Egyrészt ezúton szívből gratulálok Schmitt Pálnak, amiért sikeresen
legitimálta a plágiumot, mint eljárást. Ma tíz percig kiabálva
vitatkoztam egy diákkal, aki szerint teljesen rendben van az, hogy
olvasónaplót lop a netről, kicsit átfogalmazza, és beadja. Számára
összemosódik ugyanis az, hogy az eredeti művet olvassa vagy egy
zanzát. Mikor aztán ez kiderül (és egyébként nem is én verem nagy dobra
a dolgot), ordenáré hangnemben kéri számon (egyébként egy jól szituált
és civilizált fiú benyomását kelti), hogy miért merült fel bennem
egyáltalán a gyanú, hogy utánanézzek annak, amit küldött.
Mondtam, hogy tán azért, mert közelgett a félév vége, nem írta meg a
témazárót, és amúgy fennen hangoztatja, hogy még életében soha nem
olvasott el semmit. A zárás tájékán ráadásul két hétig nem jött
iskolába.
Szerinte mindez prekoncepció, és személyiségében sértettem a
gyanúsítgatással. Az persze mindegy volt számára, hogy linkkel tudtam
bizonyítani, hogy honnan szedte le az anyagot. Erre az volt a mentsége,
hogy azt csak felhasználta, illetve "pont úgy építette fel".
Egészen elszomorodtam, ugyanis szart se ér a munkám, ha annyit sem
sikerült elérnem, hogy a diákjaim különbséget tudjanak tenni
becsületesség és csalás között, és hogy amikor hibáznak, legalább ne
ordítva kenjék a fekáliát másra, hanem tekerjenek lejjebb a stílusokon.
Persze most túlzok, hiszen hatból öt visszateker. De miért mégis a
hatodik foglalkoztat, és nem az az öt. Talán mert szegregációt,
diszkriminációt és előítéletességet ordibál, talán azért.
Ezen kívül meglehetősen bosszant, hogy a magyar populáció egy része
egyszerűen képtelen elképzelni, hogy vannak emberek, hogy ne mondjam,
nyugdíjasok, sőt családok is, akiknek egyszerűen nincs megtakarított
pénze. Olyan őszintén el tudnak csodálkozni ezen. Hogy hogyhogy. Na de
hogy mégis miből lenne például, az ötvenezre nyugdíjból, vagy a
százezres fizetésből.
Szóval, hogy hogyhogy valaki nem tud kifizetni zsebből egy
háromszázezer forintos (olcsót mondtam, nem?) temetést. Egy negyvenezer
forintos cipőt. Egy százhatvanezer forintos jogosítványt (olcsót
mondtam?).
Az én családom is ilyen például, de most nem róluk van szó. (Egyszer
megkérdeztem atyámat, milyen Internet csomaguk van, és mennyibe kerül.
Mondta, fogalma sincs, a számlákat a felesége intézi.)
Az ilyenfajta beszélgetések alkalmával mindig elcsodálkozom, hogy
mennyire el sem tudjuk képzelni mások életét. Hogy vannak, akik nem
látnak tovább az orruknál, vagy inkább a karnyújtásuknál. És mindeközben
akkora ostobaságokat nyilatkoznak a világ és a közélet dolgairól, hogy a
hajam égnek áll.
Mindemellett az is elszomorít, hogy a naponta, kétnaponta történő
egyszeri találkozásoknak nem mondjuk egy amszterdami hosszú hétvége lesz
a vége, hanem a szótlan és vízszintes fáradtság. És még csak nem is
panaszkodhatok. My equal rights.
Mindebben az a közös tanulság: sose vitatkozzunk olyannal, akinek a
valóságfogalma köszönő viszonyban sincs a miénkkel. Mondok példát.
Schmitt Pál szerint a doktori disszertáció másolás, bérmunkába kiadva;
szerintünk pedig kemény munka, invenció, kreativitás.
