Anatómiaszínház régen és ma

"A reneszánsz ennélfogva úgy jelenik meg előttünk, mint ellentmondások óceánja, szerteágazó törekvések olykor csikorgató koncertje... ahol egyszerű és bonyolult, tisztaság és érzékiség, irgalom és gyűlölet keveredik egymással" (J. Delumeau, Reneszánsz, Bp., Osiris, 1997, p. 10.)
 
 

Minden ettől a Günter von Hagens-kiállítástól hangos, de tényleg, már legalább négy posztot olvastam róla csak itt a freeblogon. Szívesen el is mennék, de meglátva a jegyárakat, inkább fellapoztam néhány régi könyvemet, és összeszedtem a gondolataimat, úgyis éppen rezümét készülök összehozni, na hátha...
        Na, azt nem tudom, mekkora sikere van/lesz majd ennek a kiállításnak, a lényeg azonban az, hogy tényleg, de tényleg nincs új a nap alatt. Aki ugyanis még nem tudná, annak elmondom, hogy mindez a dolog nem más, mint a reneszánszkori anatómia színház átvétele egy az egyben - felturbózva posztmodern, korszerű orvostudomány és technika összes eszközével.
        Az első anatómia színházak (itt megjegyezném, érdekes egybeesés, hogy a színház és a műtő szavaknak az angol megfelelője egyaránt theatre) az 1590-es években épültek Itáliában, majd a többi európai egyetemen is. Ezek ovális alakú, nézőtérrel és katedrával ("színpaddal") ellátott színházszerű terek voltak oly módon kiképezve, hogy a hallgatók a lehető legjobban lássák a boncolás minden apró részletét és tevékenységét. A boncolások nemcsak az egyetem diákjai részére voltak hozzáférhetőek, hanem egészen a 14-15. század óta nyilvános szórakozásként, látványosságként is szolgáltak. 

A halál, a test, az emberi belső iránti óriási érdeklődés összefüggésbe hozható a halálhoz kapcsolódó memento mori, az ars moriendi, az exemplum horrendum, a contemptus mundi, danse macabre stb. képi-ábrázolási-irodalmi hagyományok közkeletűségével és közismertségével, másrészt azzal a ténnyel, hogy a középkor és a  reneszánsz utcaképéhez, köznépi kultúrájához hozzátartoztak azok a nyilvános események, amelyek valamilyen módon kapcsolatba hozhatóak a halállal, a vérrel, a testnedvekkel vagy a testi szenvedéssel. A nyilvános kivégzések nemcsak a bűnös áldozat megszégyenítését és a példa statuálását szolgálták, hanem a nép, az istenadta nép "vérszomjának", élményéhségének kielégítését is. Ez a fajta kulturális hagyomány aztán nem hagyta ártatlanul a művészeteket - legfőképp a színházat - sem. 

  A képi megjelenítések átörökítéséhez nagyban hozzájárultak az anatómiakönyek, úgymint Mondino de Luizzi Anathomia című könyve 1315-ből vagy Vesalius De Humanis Corporis Fabrica-ja (Az emberi test működéséről) 1514-ből. Ezek az orvos-szerzők és leírásaik-metszeteik az utóbbi időben már nemcsak az orvostudomány számára érdekesek, hanem a reneszánsz és a posztmodern kor hasonlóságait ikonológiai-szemiotikai-ismeretelméleti(-stb.) szempontból vizsgáló okosok számára is. A testfeltárás és az az iránt való érdeklődés (akkor és ma) ugyanis azt a fajta egzisztenciális bizonytalanságot, stabil világképben való megrendülést, talajvesztést, káoszt tematizál(hat)ja, ami a reneszánszot és a posztmodernt is jellemzi. Mindezzel párhuzamosan leképezi azt a kíváncsiságot és izgatottságot is, amivel az ember egyre beljebb/lejjebb/feljebb próbál hatolni az ismeretlenbe, az idegenbe, a másikba, a transzcendensbe.


(Színházi vonalon ezt a reneszánszban a horrorisztikus, vérben tocsogó rémdrámák, a posztmodernben pedig a performance művészet, a mozgásszínház és a happeningek képviselik legmarkánsabban, de erről tán majd egyszer később.)
        Szóval a Bodies című kiállítás valami olyat vesz elő, ami már régóta létezik. A tágabb kontextusban értelmezett, az emberi testet az érdeklődés, a kukkolás tárgyává tévő "anatómia" jelen van a kortárs művészetben, a médiában, az irodalomban, a pornóban, az Interneten és még sorolhatnám. És talán (az eltelt évszázadok és a történelmi helyzetek változásának-váltakozásának eredményeképpen) a tűréshatárunk is kitolódott. Kevésbé sokkol már a meztelenség vagy az erőszak. A kiállítással kapcsolatos felháborodás tehát véleményem szerint nagyrészt álszentség. Ha pedig mégsem az, akkor nem kell megnézni. Úgyis jóval többe kerül, mint egy jegy a Globe-ba - most, vagy 1600-ban. 
 

HOUSE MD

Dr House maga a reneszánsz gonosztevő, a "villain", a "vice", a "devil", ő a középkori megrontó és mókamester, ő III. Richárd és Titus Andronicus egyszemélyben...
 
        Munka- és lakóhelye a kórház, az az anatómiai játéktér, ahol ő élet és halál ura, ahol minden nap egy-egy újabb meccs a halál ellen és Isten ellen (House - Isten: 1-0), ahol minden eset egy újabb mélyfúrás az idegenbe, az ismeretlenbe, a rejtélybe, újabb és újabb megkísértése a transzcendensnek, a nem eviláginak. House közege a vér, a nyál, a testnedvek, a belsőségek, a bűzlő-gennyedző váladékok, napról-napra, óráról órára fejti le az összes bőrréteget az emberről, aki számára nem más, mint egy újabb test, egy korpusz, hús-vér-biológia, anatómiai érdekesség, fizikum. Úgy tör egyre magasabbra, úgy terjeszti ki a hatalmát, hogy közben egyre lejjebb és lejjebb hatol az emberi belsőbe.
 
 

      House maga III. Richárd, a materialista, aki számára az emberi lélek és a hit nem létezik, saját világában minden hatalmi pozíciót ő birtokol, megkérdőjelez minden szabályt, törvényt, és minden véletlent, a saját rációja alá rendel minden más gondolatot, kezében tartja a zsinórokat, amik végén beosztottjai és páciensei lógnak, mint a marionettfigurák. House-nak hatalma van, és a hatalma a személyét övező különleges vonzalmakból (is) fakad, egyszerre taszít és csábít, szórakoztat és elborzaszt, tekintélyt és undort ébreszt.
        House játszik, az idővel, Istennel, az emberrel, az életükkel, a közönségével (filmen kívül és belül), belevisz minket a bűnbe, levisz minket a pokolba, benézet velünk az ember legmélyére érzelem, részvét, szánalom nélkül. Közben élcelődik, és a humora is - ahogy a keze   - életekkel játszik, magja mindig a tabu, mert párbajra hív mindent, ami a normák szerint szent és alapvető.
 
 

        House maga az eltolt, félretolt viszonyítási pont, az örök tagadás, a letaszított arkangyal, aki most bosszút áll itt, a kórházban, akinek Istennel való sakkjátszmájában a földi halandók a figurák. Ő a félresikerült teremtés is, sánta, borostás, mogorva, hiányzik belőle egy darabka lélek, eszközei a szike, a csipesz, a botja és egy régi gitár.
        Ő az, aki belerángat minket a bűnbe, cinkossá tesz, és mindezért pénzt szed; akinek örömmel adakozunk, aki talán nem szabadna, hogy legyen, de mégis van, azért van, mert/hogy mindent relativizál(jon). Létezésének értelmét az ellenpontozás adja. Botránkozunk, és szórakozunk miatta és rajta. És szeretnénk egy kicsit ilyenek lenni, mert úgy érezzük, ez a szabadság. Ez egyfajta, nagy, mérhetetlen szabadság. 

Kis poszt a POSZT-ról

Egyre inkább erősödik az a meggyőződésem, hogy nem az emberek érdektelenek a kultúrával szemben, hanem a kultúra intézményesült formái vannak úgy kitalálva, hogy kirekesszék az átlag kultúrafogyasztót.
        A POSZT-tal úgy vagyok már évek óta: tudom, hogy egy impozáns jelensége a magyar színházi életnek, hagyománya van immár, satöbbi, satöbbi... Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy mára ez az egyetlen értelmes, sőt, színvonalas kultúresemény itt Pécsen, amibe bele kell kapaszkodnunk, mint hajótöröttnek a szálkás deszkába - mivel hogy egyre közeleg az a bizonyos 2010-es orbitális kulturális megaciki.
        Ez így eddig viszonylag kielégítően hangzik, de. Amit évek óta nem értek, az az, hogy hogy a csűrcsavaros fenébe van az, hogy az átlagpénztárcájú pórnép, aki több hónapig kuporgat a 3500 jó magyar forintért árult színházjegyre (megtagadva a kölöktől a legót, a Mars-csokit, magától pedig az Unicumot és az újságvásárlást meg a mirelit pizzát), a hivatalos pénztári nyitás után egyetlen nappal már egyszerűen nem tudja megvalósítani abbéli szándékát, hogy egy évben egyszer végre áldozhasson a magyar kultúra oltárán, és ne csak DVD-re meg sörre költsön... Mert hogy nincs jegy.
        A honlap szerint a hivatalos pénztárnyitás május 6, jegyvásárlásra pedig csak személyesen van lehetőség (vastag, nagy, sötét betűk, három felkiáltójel). Ehhez képest ma (mert lám, valami isteni csodának köszönhetően akadt egy fél szabad délelőttöm, s gondoltam, ezt azért kaptam a magasságostól, hogy elzarándokoljak a jegyirodába), ahogy odalibbentem a 10 órás nyitás után 13 perccel, azt látom ám, hogy az óriásplakáton hat előadás címe mellett díszeleg pirossal a Minden jegy elkelt felirat. Bent megtudom, hogy további kettőre sincs már jegy. De hát ki? Hogyan? Hol? És mennyit?
        Válságlistámon a B és C terveket átböngészve (amit tegnap este egyeztettük a Ha erre meg arra sincs jegy, akkor? kérdését sűrűn halmozva) végül sikerült 1X2 + 1X1 jegyre szert tennem.
        Úgyhogy dühömben elmentem, és a maradék pénzem elköltöttem könyvre meg Mecsek turistatérképre.
        Aztán azon a bizonyos héten meg majd bámulom az utcasarkon főzőcskéző színészeket INGYEN, mert valakik, valahol, úgy látszik, már megint ezt szánták nekem.