Ma reggel

Ma reggel is ötkor felébredtem, mint mostanában szinte mindig. Először 2 óra 14-kor, majd háromkor, és végül ötkor.

Vasárnap van.

Nagyon sok a feladat. 

Hiába mondja mindenki, hogy normális, ha az ember kicsit elhagyja magát (pandémia, krízis, stb.), én azért sokáig próbáltam nem ezt tenni. Igazából még most is próbálom. 

A világot és az életet valakik igyekeznek visszatolni a normális kerékvágásba; nyitva az iskola, dolgozunk, mennek a vizsgák, döcögve, de megy a gazdáság is, forog a kerék. Mindenki igyekszik kitartani. De közben egyre több a beteg, egyre közelebb megy ez a járvány mindenkihez.

Nem, nincs halálfélelmem, igazából semmilyen félelmem nincs. 

Az fáraszt el mérhetetlenül, hogy úgy kell tenni, mintha minden normális lenne, minden a régi lenne. 

De a beteg egyre több, meg az is, aki lelkileg feladta, és nekünk kell helyt állni, akik nem vagyunk betegek és nem adtuk még fel lelkileg. 

Éjjel meg hajnalban felébredek tehát, és a rám váró feladatokon gondolkodom. Hogy nehogy elfelejtsek valamit, nehogy kimaradjon bármi. Ahelyett gondolok erre, hogy a beteg hozzátartozóimra, barátaimra szánnám a már úgyis ébren töltött időt.

Ma vasárnap van, felébredtem ötkor, és kimentem a konyhába, hogy dolgozzak kicsit. A konyhában hűvös volt és csönd. Ezért miután kicsit beszélgettem a szintén gondterhelt és hajnalban kelő barátaimmal, egy órányi munka elteltével úgy döntöttem, hogy visszamegyek az ágyba.

Az ágyban is csönd volt, hűvös volt az ágynemű. Azt hiszem, másfél órát feküldtem mozdulatlanul és összekuporodva a takaró alatt, miközben éreztem, hogy a combjaimban zsibong a feszültség. Hogy miért pont ott, nem tudom. Aztán az egész testem elzsibbadt.

Elaludnom nem sikerült, de arra gondoltam, de jó lenne, ha egy hétig ki sem kellene mozdulnom a takaró alól. De jó lenne, ha ezt én is megtehetném. 

Nem kívül van

Nem vagyok megkeresztelve, nem is vagyok hívő.

A nagymamám (aki már meghalt) viszont katolikus volt. Minden vasárnap misére járt, akárhol is volt a világban. Tartotta a katolikus hagyományokat, minden este imádkozott. Neki fontos lett volna például, ha minket megkeresztelnek, de akkor, a 70-es évek végén és a 80-as években ez nem volt divat.

Amikor megint nagy divat lett, az nem tetszett neki, azt mondta, ez olyan "csinált" dolog. 

A politika és a hit összekeveredését nagyon megvetette, a miniszterelnök mindenféle egyházakhoz való dörgölőzését egyenesen utálta. Ez volt ő; katolikus volt, de mélyen és vehemensen utált dolgokat. És embereket is.

Sokat imádkozott értünk, de tudta (persze), hogy mi nem imádkozunk. Azt is tudni vélte, hogy a nagypapa (aki amúgy nem járt templomba és pártember is volt annak idején) viszont olykor imádkozik.

Akárhol betértünk egy templomba turistaként, akkor is imádkozott. Belépőjegyet sosem fizetett, azt mondta, neki olyat nem kell. Volt benne egy ilyen nagyasszonyos büszkeség is, na.

Bennem nincs ilyen. Úgyhogy múltkor a jáki templomnál (ami egyébként zárva volt) vettem egy fagyöngy karkötőt, van rajta egy kis kék kereszt. Állítólag apácák fonták. Mindig rajtam van.

A templomokat mindig is szerettem, ez amolyan kulturális érdeklődés, kiterjed mindenféle vallásra és felekezetre. A hit, a hitre való képesség úgy önmagában is lenyűgöz, hát még az, ahogy ehhez teret teremtenek, akár kicsit, akár nagyot. Nem a ceremoniális alkalmakra és a kirakatba tett "kötelező" áhitatra gondolok persze, hanem a csendes elmélyülésre. Az emberségre, a szerénységre és (bár nem szeretem ezt a szót) az alázatra.

Nem vagyok hívő, de szomorúnak tartom azt, hogy sokan, akik annak tartják magukat, csakis a bajban találják meg a hitüket. Aztán amikor megint elmúlik a baj, akkor elfelejtik, nem foglalkoznak vele többet. Ahhoz hasonló ez, mintha csak akkor élnénk tudatos életet és viselkednénk felelősen, amikor valami nagy csapás ér. Szerintem ez valahogy fordítva van; ha általában megpróbálunk tudatosan és felelősen élni, akkor lehet, hogy jobban meg tudunk kapaszkodni magunkban, amikor valami baj történik, amikor hibázunk vagy megbotlunk. 

Bár lehet és kell is másokra támaszkodni (ez a bizalom, vagy mi), mégis tulajdonképpen ez az egyetlen kapaszkodónk, önmagunk.  

Én nem tudom, ennek mi köze a hithez vagy a hitetlenséghez, csak azt érzem, hogy ha összeomlani látszanak a dolgok, akkor az a valami, amit szorítok, az nem kívül van. Én nem mondom, hogy ettől egy csapásra megoldódik minden, de néha mégis mintha jobb lenne.