Ma reggel

Ma reggel is ötkor felébredtem, mint mostanában szinte mindig. Először 2 óra 14-kor, majd háromkor, és végül ötkor.

Vasárnap van.

Nagyon sok a feladat. 

Hiába mondja mindenki, hogy normális, ha az ember kicsit elhagyja magát (pandémia, krízis, stb.), én azért sokáig próbáltam nem ezt tenni. Igazából még most is próbálom. 

A világot és az életet valakik igyekeznek visszatolni a normális kerékvágásba; nyitva az iskola, dolgozunk, mennek a vizsgák, döcögve, de megy a gazdáság is, forog a kerék. Mindenki igyekszik kitartani. De közben egyre több a beteg, egyre közelebb megy ez a járvány mindenkihez.

Nem, nincs halálfélelmem, igazából semmilyen félelmem nincs. 

Az fáraszt el mérhetetlenül, hogy úgy kell tenni, mintha minden normális lenne, minden a régi lenne. 

De a beteg egyre több, meg az is, aki lelkileg feladta, és nekünk kell helyt állni, akik nem vagyunk betegek és nem adtuk még fel lelkileg. 

Éjjel meg hajnalban felébredek tehát, és a rám váró feladatokon gondolkodom. Hogy nehogy elfelejtsek valamit, nehogy kimaradjon bármi. Ahelyett gondolok erre, hogy a beteg hozzátartozóimra, barátaimra szánnám a már úgyis ébren töltött időt.

Ma vasárnap van, felébredtem ötkor, és kimentem a konyhába, hogy dolgozzak kicsit. A konyhában hűvös volt és csönd. Ezért miután kicsit beszélgettem a szintén gondterhelt és hajnalban kelő barátaimmal, egy órányi munka elteltével úgy döntöttem, hogy visszamegyek az ágyba.

Az ágyban is csönd volt, hűvös volt az ágynemű. Azt hiszem, másfél órát feküldtem mozdulatlanul és összekuporodva a takaró alatt, miközben éreztem, hogy a combjaimban zsibong a feszültség. Hogy miért pont ott, nem tudom. Aztán az egész testem elzsibbadt.

Elaludnom nem sikerült, de arra gondoltam, de jó lenne, ha egy hétig ki sem kellene mozdulnom a takaró alól. De jó lenne, ha ezt én is megtehetném.