Amikor anyám a múlt héten felhívott a születésnapomon, a második kérdése az volt, hogy sikerült-e már lefogynom. Mondtam neki, hogy nem tudom, nincs itthon mérleg.
A kérdésnek persze van előzménye: nyár lévén elmentem laborvizsgálatra, mert egy pár évvel ezelőtt történt agyi érprobléma miatt úgyis folyon ezzel csesztetnek, hát, gondoltam, most ráérek, megcsinálom.
Minden oké volt, a vércukorszintem kissé magas.
Nem annyira, mint az év közben készült vérképen (minek is vesznek vért de. 11.30-kor, amikor tök stresszes vagyok attól, hogy nem érek vissza a munkahelyemre?!), 6,27 (a határérték a lelet szerint 5,9).
Egyszer volt már, hogy majdnem cukorbetegnek diagnosztizáltak hasonló eredmény miatt (és vérnyomásos betegnek alkalmi magas vérnyomás miatt), most szemem se rebbent, de, mivel orvos családból származom, elvittem a leletet anyámnak, aki azon a bizonyos felhőtlen nyári délutánon, miközben a többiek gondtalanul fröccsöztek, hosszas eszmecserébe bonyolódott velem a súlyomról.
A teljesség igénye nélkül:
- És sportolsz valamit? (persze sokszor meséltem már neki, miket sportolok, heti 3-4 edzés, nyáron több)
- Persze, járunk spinningre.
- Akkor ki kéne iktatni a cukrot és a szénhidrátot. (egyiket sem eszem)
- Nem eszem ilyesmit.
- Süteményt?
- Azt sem.
- És mit szoktál reggelizni?
- Zabkását és müzlit, olajos magvakat.
- Jézusom, azokban rengeteg szénhidrát van.
- [...]
- Hát tudod, nekem is van két hely, ahonnan nem tudok lefogyni, a hátam és a hasam itt. De hát már hatvan éves vagyok ugye, és hát még így is én tudom a legkönnyebben megcsinálni a Pilates-gyakorlatokat...
- [...]
- És akkor nem is jársz biciklivel?
- [...]
- Amikor én egyszer annyira lefogytam, akkor csak nyers zöldséget ettem és natúr csirkemellet. (rosszul emlékszik, csalta az apám és több évig voltak válófélben, attól fogyott le, miközben én a dugi cigijét szívtam [sosem dohányzott, de akkor tartott otthon bagót])
- [...]
- És miket szoktál enni? (= ezen a ponton már végképp nem láttam értelmét a párbeszéd folytatásának, viszont végig kellett hallgatnom... egyébként ők a szívbeteg férjével mangalicakolbászt esznek és oldalast... fent idézett látogatás alkalmával palacsintát sütött...)
Mondtam neki még, hogy egyáltalán nincs arra berendezve az életem, hogy kalóriákat számolgassak, ráadásul ez kurvára untatna is. (- De nincs más mód.) És egyáltalán, nincs annyi időm a testemre, mint Sarka Katának meg Rogán Cilinek, mert náluk én sokkal elfoglaltabb üzletasszony vagyok, ráadásul sajnos csak úgy érzem igazán jól magam, ha néha csak úgy ledöglök és olvasok. Vagy megnézem az Almodovár-összest.
Olykor persze elgondolkodom azon, hogy félmaratonokat futok és minden este edzőterembe járok ezentúl, mint egy-két kollégám, de akkor: vagy neki kell állnom szponzorokat keresni, vagy az ötvenes éveimben járó kapuzárási pánikos férfinak kellene lennem, akinek vagy nincs felesége, vagy az naphosszat otthon van és kisüti (szűz olivaolajban!) a natúr csirkemellet estére.
Szóval!
Sosem voltak illúzióim az alkatommal kapcsolatban; egy olyan családban, amibe beleszülettem, ez nem is lett volna lehetséges.
Emlékszem, a 8 éves unokatesóm nem ehetett még egy szeletet a saját szülinapi tortájából, mert az anyja megtiltotta neki (akkor minek volt habostorta, bazmeg?), a drága potrohos nagymamám pedig, akit amúgy tényleg nagyon imádtam, minden balatoni strandszezon első napján azzal volt elfoglalva, ki mennyit hízott az elmúlt télen. (Persze amikor a tesóm egyetemistaként inkább bulizott, mint evett, akkor ő sovány volt, amikor úsztam, nekem túl széles volt a vállam, stb., ezek voltak a régi szép idők, amikor a testfasizmus meg a body shaming fogalmát még hírből sem ismertük. > olvasnivaló itt és itt magyarul itt.)
Anyám és apám között a súly kardinális kérdés volt: apám hedonista, anyám óvatosabb (vagy inkább hiúbb nő), és kétségtelen, hogy neki volt igaza, hiszen a súly komoly rizikófaktor, ezt nem kell magyarázni. Híresen nagy fogyása hátterében persze nem ez állt, hanem inkább a bánat és az életközépválság. Aztán amikor újra férjez ment, visszanyerte az eredeti alkatát.
Pár éve volt egy krízisem, nyárra esett főleg, és amikor visszamentem dolgozni a szabadságról, senki sem kérdezte, valami baj van-e, hanem megdicsértek, hogy szép vagyok, hogy csináltam. Anyám persze azon a nyáron egy szót sem szólt, bezzeg most. (Konklúzió: inkább legyél idegroncs, de sovány.)
Ezek után persze nem voltk kedvem levetkőzni előtte, pedig akkor látta volna, hogy sima a bőröm, vannak izomtónusaim, és nem lehet belecsípni a fenekembe. Ha egyszer is megölelt volna úgy kb. 15 éve (lehet, hogy sokkal több, nem emlékszem), nyilván érezné, hogy amit viselek, az jórészt izom; persze nem mondom, hogy nincs rajtam súlyfelesleg meg puhaság itt-ott, de ki a picsának van kedve megtagadni magától egy szezámmagos kiflit (nem, nem franciakrémest, tényleg tökre nem szeretem az édességet!), ha épp úgy tartja kedve? Vagy egy lángost?
Úgyhogy arra jutottam, hogy a dokik egyrészt képtelenek a vérképnél jelentkező (apróbb?) eltéréseket leválasztani a testsúlyproblémáról, másrészt nekik nyilván nincsen hasonló tünetük, mert preventíve szedik a (1) vérnyomáscsökkentőt (2) koleszterincsökkentőt (3) véralvadásgátlót (4) vércukorszabályozót.
Az isteni útmutatás még mindig a testtömegindex, holott számtalan kutatás igazolta, hogy ez az érték önmagában egyáltalán nem mindenható.
Hát köszi, de nem. Eszem ágában sincs laborokban és patikákban tölteni a hátralévő életemet.
Tudom, hogy van mit dolgoznom magamon, hogy jobb legyen a közérzetem, ezért például kurvára szeretnék már nyugdíjas lenni, mert akkor nem a napi 12 óra munka után kell elkezdenem foglalkozni magammal és mindig ki tudom aludni magam.
Még egyszer mondom, nem elhízásról beszélünk, és egyáltalán nem vitatom, hogy az valóban veszélyes.
Arról beszélünk, hogy az egészségért való ún. aggódás okán (vagy csak úgy) az ember rendszeresen dehonesztáló megjegyzéseket kap a külsejére olyanoktól is, akik elvileg közel állnak hozzá. Hogy nem egymás biztatásán és az önbizalomépítésen dolgozunk, hanem azt keressük, hogy a másikban mi a hiba meg a deformitás. Mindezt ráadásul úgy tesszük, hogy gondosan szelektálunk ("de hát ő már elmúlt 60", "ja, de hát ő szült három gyereket" [értsd: neked viszont nincs mentséged]).
Szóval belenézek a tükörbe, és szépen eldöntöm, tetszik-e, amit látok.
Ha nem tudok felmenni a másodikra lihegés nélkül, az gáz.
Ha kifulladok pár perc rohangálástól, az is gáz. Szeretem, ha gond nélkül végig tudom csinálni az edzést, de ha nem, akkor elfogadom, hogy kurva hosszú napom volt, ez meg pont a vége.
Nem zabálok szénhidrátot meg cukot ész nélkül, sok nyers zöldséget eszem, sok vizet iszom.
A stresszel egyelőre úgysem tudok mit kezdeni, mivel a középosztály (haha!) többsége, főleg, ha nő, 2-3 munkahelyből tudja előteremteni azt a fizetést, amiből kényelmesen kulturálódhat és megveheti a fitnessbérletet, a rozskenyeret meg a chia-magot.
Amikor megkívánok egy kenyérlángost valami kibaszott fesztiválon, akkor megeszem. A sült krumplit is. Majonézzel.
És eszem a szülinapi fagyimból is, tejszínhabbal. A többit meghagyom a növésben lévőknek meg az édesszájúaknak.
Aztán holnap megint répát és brokkolit, nem azért, mert muszáj, hanem mert szeretem, és jól esik.
A szépség fogalma (és amúgy az egészségességé is) egy történetileg változó társadalmi konstrukció.
Ha a keresztényiség nevében nem lobbiznának a haladó társadalomtudományok ellen, ez is világosabb volna.
És akkor talán nemcsak hogy több egészséges test, de több egészséges 'én' is lenne.
