Az van, hogy meghalt a nagybátyám.
Bár az utóbbi harminc évben (ezt a számot elég szörnyű amúgy is kimondani) különbző családi okokból kifolyólag nem nagyon tartottuk ugyan a kapcsolatot, azért az ilyesmi mégis mindig egy lépés előre az időben. Mármint hogy meghal egy közvetlen rokon, akiről vannak rendes emlékeid a gyerekkorodból.
De most nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy halálra itta magát.
Az alkoholizmusról, a felelősségről, a bűntudatról és a nőkről akarok írni.
Nem szeretnék úgy tenni, mintha a családjukban zajló összes eseménnyel tisztában lennék, hiszen tényleg csak gyerekkori emlékeim vannak. Emlékszem egy férfire, aki villanyszerelő volt, eljárt dolgozni, így, amikor ott nyaraltunk az unokatesóméknál, ritkán láttuk. Nagy, rántottás kenyereket vitt ebédre a munkába, szerette a sört, gondoskodott a családjától, dolgozott a kertben és az állatokkal. Ott maradt a kisközségben, ahonnan az anyám is származik, a szüleivel közös telken épített egy nagyobb házat a családjának. Három lánya született.
Az anyám elmenekült ebből a kisközségből, a "faluból", elitgimnáziumba ment egy nagyvárosba, majd orvosi egyetemre az ország másik felébe. Első érettségizett, első diplomás a családban. A Kisalföldről zalai polgárfiúhoz ment feleségül, nagyon korán, az orvosin találkoztak. Én még az egyetemi évek alatt születtem, véletlenül becsúsztam, az apám már dolgozott, ő meg visszament befejezni az egyetemet. A nővérszállón laktak egy ideig, életem első időszakában a nagyanyám vigyázott rám.
Amikor gyerek- és kamaszkoromban a felek erről beszéltek nekem, még nem értettem, hogy ez mindenkinek sokszoros sérelem. (Miért is kellett volna értenem, megvoltak a magam jogos sérelmei.) Ott a saját maga szerint kitagadott és dacos, messzire menekült első értelmiségi (ráadásul nő), aki nem a kertben akart uborkázni, hanem olvasott. Aztán pedig egész életében úgy érezte, hogy a férje felsőbb polgári közege képtelen őt befogadni, ami persze csak részben volt igaz.
És ott a szerintük magukra hagyott (anyai) család, akik szintén megszenvedik az "el nem fogadottságot", a lányuk messzire szakadását, a nagy fizikai, műveltségi és érzelmi távolságokat, így minden reményük/támaszuk az a fiú lesz, aki otthon marad, nem tanul tovább, ott alapít családot és épít házat a közelben.
Na mindegy, nem is a családtörténetet akarom ebből kihozni, azt majd egyszer talán máskor. Mindenesetre sok minden érthető számomra saját magammal és a történtekkel kapcsolatban is: mármint hogy (a nagyanyámmal hatvanvalahány évnyi kvázi együttélés után) meghalt a nagybátyám, mert halálra itta magát.
Sokszor hallani, hogy a szülőkkel való hosszú távú együttélés egészségtelen, pláne, ha az embernek már saját családja, házastársa is van. Az anyám is ezen az állásponton volt mindig is egyébként: az öccsével való (szerinte) kivételezés ellenérveként hozta fel ezt. (Aztán később kiderült, hogy velem kapcsolatban sokáig ez volt az elképzelése: otthon maradok majd, és rájuk fogok vigyázni.)
Mint már mondtam, nem tudom pontosan, a nagybácsiék esetében mi volt a helyzet, csak sejthető, hogy az alkohol mellett ez a kommuna is sokat rontott a kapcsolatokon, míg végül a három lány felnevelése után (huszonpár év házasság, de lehet, hogy harminc) a feleség elköltözött, és új életet kezdett. A lányok közül egyedül a középső látogatta rendszeresen az apját, ezzel az is együtt járt, hogy az ott élő nagyanyjukhoz is ritkán mentek.
A történetben van tehát egy magát sok év alatt tönkretevő, most már halott férfi, és az őt körülvevő nők.
Az idős anyja, aki végig ott élt mellette, akivel segítették egymást, aki nem szólt neki semmiért, a vitákban általában az ő pártját fogta, később a leglealjasodottabb helyzetekben is ápolni és etetni próbálta; most pedig kimondatlanul is a válást, a volt feleséget és az eltávolodott, felnőtt lányokat vádolja.
A középső lány, aki a háromból egyedüliként próbált helyt állni és lavírozni a lakhelyétől 40 kilométerre lévő munkahelye, a két kisgyereke különböző programjai, az idős nagyanyja és a beteg apja orvosi kezelései és mocskos lakása között; eközben (hiszen ő volt jelen) hallgatta mindenkitől a szemrehányásokat az eltávolodott testvérei miatt, és azért, mert mindent azért mégsem vállalt. (Pl. nem fürdette meg a már önellátásra képtelen apját, és nem takarította ki utána a vécét.)
És ott a régen elköltözött nővér, az anyám, aki sok-sok év után felvette a fonalat (bár a korábban már említett bántalmait ki tudja, igazából félre tudta-e tenni), és aki a rációval próbált hatni mindenkire a helyzettel, majd most a halálesettel kapcsolatban is; ám mégis megrázta a testvére halála, akinek a leamortizált testéhez az anyján kívül csak ő volt hajlandó hozzányúlni.
És persze ott a halott férfi, aki (bár nem akarom leegyszerűsíteni) a saját állapotának mégiscsak az első számú felelőse volt, és akit a végén már semmi és senki nem érdekelt.
Tanulság nincs, és biztosan újdonság sem sok, hiszen biztos vagyok benne, hogy minden család érintett ilyen és hasonló történetekben. Itt nem csak arra gondolok, hogy milyen veszélyes dolog az alkohol, hiszen az ember képes villámgyorsan és észrevétlenül újraprodukálni a családi mintákat, miközben folyamatosan mentegeti magát, hogy "ez nem olyan".
Arra is gondolok, hogy ami nagyon gyakran ottmarad a férfiak halála után, az a nők bűntudata. Hogy ők cseszték el: anyaként, feleségként, testvérként, lánygyerekként. És ahelyett, hogy a bűntudatot enyhítenék egymásban, és legalább részben felvetnék a férfi felelősségét, a fájdalom okán kölcsönös egymás elleni vádasdodásba kezdenek, ami kitermeli, generálja a további bűntudatot, a kapcsolatok végleges szétesését.
Úgyhogy én (a nagyanyámat leszámítva, hiszen neki erre volt szüksége) nem részvétet kívánok, hanem enyhülést és megszabadulást. Főleg a negyven év körüli unokatesómat igyekeztem biztosítani arról, hogy szerintem semmiben nem hibás, hogy mélyen tisztelem mindazért, amit tett, és bárki, aki mást mond vagy vádaskodni próbál, téved.
A legnagyobb bűntudatkel(te)tő ugyanis mindig a család.
Neki is két fia van, még kisiskolások.
Jó lenne azt is hinni, hogy egyszer ezek a minták megállnak valahol.
