A nagymamám (aki már meghalt) viszont katolikus volt. Minden vasárnap misére járt, akárhol is volt a világban. Tartotta a katolikus hagyományokat, minden este imádkozott. Neki fontos lett volna például, ha minket megkeresztelnek, de akkor, a 70-es évek végén és a 80-as években ez nem volt divat.
Amikor megint nagy divat lett, az nem tetszett neki, azt mondta, ez olyan "csinált" dolog.
A politika és a hit összekeveredését nagyon megvetette, a miniszterelnök mindenféle egyházakhoz való dörgölőzését egyenesen utálta. Ez volt ő; katolikus volt, de mélyen és vehemensen utált dolgokat. És embereket is.
Sokat imádkozott értünk, de tudta (persze), hogy mi nem imádkozunk. Azt is tudni vélte, hogy a nagypapa (aki amúgy nem járt templomba és pártember is volt annak idején) viszont olykor imádkozik.
Akárhol betértünk egy templomba turistaként, akkor is imádkozott. Belépőjegyet sosem fizetett, azt mondta, neki olyat nem kell. Volt benne egy ilyen nagyasszonyos büszkeség is, na.
Bennem nincs ilyen. Úgyhogy múltkor a jáki templomnál (ami egyébként zárva volt) vettem egy fagyöngy karkötőt, van rajta egy kis kék kereszt. Állítólag apácák fonták. Mindig rajtam van.
A templomokat mindig is szerettem, ez amolyan kulturális érdeklődés, kiterjed mindenféle vallásra és felekezetre. A hit, a hitre való képesség úgy önmagában is lenyűgöz, hát még az, ahogy ehhez teret teremtenek, akár kicsit, akár nagyot. Nem a ceremoniális alkalmakra és a kirakatba tett "kötelező" áhitatra gondolok persze, hanem a csendes elmélyülésre. Az emberségre, a szerénységre és (bár nem szeretem ezt a szót) az alázatra.
Nem vagyok hívő, de szomorúnak tartom azt, hogy sokan, akik annak tartják magukat, csakis a bajban találják meg a hitüket. Aztán amikor megint elmúlik a baj, akkor elfelejtik, nem foglalkoznak vele többet. Ahhoz hasonló ez, mintha csak akkor élnénk tudatos életet és viselkednénk felelősen, amikor valami nagy csapás ér. Szerintem ez valahogy fordítva van; ha általában megpróbálunk tudatosan és felelősen élni, akkor lehet, hogy jobban meg tudunk kapaszkodni magunkban, amikor valami baj történik, amikor hibázunk vagy megbotlunk.
Bár lehet és kell is másokra támaszkodni (ez a bizalom, vagy mi), mégis tulajdonképpen ez az egyetlen kapaszkodónk, önmagunk.
Én nem tudom, ennek mi köze a hithez vagy a hitetlenséghez, csak azt érzem, hogy ha összeomlani látszanak a dolgok, akkor az a valami, amit szorítok, az nem kívül van. Én nem mondom, hogy ettől egy csapásra megoldódik minden, de néha mégis mintha jobb lenne.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése