor battyogtam fel a dombon a postáig a koromsötétben.
 
Semmi kétség, a memóriám, úgymint a képzeletem sokkal inkább textuális, mint sem vizuális. Tegnap este elalvás előtt még pontosan meg tudtam fogalmazni magamnak az érzést, amit az vált ki bennem, hogy talán túl sok elcseszett életű költőt-írót tanítok mostanság. Arany János, Juhász Gyula, Babits. Mind Ovidius Tomiban... Na, hát akkor kellett volna felkelni, és lejegyezni a mondatokat egy darab papírra, ahogy régen. Lámpát kapcsolni - nem baj, ha eltávolodik egy kicsit az álom. De már a mondataimhoz sem ragaszkodom. Nem is olyan fontos.
 
Beadtam a pályázatot, adtam egy esélyt a nagy magyar államapparátusnak. Meg kell mondjam, nem vagyok túl bizakodó. Szerénytelen sem. Inkább realista, bár nagyon szívesen megmutatnám, hogy a margináliáról lehet a legnagyobbakat kiáltani. Bár a minimum időtartam 3 hónap, én 2 hónapot kértem a magyar államtól, mert tudom, hogy ennyi fér bele a lelkiismeretembe, a jómodorba és a pénztárcámba. Ezt nyilván formai hibaként fogják majd értékelni. A témavezetőm, aki három éve rám se nézett, a munkásságomat nem értékelte kiemelkedőnek. A munkahely rublikába beírtam a helyet, ahol valóban dolgozom. Igazán kíváncsi vagyok, hogyan esik a latba a projektem, mint a "magyar tudomány és kultúra eredményeihez (hungaricumok) kapcsolódó kutatás". Mert szerintem ezek az urak (!) nem tudják, hogy végső soron minden, nem másik országban kifejtett intellektuális tevékenység (így az enyém is) a magyar kultúrát emeli. 
Meglátjuk. Nagyon meglepődnék.
Minden ember macska nem lehet... csak néhány. 

Csillaghullás - meteoreső

Rájöttem, hogy mi idegesít a legeslegjobban ebben a Csillag születik (honlapra nem futja, úgy tűnik) című legújabb kereskedelmi borzalomban. Ez a dolog tulajdonképpen már az első szériában is idegesített, de azt még végignéztem, mert mindig adok egy esélyt az olyasfajta műsoroknak, amikről megvan az az illúzióm, legalább periférikusan érinthetik a kultúrát.
 
De ez a második széria már a hipergagyi kategória. És egyszerűen nem értem, miért nem küldik el a különféle médiafelületeken a francba az egész kitalálmányt. Nem értem, hogy egyes irományok miért szépelegnek, bratyiznak, meg "ó, nem olyan rossz ez"-elnek, mint például ez itt, amikor az egész műsorban már egy szikra gondolat sincs. Állítólag a nézettségi mutatóik is szarok. Ami nem is csoda, hiszen Gyevos meg én sem nézzük, pedig mindketten erősen tehetségkutatóműsor-pártiak vagyunk.
 
Szóval nem csak az bosszantó, hogy ezt a műsort tehetségkutatónak titulálják és hogy ostoba pojácák vezetik vagy hogy borzalmas a zsűri. A színészszakmára nézve egyébként egyenesen felháborítónak tartom, hogy olyan emberek képviselik az előadóművészeteknek ezt az ágát, akikben egy szikra hitelesség sincs. Komolyan mondom, a színházi emberek nevében ég bőr a képemről, amikor Oroszlán Szonját látom, akár szimplán magától hülye, akár csak csinálja a műsort -- ha csinálja is, rosszul csinálja. Azt sem értem, hogy ha karakán nőt keres ez a csatorna, vajon miért mindig a "Hernádi művésznőt" képes csak megtalálni, aki szerintük tökös is, Hernádi is, művésznő is, holott évtizedek óta semmit nem csinál, csak húzogatja a szemöldökét, hangját mélyítve mórikál, és már csak a Gálvölgyiék kollegialitása tartja számon nagy színésznőként.
         Az írni-olvasni tudók nevében is ég a bőr a képemről, mert azt kell látnom, hogy véleményezést helyett nyimmegés-nyammogás, ködösítés, szemforgatás, homályos ködölés zajlik zsűrizés címén. Vagy gondolkodás címén. Miért is lenne bárki, bárkivel, bármilyen fórumon értelmesen kritikus, ha az ilyesfajta műsorokban egyszerűen észrevehetetlen és elhomályosult a 'véleménynyilvánítás', mint kommunikációs forma. 
        Na de mondom, nem ez bosszant a legjobban. Hagyjuk most azt is, hogy a kereskedelmi tévék minőséginek kikiáltott műsorai már-már annyira vállalhatatlanul szarok, hogy lassan kiköttetem az említett csatornákat, és csak a Paprika Tv-t meg a Travel Channelt tartom meg. Az sem érdekel különösebben, hogy a nevezők közül többen állítólag már régebb óta ismert előadók. Én nem ismerem őket, tehát mindegy.
 
Amit nem bírok elviselni és egyben mérhetetlenül irritáló és unalmas is, az az, hogy ez a műsor ízlésformáló akar lenni. Ez a műsor megpróbálja megszabni nekem, hogy milyen előadókat és produkciókat tartsak jónak, érdekesnek, izgalmasnak, kifizetődőnek vagy profinak. Ez konkrétan úgy néz ki, hogy a beválogatott produkciók 99%-ban ugyanaz, mint az ezelőtti szériában. Itt van az akrobatapár, a Király Linda-hangú énekeslány, a Király Viktor-hangú énekesfiú, a vicces és profi táncosok, a népiest a populárissal ötvözők, a rapperduó, a szájdobos meg az összes többi. És mindegyik hű de nagyon hűha. Mindegyiknek megköszönik, hogy eredeti és fantasztikus adottságaikkal idejöttek, és enyhítették a dilettánsok láttán érzett felháborodással vegyes kínos röhögőgörcsöt. Mindegyiknek elmondják, milyen istenáldotta tehetség, és de remek, hogy nekünk, magyaroknak, megint lesznek csillagaink. (Hogy ezeket a mondatokat miért kell látványos szájtátással, áll-leejtéssel, szemkerekítéssel mindig ugyanúgy illusztrálni, fogalmam sincs.) "Be vagyok oltja jófejség ellen" -- mondja Fáy Miklós, és kiszór egy kisfickót, de közben meg beválasztja a rúdtáncosnőt, és mellesleg annyira jófej és annyi itt a jófej, hogy az már nekem fáj. Hogy ő a megmondóember? Röhögnöm kell. A modortalan nemetmondás és eszetlen pirosgomb-nyomkodás nem tökösség, hanem nagyon szánalmasan átlátszó pózőrség.
 
Pedig hát egy fenét. Ezek a fiatalok már megint ugyanazok. Ők azok, akik végignézték az előző műsorban szereplőket, és szépen leutánozzák, amit azok csináltak, ahogy ők is leutánozták a korábbiakat. Sehol egy hiteles ember, egy mozdulat, egy arc. És senkit nem is érdekel, hogy hogy hívják Lajcsit meg Marcsit, lényeg, hogy olyan hangja legyen, mint a Tóth Verának. Mert az már úgyis bejött. Senki nem mondja meg nekik sem most, sem később, hogy bazmeg, ne legyél te Tóth Vera, legyél te Marcsi, még akkor is, ha Marcsiként messzire sodor az őszi szél.
 
Az eredmény dögunalom. És az egészen még az sem segít, hogy mindenki kurvára lelkesedik, hogy mindez mennyire döbbenetesen jó. Azt hiszik, hogy ettől majd én is lelkesedek, és jól beveszem, hogy a mi országunkban tényleg mennyi rejtett tehetség van. 
 
Tiltakozom. Még akkor is, ha soha többet nem kívánom ezt a műsort nézni. Unom, hogy hülyének néznek mint nézőt, mint befogadót, mint kultúrafogyasztót, mint művészetélvezőt. Fáraszt már, hogy mindig mindenhol mindenki a beolvadást választja a kiválás helyett. Felháborít, hogy az életet épp hogy elkezdő fiatalokkal hitetik el, hogy EZ a művészet.
 
Nem kell nekünk több tehetségkutató. A tehetségek jobban járnak, ha otthon maradnak.

Intellektuál

Életemben többször keveredtem olyan beszélgetésbe, ami néhány, a másik fél által feltett keresztkérdéssel arra irányult, hogy tulajdonképpen mi értelme van annak, amit csinálok. Hogy kit érdekel az. Hogy kinek milyen haszna van belőle.
 
Általában ironikus félmosollyal azt felelem, hogy hát, ez már nekem is többször szöget ütött a fejembe -- tudván persze, hogy az illető a kérdésnek egy egészen másik aspektusára gondol. És ilyenkor bekanyarodunk egy végeérhetetlen vita utcájába, ami nagyrészt (hol több, hol kevesebb megérteni akarással) azt próbálja cáfolni, hogy a humán tudományok hasznosak és értelmesek lennének, hiszen zömében nem fedeznek fel semmilyen új tényt, nem állítanak elő új anyagokat vagy vegyületeket, nem fedeznek fel új földrészeket. (Erre a válaszom persze az, hogy dehogynem, de erről majd később.)
 
Mi értelme a humán tudományoknak tehát. Mi értelme van a filozófiának. Egyáltalán, mi értelme van annak, hogy bármit újra meg újragondoljunk, hiszen legalább egyszer (többször) már az általunk befogadható jelenségek zömét valahol, valaki már végiggondolta. Számtalan oldalról elemezték, értelmezték, boncolgatták a mi kultúránkat szanaszét.
 
A helyzetemet általában súlyosbítja, amikor megtudják, hogy ráadásul egy egészen régmúlt kor avittnak vélt kultúrtörténeti jelenségei iránt érdeklődöm. Ez legtöbbször tetézi az értetlenséget és a csodálkozást. Mert kinek kell ma a színház. Kinek kell ma a 17. század. Egyáltalán, mit lehet róla felfedezni, amit eddig még nem fedeztek fel. Kit érdekel ma Magyarországon néhány ismeretlen, névtelen művész.
 
Nos, hölgyeim és uraim, a kérdésfeltevés eleve rossz. Mert persze létezhet olyan megközelítés, ami mindent a praktikum felől szemlél, és feleslegesnek ítéli a "csupán" gondolati téren (és nem fizikailag, természettudományosan) véghezvihető kutogatást. Létezhetnek olyan elképzelések, amik szerint fölöslegesek az újabb és újabb világmagyarázatok, az olyanok, amik nemcsak a körülöttünk lévő tárgyi világot írják le és gondolják újra. Ha ezt mondjuk, akkor azt is mondjuk, hogy a zenetudománynak csak annyiban van értelme, amennyiben újabb és újabb kottákat, zeneműveket fedez fel. Az irodalomtudomány csak annyiban jelentős, amennyiben kéziratokat fedez fel vagy szerzők életét dokumentálja. 
Ez azonban egy olyasfajta látásmód, ami végtelenül leegyszerűsítheti a világról és az életünkről való elképzeléseket, és korlátozza annak az újrafelfedezésnek az izgalmát, amivel folyton folyvást megújíthatjuk a tudásunkat mindenről - így önmagunkról is. A tudományos megismerés a tudós önfelfedezése, önmegismerése, önmeghatározása is; ha nem nagyobb részben az. Ha vizsgálok valamit, ami érdekel, azzal a saját magam iránti érdeklődést is kifejezem és bizonyítom. 
 
Nem mondom persze, hogy az ilyesfajta 'intellektualizálás' nem fordulhat át egy helyben tapicskolásba és bizonyos elméletek/gondolatok/megközelítések agyatlan mantrázásába... Olyat is láttam már, amikor a valamilyen tárgyról gondolkodás teljesen alárendelődött a személyes önanalízisnek.
 
És akkor itt el is jutottunk a magamfajták tevékenységével kapcsolatos második számú enigmához, jelesül ahhoz, hogy a racionalizmussal, a logikus gondolkodással, a rendszerezésre való képességgel hogyan férnek össze a humán tudományok/művészetek. Végtelenül egyszerű. Mindenfajta tudás rendszerezéséhez kell a képesség, hogy átlássuk a dolgokat, hogy a külső szemlélő pozíciójából (is) szemlélve rendezni tudjuk az információt. Ez különösen fontos akkor, ha a tudást tovább is akarjuk adni. Mindehhez kell kreativitás, találékonyság meg irónia is. (Ahogy egyébként mindenhez.)
 
Sosem tudtam elképzelni másféle értelmes létezést a világban, mint a mindenre való nyitottságot. Miért ne lehetnék blogger, magyartanár meg sok minden más is egyszerre. Miért ne lehetnék kritikus, értelmező és bíráló olyan jelenségekkel, alkotásokkal kapcsolatban, amik egyébként adott esetben érzelmileg is megérintenek. Nem látom az ellentmondást. De még az ebben való különlegességet sem.