agyatlan

Nem jött meg a sporteszköz, amit rendeltem, és ettől teljesen besokkoltam, mert ugye arra szántam volna a hétvégét, hogy szép legyek. Ezen túl semmi másra nincs agykapacitásom egy hónapja kábé.
És akkor belegondoltam a széplányok életébe, hogy mennyire könnyű nekik, mert tényleg minden napra annyi jut csak, hogy kigondolják, melyik színű top megy a melyik színű nadrágjukhoz a legjobban, és hogy lekopott-e már délelőtt tízre a szemfestékük, meg hogy az alapozó elég jól és egyenletesen takar-e.
Egyszer az egyik osztályban mondtam, hogy szerintem abból kéne röptesztet íratnom, hogy ki találja meg öt perc alatt a legtöbb olyan tükröződő felületet, ami alkalmas arra, hogy kisminkelje benne magát az ember. Ez most a héten megint eszembe jutott, mert helyettesítettem egy osztályban, ahol van négy lány (két szőke + két barna), akikről már sokat hallottam, de úgy látszik, muszáj volt személyesen is megtapasztalnom ezt a szellemi mélységet, vagy nem is tudom, tán jobb, ha sekélységet mondok.

Szóval tehát jó lehet úgy élni, hogy az embert lelkét nem birizgálja a tettvágy a süppedésben töltött napok és hetek után/közben, jó lehet természetes tehénkedéssel elviselni azt, hogy nem jut eszünkbe semmi, bárhogy is szeretnénk. Illetve dehogy is szeretnénk, mert hát pont ez a lényeg, hogy nem szeretnénk semmit, mert minden jó, ahogy van.
De hát személyes tragédiám, hogy nem bírom el az elégedettséget, mindig kell valami több, valami, amiről úgy érzem, egy lépéssel előbbre van, mint a mostani stáció -- ezért van az, hogy még ha most semmi másra nem is telik szellemileg, akkor legalább főzzek valami kreatívat (főztem), vagy tegyek valamit, amitől talán szebb leszek (tettem). Régebben a passzív napokat arra használtam, hogy legalább is befogadóan művelődjek; filmeket néztem és dokumentumműsorokat például, de az a helyzet, hogy ebben a monitorzsúfolt világban most épp a képernyőket is unom, mert azokból is csak a zaj jön és odaláncolnak.

Ilyenkor persze megszaporodnak az ego-posztok, amiktől meg nyilván azért tartok kissé, mert ezekben nem tudok annyira okos és vibráló lenni, és senki nem mondja, hogy mennyire magával ragadó és impulzív egyéniség vagyok, és hogy nem lehet a bűvkörömből szabadulni. Pedig de jó is ilyennek lenni.
Na jó, de nem.

Válság sucks

Olyan ez a válság most már, mint valami nagy démon, akire/amire mindig lehet/kell hivatkozni, amikor rosszul mennek a dolgok. "A Válság"! Biztos az az oka. Mint hogyha a hosszú tél elmúltát várnánk, vagy mintha egy rossz hangulatú politikai éra eltűnéséig számolnánk a napokat.
De hát számoljuk is. Csak nem tudjuk, mi jön utána.
És ha mélyen belegondolok, végtelenül szomorú, hogy olyasmiken röhögünk, mint ez a Zs. M. fake, mert ez egyszerűen tragikus, mint ahogy az is, hogy a miniszterelnök szerint az idén sokkal többen tudnak majd a felsőoktatásban tanulni (hiszen ők kibővítették a lehetőségeket). Másrészről viszont, ha nem röhögnénk, odalenne minden. És ezt pontosan tudom, mivel egész héten egyáltalán nem röhögtem. Vagy csak alig.

Mindez arról jutott eszembe, hogy csődközeli állapotba került a nyelviskola, ahol tanítani szoktam. Na jó, ez lehet, hogy túlzás, de erősen meg kell húzniuk a nadrágszíjat. Az előző tanfolyamot még elvállaltam annak ellenére, hogy lényegesen alulfizettek; állítólag az egyik országos franchise tartja sakkban a kis helyi nyelviskolákat azzal, hogy januártól hirtelen fele áron hirdettek tanfolyamokat. Mindegy, elvállaltam, mert heti 12 órával azért még összejött valamennyi.
De aztán mondtam, hogy a kétszer kettes tempóban ennyiért nem áldozom fel az estéimet.
Így is lett, nem hívtak.
Most azért kicsit meg vagyok illetődve, mert még soha nem csináltam ilyet. Valamiért meggyőződésem volt viszont, hogy ezt is meg kell tanulni (mármint nemet mondani), és hogy 1100 forintos órabérért akár havat is lapátolhatnék. (Nem a közmunkásokról beszélek, láttam a híradóban egy csajt, aki.) De egyébként meg jó vagyok, nagy gyakorlatom van, vizsgáztatói képesítésem, rengeteg saját tananyagom, gyakorlatilag az egész iskola az én vizsgafelkészítő programomat használja. És fogja is. Amit le sem védtem copywright-ilag, mert a tudás, ugye, mindenkié.
Summa summárum, most be kell szereznem pár magántanítványt (amit egyébként nem szeretek), hogy pótoljam a hiányt, mert bár azt mondták, március végén megint hívnak az intenzív tanfolyamokra, tudja a fene. A végzős egyetemisták, akiknek okés az alacsony óradíj, bizonyára többen vannak. Csak egyetlen dologban bízhatok, az pedig a minőségre törekvés meg annak a védelme. Meg még az vigasztal, hogy ha kidobnak, bármikor elmehetek a konkurenciához a CV-mmel.

Szóval nézzük a jó oldalát, és hajrá a szabad estéknek, a fogyatkozásra esélyes könyvkupacnak, a doktori disszertációnak, meg az akciós hasizomeszköznek, amit a múlt héten rendeltem.

no milk today

Nem megy ez most valami jól, de valami általános agykarbantartást kellene tartani, rendszerformatálást, ami kitörli a negatív gondolatfoszlányokat, azokat, amik leblokkolják a központi idegrendszert, a beszédközpontot, a mozgásközpontot, meg a "ne gyötörjük magunkat feleslegesen"-központot.

Napok óta nincs egy szabad, vagy inkább felszabadult gondolatom. Hetek óta. Vagy a munkám értelmetlensége gyötör, vagy a leharcoltságom, vagy az, hogy a leharcoltságom miatt takarék lángon tud működni az agyam, de még a szívem is. Unom a saját lelki életemet. Unom verbalizálni is, mindegy, hogy hangosan, vagy belső monológok formájában történik, az agyamban fáj miatta a torkom. Ez persze képzavar, de úgy értem, hogy képletesen. Amikor az életet előremozdító dolgokat kellene megfogalmazni publikus vagy személyes szinten, ólmossá nehezedik mindenem, és nem akarok beszélni, nem akarok gondolkodni, nem akarok lenni sem.

Elfáradok attól, hogy folyton meg kell győznöm másokat vagy magamat valamiről, legtöbbször haszontalanul csinálom, mert sem más, sem én nem hallgat(ok) magamra, vagyis rám. Belesüppedek olyan végeláthatatlannak tűnő gondolatmenetekbe, mint hogy például én most már soha többé nem tartok órát X osztálynak, mert az +1-edik módszerre is tojnak, meg úgy általában az egészre, rám, akármilyen jó fej is vagyok. (Mert az vagyok.) Szeressék most már akkor tényleg inkább a Bözsit helyettem a szomszéd szobából, neki nagyobb a hangja és robusztusabb a jelenléte, én visszavonulok.
Vagy hogy én most már biztos az egész életemet a koránkelés, reggeli- és tízórai-csinálás, macskaalom-takarítás, munka, munka, munka, itthoni teendők, elintéznivalók, szájtépés, szájtépés, elpakolás, tévé, stb. mágikus körében fogom leélni, és soha többé nem leszek képes arra, hogy egyetlen értelmes szikra is kipattanjon az agyamból.
Vagy hogy én aztán most már tényleg soha többé a büdös életben nem kérek és nem akarok senkitől semmit (arra meg aztán pláne hiába várok, hogy esetleg kitalálja bárki is a gondolataimat), nem vágyom semmire, mert az számít a legkevésbé, mikroszkopikusan marginális az, hogy én mit szeretnék. Mert csak egy pici pont vagyok ebben a kibaszott nagy rendszerben, aki, ha máshogy működne, mint ahogy ildomos, pillangóhatásként, iszonyatos erővel rombolná szét mások életét és jó dolgát maga körül.

A nagy hó

Mindenki visít a hó meg a hólapátolás miatt. Én pedig igazából egy nagy házat szeretnék, ahol lehetne lapátolni a havat. Lehetőleg egy olyan környéken, ahol a csendtől lehet azt is hallani, ahogy lepotyognak a hópelyhek, és súrolják a hótakarót.
Igazából még az sem zavar, hogy esetleg elkésem a munkából, teljesen hidegen hagy a hóakadályok miatti közlekedés összes nehézsége, hiszen gyalog, végszükség esetén, bárhova el lehet jutni.

Olyan ez a hó, hogy az embernek nincs is kedve kitenni a lábát. Az ágyamból agyamból sincs kedvem kimozdulni. Nem is értem a ki nem ásott parkolóban a kerekeket pörgető autósokat, csak csapják itt a zajt nekem. Valahányszor mennem kellett valahova (márpedig az elmúlt két hétben elég sokszor kellett), hatszorosan elfáradtam a hótaposás miatt. Meguntam fel és lehúzni a télikabátomat. És nincs is rendes cipőm sem, például. Simán el tudnám képzelni, hogy a nagy hóesés végéig itthon maradok, és csak főzök, olvasok, írogatok, és legfeljebb a boltig megyek el.
Mivel ez nem lehetséges, belülről vagyok teljesen mozdulatlan. A hó belepte az összes gondolatomat... Minden tennivalót az utolsó percig halogatok, nehezen jönnek a szavak, a kedv, döcögve halad a gondolkodás. A tévé előtt szeretnék ücsörögni egy takaróval, vagy egy könyvvel, teával. Lassú francia, lengyel és spanyol filmeket nézni. Nem szeretnék szólni senkihez. Pláne nem szeretnék ugrálni, rendelkezésre állni, készülni, intézkedni. Ez a folyamatos, hosszan tartó zsizsegés bennem és körülöttem teljesen elvette a kedvemet attól, hogy aktív télies-sportosan élvezzem a szabad óráimat.  Kussolni akarok.
Aztán eszembe jut, hogy lehet, hogy az idén így élem meg a szokásos téli depressziót levertséget, aminek így, február közepén már nagyon is ideje vagyon. Hiszen, jut eszembe, még csak ki sem borultam az intenzív esti tanfolyam miatti fáradtság miatt, a temetés miatt, vagy a szalagavatós erőltetett jelenlét és az azt követő lelki szkander miatt. Nem is háborgok, hogy ezer éve nem voltunk sehol, vagy hogy még mindig nem tudtam kilábalni teljesen a téli szünet környéki (amúgy szokásos) anyagi mélyrepülésből. És azon is csak egyszer sikítoztam belül, hogy alig van időm arra, amire igazán szeretném, ha lenne. Lehet, hogy ráfagyott a hó a lázadásközpontomra.

Munkák és napok

Elmondom a tegnapi és a mai napomat.
Reggel hétkor kimentem a vasútállomásra, ez most mindegy. Akkor még alig szállingózott. Hazajöttem, bevásároltam út közben, a boltban még volt kenyér. És szesztartalmú italok is...
Bementem dolgozni, az egészségnap keretében végighallgattam kétszer negyvenöt percnyi előadást a dohányzásról való leszoktatásról. Kétségtelen: a gyerekek többet tudnak a cigiről, mint én. De leszokni nem akarnak. Mondjuk azért a nikotinfüggő csecsemők születésének említésekor páran felvonták a szemöldöküket.
A végzős osztályfőnököknek az esti bál okán (a végzős osztályokkal egyetemben) nem kellett aznap iskolába jönniük. Fogalmam sincs, hogy a pótofőknek akkor miért kellett, hiszen mi is tűztünk, fronton voltunk, és igazán nagyon szívesen elmentem volna a műkörmöshöz, a fodrászhoz, a kozmetikushoz meg az aurafényképészemhez én is.

Tizenegykor elindultam egy temetésre Villányba ("arra menj, ott biztos letakarították az utakat"), másfél óra alatt értem oda. Az utakat nemhogy nem takarították le, de a túronyi dombon egymás után álltak a kamionok, a távolsági busz pedig előttem szambázva ment fel az emelkedőn. Na jó, gondoltam, akkor most megdöglök. Szépen belefordulok az árokba, és nem lesz, aki reggelig kitoljon. Belep a hó, ámen.

De nem így lett, odaértem a temetésre, ahol másfél órát álltam a metsző hidegben, a végére úgy éreztem, érzéstelenítés nélkül letörhetném a lábujjaimat egyenként. Arról most nem beszélnék, hogy a halottbúcsúztató (vagy hogy hívják ezt a nemes hivatást) kb. úgy tudott fogalmazni, mint a köztársasági elnökünk. Vagy a főnököm. Viszont jó hosszan beszélt, és szép ta-gol-tan, hogy mindenki értse.
Utána titokban benyomtam egy fél pálinkát, gondoltam, úgyis elég a belső fűtéssel, mire indulni kell. Na, még hamarabb elégett.
Hazafelé szerencsére az alternatív útvonalon lehetett hatvannal száguldani.

Öt előtt hazaértem, lélekerősítettem, lezuhanyoztam, és frankón elmentem a szalagavató bálra.
Feltűztem a szalagokat, végignéztem három osztály önimádatát és -imádtatását. A gyerekek nagyon izgultak, gondolom azon, hogy esetleg lebököm őket. Az egyik kedves lány megkérdezte, fel fogom-e érni. Mondtam, hogy majd a hasára tűzöm, ha nem. Erre tök komolyan mondta, hogy de az nem jó.
Azt is megkérdezték, én izgulok-e. Mondtam, minek, majd a vizsgán. Aztán hogy fogok-e sírni. Mondtam, hogy majd azt is a vizsgán.
Elborzadtam, hogy némely családok mennyit költenek a félévkor négy tárgyból bukott gyermekeik estélyi ruhájára, fodrászára, smikjére, becsempészett alkoholára és ajándékaira. Idén volt az első alkalom, hogy nem hatódtam meg (pedig a félszerzet osztályom szalagját avatták) és nem könnyeztem. Idén volt az első alkalom, hogy tanárok nem szerepeltek a búcsúvideókban érzékeny és aranyos osztály-osztályfőnök összeborulások sem voltak, piás-bulis-csöcsös kép viszont annál több. A legordenárébb tanár viszont sztár volt, ahogy a képeket látom utólag, az afterpartyn is. Ez van, azt csípik, ha valaki együtt iszik velük.
És idén volt az első alkalom, hogy kivonult a város tévé, ezért a műsort az utolsó pillanatban megcenzúrázták, mert "komoly és méltóságteljes műsor kell". (A csöcsös videókért még repül valaki, valahová, azt hiszem.)
És állítólag idén volt az első alkalom, hogy kb. este tízkor már alig volt ott valaki. Csak mert a "közoktatást a szeretet vezérli".
Én pedig folyamatosan úgy éreztem magam, mintha még mindig a temetőben állnék, és átfújna rajtam a szél.
Fél tíz után aztán mi is megvártuk, hogy a főnök elmenjen tombolázni, visszahúztuk a síbakancsunkat, és hazasétáltunk. A sarkokon meghúztuk a laposüveget.

Másnap (ma) később keltem, mint terveztem, és felgyalogoltam bérletet venni. Úgy hívom ezt, hogy a himalájai Radnóti-emlékmenet. A végére (a dombtetőn) úgy éreztem, szétszakadok. Aztán felszálltam egy buszra, és bementem a városba megtartani a pótórámat.
Csodával határos módon mindeni odaért, csak én hagytam otthon a cédéket a próbavizsgához, úgyhogy inkább mindenkit leszóbeliztettem. Bedugtam az áramba a kávéautomatát, hogy legalább igyunk valami forrót. Ez nem sikerült, viszont kifolyt az alján az összes víz.
Aztán az egyik lány sírt kicsit, hogy ő mennyire nem tud jól angolul (felsőfokú nyelvvizsga, csak mondom). Fél tizenkettőkor úgy döntöttünk, hogy eljövünk, amíg még járnak a buszok.

Itthon lerogytam, és megfogadtam, hogy soha életemben nem megyek ki a lakásból többé.