Vudu #2-3-4

Kicsit kénytelen voltam elengedni ezt a dolgot. Persze sejthettem volna, hogy így lesz, hogy pont azzal nem fogok tudni megbirkózni, ami az egész tanfolyam leglényege: hogy minden nap minimum egy órát (de inkább többet) eltöltsek a gyakorlással.

Na mindegy, azért nem keseredtem el, szorgalmasan gyűjtöm az infókat, amikor tudom, csinálom, és megvettem a könyvet is, aminek segítségével egyszer majd rendesen, naplózva végig tudok menni az egészen. (Hát hiszen a naplózással nincs nálam gond; van ez a naplózásmániám, filmek, könyvek, kalórák, ésatöbbi.) 

Az elmúlt hetek témái a gondolatok fogságából való kilépés, a tudatos légzés, a mozgás és az averzió voltak. Többször megfordult egyébként a fejemben, hogy rossz módszert választottam, hiszen például ritkán vagyok a rossz érzéseim rabja hosszú távon. Az egyik gyakorlatban naplózni kellett a napi rossz élményeket, és a hozzá tartozó érzelmeket, testi érzeteket és gondolatokat. A felvezető példa az volt, hogy egy ismerős nem köszön az utcán, és ez nekünk milyen rosszul esik, mert biztosan azt hisszük, hogy utál.

Nos, én az a típus vagyok, aki egyáltalán nem bánja, ha ismerősök nem köszönnek neki az utcán olykor, mert szuper, ha nem kell velük foglalkoznom, ugyanis az egész napot rengeteg ember között töltöm, és kb. az odaút meg a hazaút az az idő, amikor picit magam lehetek. A többiek olyan bosszúságokról számoltak be, hogy valamit kint hagytak a kocsiban, a főnökük csúnyán beszélt velük, leöntötték magukat kávéval; ezek a pici események állítólag mind hozzájárulnak ahhoz, hogy szarul érezzük magunkat az életünkben. 

Hát, én mondjuk attól érzem magam sokszor szarul az életemben, hogy Orbán Viktor egy f*sz, és hogy megint felment az uborka ára a duplájára. Gondolkodtam, hogy ehhez kapcsolódóan milyen testi-lelki érzeteim vannak, és arra jutottam, hogy leginkább ütni tudnék. De hát ezt mégsem vihetem egy ilyen széplelkű társaság színe elé. 

A másik téma az érzeteink mozgással való tudatosítása volt (természetesen jóga), ami nagyon-nagyon jó, ezt magam is sokszor gyakorlom. Nem, nem jógával, mert attól valamiért megőrülök, és hát, lássuk be, nem is vagyok az a kifejezett jógialkat (tudom, ilyen nincs). Azért majd ki szeretném próbálni, de inkább úgy, hogy nem este 7-kor próbálom összeszedegetni a végtagjaimat a szoba különböző pontjairól. A társaságban amúgy ez is nagy tetszést aratott, kiderült, hogy van, aki egyáltalán nem mozog semmit az életében, és most meglepődött, hogy néhány nyújtógyakorlat milyen jótékony hatással tud lenni a közérzetére és az izületeire. 

A harmadik téma az averzió volt; vagyis egyszerűen szólva az, amikor hárítjuk/elkerüljük a velünk történő rossz dolgokat/érzeteket ahelyett, hogy azokat tudatosítanánk magunkban. Gondolkodtam, hogy hogy van ez nálam, és hát, szerintem én pont nem az vagyok, aki azonnal dühöngeni kezd, hogy múljon már el, hanem szépen beleállok, és igyekszem lehiggadni. Valahogy úgy képzelem ezt, hogy ahelyett, hogy az ember pattogna, mérgelődne, tépelődne, inkább megpróbálja szétszálazni, megérteni a dolgot, aztán megnyugodni.

A gyakorlatok egyébként tök hasznosak voltak, csak hát, mint fentebb mondtam, nem nagyon tudtam beépíteni a napi 40 perces gyakorlatokat, ellenben a 3 és 10 percesek nagyon frankók és praktikusak. Kb. egy rugóra jár az összes; figyelj befelé, nézd meg, mi van a testedben, akár ülsz, fekszel vagy sétálsz, koncentrálj arra, amit éppen csinálsz, és ami éppen történik veled/benned. Ez felettébb pihentető tud lenni egyébként, bár azt majd ki kell találnom, hogy tudok 40 percig ülni úgy, hogy az jó nekem. (A munkám egy jelentős része elve ülő munka, szóval megőrülök, ha azon felül ülnöm kell.) A sétálás viszont nagyon vicces: a komoly koncentrációtól még inkább úgy jár az ember, mint egy mackó, és hát én amúgy sem vagyok túl kecses, szóval a fel-alá baktatásom közben szétröhögtem az agyam. 

No, de a komolytalankodást félretéve mondom, hogy az már minimum egyszer megtörtént, hogy a nap végi hulla állapotomból sikerült visszatérnem a valóságba egy ilyen 40 percessel. Nem tudom, azért volt-e, mert picit belealudtam, vagy mert ügyes voltam. Szóval minden szkeptikusságom ellenére jó ez valamire.

Vudu #1

Korábban valamelyik posztban említettem, hogy jelentkeztem egy csoportba. Heti egy alkalom, Zoomon, kedd esténként, nagyon praktikus és kényelmes. A kurzus lényege, hogy megtanuljuk, hogyan tapasztaljuk meg a tudatos jelenlétet a mindennapjainkban, hogyan alakítsunk ki éber figyelmethogyan irányítsuk a gondolatainkat és fókuszáljunk az adott pillanatra.

Nos, el kell mondjam, hogy életemben nem csináltam ilyesmit. Az utóbbi pár hónapban próbálkoztam pár dologgal, hogy kevésbé legyek feszült: vezetett meditáció a YouTube-on, relaxációs gyakorlatok, légzés, mozgás, stb.; de úgy gondoltam, ez így kb. olyan, mint amikor az ember az internetről diagnosztizálja az egészségi állapotát, vagy próbál meg nagyon bonyolult ázsiai kajákat megfőzni. Hát, ezért is jelentkeztem. Meg azért, mert a téli szünetben olyan mennyiségű feszültség halmozódott fel bennem, ami a szabadságidőszak nagy részében kb. lehetetlenné tette a pihenést vagy az értelmes cselekvést. És mert sok tekintetben változást akartam, akarok.

A hívószavak közül egyébként legjobban az ragadott meg, hogy megtanulom majd azt, hogyan tudok belenyugodni a megváltoztathatatlanba, hogyan tudom elfogadni, hogy "most ez van", és továbblépni. Ígérték még továbbá, hogy kevesebb lesz a stressz, örömtelibb lesz az élet; ezeknek nyilván nem hittem, de mindenképp szerettem volna kipróbálni magam valami olyasmiben, ami nekem teljesen új.

Hát, mondanom se kelljen, hogy az első alkalom katasztrofálisan sikerült. Minden megtörtént, ami azokban a buta amerikai filmekben szokott: a delikvens összpontosítani akar, megnyugodna, de mindig közbejön valami triviális körülmény, amin jót röhögünk. Én baromira nem röhögtem, hanem az első pillanattól bosszankodtam, amivel rögtön sikerült agyoncsapnom az egész tanfolyam legfontosabb célját persze. Kínszenvedés volt ez a két óra, nem tehetett róla senki. Ezen a ponton gondoltam viszont azt, hogy hülyeség ez a Zoomolás, sokkal jobb lett volna elvonulni valami csendes rendelőbe/jógaterembe/akárhova, mert így csak az utcáról behallatszó szirénát, a felső szomszéd bútortologatását és a gyerekbömbölést hallom. Fülhallgató ide vagy oda, elég nehéz 40 percig koncentrálni, amikor az összes körülmény összeesküdött ellened. Ennél a tudatosult bennem egyébként, hogy mekkora zajban élek, és hogy csoda, hogy még nem kattantam meg ettől. (Vagy de?)

A 12 fős csoportról egyébként semmi különöset nem tudtam meg, csak kb. annyit, hogy vannak itt régóta meditálók, szakmában dolgozók (pszichológus, szociális segítő, stb.), és főleg menedzserek meg vállalkozók. Vicces persze, de egyben beszédes is, hogy legalább akkora stresszfaktorral dolgozom én is (legalább is úgy hiszem), mint ők. 

Na, mindegy, az első alkalom után megkaptuk a handoutot, a házi feladatot és egy eseménynaplót is, amiben vezetni kell a heti gyakorlást. Három feladat van, voltaképpen mindegyik a tudatos odafigyelést gyakoroltatja hosszabb-rövidebb ideig, ezek közül van, amit a hétköznapi tevékenységekbe is be lehet építeni, másokhoz rákészülés és külön idő kell. Ha jól értem (és ez elég szimpatikus is), nem kell semmi különös tudatállapotba eljutni, a legfontosabb, hogy irányítsd a figyelmed arra, amit épp csinálsz, tudatosítsd, amit teszel és érzel éppen; és ennyi. Ha elkalandozik a figyelmed (ami tök normális), akkor próbáld visszaterelni. Ha nem érzel semmit, az sem baj, akkor tudatosítsd és fogadd el ezt.

Ami a gyakorlást illeti, egyrészt rájöttem, hogy fáradtan nem nagyon megy ez. Akárhogy is vesszük, ez mégis egyfajta koncentráció, ha pedig kimerült vagy, nem tudsz koncentrálni, elalszol, stb. Ezért aztán az egyik gyakorlatba (gondoltam, este csinálom, akkor nyugi van) 10 perc után bele is aludtam. Másodszor viszont (tegnap, azaz szombaton) egész jól ment. A másik tapasztalatom (nagyon triviális ez is), hogy csukott szemmel sokkal könnyebb koncentrálni: viszont ennél fogva jó, ha az ember nem pl. a hagymaaprítást vagy a kenyérszeletelést választja tudatos tevékenységnek. A harmadik tapasztalat pedig az, hogy a légzés tényleg fontos. Ezt már tudtam (pl. a sportból, illetve a különböző elalvást segítő gyakorlatokból, amiket próbálgattam már), viszont azt sosem gondoltam volna, hogy lehetséges egy bizonyos testrészbe lélegezni, egész testtel lélegezni vagy a fejem tetején kifújni a levegőt (nem mintha ez utóbbi sikerült volna...). 

Még valami: a napokban többször gondoltam arra, hogy hülyeség ez az egész, az önképzések korát éljük, minden megtanulható a netről, minek is vágtam bele így ebbe az egészbe, mikor rengeteg ingyenes anyag és könyv is fellelhető a témában. És végül arra jutottam, hogy a heti egy alkalom, a találkozás ad egy jó rutint, nem elbliccelhető, és akármilyen nehezen is tudom az önálló gyakorlást beilleszteni a hetembe, ez a két óra legalább ott van. Másrészt a kapott hanganyagokat valahogy sokkal személyesebbnek érzem, mint a sokezres megtekintésű YouTube videókat (persze, ez lehet, hogy csak önkényes magyarázat magamnak). Szóval bár első alkalommal kiborultam (főleg persze a feladatorientált önmagamon, hogy miért nem sikerül elsőre), most épp örülök, hogy belevágtam valami tök újba. Hátha a vége tök jó lesz.

(Folyt. köv.)