2016. január 23., szombat

A metaforákról

Colette Brésilla: Balanced Lotus
Nem először találkozom azzal a jelenséggel, hogy az emberek félreértik, amit mondok.
Már megszoktam, néha megpróbálom elmagyarázni, hogy nem kell mindent szó szerint venni (pont egy ilyen régebbi eset okán az a mottója ennek a blognak, ami), hiszen az ember kreatívan használja a nyelvet, ha már az alkalmas rá. És hát akiben van némi nárcizmus, az szereti kiszínesíteni azt, amit gondol. Átírni. Megírni. Feldolgozni. Máshogy mondani.

Nekem ráadásul ez a munkám is, úgyhogy óhatatlanul is előfordul, hogy a "lírai én" nem azonos a szerzővel. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ember hazudik. Nem hazudik, csak máshogy mondja. Nekünk csak ez a fajta művészet jutott, ez a néha máshogy mondás, és aztán gyönyörködünk a saját sorainkban egy kicsit, de közben tudjuk, hogy ez nem irodalom, ez csak mi vagyunk. Tegnap azt mondtam valakinek, hogy szerintem a művészethez intelligencia kell meg (művészi) érzék. (Jó, tudom, mindkettő megfoghatatlan fogalom.) Akiben csak az intelligencia van meg, de a művészi érzék nincs, az sokat pofázik - például. Mint én.
Akiben valamifajta vélt művészi érzék van meg, az saját maga szerint csodálatos verseket ír, amik persze amúgy vacakok és feleslegesek. Nem jók másra, mint (ön)terápiának. Valahol a blogolás is terápia, mondta egyszer valaki, a célja nem az, hogy tényszerű információt nyújtsak a világról.

A tanítványaim esetében persze kötelességemnek érzem megmagyarázni, hogy az, aki a versben beszél, nem feltétlenül azonos a szerzővel. Nem valószínű például, hogy József Attila, valahányszor a halálról írt, azt konkrétan a vonatsínek között körmölte. Varró Dániel sem egy bús, piros vödör, és Esterházy Péternek meg Parti Nagynak sincsenek nemi identitásbeli problémái csak azért, mert néha női szerzők/narrátorok.
De nem értik.
József Attila tehát elmebeteg volt, Janus Pannonius egoista, Ady meg magyarságellenes.

De hát mit is várok, amikor a felnőttek sem értenek semmit. Sem a legegyszerűbb viccet, sem az iróniát, sem pedig a képes beszédet. Ezért lehet Lackfi János plázacica, Varró meg csecsemőgyilkos.
Nemcsak a szavak lehetnek metaforikusak egyébként, hanem a cselekedetek is. De az meg már főleg bonyolult, ne is kísérletezzek vele.

2016. január 18., hétfő

Nagymamának elege lett

Nagymama rendes katolikus asszony volt mindig. Soha nem emelte fel a hangját, ha valami nem tetszett neki, csak csendben dörmögött magában. Vagy imádkozott, mert Isten mindig meghallgatta. Ha bántották, akkor is imádkozott, márpedig bántották elég sokan. Az a fajta volt, akit lehetett bántani, mert soha nem szólt. Nem mondott ellent, nem érvelt, nem veszekedett, csak csendben megbántódott. Akkor aztán még jobban lehetett bántani, a sértődésért. Pedig ez sosem volt igazán sértődés, ez szomorúság volt, valahányszor a dolgok nem mentek rendben, a Nagymama kettesben szomorkodott egy kicsit Istennel.

A dolgok akkor nem mentek rendben, ha valaki másnak rossz kedve volt, ha valaki valakivel veszekedett, vagy valaki nem volt a szerinte őt megillető és neki való helyén. Esetleg még akkor, amikor valaki szidta az Istent. Azt az Istent, aki neki a sok bánatot és aggodalmat, meg a nagy családot és a jó hosszú életet is adta.

Nagymamát az Isten a türelméért jutalmazta meg a jó hosszú élettel. Nem kérdezte meg tőle, szeretné-e, hiszen a Nagymama amúgy szeretett élni. Szeretett úszni, szerette a Balatont, a jó időt, a keresztrejtvényt, a pasziánszt, az utazást, a Nagypapa nyaralós videóit, a halottait, és a gyerekeit is, nagyon. Meg az unokáit. Sőt, másnak az unokáit is szerette. Legszívesebben minden nagymamátlan rokon és nem rokon gyereknek a nagymamája lett volna.

Aztán a Nagymamának egyszer csak kezdett elege lenni, mert az élet már nem volt a régi. Mindenki felnőtt, elfoglalt lett, a házba fiatalok költöztek. Alig járt a busz a strand felé, egyedül kellett úszni is (csak ha nem hullámzott, és csak a bójáig és vissza, mert a Nagypapa régen is csak úgy engedte). Ráadásul már politizálni sem lehetett rendesen, mert mindenki meghalt, akivel még lehetett, a többiek meg.... nos, tudjuk. Meg vannak bolondulva ezért a Vikt.... hagyjuk.
Persze közben lediplomázott, ledoktorált, leérettségizett meg előlépett néhány unoka, aztán már a dédunokának is lehetett rugdalózót kötni és küldeni - Svájcba.

De ez már mégsem olyan volt. Felgyorsult a világ, és valahogy megváltoztak a dolgok. A szeretetháló itt-ott felfeslett, utat talált magának a kétség, a hallgatás, a frusztráció meg a gondok. Bár titkolták előle, a Nagymama tudta ezt jól, úgyhogy megbeszélte az Istennel - aki mindig is nagyon szerette - hogy köszöni szépen, és nagyon hálás mindenért, de neki most már elég volt. Nem akar már családfő lenni, a Nagypapa testvérei is mind elmentek rég. És végül is alapvetően minden rendben van, ami meg nincs, az már nem az ő dolga, úgyhogy hadd menjen. Bár mindenkit továbbra is ugyanúgy szeret, de nem akar többet aggódni, szomorkodni, meg már fáradt is. Nincs kedve többet beszélni sem, szívesebben hallgatná inkább megint a Nagypapát.

Isten pedig beleegyezett, miért is ne tette volna. Hiszen a Nagymama mindig is nagyon kedves volt neki.
Nagymamának tehát végül elege lett, és elment.
Ma.
A 86. születésnapján, mert azt azért még megvárta, hányan gondolnak rá ezen a napon.