Hét élet

Paudits Béla haláláról eszembe jutott, hogy a színházzal való kapcsolatom a musicalekkel kezdődött. Az első LP-ről átmásolt szalagos kazettám A. L. Webber Macskák című darabja volt (az 1983-as ősbemutató, ebből csinálták a nagylemezt). Apám volt nagy Webber-rajongó, úgy emlékszem, el is vitt egyszer a Madáchba, és megnéztünk egy Macskák előadást. Én utána beszereztem a további előadások hanganyagát is (Jézus Krisztus Szupersztár, Evita, Starlight Express, Az operaház fantomja, stb.), de éreztem, hogy a későbbiek már nem annyira ütősek, mint a korai Webber-darabok.

Tudom, a musical a(z "igazi") színház ún. mostohagyereke, amolyan slágergyanús izé, de az az igazság, hogy szerintem ez igenis egy releváns műfaj, és mint ahogy operettből is lehet posztmodern színházat csinálni, úgy musicelből is. Ráadásul az amerikai autentikus kultúrának (ha van olyan, persze, hogy van, a dzsessz) ez az egy darabja, amiért feltétlenül tudok rajongani, amennyiben minőségi darabbal találkozom. Persze a Browadway-n még nem voltam, de a West Enden igen, és meggyőződtem arról, hogy nem a budapesti standard az, amihez igazodni kell, ha ez a műfaj érdekel minket.

Gimnazista koromban nagy rajongója voltam Liza Minnelinek és a Kabarénak, rajta keresztül pedig Bob Fosse-nak, a kedvenc filmem pedig az All That Jazz volt (ez Fosse önéletrajzi filmje, a főszereplő Roy Scheider, a lányát az akkor gyerek Földi Erzsébet nevű magyar származású színésznő játszotta). Itt az ikonikus nyitójelenet:

Innentől kezdve érdekelt minden autentikus amerikai Broadway-musical (Internet híján persze nem volt olyan egyszerű felzárkózni), de azt is hamar észrevettem, hogy a dzsesszt gyorsan felváltották a popdallamok, a lírai hősök meg a romantikus történetek. A Kabaré meg a Chicago szatirikus-ironikus világképét a Miss Saigon meg a Nyomorultak (és hasonlók) nem tudták pótolni vagy követni.
A Chicagót (a filmet) anno valami mozis magazin mellékleteként vettem meg, a Kabaré pedig itt van videókazettán, mert véletlenül rábukkantam egy könyvesboltban. Amikor Londonban voltam, elmentem a Sister Actre (horror áron), és iszonyatosan jó volt, de a mostani szegedi bemutatóra egyáltalán nem vágyom.

Visszatérve a Macskákra, az eredeti szereposztás (1983) (Haumann, Kishonti, Cseke, Hűvösvölgyi, Gyabronka, Szerednyei, Bencze Ilona, Paudits, a Hitgyülihez Balogh Feri, Kiss Mari) szerintem azért működött annyira jól, mert még nem voltak sem X-faktor-sztárok, sem más tehetségkutatók, úgyhogy aki énekelt, az egyben remek színész is volt. Nem úgy ment, hogy tud énekelni valaki, és ettől egyből színésznő lesz. Másrészt a 80-as években bemutatott előadás sok tekintetben képviselte a szabad szellemű nyugati kultúrát, ha tetszik, egy igazi punk darab volt több évvel a rendszerváltás előtt.
A siker másik záloga pedig a fordítás volt. Mint köztudott, a Macskák T. S. Eliot Macskák könyve című kötetéből született, az ebből írt szövegkönyvet pedig Romhányi József fordította magyarra). A londoni ősbemutató 1981-ben volt, azóta a bemutatók és a visszatérések száma és mértéke követhetetlen. A szöveg szerintem zseniális lett a nevek fordításától kezdve a szóképeken át a rímekig. (Ki ír le manapság az öregséget jellemezve olyat, hogy "vén cseléd" meg hogy "lel kényelmet".)

Az az igazság, hogy a Madách új(abb) szereposztása(i) meg az előadás hét (akárhány) élete és sokadik jubileuma már egyáltalán nem érdekel; beálltak a buliba a másodrendű operett- és musicalszínészek, a megasztárosok, meg bárki, aki egy kicsit is tud énekelni. Szirtes Tamásért sem rajongok különösebben, más rendezéseit nem láttam. Zenés darabra utoljára kb. két hete mentem, mert elvittünk valakit, és egészen elképedtem, hogy a műfajban 30 éves semmi lényeges nem változott, ide is belopóztak a klisék.
Anyway, van azért mire emlékezni, amíg el nem jutok a Broadway-ra.

Girlpower

Családon belüli viták vezettek odáig, hogy elkezdtem menekültekről és a migrációról olvasni. Nem szakkönyvekkel kezdtem persze, hanem két olyan írással, amik egyrészt a nőtörténet és/vagy oral history fontos dokumentumai lehetnek az adott jelenséggel kapcsolatban, másrészt a történelem sodrában elhallgatott és elhallgattatott kisebbségek hangjait is megszólataltatják.

Az egyik a kurd nemzetiségű Nujeen menekülésének története a szír háborús övezetből Németországig. Nujeen és nővére Apellóból menekültek el, amikor az Asszad elleni felkelésbe/polgárháborúba becsatlakoztak különféle szakadár- és terroristacsoportok, és Aleppóban tarthatatlanná vált a helyzet.

Nujeen megérkezik Leszboszra, 2015

Nujeen és családja először vidékre menekültek (ahonnan azért mentek a nagyvárosba, mert ott több esélyt láttak a mozgássérült lányuknak), majd pedig a család több részre szakadt, és Nujeenék elindultak Németország irányába, ahol az egyik korábban kitelepült bátyjuknál szerettek volna letelepedni.

A könyv leírja az utat Szíriától Németországig (2015-2017; 3593 mérföld, azaz 5782 km Törökországon, Görögországon, Macedónián, Szerbián, Magyarországon, Horvátországon, Szlovénián és Ausztrián keresztül taxival, vonattal, embercsempésszel, gyalog, hajón, busszal és minden elképzelhető közlekedési eszközzel; költség: 5045 euró).
Az egész történet nagyon megrendítő annak ellenére, hogy Nujeen nem tragikusan narrálja az eseményeket (talán azért, mert még gyerek volt az utazás idején). Persze sokszor kétségbeesik, de kihívásnak és kalandnak éli meg, és élteti egy jobb élet reménye és az európaiakba (főleg a németekbe) vetett hite. Sok sikerélményeben van része, hiszen a bezártságnak köszönhetően a tévéből megtanult angoljával képes tolmácsolni a határoknál, a dokumentumfilmekből szerzett tudásával valamennyire kiismeri magát az országokban, amiken átkelnek.

A legszomorúbb az egész történetben a tranzitországok érzéketlensége (köztük Magyarországé, ahová pont akkor érkeznek, amikor már megépült a kerítés) és az embercsempészek teljhatalma. Nujeen folyamatosan kommentálja az útja alatt történt nemzetközi eseményeket, amikről a többi menekülttől hall (és igen, okostelefonjuk is van a szíriaiaknak, nem azért, mert olyan gazdagok, hanem mert minden pénzüket erre költik, hogy út közben tudjanak navigálni). Szorong, hogy az európai terrorcselekmények hatására egy kalap alá veszik az összes háborús üldözöttet (így is lett), hogy ujjlenyomatot vesznek tőlük az adott országban, ezért ott kell majd maradniuk bizonytalan ideig.
A könyvből remekül kiderül az európai menekültpolitika bénázása is: több országban csakis azért engedik őket szabadjára a határban, nehogy nyilvántartásba kelljen venni őket vagy adminisztrációs gond legyen velük.
Érdekes még, hogy a közel-keletiekben mekkora mítosz és elvárás él Európa gazdagságával és humanizmusával kapcsolatban, ahogy az is, hogy mi pedig mennyire képtelenek vagyunk megérteni a ottani etnikai és vallási feszültségeket, holott nem is olyan régen ez a közelünkben (sőt, nálunk) is megtörtént. (Nujeen történetéről még itt és itt lehet többet megtudni.)

Farida Abbas Khalaf, 2018 (katt a linkre!)

A másik egy kissé korábbi történet, Farida Khalafé, aki az Irak északi részén élő jazidi népcsoporthoz tartozik. A jazidiket emberemlékezet óta irtják és/vagy próbálják muszlim hitre téríteni a körülöttük élő többségi arabok, és a helyzet legutóbb 2014-ben vált tarthatatlanná, amikor a térségen rajtaütött az Iszlám Állam, akikhez csatlakoztak a helybeli szunniták is.
Farida férfirokonait megölik, őt magát pedig elszállítják, és eladják szexrabszolgának; a könyv a küzdelmeit és a csodával határos menekülését, majd Németországba érkezését írja le.

Farida teljesen más életkörülmények között élt, mint Nujeen, ezért sokkal zárkózottabb és (nem túlzás ilyet állítani) tájékozatlanabb a világ dolgait illetően. Pontosan ezért nagyon megrendítő a kitartásáról, az akaraterejéről és a makacsságáról olvasni. Nem is azok a részek a legmegrázóbbak, amikor az erőszakról és a bántalmazásokról ír, hanem amikor kiáll a hitéért vagy a történtek után keményen megküzd a sajátjai előítéleteivel, hiszen a közösség szemében meggyalázott nőnek számít, akit már senki nem fog feleségül venni.

A másik tanulság (nem mintha nem tudta volna az ember), hogy a háborúban mindenki lefizethetővé és korrupttá válik (nekem erről szól A kaukázusi krétakör is pl., most láttam a POSZT-on). Az Iszlám Államba a könyv szerint sokan félelemből, a vagyonosodás reményében és hatalomvágyból léptek be (ld. nácik), a fanatizált tömegek pedig nem gondolkodnak, néhány egyszerű érvvel simán cáfolható a gondolatmenetük, de persze mindig a fizikai erőszak és a hatalom győz.

Biztos nagyon didaktikus ilyet mondani (és nem is értek a témához), de én elég sokat tanultam ebből a két könyvből. Azt nyilván eddig is tudtam, hogy a reflektálatlan tömeg az ISIS-t azonosítja a muszlim/iszlám hittel, a terrorizmussal, a nőgyűlölettel és az intoleranciával. Nujeen azonban mozgássérült, és a nővérei is egyetemre jártak még Szíriában, Farida pedig epilepsziás, akit a (férfi) tanára támogat abban, hogy a matematikai tehetségét kibontakoztassa. Mindketten a terrorizmus és a diktatúra áldozatai, és ha kicsit később esnek meg velük a történtek, az európai államok bezárkózásának köszönhetően esetleg meg sem menekültek volna.
A múltkor olvastam egy interjút, ami részben igazolta azt, amin gondolkodni szoktam: a migráció az emberiség történetével egyidős, és ez valószínűleg mindig így lesz. Persze nem konfliktusmentes a kérdés (= közhely), de szerintem akik most a leghangosabban ugatnak, azok vagy nem tudnak semmit a világháborúkról és a környező népirtásokról, vagy csak simán szükségük van arra, hogy ellenségképet kreáljanak (nekik).
Azon gondolkodtam még, ezek fényében hogy olvassa valaki pl. az Anne Frank naplóját vagy hogy néz meg egy gulágról szóló dokumentumfilmet.
Nyilván úgy, hogy a saját fejében teljesen szét tudja szálazni a közelében történő, őt érintő, nacionális öntudatát tápláló, valamint a tőle távol eső "mocskos aljadéknépségeket" megtizedelő zsarnokságot.

Restart

Nem a blogolást hagytam abba, hanem az életemet.

Egyszerűen csak annyi történt, hogy túl sok volt most minden. Talán korábban már írtam arról, hogy karácsony környékén egyszer csak azt vettem észre, hogy kétszer olyan fáradt vagyok, mint amilyen olyankor általában lenni szoktam -- és mostanra megvan az ok is: nagyon-nagyon keményen kellett fogni mindent. Csupa átvett osztály, ahol nincs rend, szabályok bevezetése, betartása, betartatása, közben humor, emberség, jófejség, hatékonyság.
Én azért egy elég vicces lány vagyok, amikor tanítok, de eddig még soha nem gondoltam arra, hogy ez mennyi energiába telik. Hát, most igen.

Mire eljött az érettségi hete, egy kupac angol, egy nagyobb kupac magyar dolgozat csücsült az asztalomon, egy útikönyv-fordítás (életem egyik legrosszabb munkája, mind a feladatot, mind az eredményt tekintve), egy budapesti konferencia, és számos egyetemista esszé, amik, bár minden segítséget megadtam, formailag egyáltalán nem felelnek meg egy szabvány szövegnek (és most hagyjuk, hogy ki milyen okos vagy milyen gimiből jött a bölcsészkarra).

Amióta gimnáziumban dolgozom, még erősebben kívánom minden gyereknek, hogy minél előbb kiszabaduljon a közoktatásnak nevezett kaszárnyából. Idén élesben láttam az eszelős pontvadászatot a felvételire, a kétségbeesést pár százalékkal alacsonyabb eredmény láttán, és a könyörgést, hogy de csak még ezt a pontot adjam meg, mert. Hát, nem adtam meg, ha nem járt, inkább megpróbáltam elmagyarázni, hogy az élet ennél sokkal szebb és összetettebb, és hogy mindennek megvan az oka, csak lehet, hogy az később derül ki. (Milyen ijesztő például a stresszes-gátlásos-görcsös végzős lánytól, aki sírva fakad a 75%-ja láttán azt hallani, hogy a pszichológia szakra készül, hát legszívesebben felkaptam volna, hogy azonnal lemenjünk a Balatonra, és felejtsük el ezt az egészet.)

Az is egészen különös, hogy ezekben az iskolákban milyen ügyesen tornásszák fel a statisztikát, mert úgy javítanak, hogy egyik kezükben a kék, másikban pedig a piros toll (láttam!). És most már értem, miért gondolja magáról azt sok 20 éves, hogy ő mindent tud, majd oszt ki engem első éves egyetemistaként, amikor keresztbe naaagy, vörös vonallal áthúzom a dolgozatát. ... mert hogy itt a cél sokszor nem valaminek a megtanítása vagy a készségfejlesztés, hanem a jó nagy ötös.
Aztán ha valaki nem áll be a sorba, jöhet a fegyelmi tárgyalás olyan pitiáner esetek miatt, hogy a diáklány visszaszól a nem túl idős tanár úrnak, akinek pozíciójánál fogva (szerinte) eleve járna a tisztelet, a tanári kar pedig akkor is mellé áll, ha mással nem is történt hasonló affér. Szépen összenő, ami összetartozik.

Nem panaszkodom, szeretek ott dolgozni. A kissé jól szituáltabb (jobban szituált?! hehe) gyerekeknek is kellenek a normális felnőttek (már hogy például én, ugye), hogy lebontsák az előítéleteiket, hogy megpróbálják elfogadóbbá tenni őket, hogy kikalapálják belőlük a sznobizmust (!) és a fölényességet, vagy éppen biztassák azokat, akik ebben a közegben rosszabbul érzik magukat.

Na szóval érettségik leadva, útikönyv elküldve, most már csak az elsőéves esszék vannak, #kezdjetekelélni.
Ma reggel, amikor kibicikliztem a tóhoz, azon gondolkodtam, mit csesztem el, az nem lehet, hogy ilyen simán lement ez mind, lehet, hogy mindjárt visszajön a New York guide, és le kell fordítanom az összes streetet utcára.

No mindegy, elkezdtem elolvasni a könyveket a Kindle-n, megnézni a filmeket a drájvról, és ledolgozni a munkahájat, mert az bizony visszanőtt oda, ahova ilyenkor szokott, lassan felveszem a fonalat a családtagokkal is, és a (bizonyára hasonló cipőben járó íróasztalnál/gépnél/vizsgáztatói asztalnál ücsörgő) barátokkal is.
Hiába, produktív kis tanév volt ez minden szempontból.