2018. december 11., kedd

A magány kútja

Hetek óta akarok már írni erről a regényről, mert nagyon érdekesnek találtam sok szempontból, egyébként pedig szomorú az a tény, hogy milyen lassan kerülnek lefordításra mifelénk az ilyen típusú szövegek (akár szépirodalmi, akár esszé vagy szakirodalom).

A magány kútja (1928) Radclyffe Hall legismertebb regénye, egy fiatal lányról, Stephenről szól (igen, fiúnevet kap, mert az apja fiút szeretett volna), aki kislány kora óta másmilyen, mint a többi lány. A regény a születése pillanatával kezdődik, és a fiatal felnőttkoráig (a nagy felismerésig) követi végig az életútját. Furcsaságának okát ő persze nem tudja magáról, és a könyvben ez az egyik legdrámaibb konfliktus: míg az apja teljesen tisztában van azzal, hogy a lányára milyen nehéz sors vár, Stephen idegenségérzete egészen addig nem enyhül, amíg meg nem sejt valamit abból, sőt, amíg rá nem döbben és meg nem fogalmazza magának azokat a nyilvánvaló dolgokat, amiket a váratlanul elhunyt apja eltitkolt előle.

könyv amúgy majdnem 500 oldal, szóval meglehetősen sok hely és tér van ahhoz, hogy kibontakozzon az a fejlődéstörténet (mert igen, végső soron egy fejlődésregényről van szó, hiszen koránt sem a pikáns részletek, hanem Stephen öntudatra ébredése van a középpontban). Emiatt a regény klasszikus olvamányélményt nyújt: jó hosszú, ám a rövid epizódok és a jelentéktelennek látszó mellékszereplők fenntartják az érdeklődést; mintha egy sorozatot néznénk. Sőt, a könyv egy az egyben klasszikus-kosztümös: pontosan azt a viktoriánus szemérmességet hozza, aminek a hiányával, áthágásával megvádolják (és ami miatt betiltják), vagy ami Stephen saját, identitásával kapcsolatos attitűdjét jellemzi.

A cselekményre vagy az inverz nemiségre nem érdemes sok szót fecsérelni, mert szerintem nem ez (vagy ennek a tudományos megragadása) a lényeg, hanem azok a regényrészek, amikor Stephen önmarcangolása/önelfogadásának kudarca a téma. A mindentudó elbeszélőtől először megtudjuk, Stephen apja hogyan döbben rá, hogy a lánya más, mint a többiek, hogyan titkolja el ezt mind a felesége, mind a lánya előtt, hogy aztán váratlan halálával meghiúsulhasson az időben megtörténő felszabadító beismerés és megvilágosodás. Stephennek tehát magának kell rádöbbennie arra, hogy ebben a társadalmi közegben (akárhová is utazik) sosem lehet igazán boldog. Egészen megkapóak azok a jelenetek pl., amikor a tükör előtt áll, és a saját testét próbálja definiálni, vagy amikor nem érti, hogy a környezete miért nem fogadja természetesen az ő egyszerű, hétköznapi vágyait és életvitelét. 
Ezt a személyes tragédiát fejezi ki a cím is: a magány kútja mély, hideg, ám kicsit sem választás kérdése az, hogy beleugrunk-e vagy sem. Ez a kút pedig nem is csak Stephen sorsa; a könyben hosszasan olvashatunk arról a szükségből összeverődött közösségről (a többiekről), akik hozzá hasonlóan szintén nem találják meg a vágyott elfogadást, ami drámai önsorsrontáshoz és szükségszerű pusztuláshoz vezet.

A történet tehát elsősorban szerintem nem is a nemiségről vagy a szerelemről szól, hanem arról a tragédiáról, hogy jön rá valaki, hogy visszafordíthatatlanul az, aki, és hogy ennek az 'énnek' sosem jár az, ami más magától értetődően megkaphat, sosem lehet boldog és komfortos élete, mindig is összesúgnak a háta mögött. Nem csak feltétlenül azért, mert más, hanem mert... így például nem tud megnősülni. Ezért aztán Stephen--bármennyire is gazdag, és emiatt akármennyire is nyitva állnának számára némely kapuk--kénytelen belátni, hogy ezt egyedül kell elviselnie, nem rángathat bele senkit még akkor sem, ha az illető önként adná magát. Nem választott, hanem veleszületett magány ez.

A regény nyelvileg és világlátásában is sok szempontból nyilván túlhaladott (ezért sem ártott volna, ha a magyar olvasók hamarabb hozzájutnak), ráadásul ma már kit érdekel a 19. századi viktoriánus szalonok züllöttsége, bizarrsága és szemérmetlensége. Éppen ez az, hogy nem is szemérmetlen ez az egész, de nem is lázadó vagy heroikus, inkább szomorú.
Stephen pedig egy teljesen átlagos és egyszerű karakter, aki meg van fosztva a tudástól, és a felismerés--ami egyébként egyáltalán nem emeli ki a hozzá hasonlóak közül, de a társadalmi közegéből sem--végül elég kegyetlen és keserves.
   

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése