adjon az isten

Erdős Virág:
Adjon az Isten, avagy 53 „originál haza-ötlet” az új esztendőre

adjon az Isten szebbet-jobbat
békességesebbet
vidámságból sokat búból
kicsit kevesebbet
ne filózzon sepercig hogy
mér’ ilyet vagy
mér’ ne
olyat adjon amit saját
magának is
kérne

olyat ami mellé nem kell
kitenni a karikát
olyat ami nem fogja meg-
ríkatni a Marikát
olyat ami még a nagyon
ziziknek is bejön
olyat ami sima ciffes
dörzsikével lejön
olyat amit
éhgyomorra is be lehet venni
olyat amit nem muszáj a
nyelved alá tenni
olyat ami világos és
kertkapcsolatos
olyat ami bárhogy hívod
éppoly illatos
olyat ami nem hajt meg és nem okoz
demenciát
olyat ami
kopásra is biztosít garanciát
olyat ami egészséges és hát
végül is
lehet kérni szalonna meg
hagyma nélkül is
olyat aminek a füle
nem szakad le hazáig
olyat ami pont kitart az
árvíztól az aszályig
olyat amin főzés helyett
elég egyet rottyantani
amit még az Isten se fog
az ölünkbe pottyantani
olyat ami hosszútűrő
viszonylag és kegyes
olyat ami nem túl erős de legalább
hegyes
olyat amit nem lehet egy
mozdulattal cécézni
olyat ahol nem szokás a
más bajára vécézni
olyat ami még jövőre is jó lesz
ha lesz
olyat amit még az apám
gyomra is bevesz
olyat amiről lerí hogy sok-sok édes
titka van
olyat ami még a hosszú
hétvégén is nyitva van
olyat amit pesten is lehet
de helyben is
olyat ami vízben is finom
de tejben is
olyat amit nem nyirbálnak ész nélkül csak
hajtogatnak
olyat amit páran pont az
ünnepekre tartogatnak
ami csak a
vágott füle miatt tűnik vadnak
amihez ha szerencsém van
még villát is adnak
olyat amit nem kell zsebből
simán lehet tébére
olyat amivel ki lehet
kerülni a vébére
olyat amihez kilónként
plusz még egy-egy mega jár
olyat amit még a suttyó
gyerekem is bekajál
olyat amivel megéri
még egy percet vacakolni
amit ilyen kis helyre is
jól be lehet szuszakolni
olyat amiből pont kijön
tízmillió szelet
olyat ami félóránként
bemondja hogy szeret
olyat amit úgy egyébként
búcsúzóul szokás
olyat minek párja nincs de
hogyha van az szopás
amivel egy
mosókonyhát is fel lehet vidítani
olyat ahonnan tilos lesz
akárkit is kitiltani
olyat amihez naná hogy
van kapaszkodó
olyat ami szobatiszta és
ragaszkodó
olyat amire nincs mentség de van
magyarázat
olyat ami csapást is mér ha kell
nem csak lázat
olyat amin sok jó fej egy
életen át agyal
olyat amibe trollal van
beírva hogy magyar
ami tiszta mint a
szégyen
ami nincs még de majd
légyen
olyat ami nem izgat
és nem éget
és nem ereszt
olyat ami sokkal simább ügy mint a mount
everest
sőt
maradt egy hülye ötlet
még ide a végére is:
olyat amiért elmennék
még a világ
végére is

(E. V.)

Janne Teller: Semmi

Egy csapatnyi nyolcadikos egy dániai kisváros általános iskolájában úgy dönt, bebizonyítják nihilista osztálytársuknak, hogy az életnek igenis VAN értelme. A hippi felmenőkkel rendelkező Pierre ugyanis úgy véli, semmi nem elég fontos az életben ahhoz, hogy annak jelentőséget tulajdonítsunk.

A felütés nem igazán egy klasszikus ifjúsági regényre vall, bár ha az utóbbi évek ifjúsági irodalmát nézzük, a történetek, a világkép és a szereplők is egyre kevésbé idilliek és meseszerűek. Pierre Anthonra mondhatjuk, hogy realista, hogy Byronista vagy hogy spleen, de a viselkedése nem nagyon tűnik póznak, de még kamaszos dühnek sem igazán. A napjait egy szilvafa tetején tölti, mint valami középkori remete, és azzal foglalkozik, hogy az osztálytársai gyermeki illúzióit töri darabokra (stílszerűen szilvával hajigálja őket fentről), és Lucifert, a tagadás szellemét játssza a gyermeki paradicsomban.

A csapat mindent elkövet, hogy Pierre-t, a filozófust visszarángassák a boldogságba és az élet értelmében való hitbe, ami egy tökéletesen naiv és helyes szándék, hiszen az életben minden gyerek úgy indul, hogy a bizalma a jóságban, a biztonságban és az életben töretlen. A küldetés végül -- az ifjúsági regények happy endes narratívájával szemben -- nem sikerül. De a legnagyobb törés talán nem is ez, hanem hogy rádöbbennek arra, hogy amit értéknek hittek, és amit a Fontos Dolgok Halmába összegyűjtöttek, tulajdonképpen mulandó, és előbb-utóbb értéktelenné válik. Pierre Anthonnak tehát reménytelenül igaza van, az ördög nyert.

Pierre vesztét nem az okozza, hogy nem hajlandó tudomást venni a Fontos Dolgok Halmáról, hanem hogy végül bebizonyosodik, hogy igaza van. Az igazság fáj, szokták mondani, úgyhogy le is számolnak vele gyorsan. A többi gyerekszereplővel szemben Pierre ugyanis gondolkodik, és olyasmire jön rá, amit a többiek nem akarnak hallani.

A történet tehát nem túl bonyolult, a jó és a rossz dichotómiájára, küzdelmére, dilemmájára épül, a furcsaság csak az, hogy a gyerekeket hagyományosan a jó világához kötjük, itt pedig az látszik, hogy mennyire kiábrándítóan relatív minden: a jó szándék, illetve az arra adott negatív reakció hogyan fordul át gonoszságba. A legyek ura (ami persze nem ifjúsági regény) óta tudjuk, hogy a gyerekek akár borzalmakra is képesek, sőt, olykor gonoszak, és hiába próbáljuk a társadalom hatásainak betudni mindezt, az egyéni felelősség akár a gyerekeknél is felmerülhet. Ha mindig nem is, itt biztosan -- a regény narrátora az egyik szereplő, akit nem a kívülállósága tesz meg beszélővé, hanem csak a véletlen. Morális dilemmák nem igazán vannak, még akkor sem, amikor már egészen vad dolgokat kell beadni a Fontos Dolgok Halmába. A szülők csak a történet végén kerülnek képbe, amikor az egyik kissrácnak a mutatóujját követelik a Halomba; ekkor a korábbinál még szürreálisabb fordulatokat vesz a történet. A gyűjtemény egy rakás tárggyá válik, és bár kiderülhetne, hogy az "élet értelme" nem a kollekció darabkáiban manifesztálódik, hanem az maga a cselekvés, a törekvés lett volna esetleg, ezt senki nem ismeri fel.

Nem akarom azt az olvasatot erőltetni, hogy a Semmi egy ifjúsági regény, de nyilvánvalóan a gyerekeket érintő kérdéseket (is) feszeget nagyon hasonló módon azokhoz a könyvekhez, amik az utóbbi években lettek népszerűek (Harry Potter-széria, Útvesztő-trilógia). Nos, igen, a kamaszok manapság egyáltalán nem látják rózsaszínnek a világot, persze lehet, hogy régen sem látták annak, csak míg a pöttyös és csíkos könyvekben minden problémájuk megoldódott, ezek az új regények mintha -- még ha persze metaforikusan is -- jobban rávilágítanak azokra a dolgokra, amik valóban érdeklik őket. Mondjuk ilyen az élet értelme, a boldogulás, az érvényesülés, a túlélés, a racionalizmus kontra érzelmek, a gonoszsággal, az elnyomással, a különbözőséggel való szembesülés, és ilyesmik. Hallottam én már kamasztól, hogy az élet nagy szívás, és nem, nem volt depressziós, nem is a szerelmi életére gondolt, csak hát együtt él a szüleivel, és része a mindennapos létharcnak. Mintha manapság korábban kellene szembesülni a valósággal vagy azért, mert nincs erőnk illúzióban tartani a gyerekeket (hiszen már nekünk sincsen olyanunk), vagy mert a külvilág túlságosan a mindennapjaink része lett, és ezáltal beletolakszik a gyerekek életébe is. Nem mondom persze, hogy ettől még ne létezne szép gyerekkor, de egyáltalán nem csodálkozom, hogy a tizenévesek nem akarnak felnőni. Nem akarják meghallani Pierre-t.

        

Vége van - ja nincs

Ezt az évet is lezárjuk lassan, és még mindig élünk.

A tegnapi nap nagy rádöbbenése, hogy én már mindig csak ilyen leszek, ilyen kis görcs, szorongós, idegeskedő, és még az sem igazán vigasztal, amit a minap olvastam, hogy esetleg intelligensebbek vagyunk fajtársaimmal az átlagnál, so what.
Igen, rájöttem, hogy ha több pénzem, nagyobb házam, jobb munkám, kocsim lenne, és mindenki szeretne, aki meg utálna, az se érdekelne - nos, akkor is megtalálnám az okot rá, hogy feszengjek. És hát a hátralévő életemben arra kell vigyáznom, hogy NE válasszam a rossz feszültséglevezető módszereket. Mert ebben nem vagyok jó. De tudom, miért nem vagyok jó, azért, mert a feszültségtől és a szorongástól való félelmemben szanaszét tervezem az életem, ahogy a HS7 mondja, megtervezem még a holnapi terveket is. És utána valami hirtelen akcióval felgyújtom az összes tervet, de ettől lelkiismeret-furdalásom lesz, és kezdem előröl.

Ha amerikai lennék, és valami divatos liberális demokráciában élnék, és lenne rá időm (meg lóvém), biztos valami pszichológusnál beszélném ki magamból a mindennapi szorongásaimat. Így viszont meg kell elégednem azzal, hogy néha idehányok a blogba, vagy iszom, esetleg éberen forgolódom hajnalban, miközben mindenfélék járnak a fejemben. Elolvasok néhány okos cikket, amik öt percig megnyugtatnak. Pótmegoldásokhoz nyúlok, például elhatározom, hogy szép izmos leszek vagy hogy rengeteget fogok olvasni, és befoltozom hiányos ismereteimet különféle területeken.
Aztán a valóság az, hogy itt ülök egy rakás esszé fölött, amit elsős egyetemisták írtak (olvasmányaikról), és amelyek hivatkozásjegyzékében -- nem viccelek! -- olyan mesterművek vannak feltüntetve, mint az 1000 kérdés, 1000 válasz című nyelvvizsgakönyv. (Jó, persze, igazságtalan vagyok, mert nem beszélek arról a három értelmesről, aki pedig.)
Ők a jövő generáció. Ők fognak eltartani, amikor majd nyugdíjas (??) leszek.

Persze nem hibáztatom őket, hiszen csak olyanok, mint a felnőttek körülöttük. De persze miért is nincs meg  bennük az igény.... egyszer biztos rájövök erre is. Vagy nem, hanem csak csendben szorongok tovább.

A főnököm egyébként azzal a hírrel bocsátott el téli szünetre, hogy új órákat kapok a második félévtől, nekem kell megtanítanom a holland diákot magyarul. R. már másodszor kilencedikes, mert nem beszél magyarul, a KLIK nem tudja megoldani a taníttatását/korrepetálását, a vezetőségnek pedig hiába ajánlottam, hogy szerzek tanárt, ragaszkodtak hozzá, hogy ők oldják meg a dolgot. Amikor felvetettük, hogy kéttannyelvű iskolába kellett volna íratni ezt a fiút, megsértődtek, és a lojalitás hiányával vádoltak minket. Az "igenis meg tudjuk oldani ezt a problémát" mögött pedig ott a teljes inkompetencia és elmebaj. És nem lehet megmondani ennek a családnak, hogy belebuktunk a dologba.
Két órát kaptam. Egyéni foglalkozás formájában. Értitek? Tehát míg egyébként az ember súlyosan megfizeti a nyelvtanárokat, ha az iskolai lehetőségekhez képest mást és többet akar, nekem ezt ingyen kell csinálnom. De ez nem minden! Hiába mondtam, hogy nem vagyok magyar mint idegennyelv tanár, az iskolavezetőség számára ez a szakma ismeretlen! Nem fogják fel a különbséget magyar nyelv és irodalom szak, angol szak, és hungarológia szak között."Ezt a problémát csak te tudod megoldani...."
Elképzeltem, ahogy év végén, amikor még mindig nem tudja Homéroszt idézni a gyerek magyarul, majd én leszek a felelős. Hogy nem tanítottam meg. Hogy elveszítettük. Mert okés, a tavalyi szaktanáraira még rá lehetett parancsolni, hogy írják be neki a négyest, de idén ez már nem fog menni. Most azon gondolkodom, írásba adom, hogy nem vállalom a felelősséget.

Na, de ne gondoljak erre, gondoljak inkább arra, hogy ma temetésre kell mennem, mert az osztályban az egyik lánynak két hete meghalt az édesapja. Rákban. Amit ősszel tudtam meg. Mert nem olyan régen diagnosztizálták.

Nem tudom, hogy lehet túlélni itt. Majd ha egyszer valaki 2050-ben elolvassa ezt a bejegyzést, kommentelje ide, hogy sikerült-e. Ha még élek, válaszolok neki.

Passz

Megállapítás 1: számomra is hihetetlen, hogy nem szerethet mindenki. 36 évesen rájönni erre azért ciki.
Amikor egyetemista koromban eldöntöttem, hogy az, ami a gondolkodásomhoz a legközelebb áll, azt úgy hívják, liberalizmus, még nem gondoltam bele.
Ahogy abba sem, hogy hiába minden jó szándék, ezen kurvára nem fogok tudni változtatni. Mert ha az ember jól csinálja (szerinte), hajlamos azt hinni, hogy az a követendő út. Hát nem.
Hiába fogadsz el mindenkit úgy, ahogy van, egyszer csak odabasz a valóság, és aztán meg neked fáj. Ezért aztán, ha jót akar, ne legyél liberális. Mindenki dögöljön meg, aki nem olyan, mint te.

Megállapítás 2: Vannak idióták. És hiába csak 16 évesek, akkor is idióták. Hiába helyezed beléjük a bibliai jó szándékot és hitet, mert gyermekek, akkor is idióták akarnak maradni, mert gyermekileg nekik ez jó, meg különben is túl ostobák ahhoz, hogy ezt felismerjék. Ráadásul az ostobaságuk és idiotizmusuk -- úgy érzik -- minden alól felmenti őket. Mos'mér....

További tények:
1. Fogalmazást kellet írnom hetedikes etikára, mert a gyereknek fogalma nem volt arról, mi az, hogy "erkölcsi problémák" (ez volt a fogalmazás címe). Azért nem volt, bazmeg -- üzenem a tanárnéninek -- mert sajnos ő egy jó gyerek, az a fajta, akinek KURVÁRA nem okoz az erkölcsi problémát, hogy éppen megvédje azt az osztálytársát, aki vernek. Vagy basztatják. (Őt is fogják még sokat basztatni a családja miatt, de ezt még nem tudja, mert fiatal, és meg mert neki jó itt, és hála isten, nem érti a valóságot annyira, és remélem, a basztatás sem erkölcsi problémát fog neki okozni, hanem jól orrba vágja azt, aki bunkó.)
2. Tényleg, már másra sem vágyom, mint hogy ne lássak emberi lényt magam körül két hétig, temetkezhessek a könyveimbe, a tudományomba, a főzésbe, a vörösborba, bármibe, ami nem humán interakció, vagy ha az is, kimerül a tévé előtt heverés közbeni "ühüm"-ben, és passz.

Na az

Oké, nem tudom leadni azt a pár kilót, stresszes is vagyok, nyilván magas a vérnyomásom, nem jól vezetem le a feszültséget, sokat veszekszem, és folyton mindent az ellenőrzésem alatt akarok tartani, de...
... amikor odajön este sok év után megint, a bal vállamra fekszik, és megy a discovery science-en valami baromság, és nézzük pár percig, és azt mondom, de jó volt, amikor ovis voltál, és minden hétvégén reggel fél hatkor (!) úgy ébresztettél, hogy bekapcsolhatod-e a tévét (még akkor is, amikor már megbeszéltük, hogy kapcsold be, persze, de ne ébressz fel), és néztünk valami irtó zajos rajzfilmet, illetve én csak hallgattam, miközben nem tudtam visszaaludni, mert lerántotta rólam a takarót, és folyton beszélt hozzám...
...és most már harminc centivel magasabb nálam, a hangja meg basszus, TIZENHÁROM ÉVES, és ahogy simogatom a kis karját, érzem, hogy már nem kis kar, hanem izmos, mert úszik, és a válla is nagyobb, meg a haja is inkább drót, a lába meg hatalmas, és kilóg a takaró alól, és a fenti mondataimra azt mondja, bröööööoooagggh, na ne máááá.... hagyjatooook.... de azért ott marad még egy kicsit, és az érzelmeit abba a mondatba álcázza, hogy ez a műsor mekkora hülyeség...
... na az.

Abszurd

Ma Harold Pinter volt a tananyag, akit a tanárom csak Pintér Haroldnak hívott, ezért én évekig meg voltam róla győződve, hogy magyar származású író, de nem, hanem lengyel zsidó.

Az ételliftet kellett elolvasni, de persze nem tették, istenem, mintha otthon lennék, a középiskolában. Csak hát ezek egyetemisták, hiába mondtam, hogy mégsem 150 oldal, mint a Cormac McCarthy múlt hétre, csak 20, egyfelvonásos, úgyhogy lécci.

Pinter nekem nagy élmény volt annak idején, több tanárom is odavolt az abszurdért, én is nagy rajongó vagyok, Beckett, Stoppard, Pinter na meg Ionesco, úgyhogy gondoltam, ez lesz a mély víz így az utolsó órára.

A darab arról szól (a szokásos zárt szoba, minimáldialógus és rejtélyesség mellett), hogy Ben és Gus, két bérgyilkos a megbízásra várnak egy alagsori szobában, de a fenti világgal egyetlen kommunikációs eszközük van: az étellift. Igaz, valaki egyszer borítékot is csúsztat az ajtó alatt a szobába, amiben néhány szál gyufa van. A végén kiderül (spoiler!), hogy Bennek Gust kellene megölnie, és az utolsó jelenetben úgy bámulnak egymásra, mint gyilkos és áldozata.

A szöveg 1957-es (1960-ban mutatták be), de mivel a prezentáló srác csak blöffölt, nem tudtuk meg, amint Pinterről kellett volna, hogy színész is volt, valamint politikailag elég aktív (nemcsak a hatvanas években, később is). Az étellift egy korai darab, vígan leírható az abszurd kategóriájával (ezen a ponton elmondtam persze, mi az abszurd színház, meg az abszurd, úgy egyáltalán). És innen indult a vita, ami persze most sem igazán a szövegről szólt, hanem világnézeti különbségekről, amik nem pontosan tudom, miből adódnak.

Megpróbáltam rávilágítani, hogy az abszurd pont nem az, amit a hagyományos elemzési módszereinkkel érteni tudunk, azaz nyitottnak kell lenni arra, hogy ez nem, nem racionális, nincsenek ok-okozati összefüggések, narratívák, karakterek, itt csak a nagy semmi van, amit valahogy megpróbálhatunk ábrázolni, és abból jön ki ez az érthetetlenség, halandzsa, sok-sok kérdőjel és tanácstalanság. Megpróbáltam elmondani, hogy a háborúk után, az után, hogy több millió zsidót kiirtottak például, a ráció egyszerűen értelmét veszítette. Az, hogy a diktatórikus rendszerekben embereket vittek el, zártak be, öltek meg "csak úgy", felülírta a logika törvényeit, mindez megmagyarázhatatlannak bizonyult. Ezt, és a huszadik századi nagy magány érzését, az élet értelmetlenségét próbálja kifejezni az abszurd.

Nem értették. Azt kérdezték, de minek ír meg ilyet egy író.
Hát, mondom erre én, talán azért, mert bántja, hogy intelligensnek hitte magát, de nem tudja megmagyarázni, ami körülötte történik, holott ez alapvető igényünk, szükségletünk, kényszerünk.
De ezt sem értették.
És akkor -- bár nem akartam nagyon aktuálpolitizálni, szerintem nem is értették volna --  mondtam, hogy tulajdonképpen most is releváns az abszurd, hiszen rengeteg minden történik körülöttünk, amiről azt hisszük, ez most már tényleg nem történhet meg, aztán mégis. A kilakoltatások, a romagyilkosságok, a magánynyugdíjpénztárak elvétele, a rendőrség álláspontja a nemi erőszakról, vagy ostoba emberek még magasabb pozícióba helyezése. Azt hinnénk, hogy nem, de mégis. Minden egyes alkalommal azt mondjuk, hogy de ezt már tényleg nem, és mégis.
Hát nem abszurd?

Mindegy, nem értik, mondtam, hogy nem baj, majd gondoljanak rám, ha eljön az a pont, amikor csak ott állnak majd, és egyáltalán nem értik az életüket. Majd akkor...

UPDATE: És akkor azt még nem is mondtam, hogy megemlítettem nekik Kafkát, és hogy úgy érzem, Az átváltozás egyre aktuálisabb sztori. Na, arra is kiakadtak, hogy ilyen nem is létezik. Mondtam, hogy de, igen, létezik, hogy az ember féregnek érzi magát, és egyszer csak már azt sem tudja hol van a bazi nagy kitinpáncél alatt....

Kép: https://www.flickr.com/photos/bucaorg/3879961270/

Bang Head Here

Az van, hogy a múlt héten majdnem alkoholista lettem. Tudom én, hogy nem az a megoldás, hogy az ember így lazuljon, és ennek kapcsán el is gondolkodtam azon, vajon kik azok, akik nem totál stresszesen ülnek le a konyhai sámlira egy nap végén.
Az orvosom mindig azt mondja, mindannyiunk életében van stressz, ebben nyilván igaza is van, de mégis, mennyi mindenen múlik az, hogy egy egytől tízig terjedő skálán ki hol tart éppen. Nekem például nem magas a vérnyomásom (csak az orvosnál), pedig valahányszor idegesnek érzem magam, megmérem, és normális. Ugyanakkor az utóbbi időben észrevettem, hogy rengeteget sóhajtozom, és rájöttem, hogy azért, mert ezzel próbálok megszabadulni a mellkasi nyomástól, ami például rám tör olykor az iskolában lépcsőmászás közben, de tanítás közben is, ha meg kell emelnem valamiért a hangomat. Elég gyakran meg kell...

A 9,8 millió stresszes magyar elbaszott országa vagyunk.

Szóval vannak a stresszzabálók, a stresszsportolók, a stresszivók, a stresszlövöldöző, meg akik levélszám eszik a Xanaxot. Én elég gyakran vagyok feszült, már elég sok mindent kipróbáltam (gyógynövényes nyugibogyót, sportot, citromfű teát, vörösbort, zenehallgatást, jó, a templomba járást meg a meditációt például még nem), és mindig más segít, úgyhogy nagyjából mindegyiket megtartottam. A múlt heti vörösborok miatt például végre végigaludtam az éjszakákat, viszont lelkiismeret-furdalásom lett, ami állítólag már az alkoholizmus jele (nem mintha minden kósza blogbejegyzést komolyan vennék a témában). Zenét ritkán hallgatok, a citromfű tea elfogyott (majd veszek), a nyugibogyókra meg nem akarok rászokni. Sport meg mindig van, mert kell az ízületeimnek meg az alakomnak is, csak, ugyebár, ez a legidőigényesebb.
Őszintén irigylem azokat, akiknek nem kell semmilyen fent felsorolt pótszerhez folyamodniuk, hogy legyőzzék a napi idegbajt, nekem nem megy. Ezért a múlt héten tényleg azt próbáltam mérlegelni, melyik a legártalmatlanabb kombó: sport + alkohol, nyugibogyó + tea, zene + evés, esetleg nyugobogyó + sport + alkohol....
Vagy győzzem le a puszta Jedi-erőmmel a stresszt, a mindennapi nyomort, a magyar kormányt és az antikrisztust...

A héten egyébként a következők adtak nekem okot:
(1) az osztályban az egyik lány szólt, hogy az apukája rákos, és azóta azt látom, hogy napról napra egyre szomorúbb
(2) az általános iskolában a matektanár tök hülye, és ami rosszabb, teljesen reménytelen és párbeszédképtelen
(3) ezért a gyerek kedden megalázva érezte magát, és sírt [kivételesen igaza volt]
(4) a munkahelyen két év alatt kb. a nyolcadik változatot találták ki arra, hogy hogyan kell adminisztrálni, és ezt visszamenőleg is meg kell csinálni
(5) rengeteg egyest osztok ki, mert senki nem tanul
(6) ez még hagyján lenne, mondjuk, hogy kortünet, de az érettségizők sem tanulnak
(7) még ez is hagyján lenne, de egy lány, akit már rengetegszer megvédtem mindenféle helyzetekben, gyakorlatilag azzal vádolt meg, hogy kivételezek - valaki mással
(8) gyűlölködés van az osztályomban, és nem tudok hatni a gyűlölködőkre
(9) az internetes naplóban kivették a nevem mellől a doktort (most, november közepén), mert még nem írattam át a személyimet
(10) nincs időm elmenni az okmányirodába
(11) írt a bank, ahol a vállalkozási számlámat vezetem, hogy a "pénzmosás és a terrorizmus finanszírozása megelőzéséről" szóló törvény miatt igazoljam, hogy én vagyok a számla tulajdonosa -- bizonyára a nyelvvizsgadíjakból (500 forint/fő) terroristákat pénzelek
(12) nem tudok elmenni a hétfői tüntetésre
(13) több hónapja képtelenek vagyunk összehozni egy találkozót T-vel
(14) balogzoltán menjen a picsába
(15) vidaildikó menjen a picsába 
(16) az egész kormány menjen a picsába

Azt beszéltük, hogy az ember hiába próbálja kivonni magát a hülyeségből, hiába akarja magára zárni az ajtót, kikapcsolni a tévét és az internetet, a fejére húzni a takarót, dolgozni csak be kell menni, más panaszát csak meg kell hallgatni, azzal csak foglalkozni kell, a szar bejön, bejön, bejön, tódul, rakódik, utolér. Itt ücsörög az ágyam szélén az idióta, kiégett, szemétkedő matektanár. (Neki nyilván szintén megvan a maga baja, de leszarom.)
Akinek nincs receptje meg pénze Xanaxra, az iszik. Akinek nincs pénze minőségi piára, az szar piát iszik. Akinek nincs pénze szar piára se, az eszik és/vagy issza mellé a szar piát. Esetleg szedi mellé a Xanaxot. Szívja a cigit. A szar cigit, amit sodor, mert az olcsóbb. Veri a gyereket. Veri a feleségét. A férjét. A fejét a falba.
Így fogunk szép lassan kipusztulni, hiába az abortusztilalom meg a csudálatos családpolitika.

Touch

Van egy lány az iskolában, régóta szimpatikus, már öt éve tanítom. Kilencedikes korában az emo kultúráról tartott előadást, nagyon megfogott a bátorsága, mert tudta, hogy ki fogják cikizni miatta. Így is lett. Akkor írtam is róla egy posztot, majd belinkelem, ha megtalálom a halott freeblogban (vagy az archívumban)....
Most végzős. Azt hiszem, óvónőnek készül.

Volt vele az öt év során minden, emo, "önvagdosás" (fizikai jeleit nem láttuk soha, csak elmesélte) és öngyilkossági témák (ez utóbbi kettőt én mindig is póznak véltem, és, mint utóbb kiderült, azok is voltak), versek, novellák, regények (elég szarok), de mindegy, egy nagyon helyes lányról van szó, nem is buta. Ami a hátterét illeti: apa (úgy tűnik, épp kapuzárási pánikkal), anya, zseni báty (aki szerencsére jó fej és jó barát), aki valami szuper egyetemen érvényesül éppen.

Az van, hogy a lány folyton a verseit mutogatja több tanárának, többek közt nekem, de olvastam már regényét és novelláját is, hát mit mondjak, borzalmasak. Jelenleg ott tartunk, hogy minden irodalomóra végére ír egyet, amit óra végén odaad. (Épp József Attilát tanítok...) A versek mindig szerelmes témájúak, alanyuk-tárgyuk egy lány. Tökre egyszerű, érzelmes sorok, olyanok, mint egy tininapló, kötetbe nem tenném őket. Olvasottság meg gyakorlat nem nagyon van mögöttük, csak érzelmek.
A reakcióim egyszerűek, "tanárosak", főleg a rímekre meg a prozódiára, illetve a szóhasználatra vonatkoznak. Látom, hogy ez zavarja, de nem teszek mást. Nem dicsérem, nem mondom, hogy mennyire rosszak, egyszerűen csak megköszönöm őket. Voltak nekem is verseim, novelláim, naplóm (ez még mindig megvan, de azóta sem mertem elolvasni), de soha egyiket sem szántam a publikumnak.

Miután minden óra végén kapok egy verset, egyszer csak felajánlom, hogy beszélgessünk inkább. Illetve: ha úgy gondolja, szívesen beszélgetne velem, megtalál, ha szeretne. (Titkolt szándékom az is, hogy ne kelljen a borzalmas verseket elolvasnom újra és újra....) A dolgot húzzuk pár hétig, majd aztán a sokadik verset is elolvasva azt mondom, okés, de már sosem dumálunk? Mire lefixálunk egy péntek délutáni időpontot.
Tudtam persze, miről fogunk beszélgetni, furán is érzem magam kicsit, de valahogy úgy éreztem, ez kell. A versek, a jelek, szóval sosem tartottam magam nagy pedagógus egyéniségnek, de ha már van egy dolog, amiben úgy tűnik, csak rám lehet számítani, amiben potensnek érezhetem, magam (és pont ráérek), akkor miért is ne.

Felmegyünk a volt iskolapszichológus szobájába (igen, volt ilyen, amíg volt), azt mondja, ó, volt már itt dolga, itt zsarolta meg az osztályfőnöke és az ighá, hogy szólnak az anyjának az állítólagos önvagdosásról meg a történetei témájáról (mert egyik sem ismerte fel, hogy ez inkább póz, ugye). És akkor belekezd, hogy hát az van, hogy ő öt hónapja egy lányt szeret, igaz, próbálkozott fiúkkal is, de nem ment, és amikor ez kiderült számára, rögtön elmondta otthon.

Apukája állítólag két napig gondolkodott, majd annyit mondott, oké, de akkor most nekem nem lesz unokám? A báty teljesen jó fej, anyuka viszont először nevetett, hogy ez tán valami vicc, majd kiborult ("undorodom tőled", mondta), jelenleg pedig jégen van a téma, azaz, amiről nem beszélünk, az nincs. A lány azt mondja, nem hozza fel, mert anyukája épp suliba jár munka, ne legyen még nehezebb neki. A barátnőjével azt hazudják, csak barátok, eltiltva nincsenek egymástól, mert káros következmények nincsenek, a tanulásra és a kedélyállapotra jó hatással van, de ha felmerül a kérdés, hogy ugye csak barát, a válasz igen.

Nehéz úgy tenni, mintha az ember teljesen kívülálló tudna maradni, de a retorikám remek.
Elmondom, hogy szerintem nagyon bátor volt, és a dolgok idővel majd tán megoldódnak. És hogy igazából nekem nem az volt fontos, hogy az érzelmeiben meg a kapcsolataiban turkáljak, hanem arra voltam kíváncsi, azért aggódtam, hogy az ő lelkében ez az egész okoz-e bűntudatot, rossz érzést, kárt. Azt mondja, sokszor gondolt rá, hogy tán "normálisnak" kéne lenni, de nem megy, mert rájött, hogy nem tudja irányítani.  Gondolt rá, hogy az anyukája miatt próbál kamuból fiúkkal járni, de ezt elvetette. És nem akar a családjával konfliktus, mert egyrészt velük él, másrészt mert szereti őket.

Nem irigylem ezt a lányt, nem a könnyebb utat választotta. A dolognak nem arra a részére gondolok, amelyik vonatkozásában nem tud választani, hanem arra, ahogy ezt az egészet kezeli a családja és a világ felé. A legnagyobb bánata, azt mondja, az, hogy nem tudja megmutatni a világnak, hogy mennyire boldog. 18 éves, és borzalmas számára, hogy a hozzá hasonló korúak úton-útfélen smárolnak, és kézen fogva mászkálnak.
Meg persze az anyja.
Ezek az anya-ügyek végigkísérik az ember életét, de tényleg. Csak szurkolni tudok, hogy ne az élete legjobb húsz-harminc éve menjen rá, hogy ezt lerendezze. Így azt mondtam, tojni kell rá, hogy anya lelkileg hogy küzd meg a dilemmával, az embernek egy ilyen helyzetben pont elég a saját meghasonlottsága, akkor is, ha ennek csak egy szikrája van meg a fejében. És ha magunkat sikerül rendbe rakni, olyan nagy baj nem lehet.
Miért, komolyan, miért kell tinilányoknak azon aggódnia, hogy az anyukájuk hogy érzi magát a lelkében, az életében, a bőrében 40+ évesen? Pont elég nagy szívás az élet 18 évesen amúgy is... Főleg így, főleg most, főleg itt, ebben a hazában.

Azon gondolkodom, jót tettem-e. Elképzeltem egy eljövendő fogadóórát, ahova bejön az anyja (akit egyébként négy év alatt egyszer sem láttam), és megvádol, hogy bujtogattam ellene a lányát. És természetellenes életformára buzdítottam. Bár az ilyen "undorodom tőled" anyák biztos nem tesznek ilyet, hiszen az valaminek olyasminek a beismerése és felhánytorgatása, amiről amúgy nem beszélnek, ezért nincs.

Istenem, annyi dolgunk van még.

Kultúrsámán

Nagyon tartalmas őszi szünetet mondhatunk magunkénak, volt benne utazás, berúgás, alvás, edzés, evés, ivás, vezetés, dolgozás, olvasás és kultúra is. Ja, meg főzés.
Különben tavasz óta (vagy inkább múlt november) nagyjából minden szabadság alatt rá tudok csodálkozni arra, hogy emberek úgy töltik az ilyetén idejüket, hogy ellazulnak, és nem csinálnak semmit. Csak ami jól esik. Nekem tényleg nagyon régen volt ilyen, de egyébként arra is rá kellett jönnöm, hogy ez annyira nem is megy nekem. Általában a szabadság alatt is dirigálni akarok meg terveket készíteni, aztán mikor erre rájövök, tiltakozom magam ellen - több-kevesebb sikerrel. Ami a stresszt illeti, azért teljesen nem múlt el, oltári baromságokat álmodtam az utóbbi napokban is, mindegyik munkával volt kapcsolatos. Az egyikben például úgy mentem be órát tartani, hogy előtte vodkáztam (??? nem szeretem a vodkát), a másikban pedig akárhogy igyekeztem, elkéstem valamelyik órámról. Ezt egyébként rendszeresen álmodom, az elkésést.

Két kultúrélményt említenék meg, hátha valakiknek kedved csinálok hozzájuk, na nem, mintha nem néztem volna filmet minden délután és/vagy este.
Egyrészt megnéztük Tommy Lee Jones új westernjét, a The Homesmant, ami magyarul, azt hiszem, A kísérő címet kapta. Szeretem a westernt amúgy, Tommy Lee Jonest is, Hilary Swanket viszont nem, valahogy számomra mindig ugyanolyan, egy idősebb kiadású Kristen Stewart (ez nyilván túlzás).
A film cselekménye szerint arról szól, hogy a magányos és kétségbeesett Mary Bee Cudy elvállalja, hogy három megtébolyodott nőt Nebraskából Iowába szállít a sivatagon keresztül a metodista felekezete kérésére. Segítségképpen maga mellé veszi Briggst, a semmirekellő csalót, akit az akasztófától ment meg.
A sztori szerintem tök jó, az őrült nők is ijesztőek, de aztán ahogy haladunk előre a cselekményben, rájövünk, hogy Cudy sem mentes a frusztrációtól és a háborodottságtól: minden áron férjhez szeretne menni, először egy vidéki pofához, a végén meg már Briggshez, mert úgyis helyben van.

Ez a cselekmény legszomorúbb része egyébként, nem azért, mert szegény Cudy nem kell senkinek, hanem mert közben megismerjük a környék borzalmas kapcsolatrendszerét, zárkózott, szorongó, rejtetten bolond személyiségeit, és elszorul a szívünk, hogy a nő ebben a közegben szeretne párhoz meg családhoz jutni ahelyett, hogy fogná a sátorfáját. Nem is igazán logikus a történetben, hogy egy asszony, aki elég karakán ahhoz, hogy átvigyen három bolondot a sivatagon, miért is nem veszi kezébe a saját sorsát -- illetve hát értem én, ebben van a tragédia.
A másik szál persze Briggs karakterfejlődése, mert van egy pont, amikortól egyedül kell felelősséget vállalnia a nőkért, és ezt persze megteszi, sőt, Cudy felé is van egy elismerő gesztusa, de a film vége mégis furcsa és szomorú, afféle kilátástalan drámaiság, amire régen láttam példát filmen.

A másik élmény egy színházi előadás volt, Gerlóczy Márton: A csemegepultos naplója. Gerlóczy valahogy mindig is nagyon érdekelt, de végül és még az Igazolt hiányzást sem olvastam el (de most már el fogom), arra emlékszem, hogy Jancsónak nagy kedvence és felfedezettje volt annak idején. Azóta a publicisztikáit olvasgatom itt-ott, regényeit is vettem már meg, de nem volt rá alkalom.
Nos, A csemegepultos baromi jó szöveg, ezt megállapíthatom, pont megfelelő mértékben van jelen benne a humor meg a dráma, érteni vélem az üzenetét, és némely percekben komoly hatással is volt rám (ehhez nyilván a színészi alakítás is hozzájárult).
A csemegepultos zugíró, egy panelben él, ahol mindenféle dolgok történnek, nincs barátnője, de próbálkozik, a pultba pedig azért áll be, mert ez a munka "életszagú" és igazi. A vevőkön keresztül képet kapunk mindenféle társadalmi rétegről és kasztról (a kedvencem a bulvárújságíró volt, valamint a céklalevet ivó bölcsészlányok a romkocsmában), és megismerjük a csemegepultos személyes tragédiáját is, ami nem is az övé, hanem sokunké, jelesül hogy ebbe a rohadt világba bele kell dögleni.
Mindehhez egy ki és beforgatható csemegepult szolgál díszletül, a felvágottak és sonkák pedig hol nők, hol anyák, hol kibírhatatlan vevők, esetleg a karácsonyi rohamban használatos gépfegyverek.
A darab/textus bizonyára önéletrajzi ihletésű, de aki töltött már egyedül karácsonyt mindenféle komor dolgokon gondolkodva egy panellakásban, valamint utálja, értelmetlennek és groteszknek tartja az újév ünneplését minden december 31-én, az nem fog a biografikus olvasathoz ragaszkodni.
Ötvös Andrást pedig még sosem láttam sehol játszani korábban, de érdemes rá odafigyelni.
Ahogy Gerlóczyra is. Sosem gondoltam, hogy manapság lehet így és ennyire outsidernek maradni, mint ez a csemegepultos, de lehet. És ez számomra csodálatraméltó.

 

 

Napjaim

Egyrészt ma reggel felfedeztem, hogy bejegyeztek a Markmyprofessor.com-ra. Igaz, csak egy vélemény van, és igaz, a hat értékelési szempont közül -- követelmények teljesíthetősége, tárgy hasznossága, segítőkészség, felkészültség, előadásmód, szexi -- a legutolsót nem értékelték. Szexiségem nincs vagy megállapíthatatlan.
Erre mondta a gyerek, hogy majd ő értékeli nekem, mert a "nőknek ez fontos" (nem mondom meg, hány órát tölt naponta a tükör előtt), meg azt is mondta, hogy szexi vagyok. Hát így.  

Másrészt, amikor felfedeztem, hogy a legutóbbi házi feladatnál (készíts tudományos bibliográfiát, ami legalább 10 tételből áll) valaki a muffinokat (!!) választotta témának (forrásai pedig a nosalty, az answers.com és hasonlók, és nem, nem a muffinok dekonstruálására vagy multikulturális megközelítésére gondolt), elhatároztam, hogy az egész csoporttal újra íratom ezt a feladatot.

Lehet, hogy most fog esni az 5.0-ás ázsióm.

Az ideológia...

... tökéletes működését mutatja, hogy a mai szemináriumon egy lányt teljesen lesokkoltam azzal, hogy Shakespeare esetleg biszexuális volt. Nem én hoztam fel, de mivel a szonettekről beszélgettünk, óhatatlanul előkerült néhány dolog, köztük például az, hogy az első 126 szonettet (a 154-ből) egy fiatal férfinak írta. Ebből 17-ben arról van szó, hogy a költő győzködi a fiatalembert, hogy nősüljön meg, nemzzen gyereket, hogy az örökkévaló szépsége fennmaradjon.

Ezek után megkérdezte, hogy ez a homoszexualitásra utal-e, mire azt válaszoltam, hogy ha így akarja valaki olvasni a verseket, akkor lehet. (Ő nem akarja így olvasni - mondta.) Elmagyaráztam pár dolgot a szonettekről, a szonetthagyományról, a lírai hagyományról általában, meg arról, hogy minek a megítélése hogyan változik a történelem során, valamint arról, hogy egyes fogalmak bizonyos kulturális periódusokban ezt, máskor meg azt takarták. Felidéztem Nyáry Krisztián Kölcsey-ügyét pro és kontra, majd hozzátettem, hogy ez is olyasmi, amit soha nem fogunk megtudni. De talán annyira nem is fontos.
Erre azt mondta, hogy reméli, Shakespeare nem volt olyan. Arra a felvetésemre, hogy ez talán nem fontos, nem válaszolt semmit, ellenben a csoport, amikor megkérdeztem, új területre tévedtünk-e, egyöntetűen rázta a fejét. Mindenki hallott már arról, hogy a karikás fülbevalós William esetleg... izé.

Elég jókedvűen jöttem haza, nem azért, mert jól megbotránkoztattam őt, hanem mert valószínűleg nem haszon nélküli felborítani valakinek a jól berendezett kis világképét, mire jó az egyetem például, ha nem erre.
Ami viszont igazán meglepő a sztoriban, az az, hogy a ciszterciek szerint (ez a lány ott végzett), úgy tűnik, nemcsak hogy homokosok nincsenek, de arról sem tudnak, hogy a reneszánszban még nem volt szerelmi házasság, hanem az egy társadalmi intézmény volt, érdekszövetség, és a szabadidejében mindenki azt csinált, ami akart - de főleg a férfiak. A lányt ez is meglepte, sőt, az is, hogy olyan, hogy félrelépés, egyáltalán létezik. Remélem, jövő hétig megemészti.

Nem, nem őt hibáztatom, de világosan emlékszem rá egyébként az (emelt) érettségijéről, ahol a házasság kontra együttélés témát húzta, és nyolc perces lamentben védte a házasság szentségét nagyon meggyőzően, max. pont.
Nem is az a problémám, hogy a középiskolai tanároknak nincsenek kimerítő információik a jelenkori Shakespeare-kutatásokról.
Azt viszont kifejezetten károsnak tartom, hogy úgy hiszik, a burokban nevelés a legmegfelelőbb eszköz fiatalok világképének kialakításához. Mert ha nincs házasságtörés, vagy ha például fel sem merül, hogy egy szentesített kapcsolat akár rossz is lehet, akkor onnan egyenes út vezet a problémák elhallgatásához, az oktalan tűréshez, az elhallgatáshoz és a meghunyászkodáshoz. Kíváncsi lennék, az adott tanerő hogy magyarázta például Rómeó és Júlia házasság előtti "nászéjszakáját" (nyilván erre ki sem tért), ne adj isten, Szapphót (gondolom, őt meg átlapozták).

Most már tényleg érdekel ennek a lánynak a sorsa, mert amúgy okos és tehetséges, vajon képes lesz-e elfogadni, hogy az ő eddig megszokott perspektíváján kívül másfélék is vannak, mert ez erről szól igaziból.
Meg arról, hogy végre praktikusan el tudom magyarázni a domináns ideológiák és a hegemónia működését a másik órámon.

Doktor Plágium

Nemrégiben egy tematikus folyóiratba le szerettem volna adni egy írást, és az az ötletem támadt, hogy előveszek egy régebbi szöveget/témát, amiről akkor úgy gondoltam, hogy jó, megéri, és megnézem, mit lehet belőle újra kihozni. Tettem ezt azért, mert egyrészt kb. 10 éve jelent meg, akkor is egy egyetemi kiadványban, és szerintem senki soha el nem olvasta, pedig jól sikerült, és érdekes is volt. Igaz, akkor még nem volt akkora divatja sem a feminizmusnak, sem a "más" kategóriájával (otherness) való foglalkozásnak, mint most.

Elővettem a cikket, olvasgattam, nézegettem, és végül újraírtam, javítgattam, belehúztam, hozzátettem, stb. Új megállapításokra is jutottam, hiszen azóta történt egy s más, olvastam is egyet s mást.
Aztán ahogy közelgett a leadás határideje, elkezdtem kételkedni, hogy helyes dolgot cselekszem-e. Hogy újra lehet-e írni valami régit. Ahogy az olvasmányaimra visszagondoltam, számtalan olyan szerzővel találkoztam, aki itt-ott leközölt könyvfejezeteket a később megjelent könyvéből, és ebből semmilyen etikai aggálya nem támadt, jelölte lábjegyzetben, és kész. Végül belefutottam az önplágium fogalmába, és számtalan írásba, ami ezt legalább akkora morális vétségnek tartja, mint a másoktól való lopkodást.
Annyira elkenődtem, hogy becsuktam a szöveget, és nem küldtem el.
Aztán aludtam rá még egyet, és elküldtem egy rövid e-mail társaságában, amelyben megírtam a szerkesztőknek, hogy mi a helyzet a szöveggel, és azt is, hogy azért tartom ismét publikálásnak érdemesre, mert anno nem kapott elég nagy közönséget, és mert érdekes. Hozzátettem, hogy ha a fentiek okán visszautasítják a cikket, a döntést maximálisan elfogadom.

Hogy miért is döntöttem így.
Gondolkodóba ejtő ez az egész önplágium-dolog. Értem én, hogy a saját ötletek sokszori felhasználása problematikus, de hát ha az ember egy bizonyos témával foglalkozik, ez óhatatlanul előfordul. A szakdolgozatunkban idézünk a korábbi dolgozatainkból, a doktorinkba meg mondjuk beidézzük az egész szakdolgozatunkat. Ja, hogy ezek nem jelennek meg minden esetben. Jó, de a doktorink egyes fejezeteit publikálhatjuk cikkek formájában, majd ha esetleg a doktorit is publikáljuk, ugyanazok a gondolatok ott is ott vannak.
Az én tanáraim közül például többen is ismételték magukat itt-ott. Van, aki minden konferencián ugyanarról beszél. Az nem önplágium?
A másik érv, hogy ártunk a kiadónak, ha máshol is leadjuk ugyanazt (vagy majdnem ugyanazt) a szöveget. Jelen kiadó, ahol az én írásom megjelent, egy -- minden bizonnyal -- senki által nem olvasott kötet. A belső oldalakon nincs is ott, hogy minden jog fenntartva, ráadásul ingyen írtam nekik is, meg ebbe a mostaniba is.
A harmadik érvem pedig az (és ez részben fedi az elsőt), hogy a jónak tűnő gondolatmeneteinket óhatatlanul felhasználjuk és beépítjük később is. Akkor mi a különbség? Az, hogy más mondatokkal "adjuk el" őket?

Volt ez az ügy Slavoj Žižekkel, aki állítólag önmagától plagizált (meg aztán mástól is), de ő az előbbivel kapcsolatban úgy nyilatkozott, nem érti a problémát. Elhiszem neki egyébként, mert az az önplagizálás egy újkeletű para lehet, amit az ilyen élemedett korú és tekintélyes filoszok nem akarnak tudomásul venni. Részben megértem őket, mert az esetükben elég nehéz nem idézni saját magukat. Én meg személyesen úgy gondolom, hogy az ilyen idegeskedés meg körülmények miatt való folyamatos aggodalom az írás örömétől veszi el a kedvet. Azt is gondolom, hogy az ilyesmi azt feltételezi, hogy a szerző a publikációs listája bővítése érdekében akarja duplikálni a munkáját, nem azért, mert még gondol valamit arról a témáról. Pedig az utóbbi is lehetséges, sőt.

Hát, nem tudom. Most várom, mit írt vissza a dániai lapszerkesztő.
 

Uszodai szülők

Nem egy délutánt meg kora estét ültem már végig az uszodában, és volt szerencsém többször ehhez a prototípushoz. Az óvodás gyereküket járatják úszni a lehető legdrágább tanfolyamra (a város legdrágább uszodájába), rögtön pertuban vannak az edzővel (Laci, Feri, stb.), úgy szólítják meg, hogy "te, figyelj", és közben rágóznak.

Az a nálam 5-6 évvel fiatalabb generáció abból űz sportot, hogy a lehető legtöbb szakköre beíratja az óvodás gyerekét, dzsúdóra, úszásra, táncra, zenére, minden délután van valami, sokszor egyik edzés után jön a másik. Az első edzésre természetesen az óvodából (vagy ált. isk. alsó tagozat) érkeznek, szerencsétlenebb esetben a kisebb testvér társaságában (út közben valahol őt is összeszedik). Nincs, aki otthon maradjon vele ugyanis, apu sokáig (és sokat) dolgozik. Egyébként néha felbukkan, általában valami menő bizniszmen, az okostelefonját nyomogatja, mikor este beugrik a családért, és várnia kell 3 percet. Olyan is van, hogy beugrik, de aztán elmegy. Megnézi a gyereket az ablakon keresztül, és utána nem ér rá.

Ahogy telik az idő, a kistestvér ingerültebb és fáradtabb lesz, és egy áldatlan pillanatban üvölteni kezd a csendesen várakozók nagy örömére. Anyuka általában lekiabálja, másra nem ér rá, mert 1. az okostelefonját nyomkodja 2. a többi anyukákkal pletykál 3. az ablakon át nézi a nagyobbik gyereket, és egyfolytában integet neki a szabad kezével. Meg beszél hozzá, mintha az üvegen keresztül hallani lehetne. "Figyelj a Ferire, fi-gyelj a Fe-ri-re!!" (aki persze a gyereknek sem Feri bácsi). A másik anyukákkal aztán megbeszélik, hogy milyen ügyes a gyermek, néééézd, fááázik, meg hogy na, most meg mi az istent csinál -  a kisebb meg közben a háttérben már fél órája a járólapon fetreng és/vagy csúszik-mászik.

Ezeket még valahogy el lehetne viselni, de aztán olyan hangerővel bírják megbeszélni a körmöst és a fodrászt, meg a New Yorker akciókat, hogy az ember a saját gondolatait sem hallja. A könyvét vagy a munkáját jobb, ha elfelejti, hiába használná ki azt a kb. 70 percet. Másik asztalnál meg persze nincs hely, de ha lenne is, oda is áthallatszana az idegtépő mobilcsörgés (valami technó vagy elektró persze, esetleg Magna cum Laude, mert arról azt hiszik, hogy entellektüel rétegzene), meg az ordító beszélgetés (mert az uszodában nagy a zaj), amikor meghallgathatod még egyszer a körmöst meg a fodrászt, és a New Yorker akciókat. Meg hogy hol voltak wellnesselni a nyáron.

A kisgyerek közben katatón állapotba került a padlón, közben megjön a nagyobb is (az óvodás), aki már annyira kimerült és éhes, hogy hisztizik. Nem baj, kap egy kakaós csigát, igaz, hogy egész nap ilyen szarokat evett, de ez legalább kevés, cukros, kalóriadús és egészségtelen. Hátha otthon nem kér vacsorát, mondjuk ne is kérjen, teríteni meg főzni nincs idő, úsztunk. 

Fogalmam sincs, miért kell elcibálni a gyerekeket heti 8+ különórára, és most nem arról beszélek, hogy a sport rossz lenne, sőt. (Már azt is egészségtelennek tartom, hogy egy hetedikes gyereknek kétszer van nyolc órája, és van nulladik órája is.) Ezek a kölykök vajon mikor legóznak, olvasnak, rajzolnak, néznek rajzfilmet? Mikor dögölnek csak úgy otthon? Hogy néz ki a napirendjük? Milyen idegállapotban mennek reggel óvodába (6, fél 7 körül persze) és fognak beülni majd az iskolapadba?

Ezt az utolsót nem kérdeztem, ezt tudom...
   

Meglepő

Az valóban meglepő, hogy a végigidegeskedett hétvége után -- aminek magam sem tudtam az okát, inkább csak afféle feszültség és szorongás volt, a munka előtti vasárnapok gyötrelmes forgolódása -- ma mosolyogva jöttem végül haza a munkából, amit egyébként én sem vettem észre, csak utólag.

Nyilván van bennem egy jó adag romantikus elképzelés a tanítással kapcsolatban, amikor azt gondolom, hogy a tanáraink nagy-nagy hatással vannak az életünkre, nekem legalább is ez így volt, a középiskolában is, de pláne az egyetemen. Sosem akartam középiskolában tanítani, egyetemen igen, mert ott valahogy imponál a szabadság, a partnerség, a megértés, hogy már nincsenek kényszerek, feketepontok, egymás hülyének nézése, hogy tényleg az van, hogy nem küzdünk azért, aki ostoba és motiválatlan, hanem elengedjük barátsággal, és nem akarjuk megoldani az életét minden áron.

Elnéztem ezeket a fiatalokat (elsőévesek), és az jutott eszembe, hogy mennyire boldog voltam az ő korukban, helyzetükben annak idején, hogy végre már csak azt kell tanulnom, ami érdekel, hogy soha többé kémia, fizika, matek, biosz, föci, csak a az tudás, amit én akarok. Ennek a szabadsága aztán az, ami talán áthatja az embert, és később aztán nyit másféle dolgok felé, egyre többfelé.

Ebben a szerencsétlen kicsi országban, ahol tényleg minden elrohad, szétporlik, és szomorúan tönkremegy, itt vannak ezek a kis közösségek, aminek a tagjait most még érdekli valami, és mekkora felelősség az, hogy megőrizzük ezt az érdeklődést. (Nem azt mondom, hogy nem alukált a hátsó sorban egy-két tag itt is, de az most nem számított.)

És ami a legjobb: hogy végre egy hely, ahol saját módszerek, saját tartalmak, saját kreativitás érvényesülhet, ahol nem szólnak bele, mit hogy csinálok, ahol nem vagyok szar ember, mert rondán vezetem a naplóm és gyógyteát iszom az órán, vagy öt perccel hamarabb fejezem be a mondandómat, és ahol nem kell jelentkezni, ha valaki meg akar szólalni, csak mondja, mondja, mondja. Egy hely, ahol a tanítás igazi flow élmény lehet, ahol elvárás, hogy mindenki mindenkire visszakérdez, ahol nem kellenek bűvésztrükkök ahhoz, hogy megszólítsuk egymást. Ahol működik a humor, de az elmerengés is. Ahol nem kell szorongani az ostoba szabályok miatt. És valahogy érzed, hogy ebből még akkor is tök jó fog kisülni, ha néhányszor (vagy többször) elbénázod.

Végre magamra tudtam zárni az ajtót egy kicsit.

Lassú ősz

Lélekben rákészültem, és esküszöm, nem is depiztem, de valahogy nehezen indul be ez az ősz. Na, nem az időjárásról beszélek, hanem a történésekről; a lassú pedig itt most nem az a nyugodt, kellemes, andalító kényelem, hanem a vánszorgás, tétlenség, tétovaság és irritáció. Zavar, mert ha én munkára szánom magam, akkor legyen és működjön minden azonnal. Akkor haladjunk, csináljuk, legyünk hatékonyak és agilisek.

De hát nem.
Tétovaság van.
Emberek lézengenek az iskolában tanácstalanul, pótvizsgázó diákok bizonytalankodnak, akikkel kötelező egy kicsit jópofizni, de hát ezzel korántsem megy el az ember munkaideje. Azon tanakodom, mit dolgoznak a többiek. Látok néhány embert iszonyatos papírhalmok mögött fejcsóválva, de az a meggyőződésem, hogy csak játsszák az eszüket.
Jó, nem mondom, hogy nincsenek bosszantó dolgok egyébként. Rögtön megtudtunk néhány dolgot, ami a nyár-érzés komfortjának utolsó emlékét is porrá zúzta, például hogy személyre szóló tanmeneteket kell csinálni, és aszerint haladni. Szerény véleményem szerint ez lehetetlen, mert nem gyárban vagyunk, ahol minden csavar egyforma, és igen, van olyan, hogy valamit kétszer kell elmagyarázni, sőt, olyan is van, hogy (urambocsá!) beszélgetésbe torkollik egy óra. Jujj!
Nem lesz továbbá csoportbontás magyar nyelvből, azaz 30 fős osztályokkal kell mondatot elemeztetni, és lehetőleg leellenőrizni, hogy ki mire jutott. Vagy retorikai feladatokat megoldani. Vagy kommunikációs helyzetgyakorlatokat. Éljen a magyar nyelv, éljen a kompetenciafejlesztési akcióterv (ami azt célozná, hogy a diákok megtanulják mondjuk az anyanyelvi alapkészségeket, ez 30 fős osztályokban biztos remekül kivitelezhető).
Az óráimat sorra veszik el, mert a szakértőnek jelentkezett kolléga szeptembertől még 22, de január 1-től (!!) csak 18 órában taníthat: képzeljük el a helyzetet, hogy jan. 1-jén gyorsan átveszem a csoportját, megismerem őket, tanítok gyorsan valamit (vagy nem), majd lezárom a jegyeket. Én, aki sose láttam őket.

Zúzunk tovább a pályázatokkal, 4-5 fős angoltanári gárdánk kapott 60 oldal lefordítandót, amit persze ingyen fogunk megcsinálni. Mert erre a pénzosztásnál nem gondoltak, hogy majd kell fizetni fordítókat. Vagy nem jutott eszükbe, vagy szándékosan nem akartak. Valakik elutazták a pénzt. Az igazgatóhelyettes pedig nem érti, hogy más iskolákban (ez olyan misztikus utópia nála kb., mint a messzi-messzi galaxis) miért tudnak a nyelvtanárok korlátlanul és lelkesen részt venni a külföldi kapcsolatok szervezésében, mi meg miért nem.
Ja igen, a projektvezető, aki óriási órakedvezményeket kapott a pályázat miatt, persze német szakos. Ő sajnos nem tudja lefordítani az angol szöveget, és általában tolmácsot is vinnie kellett magával mindig.

De nemcsak a közoktatásban van kupleráj, kérem, hanem az egyetemen is. Jövő héten elvileg indul a félév, de még nincsenek szerződések, órarend sincs, a kurzusleírásokat sem kérték be (én önszorgalomból megcsináltam hétvégén mondjuk), és a Kari Tanács ül azon a kérvényen, miszerint engedélyezzenek még oktatókat (akár külsőst), mert nincs elég tanár az elsős órákra. Érted, mindenkit felvettek, mert hajrá, de tanár, na, az nincs.

Lektoráltam még egy előadásszöveget angolul, antik római irodalom témában. Komolyan, nem kell mindenkinek tudnia angolul, de itt szeretném leszögezni, hogy a nagydoktori cím ≠ nyelvtudás. Ezt be kell látni. És akkor nem fogok bosszankodni olyan angol szavakon, mint a dismove, a texeternal és a textinternal. (A magyarításokat a szerkesztőségbe várom.)

Slusszpoénnak pedig hadd szóljak a kilencedikes kísérleti irodalomkönyvről, amiből én hála isten, nem fogok tanítani, de ma belenéztem. Egy lecke két kicsi oldal. Igényesebb középiskolákban körberöhögik. Néhány gyöngyszemet kiemelnék:

• Rögtön az első fejezetnél (görög mitológia) egy Németh László-regényrészletet kell elolvasniuk a 14-15 éveseknek, majd 8-10 soros érvelő esszét írniuk az abban foglalt témáról. Ez a házi, punktum.
  Arról nincs szó, hogy hányadik században járunk, de arról se, hogy hogyan kell érvelő esszét írni, azt meg ki találta ki, hogy pont Németh László legyen a referencia a későbbi korok kultúrájához? (Én csak egy regényét olvastam például.)
  
• A görög eposzokban a megszólított múzsa általában Kalliopé, a "későbbi, keresztény korok költői Szűz Máriát hívják segítségül". (Későbbi korok? Keresztény korok? Mi van?)
   
• Aphrodité (!) nagyon sok képzőművészeti alkotás témája, pl. Botticelli: Vénusz (!!) születése. (Magyarázat nincs.)
  
• Minden fejezet végén van kötődés később kultúrák, korszakok referenciáihoz. Például:
  A Biblia isten szavának kinyilatkoztatása. A hívők abbéli örömét, hogy Isten szól hozzájuk, leginkább úgy érthetjük meg, ha kisebb hatalmú vezetők szónoklataira gondolunk. A nép mindig szereti, ha a vezérük szól hozzájuk. Nézzétek meg a digitális tananyagban A király beszéde c. film részletét, és.... blablabla. (Kortárs referencia a Biblia bevezető fejezetéhez, értem?!) 

És ja, az első fejezetben, amit megnéztem, nincsenek dátumok, szóval hogy kb. mikor volt az antikvitás, meg hogy volt olyan, hogy római mitológia, és az mi volt, az nem derül ki.
Hát így vagyunk. Boldog vagyok amiatt is, hogy ismét szoronghatok, hogy a főnököm hogy fog apró akadályokat gördíteni a tudományos ambícióm és céljaim útjába. De ezt már lehet, hogy csak bebeszélem magamnak.

Búcsú a nyártól

Kukk

Komolyan mondom, teljesen hülyék és kiábrándítóak az emberek.
De nem szólom le őket érte, mert emlékszem, én is sokszor voltam ilyen. Meg most is vagyok olykor.

A volt sógorom (aki még nem is volt, mert csak szeptemberben lesz) hülyébb hülyepicsa, mint bárki, akivel eddig találkoztam, egy fészbukos-kukkoló, és most, a válópert előhangjaként kitörölte az egész családot, akihez pedig elég szép érdekek emlékek fűzték korábban. Igen, anyagiak is.
Jó, becsajozott, persze, meg hát manapság így van ez, becsajoznak és bepasiznak ezek a fiatalok idő és házbontás előtt, de hát aki ezt publikálja, az szerintem minimum tapintatlan, de inkább bunkó. Ez a fészbukos törölgetés meg felettébb gyermeteg.

Előkerült aztán egy egyetemi barátném, akit nagyon szerettem, aztán -- mivel neki előbb lett ún. felnőtt élete, mint nekem (értsd: munkába állt, én meg még tanultam, mellette persze dolgoztam is, de mindegy) -- rövid úton lekoptatott, mert a tanár kollégáival jobban meg tudta beszélni a problémáit. (Igen, az ő problémáit.) Azt hiszem, olyan 10-12 év mínuszban vagyunk. Született két gyereke (ikrek), akik egy darabig lekötötték, ha jól számolom, kábé most jött el az önállósodásuk ideje, ezért a csaj kicsit unatkozhat, mert felbukkant, és írt egy üzit 10-12 év után. Elkérte a számomat. Azóta se hívott persze, de én meg tanakodom, hogy mi lehet a hirtelen felbukkanás oka, kevésbé pillangólelkű barátaim szerint az, hogy felléptem nyilvánosan itt-ott, írásban és szóban, szakmai-féle fórumokon, ami bizonyosok szemében már sztárság, és megindult benne az irigységpatak.
Nem tudom, mindig is tehetségesebbnek gondoltam saját magamnál, három szakot kezdett el, egyet fejezett be, és visszautasította az összes meghívást különféle ösztöndíjakra, ajánlatokra és stb. Mindig az önbizalomhiányra hivatkozott. Jó, én se vagyok nyomulós, agilis is csak kb. 50%-osan, de az esze/rálátása felét azért sokszor szívesen hozzácsaptam volna az enyémhez. Kiderült egyébként, hogy ő is hónapok (évek?) óta figyel a fészbukon, és most lecsapott. Ez mondjuk nem kiábrándító (ld. első mondat), inkább meglepő.

Lement a fesztiválhét, a Quimby-koncertből nem sokra emlékszem, csak a gyomorsavra meg a hányingerre, de a többi jó volt, bár a kapacitásom kisebb társaságot kellemesebben el tud viselni.
Viszont bizonyos szempontból jó ötletnek bizonyult egy hétig éjjel 1-kor tequilázni (de akkor már figyeltem a gyomorsavra!) és hajnali 2-kor feküdni, mert mintha kitisztult volna az agyam a szorongásoktól - a hazajövetel óta egyfolytában a cikkemen dolgozom (és megy is!), nem agyalok a pénzen és a problémákon, sőt, azon sem, hogy idén szeptembertől nem lesz három mellékállásom, csak egy, az is csak a végén fizet majd. Megbékéltem a gondolattal, hogy itthon ülök (nem) és olvasok (á, nem), és lesz időm az írásra (hááát, nem).
Most a héten még leugrom a Balcsira, és ha szakad, akkor is úszni fogok, aztán hazajövök, és hétfőn pókerarccal bemegyek dolgozni, és elkéretőzöm a főnöktől szeptember 5-re, mert meghívott a volt iskolám a 120 éves jubileumukra.
És közben 36 éves leszek.

 

Vakáció

Nagyon furcsa vakációra menni úgy, ha az ember még soha nem volt (vagy már nagyon régen nem volt) olyan vakáción, ahol nem kell semmit sem csinálni, de tényleg semmit.
Elmondom mi van. Megérkezel, csodálkozol, hogy ez most mi, hogy ilyen olcsó(n rendelted meg annak idején májusban, talán kicsit beborozva és bátran, nem mérlegelve különösebben), hogy a feneked alá tolnak mindent, hogy rengeteg kaját ehetsz napi kétszer, hogy nincsen semmi kényszer, nem kell senkiről gondoskodni, csak a saját boldogságodról, nincs időbeosztás, munkamorál, kötelesség és kényszer. Nem is találod a helyed több órán keresztül egyébként, ülsz a medencében (mert van), és arról dumálsz, hogy "jó, de most akkor mit csináljunk"? Aztán elmúlik, nyugi... mert elég gyorsan megjönnek az ötletek, hogy mit lehetne csinálni...

Ez a Tolna megye amúgy elég furcsa, nincs sehol semmi kitáblázva, az egész mintha egy nagy kukoricaföld lenne, meg szőlő, és a közepén itt-ott vannak falvak, valamint rengeteg kúria, amiket az elnagyolt térkép okán nagyon nehéz megtalálni. Főleg, ha két napig zuhog, és csak gyalogos utak vannak, amiknek nem vágsz neki. Kár egyébként, majd máskor. Biztos türelem sem volt hozzá.
Látnivalónak így maradt a Tengelic park, ami önmagában is nagyon szép, vadregényes, főleg esőben és ködben.

Paks meg egyébként például pocsék, a kedvenc jelenetem az volt, amikor rám üvöltött két sofőr, hogy álljak már a vonalra, mert sosem fog zöldre váltani a lámpa. Zöldre váltó lámpa, vonalra állással. Tegeződő sofőrök nagy autókkal. Mondjuk a legjobb Paksban az olcsó ajándékbolt volt, ahol a nőci 30 percig beszélgetett velünk, gondolom, a kutya se nyitotta rá az ajtót hetek óta.... Paks és a turizmus, hajj....
Megtudtam viszont a netről mindent a biskói komptragédiáról, aminek Pakson emlékmű állíttatott, és amiről eddig soha nem hallottam. Persze sok minden van, amiről soha életemben nem hallottam, de Pakssal kapcsolatban ez volt most a nagy tudás. Az atomerőművet majd máskor nézem meg...

Mindenképpen tanulságosak ezek a vakációk, főleg nekem, aki gyáva vagyok, és nem merek semmibe meggondolatlanul belevágni, nem mondom, így is aggódtam sokszor fölösleges és hülye dolgokért, és sokat járt a munkán az eszem, ha nem három napig maradtam volna, hanem tovább, biztos ezt is ki tudtam volna kúrálni, de kezdetnek ez is megteszi.

Most pedig nézzetek képeket a Tengelic parkról és a tóról.

Never Before I've Met Your Kind

A tanév utolsó heteit egy nagyon makacs betegséggel küszködtem végig, lehet mondani, hogy év végi betegség, tanárbetegség, eleresztem magam-betegség, megengedhetem magamnak-betegség, mindenesetre elég az hozzá, hogy az utolsó ballagási banketten már csak kókadoztam, becsíptem egy búzasörtől, éjjel pedig valószínűleg lázas voltam, mert arra ébredtem, hogy ömlik rólam a víz.
Mindez akkor volt, amikor végül is nem jutottunk el a Péterfy Bori-koncertre a Fishingre (mert nem volt jegy), de a kókadozás fényében talán ez nem is olyan nagy baj. Az viszont annál inkább, hogy az Ördögkatlanon sem lesz Bori, úgyhogy ki kell várni megint valami decemberi időpontot vagy valamit ki kell találni, hogy lássam...
Lesz viszont a nyáron Irie Maffia Villányban ingyen (fröccsfesztivál), és voltam remek Maszkura koncerten is (ingyen).
A betegség még nem múlt el, pedig már voltam orvosnál, tartottunk kalapkúrát is külhonba szakadt baráttal (én tényleg nem gondoltam, hogy ennyi pálinkát meg lehet inni úgy, hogy az ember még csak nem is másnapos, na jó, hozzájött a fejenként kb. 3-4 liter víz is, meg a zsíroskenyér, és semmi egyéb kísérő), de még mindig köhögök.
Versenyt köhögünk itthon, mert M. allergiás, M. pedig elkapta tőlünk a köhögést, de őt végül is nem vittük orvoshoz, mert jól van.

Szépen felavattak közben doktornak, az is nagyon jó volt, igazi gyerekes-családos ünneplés volt pizzával és fára mászással, eddig még soha nem realizálódott bennem, mennyire vidám dolog az, amikor sok gyerek egyszerre mászik fára, vagy amikor az embert megölelgetik az ember barátjának a nagyra nőtt gyerekei, vagy amikor nem is csak engem ölelgetnek meg, hanem mindenkit, aki hozzám tartozik. Valahogy olyan természetes ez, mégis csak Szegeden kéne élni, főleg, hogy Á. is végre kisbabát vár, és ez akkora öröm, mert a baráti hármasunkból most akkor ketten nagynénik leszünk. Az avatás nagyon érdekes volt egyébként, Harry Potter-setting, felesküdtünk, hogy a hazánkat és a tudományt fogjuk szolgálni a tudásunkkal, és ez elég megható volt, mondjuk én eddig is így éreztem. Nagyon szép kék hengerben adták az oklevelet latinul, a bizottság pedig elmondta hogy doktorrá fogad, és ennek eddig sosem éreztem a jelentőségét (vö. PhD-gyár), de most mégis. Mert én belül tudom, hogy én ezért megdolgoztam.
A főnök is gratulált egyébként most először, sőt, átnyomtatták már a nevem 1-2 helyen mindenféle névsorokban, viszont nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy X kolléga felesége is doktori iskolába megy, mert hogy legyen még egy papírja, hát baszki, ha nem lennének tudományos ambícióim, biztos nem csináltam volna végig, főleg úgy, hogy egy kanyit sem emelkedik a fizetésem.

Amióta nincs iskola, próbálok leállni a robotüzemmódról, aki ismer, tudja, hogy ez nekem nem egyszerű, mert folyton azon kapom magam, hogy a kötelességeken jár az eszem, holott, amióta csak vissza tudok emlékezni, ez az első olyan nyár, hogy magam határozhatom meg, mit szeretnék.
Nem kell ugyanis disszertációt írni. 
A napjaim tehát (ó, de nagyképű, ez még csak egy nap volt) úgy telnek, hogy felkelek, bevásárolok, főzök valamit a fiúknak, kicsit németezünk és zongorázunk M.-mel (amibe bele van számítva a hisztije, mert nyilván semmit sem akar csinálni). Esetleg olvasok, mert recenzióra készülök egy könyvből, elkezdtem összeszedni a cikkeket, olvasnivalókat az Ördögkatlanos pódiumbeszélgetésre, amire immár doktorként meghívtak, valamint egy tanulmányhoz, amit nyáron írok meg. Filmeket nézek, egyelőre lazán (még gyűjtöm a bátorságot a keményebb mozikhoz, úgymint Nymphomaniac 1-2 és Blue is the Warmest Color, nem, nem a szex miatt, hanem mert a drámához még kellene kicsit aludnom). Edzek, németre viszem a kölyköt (amit viszonylag lelkesen csinál, elég nagy büszkeségemre), filmeket töltök le nekik is, illetve közösen művelődünk a 80-as, 90-es évek mozikultúrájából - és vannak restanciáim is, pl. a Hobbit eddig megjelent összes részei. Hamarosan folytatom a blogarchiválást is.
Dolgozni, úgy tűnik, nem fogok, ami miatt olykor rámtör a lelkifurdalás, de egyrészt meg van tiltva most, másrészt tanév közben, be kell látnom, rengeteg szemét, túlélési munkát végzek azért, hogy biztosíthassam a luxustudós létet (meg sok minden mást).

Hétvégére kicsit elutazunk, eltölthetek néhány napot végre a Balatonnál is (tervem, hogy egynél azért többször látom az idén nyáron). Találkozni fogok anyámékkal is, akik lassan adagolnak engem maguknak: bár eljöttek a védésemre, és végigvillogták velem a Dunántúlt a tavasszal, az életem néhány fontos epizódjával még csak most fognak szembesülni, nem mintha én nem akartam volna, csak bénák és érzéketlenek. Vagy nem veszik észre, hogy lassan 36 leszek....

Na de mind a fentiek egyáltalán nem érdekesek annyira, mint életünk első never before három napos miniszabija, hamarosan. (A poszt címe ebből a dalból van.)

A Shakespeare-titok

Befejeztem Jennifer Lee Carrell könyvét, A Shakespeare-titok címűt, ami tulajdonképpen egy koramodern kort érintő A Da Vinci-kód. A cselekménye körülbelül annyi, hogy egy volt anglista, azóta színházi rendezővé előlépett nőre (Kate) kap a régi professzorától egy brosst, és ezzel számtalan kaland veszi kezdetét. A cél Shakespeare elveszett darabjának, a Cardeniónak a megtalálása, mellékszálként pedig annak kiderítése, hogy létezett-e egyáltalán Shakespeare. (Végül is nézőpont kérdése, hogy melyik a fő, és melyik a mellékszál.)

A regény nem volt különösebben jó, bár talán azért éreztem ezt, mert más misztikus krimik olykor fordulatosabbak. Viszont ami érdekessé tette mindezt, az a rengeteg információ, hiszen a szerző igazából tényleg irodalomprofesszor, a könyv utószavában pedig felsorolja mindazokat a helyeket, archívumokat, könyvtárakat, ahol a kutatás miatt megfordult.

A regény egyik érdekes témája tehát a Cardenio, amit Shakespeare, és szerzőtársa, John Fletcher elveszett darabjának tartanak (Shakespeare-nek több elveszett, de hivatkozott műve van, ezekről általában az ún. Stationers' Registerből tudunk, ami azokat a darabokat, műveket sorolta fel, amik kiadását engedélyezte a korabeli szerzői "jogrendszer"). A szöveg maga nincs meg, ám E. K. Chambers fontos színháztörténeti munkája (a könyvben is szerepel!), a négy kötetes The Elizabethan Stage (1923) hivatkozik rá. A történet sem ismert, de a főhőse valószínűleg Cervanes Don Quijotéjának az egyik mellékszereplője, aki abba őrül bele, hogy az igaz szerelmét elszereti tőle az egyik barátja.
A regény ennek a darabnak a történetét köti össze egy Jakab-kori históriával, illetve szerelmi három(vagy sok-?)szöggel, amit egyébként elég nehéz kibogozni, és számomra nem is volt annyira érdekes.

Ami Shakespeare szerzőségét illeti, a Shakespeare-tudósok és fanok több táborra oszthatók. A Stratfordiánusok szerint a stratfordi Shakespeare (aki tényleg létezett) a darabok szerzője, punktum. Aki ezt nem hiszi, azaz az anti-Stratfordiánusok több elképzelést is dédelgetnek arról, hogy ki lehet a valódi szerző, a kételkedésük okai pedig többek között a Stratford - London távolság, valamint hogy a kesztyűkészítő John Shakespeare fia, William, képtelen lett volna ennyi világirodalmi tudást, nyelvi kompetenciát, költészettant, ikonográfiai ismereteket, dramaturgiai készségeket, stb. elsajátítani rövid élete alatt. Ehhez hozzájön az, hogy elég kevés az életrajzi adat, különösen az 1585-92-es évek között időszakról (a tudomány ezt "the lost years"-nek hívja), ami után egyszer csak hirtelen özönleni kezdtek a darabok. Shakespeare egyik darabja sem maradt fent kéziratos formában, összesen 6 db állítólagos aláírást ismerünk tőle, mindegyiket jogi dokumentumokról, illetve a Sir Thomas More című darab fennmaradt három oldaláról gondolják még azt, hogy esetleg ő írhatta.
A darabok ún. quarto formában maradtak fenn (ezek 1-1 darab kiadását jelentik), illetve 1623-ban jelent meg az Első Folió kiadás, ami 36 színdarabot tartalmaz (azért első, mert készültek későbbi kiadások is). Ezt John Heminges és Henry Condell színészek gyűjtötték össze és szerkesztették, előszavát pedig Ben Jonson írta. Ezen található a híres, félig kopasz kleopátrahajú portré is. (A vers a regényben is szóba kerül annak kapcsán, hogy hogy is nézhetett ki William, Jonson egyik sora ugyanis így szól: "Reader, looke / Not on his picture, but his Booke".)
 A First Folióból állítólag 228 példány még mindig létezik (és persze számtalan másolat, például Stratford-upon-Avonban), a British Libraryben van kettő, a washingtoni Folger Shakespeare Könyvtárban pedig kb. 80. Mivel a világ egyik legdrágább könyve, időről időre megkísérelnek ellopni egyet-egyet. A regény krimi része ebből (is) táplálkozik.

Tehát ami a szerzőséget illeti, az alternatív szerzőjelöltek száma kb. 80, a legismertebbek Francis Bacon, Christopher Marlowe, William Stanley, Derby hatodik earl-je, illetve Edward de Vere, Oxford tizenhetedik earl-je. Utóbbiról készült az Anonymus című film 2011-ben. Pro és kontra is rengeteg érvet fel lehetne sorolni, a Shakespeare-hívők szerint a korabeli referenciák, valamint a stratfordi Holy Trinity Church-beli sírfelirat (amit, mikor ott voltam, nem tudtam megnézni) meggyőzően bizonyítják, hogy Shakespeare volt a színpadi művek szerzője.

A szerzőség vita egyébként a 19. században indult, és több neves szépirodalmi szerző is állást foglalt. Számomra ez volt a regény legérdekesebb vonatkozása, mert elég keveset tudtam erről. Néhány példa: Delia Bacon a század közepén Francis Bacon és Walter Raleigh szerzősége mellett érvelt. Előadásokat tartott, elveszett kéziratok után kutatott, sírokat akart felnyitni. Hatására a 19. században neves írók és színészek közreműködésével bírósági pereket tartottak, amelyek azt voltak hivatottak eldönteni, hogy Shakespeare-e a Shakespeare-darabok szerzője. A 19. század végén és a 20. század elején merült fel a többi jelölt neve, Marlowe-é és Edward de Vere-é. Marlowe kapcsán felmerül, hogy nem halt meg 1593-ban, hanem Spanyolországba menekítették, hogy megmentsék az ateizmusa miatti börtöntől illetve halálbüntetéstől, és innen szervezte meg darabjai kiadását Londonban. Aki de Vere-ről többet akar hallani, látni, nézze meg a fent említett filmet. Tény, hogy Oxford grófja literátor volt a javából, verseket és darabokat is írt, a film szerint egyenesen I. Erzsébet törvénytelen fia és volt szeretője.

A regény a csoportos szerzőség mellett áll ki, azaz azt mondja, hogy több jelölt állt össze és alkotott azért, hogy létrejöjjön a shakespeare-i életmű, de Jennifer Lee Carrell csoportosítása nem felel meg a hivatalosan publikált kombinációk egyikének sem, saját verziója van.
A lényeghez tartozik még egyébként, hogy a hivatásos, akadémikus Shakespeare-kutatás általában Stratfordiánus. Részemről (ó, poszt-strukturalizmus és színháztudomány) totál nem érdekel, ki írta a darabokat.

Egyperces

Múltkor valaki egy blogban arról írt, hogy lehet, hogy lehetne szigorúbb, következetesebb szülő, de hát....
.... én meg most pont azt gondolom, hogy bárcsak lennék annyira ráhagyós, legyintős és laza, mint amilyen nem vagyok, mit érdekeljen engem, hogy mi lesz, majd lesz valami, mindenki (még ha ifjú is) a maga szerencséjének a kovácsa, mindenki a saját hibájából tanul a legjobban és egyéb közhelyek, szóval de jó lenne bedobni az ultraliberális gyeplőt a lovak közé, és uzsgyi.

Mert nincs nekem arra energiám, hogy osztályozzak, javítsak, zárjak, feleltessek, könyörgő szülőkkel telefonáljak, diáksirámokat hallgassak, elkésett beszámolókat, dolgozatokat fogadjak el türelmesen, közben elvégezzem a munkát, ami pénzt hoz, meg azt is, amitől normális tudok maradni, meg feldolgozzak lelkileg egy öngyilkossági kísérletet (diák 1), egy extra mennyiségű igazolatlan hiányzást, ami valószínűleg családi pótlék megvonással jár majd egy nagyon csóró családnál (diák 2), a sok elveszített bukót (diák x), meg azokat, akik még nem adták fel a reményt, de meg fognak bukni, csak még nem tudják. Az éjszakai sportprogramot, amit nyilván ilyenkor szerveznek pont. A ránk erőszakolt tantestületi közös ebédelést az utolsó munkanapon (jún. 30., hétfő), amit nem lehet kiváltani, mert "elindul egy lavina"....
A tanulmányíráshoz kiszabott betarthatatlan határidőt, ami nem az, csak nekem.
A kocsit, ami cirka 100 ezer ebben a másfél hónapban már.
Meg még a fentieket, azaz hogy jó legyen a bizonyítvány, helyén legyen a fizikum, legyen edzés, kirándulás, családi program, sütemény, boldog legyen a macska, süssek néha süteményt, bevásároljak, mindenki értse meg, hogy mi a fontos, és az legyen az ebéd, amit mindenki szeret. Pedig, érted, nem is vagyok terror alatt, sőt, egyedül sem vagyok.
És akkor arról még nem is szóltam, hogy a Brand New Heavies jön a Veszprémfesztre, ahol persze iszonyatosak a jegyárak.

[Volt egy cím ide a fejemben, de elfelejtettem...]

Nem akar véget érni ez a kib. hónap már....
Bár nem is tudom, mit akarok, mert ha véget ér, akkor kezdődik a következő, ami meg tele lesz vizsgával.
Mindig azt hiszem, hogy miután már nincs több 12-es órám, könnyebb lesz, de nem, az első héten gyakorlatilag annyira elfáradtam, mintha 40 órát tanítottam volna.
Fura ez a munkaelosztás, azokat hívják be többet érettségire ügyelni, akik megbízhatóak és precízek. Tehát ha egy tetű lennék, aki enged puskázni, plusz elfelejt adminisztrálni, akkor megúsztam volna némi folyosóügyelettel, így meg mehettek háromszor első ügyelőnek negyed nyolcra, ami gyakorlatilag kb. dupla annyi munkaidő, mint amennyi a szerződésben van. Amikor meg nem ügyelni mentem hajnalban, akkor történetesen nulladik órám volt. Mert még így is van kettő.

A diákok a halálukon vannak szintén, ami félig bosszant, félig elszomorít. Viszonylag ép lélekkel túlestek a szakmai prezentációs programokon, ami miatt kollégák ugrottak egymás torkának már a végén.... én nem ugrottam senki torkának, pedig néha nem ártana, mert akkor nem lennék tiszta ideg itt-ott a kanyarban. Az én osztályom (kilencedikesek) produkált egy remek osztálykirándulást a hónap elején, de azóta gyakorlatilag nem hajlandóak tanulni, hiába óriási a bukásveszély. Valami naiv csodálkozással néznek a jegyeikre, és nem tudom, miben reménykednek/mit remélnek, amikor őszintén megkérdezik, hogy de most mi a baj. Van, aki végül is már iskolába se nagyon jár.
Közben meg a párhuzamos osztályban tanítókat már behívták raportra, hogy hányas osztálylétszámot kell tartani - engem még nem mert a főnök szerintem. Úgy általában elmondható, hogy elég keveset mer velem kekeckedni. Csak nehogy elkiabáljam. Amíg nem kerülök vele beszélő viszonyban, addig jó, már végül is az se érdekel, hogy nem gratulált.
Egy mondatváltásunk azért mégis volt, jelesül a nyári gyakorlat kapcsán, mert van ugye egy kismama az osztályban, aki magántanuló, hát megkérdeztem, hogy teljesítse ezt a két hetet. Azt mondta, járjon be, amennyit tud, mert mit szólnak majd az osztálytársai (hát semmit, szeretik, te kretén). Hát, fogalmam sincs, egy két hónapos gyerek mellett mennyit tud majd a lány az iskolában tölteni, de éljen a rendszer, miszerint a szakközépiskolák kötelező (!) nyári gyakorlatának programját csesztek kidolgozni a magántanulókra, viszont ez a tanév teljesítésének és az érettséginek is a kötelező feltétele. Az önkéntes munka mellett, értitek.....

Kijavítottam az emelt szintű érettségi dolgozatokat, a középszintűeket még nem, de már járnak a diákok a nyakamra, a pontszámot persze nem mondhatom meg. Most részvéttel nézem őket, a szóbelin meg majd megint dühöngök, mert nem fognak semmit tanulni, miután megtudják, hogy írásban is megvan a kettes. Ami az emelt szinten illeti, persze egyrészt le lettem cseszve, hogy három napra elmegyek vizsgáztatni, másrészt arról nem szól a fáma, hogy a diri meg a helyettes is mennyi plusz melót csinál külön pénzért, miközben a munkaköri kötelességüket képtelenek rendesen (időben) ellátni és megoldani.

Ma pedig megkeresett egy diák, aki közölte velem, hogy leadja az emelt közgázt, ellenben felveszi az emelt magyart (OMG), mondtam neki, hogy remélem, tudja, hogy az életével játszik. Hát ez van, már én is egyre kevésbé disztingválok, mert engem sem kímél senki, és ennek a diáknak már tavaly is azzal jöttek, hogy aki "ilyen okos", az menjek közgázra. Értitek, tehát más szakokra, mást tanulni nem kell okosnak lenni. És na EZ az, ami igazán felkúrja az agyamat, mert akik szembe vannak itt állítva, azok a törtető, gátlástalan, de nem túl okos közgazdászok, és azok, akik normálisan, befogadóan, segítően gondolkodnak a tanításról, gyerekekről, és az egyéni motivációkat támogatják. Nem magamról beszélek feltétlenül, hiszen nem tanítok annyira régóta, és mindig is voltak fontosabb ambícióim, mint a középiskola. De hogy érzelmileg zsaroljunk egy fiatalt, akinek tervei vannak a saját jövőjével, és még esze is van, az messze felháborít.

Ami másik, ami felháborít, a munkaidő nyilvántartása papíralapon. Egyrészt vezetünk elektronikus naplót, másrészt javítani jobb itthon. Harmadrészt kapják be. Az indok minderre ráadásul az, hogy ha (!!) jön egy ellenőrzés a hivataltól, akkor a kezükbe lehet nyomni a jelenléti ívet. Nem értem, hogy amikor a szabályok meg az etika ilyen lazán kezelődik, miért pont ez az, ami aggodalmat okoz. Mert ebben nyilván mindenki hazudik, mindenki beírja a megfelelő óraszámot, aztán lelép. Előtte, közben, utána. Nem tehetek róla, de nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy a főnök szabadidejében ezt olvasgatja.
De nem ez érdekel leginkább egyébként, hanem a fontoskodó fennhéjázás bosszant, amit egyre erősebbnek és agresszívabbnak érzek.

Aztán voltam egy elég középszerű előadáson, amiben csak az volt jó, hogy végre megismertem ennek a trilógiának az egyik részét, a rossz meg az, hogy írnom kellett a dologról. (Iparosmunka lett.) Viszont megint megállapítottam, hogy kortárs drámát igenis olvasni kell, kár, hogy olyan drága a könyv, és kár, hogy online még nem hozzáférhető elég sok minden.

Hát ezek történtek. Hónap végéig határidős vagyok egy tanulmánnyal, egy másik összefoglalójával, nyakamon a vizsgák, nevetséges a munkahelyem, az egyetem elcsábított megint kvázi ingyenmunkára, és mindeközben elég borzasztóan érzem magam éppen. De, de, de mindjárt itt a nyár....

Pech gehabt

Az úgy kezdődött, hogy a tavaszi szünet utáni első munkanapon belém jöttek a kereszteződésben. Én megálltam elsőbbséget adni, a csaj nem figyelt, és nekem jött az autójával. Kiszálltunk, fogta a fejét, totálisan pánikba esett, és amilyen hülye vagyok, megsajnáltam. Rögtön betétlapot kértem persze (mint tapasztalt ütköző), de ő előbb felhívta a férjét, aki persze ahelyett, hogy megnyugtatta volna, azonnal lecseszte, és ahogy hallottam, rám akarta volna terelni a felelősséget is. Végül velem is beszélt a pasi, és érdeklődött, nem intézhetnénk-e el készpénzben a dolgot, meg hogy mekkora a kár.
Hát, mondom, fogalmam sincs.
Odajött taxival, közben én is telefonáltam kettőt, és belementem az ajánlatba, amit valószínűleg egyébként rosszul tettem.
A feleség még mindig pánikolt, én siettem a munkába, valamint élénken élt bennem a múltkori Hondás eset, amikor majdnem fél évig vacakolt velem egy pali, akinek én húztam meg az autóját (van róla egy poszt is valahol, majd ha meglelem, ideteszem a linket). Szóval elfogadtam a pénzt, és mentünk a dolgunkra.

Később kiderült, hogy a pénz persze nem elég, mert az egész hátsó lökhárítót le kellett cserélni, és a csontkovácsnál karosszérialakatosnál még nem is voltam, ám közben kiderült, hogy a kocsiban ki kell cserélni valami lengőszart is, úgyhogy eddig csak a fél fizetésemet hagytam ott, jövő héten jön a másik fele. Felhívtam a nőt, hogy kéne találkoznunk, mert nem elég amit adtak. Ígérte, hogy jövő héten visszahív, de előbb (OMG) beszélnie kell a férjével. Hát most kíváncsi vagyok, és közben azon tűnődöm, hogy mivel fenyegetőzhetnék, ha mégsem tudjuk elrendezni ezt a dolgot. Meg azon, hogy én most tényleg ekkora balek vagyok?! Tényleg. És hogy mekkora kib*szás, hogy amikor sikerül egy kicsit félretenni, rögtön jön a Nagy Pénzbehajtó, és az ember perkálhat, mint a köles.

A héten ballagás is volt, amin szépen cserben hagyott az osztályom, mert alig páran jöttek be a megbeszélt időben díszíteni, közülük is néhányan csak ücsörögtek és a telefonjukat pötyögtették, úgyhogy nevelési szándékkal válogatott bosszúállást tervezek (the revenger's tragedy). Kaptam viszont sok ajándékot a végzősöktől, akik helyesek voltak, ellenben ebben a két csonka hétben tanítani egyáltalán semmit nem lehet, úgyhogy meglesz ennek is a böjtje hamarosan.
Azért annak ellenére, hogy hosszasan csináltam a semmit a munkahelyemen, eléggé elfáradtam, valamint többször elvert a jég, az eső és a jégeső is. A főnök is lehordott, mert sok emelt szintű vizsgáztatást vállaltam, de mivel még mindig teljesen meg vagyok rökönyödve azon, hogy egyedül ő nem gratulált a doktori védésemhez, csak annyit mondtam, hogy bocsánat, de én ebből élek nyáron.

Szóval már egészen belenyugodtam, hogy a héten semmi sem sikerül, és csőből ömlik a balszerencse, aztán végül a négy darab megrendelt fotókönyv helyett hét érkezett - négy áráért. Úgyhogy talán vége.

My Holland

Húsvét-projekt az eindhoveni templomban.

Elektromos autótöltő.

Cipőfa Eindhovenben, nem tudjuk, miért, talán a tavaszi szünet miatt, talán az elnyűtt deszkás cipők...

Kávézó 1 (Eindhoven)

Emeletes tárolós bicikliparkoló (-mélygarázs), természetesen ingyenes

Fazonra nyírt kiskertek mindenhol

Kert, bicikli, kert, bicikli, kert, bicikli...

Biciklis körforgalom az úttest felett

Tulipánmező, ameddig a szem ellát (Keukenhof/Lisse)

Kávézó 2 (Hága)

Elektromosan tölthető futárautók

Bicikli X

May Peace Prevail On Earth (Hága)

A béke öröklángja a Béke Palotánál a Nemzetközi Bíróság épülete előtt. Sok ország nevét jegyzik itt, köztük egy csomó olyanét, ahol egyáltalán nincs béke, vagy amelyik komolyan hozzájárult ahhoz, hogy valahol ne legyen az. Szóval elszomorító élmény ott állni.

Északi-tenger, a nagy szerelem.

Sealife, Scheveningen, a medúzák. Láttam már szebb akváriumot, de a medúzákat ilyen szépen "kiállítva" még soha.

Csendes kocsi a holland vonatokon. Hallgass, olvass, dolgozz, kussolj.