Anyák

Kép: Pat Douthwaite

Most, hogy az első számú nemzeti kötelesség a szülés lett, minden az anyákkal van tele. 

Definiálom az anyát ebben a kontextusban: nő, aki gyereket szül. A szülést értsd a szó legszigorúbb fizikai-biológiai értelmében.

Most nem szeretnék mélyérzékeny bio-lélektani fejtegetésbe kezdeni a magzati kötődésről meg ilyesmikről, csak arról szeretnék írni, mennyire zavar egy ideje, hogy az anyaságról oppárdon, ÉDESANYASÁGRÓL (így, kapitálissal) csakis ilyen vonatkozásban lehet gondolkodni és beszélni.

Anyja persze mindenkinek van, nyolcezer-hatszázkilencvenhárom cikket/tanulmány/regényt/verset írtak már arról, ki--főleg a lányok--hogyan küzd meg az anyjával (ez valami olyami, amit Sigmund és követői remekül felismertek és lekövettek; olvastam is valami duplacikket erről, de most nem találom), de mindez engem mára már halálosan untat. 

Én tulajdonképpen már megbocsátottam az anyámnak. Mindent. 

Nem mondom, hogy akkor könnyű volt; mázlista voltam, mert míg mások egyedül küzdenek meg ezzel, és jutnak el a feloldozásig/depresszióig/reprodukcióig/öngyilkosságig/önsorsrontásig (a verziók szabadon kombinálhatók), nekem volt segítségem. Kerestem is, találtam is. Persze ettől még nem volt sima a történet, és ez a 'nem sima' történet az utóbbi hetekben elég sokszor eszembe is jutott, holott már azt hittem, réges-régen túlvagyok rajta. Mert bármennyire is nyugis most a helyzet, ha összegeznem kell, ha mérleget kell vonnom, azért mégis csak úgy gondolom, hogy én bocsátottam meg/néztem el több dolgot. 

Az elfogadást rohadt nehéz, legalább annyira, mint átlépni a gyerekkori traumákat, de azért mégis csak az van, hogy mi csak kevéssel több, mint 5 éve (5 éve!!) beszélünk újra amúgy rendesen. Előtte--és szerintem nem rajtam múlt--kiesett 6-7 év. 

Nem haragszom ezért, nincs hiányérzetem (az előéletükhöz képest ui. nem volt ez nagy változás), bár azért felettébb elgondolkodtató, hogy egy doktori védés kellett ahhoz, hogy ismét legyen ürügy az el- és befogadásra. Mármint úgy értem, átmenetileg. Aztán mára már persze megint nem vagyok elég sovány/jómódú/trendi. Vagyis normális.

A normális egyébként rohadtul relatív, ha az ember gyerekéről van szó.

A mostani munkahelyemen, az 'elitgimiben' (bár ezt a szókapcsolatot továbbra sem tudom értelmezni) persze mindenkinek tökéletes gyereke van. Kitűnők voltak a gyakorlóban, azonnal felvették őket a gimnáziumba (a miénkben, hisz az a legjobb, ott vannak leginkább szem előtt). Igazi sportot űznek abból, hogy a jövendőbeli iskolájukban (ami a mi iskolának) a legremekebb tanári kart schaffolják össze annak az osztálynak, ahova kerülnek. Aztán amikor problémák merülnek fel (mert a srác nem olyan, nem annyira, nem úgy és nem akkor; magyarán egy átlagos kamasz), akkor beindul a neheztelés és a sunnyogás. Emberek nem ülnek egymás mellé a karácsonyi vacsorán, mert X férje annak az általános iskolának az igazgatója, ahova Y gyereke jár, blablablabla.

Nagy tanulópénz ez az egész helyzet.

Mert bár persze az ember a legjobbat akarja egy gyereknek (vö. legyen sikeres az iskolában, legyen nyelvvizsgája, legyen szuper érettségije, legyenek jó szociális készségei, sok barátja, kreatív hobbija, stb.), azért azt elég nehéz kimatekozni, hogy 1) mit teszi majd boldoggá 2) hogy ez a uniform mennyire felel meg az ő egyéniségének. Hogy boldog lesz-e benne. Hogy kielégíti-e. (Ráadásul pont most hallottam, hogy az oktatás sok-sok évvel le van maradva a digitalizáció tempója mögött, úgyhogy a srácok tkp. két iskolát végeznek egyszerre; adaptálódnak a digitális világhoz, és elszenvedik a lexikális-poroszos oktatási rendszert.) 

Óriási a nyomás a srácokon és a (kompetenciára törekvő) szülőkön is, mert azt akarjuk, hogy mindenki boldog legyen, de nekünk, felnőtteknek ehhez fel kell adni egy csomó olyan elvet/berögződést/ideát, amit esetleg magától értetődőnek tartunk.

Engem például soha nem noszogattak, nem törődtek az önbecsülésemmel és a lelki fejlődésemmel, cserébe viszont baszogattak, ha nem jöttek az ún. 'eredmények'. Az ún. 'eredményekre' ezért mintha kissé az átlagosnál jobban ráfixáltam volna magam, de ezt szeretem azzal magyarázni, hogy 'ez kell a boldoguláshoz', és azzal nyugtatom magam, hogy figyelek az önbecsülésre, a lelki fejlődésre, a törődésre. (Remélem, ez tényleg így van, majd sok év múlva ki is derül, vö. hosszú távú befektetés.) Azt azért elég régóta tudom, hogy a gyerekeknek (oktatási rendszer vagy társadalomba remekül belilleszkedő polgári család ide vagy oda) nem kell tökéletesnek lenni, illetve minden gyerek másképp tökéletes: pl. lehet, hogy okos, gyorsan tanul és pengén vág az agya, de befolyásolható és előítéletes; vagy lehet, hogy közepes tanuló, de kedves, segítőkész, toleráns, igazi barát és jó ember.

Azt hiszem, esetemben (ebben a vonatkozásban) valójában soha nem volt túlzottan fontos, milyen ember is vagyok. Aztán valahol ott mentődött meg a dolog, amikor nekem igenis fontos lett. Amikor már nem az anyám vagy a szüleim véleményétől függött az, hogy jó embernek látom-e magam. Ez olyan evidensnek hangzik, igaz? Hát, baromira nem az. 

És valahol szerintem ez az igazi felelősség, hogy elbaszod-e egy gyerek életét csak azért, mert a tied is el lett baszva. 

Úgyhogy akár szültél, akár nem, ha már olyan mázlista vagy, hogy felnőttél, és hogy rád van bízva egy gyerek, figyelj oda, hogy ne baszd el nagyon. Ha hibázol, kérj bocsánatot. Akkor is beszélgess, ha nincs kedved vagy ha nagy az ellenállás. Simogasd azt a gyereket is, amelyik nem akarja. Süssél néha sütit vagy azt főzd, amit szeret. Ne állj elvtelenül a tanárok mellé, merd kimondani, hogy ez és ez a házi feladat hülyeség. Kérdezd ki a dolgairól a számtógépes játékoktól kezdve a filmekig. Akkor is, ha nem érdekel vagy ha nem érted. Nézd meg vele a filmeket, amiket szeret, meg másokat is, amiket te tartasz fontosnak. Etesd egészséges kajákkal, cseszd le, ha sokáig fent marad, ha túl sokat ül a monitor előtt, ha nem eszi meg a zöldséget, ha szakadt ruhában jár, ha nem mos fogat. Satöbbi. Próbálkozzál, baszki.

Aztán majd csak lesz valami, reménykedj szépen, mert lutri az egész, de legalább magadat nem fogod utálni. Ez az anyaság definíciója.