Herta Müller: Lélegzethinta

Régóta akartam már írni a Lélegzethintáról, aminek kétszer futottam neki, mert elsőre nem találtam benne a cselekményt, és amikor először el szerettem volna olvasni, akkor éppen a cselekmény volt a fontos. Aztán azért lett volna nagyon jó írni róla hamar, mert akkor még emlékeznék az összes képre és metaforára, ami megfogott, így meg már csak néhány fog eszembe jutni.

Nemrég egyébként újraolvastam a Sorstalanságot is, és megerősödtem abban a tudatomban, hogy felnőtt fejjel, vagy csak simán később újra kell olvasni a könyveket, mert egész mások, és akkor egy lendülettel elolvastam a Valaki mást is, ami egészen lenyűgözött.

Herta Müllernél aztán utánanéztem a történelmi részleteknek kicsit, meg a regény hátterének is, mert nem sokat tudtam a romániai németek deportálásáról, de a
lágerről sem. A könyv ugyanis Oscar Pastior német költő története, akit gyerekkorában visznek a lágerbe (senki sem felejti el megemlíteni a Köves Gyuri-párhuzamot persze), és akivel Müller közösen kezdte el megírni a könyvet. Aztán amikor Pastior 2006-ban váratlanul meghalt, egyedül fejezte be.
Halála után Pastiorról a nyilvánosság számára kiderült, hogy több évig a Szekuritáté ügynöke volt, amit mindenki előtt titokban tartott; valószínűleg a homoszexualitásával zsarolták meg. Szóval a táboron kívüli, az azutáni életét talán még inkább szorongásban, rettegésben és félelemben élte le, mint az ottanit, ahol -- és erről több ilyen regény is beszámol -- a napi rutin, a barátságok meg az ismeretségek biztonságot adtak.

Ezek a tények Pastiorról önmagukban nem sokkal járulnak a nettó regényhez, de miután befejeztem az olvasást, érdekes nyomozómunka volt mindezt megtudni. (A linkelt írások pontosabban feltárják az egészet persze.) A történetből viszont nem a lágerben zajló események, hanem a főszereplő hazatérése utáni lelkiállapotairól olvasni a legszívszorítóbb, és mindezt kiegészíteni a Pastiorra vonatkozó magánéleti-történeti tényekkel, az egészen nyomasztó. Döbbenetes az a jelenet például, ahogy már otthon, a városban nem akarnak köszönni és észrevenni egymást a ex-fogolytársak, és lesütött szemmel, szégyenkezve kerülik ki egymást, mint a közös és mocskos titok tudói.

A regény, ha lehet mondani, lírai. Másodszorra már Kertész Imrénél is tudtam értékelni azt, hogy igazából nem a véres-koszos-naturális részletek dominálnak, hanem az, hogy az egész élményt hogyan sikerül szellemileg-agyilag-lelkileg feldolgozni. Ezért a Sorstalanság is számomra gondolat- vagy tudatregény, nem lágerregény (és igazából ez az a vonal, amit semelyik filmes feldolgozás nem tud visszaadni). És ez is az. De ha Kertészé tanulmány, akkor ez vers. Valamilyen.

Ahogy mondtam, nem tudom felidézni az összes metaforát, amit szeretnék. De nagyon megkapó, ahogy például jelentőséget kapnak egyes tárgyak.

A fehér batiszt zsebkendőt még nem használta senki. Én sem használtam soha, de az utolsó napig megőriztem a bőröndömben, mint anya és fia ereklyéjét. [...] A lágerben semmi keresnivalója egy ilyen zsebkendőnek. A hosszú évek során bármikor elcserélhettem volna a bazárban valami ehetőre. [...] Ami visszatartott: Úgy gondoltam, hogy a zsebkendő a sorson. Ha az ember kiengedi a kezéből a sorsát, akkor elveszett. Biztos voltam benne, hogy nagyanyám búcsúmondata, TUDOM, HOGY VISSZAJÖSSZ, ezzé a zsebkendővé változott át. Nem szégyellem, amikor azt mondom, a zsebkendő volt az egyetlen ember, aki törődött velem a lágerben. Biztos vagyok benne mint a mai napig. A tárgyakba néha beköltözik valami gyöngédség, valami torz gyöngédség, amit nem is vár tőlük az ember. (83. o.)

Vagy ahogy folyton az "éhségangyalról" beszél.

Hogyan járjunk-keljünk a világban, amikor már nem tudunk egyebet mondani magunkról, mint hogy éhesek vagyunk. Ha már nem tudunk egyébre gondolni sem. A szájpadlás hatalmasabb, mint a fej, magas és visszhangos kupola, egészen a koponyáig ér. Ha az ember már nem bírja az éhséget, az ínye úgy húzódik hátra, mintha friss nyúlbőrt feszítenének ki az ember arca mögé, hogy szikkadjon. Az orca kiszárad, és úgy hálózzák be a hajszálvékony ráncok, mint a színtelen pihe. (26. o.)

Az állandó dolgok nem tékozolják el önmagukat, nincs szükségük másra, csak egyetlen, örökké változatlan viszonyra a világgal. A sztyeppe viszonya a világgal az, hogy lesben áll, a holdé az, hogy fénylik, a földikutyáé, hogy menekül, a fűé, hogy ringatózik. Az én viszonyom a világhoz az evés. (213. o.)

Ezek a szöveghelyek nagyon jól érzékelteik szerintem, hogy nem lehet úgy írni ilyesfajta élményekről, hogy nem tematizáljuk a saját létezésünket folyamatosan és kérlelhetetlenül. Sőt, ez a lényeg. Mert ha csak a naturális részletek vannak, azt egy idő után túl könnyű kívülről nézni. De akkor meg nem sokat ér az egész.

itt mindenki megőrült?

Komolyan, körülöttem mindenki megbolondult.
Kb. egy hónapja megkértem egy kollégámat, hogy ugyan már, amikor az én órám kezdődik, ne legyen már a teremben becsengetés után, ne neveljen, oktasson, ordibáljon, adja át a stafétát, még akkor is, ha az érintettek az ő osztálya. Szabadkozott, hogy jaj, de mindig olyan sok a megbeszélnivalójuk.
Most két hete megint a folyosó végéről hallom, ahogy üvölt és veszekszik (először azt hittem, valamelyik kölyök) még 5-6 perccel azután is, hogy bemegyek. Sőt, hogy ne mondjam, nem férek oda tőle a tanári asztalhoz. Kifelé menet még odaszól két-három embernek, pöröl velük kicsit, lebasz néhányat ezért-azért, ordenáré stílusban utasítgat.
És akkor elgondolkodom, hogy ahelyett, hogy higgadt, okos, hűvös önmérsékletre okítanánk ezeket a gyerekeket, csak még inkább megpiszkáljuk bennük az évek alatt szépen nevelgetett agresszív vadállatot.
Ezek után kb. tíz percbe telik, mire lenyugszanak a kedélyek.
Hogyan értessek meg velük bármit is, ha az a felnőtt, akivel előttem eltöltöttek másfél órát, egy sudribunkó.

Ma a csaj, akit múlt héten kétszer is helyettesítettem, rossz néven vette, hogy az általa használt tankönyv hátsó borítójának bal alsó sarkából leszakadt egy három négyzetcentis darab. Mondtam, hogy bocsánat, nyilván ahogy pakoltam egyik táskámból a másikba (egyik munkahely - másik munkahely, ugye), beleakadhatott valamibe. Akartam róla szólni, fogja nyugodtan rám, ha az iskola számon kéri rajta. Erre mondta, hogy az ő példánya, és hogy ez nagyon gáz. Mondtam még egyszer, hogy sajnálom.
Teljesen zokon vette, és úgy tűnt, mintha azt várta volna, hogy vegyek neki egy vadiúj példányt. Hát vennék is, ha nem lennék csóró, meg nem gondolnám, hogy ez az egész egy baromság; de egyébként meg a tankönyv nekem használati eszköz, göngyöleg, rongyolódik, használódik, naponta forgatok vagy ötöt-nyolcat, és nem mellesleg ez a darab sem volt láthatóan vitrinben tartva. Most mit csináljak, szabadkozzak még pár sort?

Na, úgyhogy marha jó, hogy az ember igyekszik disztingválni és humanoid módjára viselkedni embertársaival, sőt, szívességeket tesz, azok meg szarnak bele, hogy mikor és hogyan generálnak lelkiismeret-furdalást vagy rossz érzést.
Hát csoda, hogy tényleg inkább a kutyák-macskák-füvek-fák-bogarak?