Anyák

Kép: Pat Douthwaite

Most, hogy az első számú nemzeti kötelesség a szülés lett, minden az anyákkal van tele. 

Definiálom az anyát ebben a kontextusban: nő, aki gyereket szül. A szülést értsd a szó legszigorúbb fizikai-biológiai értelmében.

Most nem szeretnék mélyérzékeny bio-lélektani fejtegetésbe kezdeni a magzati kötődésről meg ilyesmikről, csak arról szeretnék írni, mennyire zavar egy ideje, hogy az anyaságról oppárdon, ÉDESANYASÁGRÓL (így, kapitálissal) csakis ilyen vonatkozásban lehet gondolkodni és beszélni.

Anyja persze mindenkinek van, nyolcezer-hatszázkilencvenhárom cikket/tanulmány/regényt/verset írtak már arról, ki--főleg a lányok--hogyan küzd meg az anyjával (ez valami olyami, amit Sigmund és követői remekül felismertek és lekövettek; olvastam is valami duplacikket erről, de most nem találom), de mindez engem mára már halálosan untat. 

Én tulajdonképpen már megbocsátottam az anyámnak. Mindent. 

Nem mondom, hogy akkor könnyű volt; mázlista voltam, mert míg mások egyedül küzdenek meg ezzel, és jutnak el a feloldozásig/depresszióig/reprodukcióig/öngyilkosságig/önsorsrontásig (a verziók szabadon kombinálhatók), nekem volt segítségem. Kerestem is, találtam is. Persze ettől még nem volt sima a történet, és ez a 'nem sima' történet az utóbbi hetekben elég sokszor eszembe is jutott, holott már azt hittem, réges-régen túlvagyok rajta. Mert bármennyire is nyugis most a helyzet, ha összegeznem kell, ha mérleget kell vonnom, azért mégis csak úgy gondolom, hogy én bocsátottam meg/néztem el több dolgot. 

Az elfogadást rohadt nehéz, legalább annyira, mint átlépni a gyerekkori traumákat, de azért mégis csak az van, hogy mi csak kevéssel több, mint 5 éve (5 éve!!) beszélünk újra amúgy rendesen. Előtte--és szerintem nem rajtam múlt--kiesett 6-7 év. 

Nem haragszom ezért, nincs hiányérzetem (az előéletükhöz képest ui. nem volt ez nagy változás), bár azért felettébb elgondolkodtató, hogy egy doktori védés kellett ahhoz, hogy ismét legyen ürügy az el- és befogadásra. Mármint úgy értem, átmenetileg. Aztán mára már persze megint nem vagyok elég sovány/jómódú/trendi. Vagyis normális.

A normális egyébként rohadtul relatív, ha az ember gyerekéről van szó.

A mostani munkahelyemen, az 'elitgimiben' (bár ezt a szókapcsolatot továbbra sem tudom értelmezni) persze mindenkinek tökéletes gyereke van. Kitűnők voltak a gyakorlóban, azonnal felvették őket a gimnáziumba (a miénkben, hisz az a legjobb, ott vannak leginkább szem előtt). Igazi sportot űznek abból, hogy a jövendőbeli iskolájukban (ami a mi iskolának) a legremekebb tanári kart schaffolják össze annak az osztálynak, ahova kerülnek. Aztán amikor problémák merülnek fel (mert a srác nem olyan, nem annyira, nem úgy és nem akkor; magyarán egy átlagos kamasz), akkor beindul a neheztelés és a sunnyogás. Emberek nem ülnek egymás mellé a karácsonyi vacsorán, mert X férje annak az általános iskolának az igazgatója, ahova Y gyereke jár, blablablabla.

Nagy tanulópénz ez az egész helyzet.

Mert bár persze az ember a legjobbat akarja egy gyereknek (vö. legyen sikeres az iskolában, legyen nyelvvizsgája, legyen szuper érettségije, legyenek jó szociális készségei, sok barátja, kreatív hobbija, stb.), azért azt elég nehéz kimatekozni, hogy 1) mit teszi majd boldoggá 2) hogy ez a uniform mennyire felel meg az ő egyéniségének. Hogy boldog lesz-e benne. Hogy kielégíti-e. (Ráadásul pont most hallottam, hogy az oktatás sok-sok évvel le van maradva a digitalizáció tempója mögött, úgyhogy a srácok tkp. két iskolát végeznek egyszerre; adaptálódnak a digitális világhoz, és elszenvedik a lexikális-poroszos oktatási rendszert.) 

Óriási a nyomás a srácokon és a (kompetenciára törekvő) szülőkön is, mert azt akarjuk, hogy mindenki boldog legyen, de nekünk, felnőtteknek ehhez fel kell adni egy csomó olyan elvet/berögződést/ideát, amit esetleg magától értetődőnek tartunk.

Engem például soha nem noszogattak, nem törődtek az önbecsülésemmel és a lelki fejlődésemmel, cserébe viszont baszogattak, ha nem jöttek az ún. 'eredmények'. Az ún. 'eredményekre' ezért mintha kissé az átlagosnál jobban ráfixáltam volna magam, de ezt szeretem azzal magyarázni, hogy 'ez kell a boldoguláshoz', és azzal nyugtatom magam, hogy figyelek az önbecsülésre, a lelki fejlődésre, a törődésre. (Remélem, ez tényleg így van, majd sok év múlva ki is derül, vö. hosszú távú befektetés.) Azt azért elég régóta tudom, hogy a gyerekeknek (oktatási rendszer vagy társadalomba remekül belilleszkedő polgári család ide vagy oda) nem kell tökéletesnek lenni, illetve minden gyerek másképp tökéletes: pl. lehet, hogy okos, gyorsan tanul és pengén vág az agya, de befolyásolható és előítéletes; vagy lehet, hogy közepes tanuló, de kedves, segítőkész, toleráns, igazi barát és jó ember.

Azt hiszem, esetemben (ebben a vonatkozásban) valójában soha nem volt túlzottan fontos, milyen ember is vagyok. Aztán valahol ott mentődött meg a dolog, amikor nekem igenis fontos lett. Amikor már nem az anyám vagy a szüleim véleményétől függött az, hogy jó embernek látom-e magam. Ez olyan evidensnek hangzik, igaz? Hát, baromira nem az. 

És valahol szerintem ez az igazi felelősség, hogy elbaszod-e egy gyerek életét csak azért, mert a tied is el lett baszva. 

Úgyhogy akár szültél, akár nem, ha már olyan mázlista vagy, hogy felnőttél, és hogy rád van bízva egy gyerek, figyelj oda, hogy ne baszd el nagyon. Ha hibázol, kérj bocsánatot. Akkor is beszélgess, ha nincs kedved vagy ha nagy az ellenállás. Simogasd azt a gyereket is, amelyik nem akarja. Süssél néha sütit vagy azt főzd, amit szeret. Ne állj elvtelenül a tanárok mellé, merd kimondani, hogy ez és ez a házi feladat hülyeség. Kérdezd ki a dolgairól a számtógépes játékoktól kezdve a filmekig. Akkor is, ha nem érdekel vagy ha nem érted. Nézd meg vele a filmeket, amiket szeret, meg másokat is, amiket te tartasz fontosnak. Etesd egészséges kajákkal, cseszd le, ha sokáig fent marad, ha túl sokat ül a monitor előtt, ha nem eszi meg a zöldséget, ha szakadt ruhában jár, ha nem mos fogat. Satöbbi. Próbálkozzál, baszki.

Aztán majd csak lesz valami, reménykedj szépen, mert lutri az egész, de legalább magadat nem fogod utálni. Ez az anyaság definíciója.

A magány kútja

Hetek óta akarok már írni erről a regényről, mert nagyon érdekesnek találtam sok szempontból, egyébként pedig szomorú az a tény, hogy milyen lassan kerülnek lefordításra mifelénk az ilyen típusú szövegek (akár szépirodalmi, akár esszé vagy szakirodalom).

A magány kútja (1928) Radclyffe Hall legismertebb regénye, egy fiatal lányról, Stephenről szól (igen, fiúnevet kap, mert az apja fiút szeretett volna), aki kislány kora óta másmilyen, mint a többi lány. A regény a születése pillanatával kezdődik, és a fiatal felnőttkoráig (a nagy felismerésig) követi végig az életútját. Furcsaságának okát ő persze nem tudja magáról, és a könyvben ez az egyik legdrámaibb konfliktus: míg az apja teljesen tisztában van azzal, hogy a lányára milyen nehéz sors vár, Stephen idegenségérzete egészen addig nem enyhül, amíg meg nem sejt valamit abból, sőt, amíg rá nem döbben és meg nem fogalmazza magának azokat a nyilvánvaló dolgokat, amiket a váratlanul elhunyt apja eltitkolt előle.

A könyv amúgy majdnem 500 oldal, szóval meglehetősen sok hely és tér van ahhoz, hogy kibontakozzon az a fejlődéstörténet (mert igen, végső soron egy fejlődésregényről van szó, hiszen koránt sem a pikáns részletek, hanem Stephen öntudatra ébredése van a középpontban). Emiatt a regény klasszikus olvamányélményt nyújt: jó hosszú, ám a rövid epizódok és a jelentéktelennek látszó mellékszereplők fenntartják az érdeklődést; mintha egy sorozatot néznénk. Sőt, a könyv egy az egyben klasszikus-kosztümös: pontosan azt a viktoriánus szemérmességet hozza, aminek a hiányával, áthágásával megvádolják (és ami miatt betiltják), vagy ami Stephen saját, identitásával kapcsolatos attitűdjét jellemzi.

A cselekményre vagy az inverz nemiségre nem érdemes sok szót fecsérelni, mert szerintem nem ez (vagy ennek a tudományos megragadása) a lényeg, hanem azok a regényrészek, amikor Stephen önmarcangolása/önelfogadásának kudarca a téma. A mindentudó elbeszélőtől először megtudjuk, Stephen apja hogyan döbben rá, hogy a lánya más, mint a többiek, hogyan titkolja el ezt mind a felesége, mind a lánya előtt, hogy aztán váratlan halálával meghiúsulhasson az időben megtörténő felszabadító beismerés és megvilágosodás. Stephennek tehát magának kell rádöbbennie arra, hogy ebben a társadalmi közegben (akárhová is utazik) sosem lehet igazán boldog. Egészen megkapóak azok a jelenetek pl., amikor a tükör előtt áll, és a saját testét próbálja definiálni, vagy amikor nem érti, hogy a környezete miért nem fogadja természetesen az ő egyszerű, hétköznapi vágyait és életvitelét. 
Ezt a személyes tragédiát fejezi ki a cím is: a magány kútja mély, hideg, ám kicsit sem választás kérdése az, hogy beleugrunk-e vagy sem. Ez a kút pedig nem is csak Stephen sorsa; a könyben hosszasan olvashatunk arról a szükségből összeverődött közösségről (a többiekről), akik hozzá hasonlóan szintén nem találják meg a vágyott elfogadást, ami drámai önsorsrontáshoz és szükségszerű pusztuláshoz vezet.

A történet tehát elsősorban szerintem nem is a nemiségről vagy a szerelemről szól, hanem arról a tragédiáról, hogy jön rá valaki, hogy visszafordíthatatlanul az, aki, és hogy ennek az 'énnek' sosem jár az, ami más magától értetődően megkaphat, sosem lehet boldog és komfortos élete, mindig is összesúgnak a háta mögött. Nem csak feltétlenül azért, mert más, hanem mert... így például nem tud megnősülni. Ezért aztán Stephen--bármennyire is gazdag, és emiatt akármennyire is nyitva állnának számára némely kapuk--kénytelen belátni, hogy ezt egyedül kell elviselnie, nem rángathat bele senkit még akkor sem, ha az illető önként adná magát. Nem választott, hanem veleszületett magány ez.

A regény nyelvileg és világlátásában is sok szempontból nyilván túlhaladott (ezért sem ártott volna, ha a magyar olvasók hamarabb hozzájutnak), ráadásul ma már kit érdekel a 19. századi viktoriánus szalonok züllöttsége, bizarrsága és szemérmetlensége. Éppen ez az, hogy nem is szemérmetlen ez az egész, de nem is lázadó vagy heroikus, inkább szomorú.
Stephen pedig egy teljesen átlagos és egyszerű karakter, aki meg van fosztva a tudástól, és a felismerés--ami egyébként egyáltalán nem emeli ki a hozzá hasonlóak közül, de a társadalmi közegéből sem--végül elég kegyetlen és keserves.

   

Coma Country

Kép innen.

Tegnap egy habilitációs programon voltam az egyetemen.

Egy régi jóbarát tartotta meg a megfelelő előadásokat, persze megítélték neki a címet, formaság az egész, stb. Na, ott a régi jó ismerősökkel szóba került az egyetemek helyzete.

Én elég régóta a peremről figyelem ezeket a folyamatokat, járok be órákat tartani, aminek nagyon örülök, mert szinten tart, megismerem a hallgatókat, készülnöm is kell, olvasok, stb. Ráadásul a különböző lehetőségekhez nem baj, ha ki tudom csippenteni a galléromra, hogy PTE, ami csupán csak azért számít, mert régebben elég hülyén mutatott, hogy XY high school, amikor valamilyen tudományos témáról adtam elő. Igen, volt ilyen, és nem nekem okozott hiúsági problémát, mert ezerszer jobban állok tudományos vonalon, mint sok, a fenekét egyetemi székekben melengető kollégám; viszont ma sajnos minden hasonló lehetőséghez egyetemi titulus kell. Nem, az independent scholar ezen a bolygón nem létezik.

Van bennem néha rossz érzés persze, amikor azt látom, kiket vesznek fel remek állásokba, csak mert a fővárosban laknak (nem a pénzről beszélek, mert bár a régi baráti körömből már csak nekem nincs "igazi" állásom, valószínűleg az én szar fizetésem a legjobb), vagy hogy az 50+ életkorú egyetemi oktatók már csak a látszatát sem próbálják kelteni, annak, hogy olvasnak, publikálnak vagy tartanak néha tudományos előadásokat, miközben én a munka, a másik meg a harmadik munka mellett azért igyekszem kiizzadni évi két konferenciát meg publikációt (angolul is!). 

Hogy miért?

Nem, nem hiúságból, mert akkor nem egy középiskolában tanítanék. Nyilván nem is a hatalmas lóvékért, hiszen doktorival pedagógus 1 fokozatban vagyok (pont egy lépcsővel a gyakornok fölött, ami a fizetésemen is látszik), és maradok is, amíg rám nem szól valaki, hogy na, most már muszáj megírnom azt a portfóliót, ami egy doktorinál valószínűleg klasszisokkal gagyibb, viszont #PainInTheAss.

Inkább azért csinálom, mert már csak ez okoz igazán örömöt.

És mert jó reneszánsz humanista módjára változatlanul hiszek a tudás megváltó erejében. 

(Tudom, az egy másik bolygó...)

Elhallgattam tehát a panaszokat, hogy az egyházközeli egyetemek nem tudják hova tenni a pénzt, az államiak pedig ki vannak véreztetve, létszámstop van, a doktoranduszok disszidálnak, stb. 

Mivel a magyarországi (humán)tudományos közeg elég kicsit, óhatatlan, hogy mindannyiunknak van olyan ismerőse, akivel együtt indult, de az illető már valami jól finanszírozott, szépen felújított felekezeti/egyházi egyetemen oktat, ahol nincs meg a tudásbázis ugyan, de van sok pénz külföldi előadókra, publikációkra, drága fogadásokra és konferenciákra. 

Nem haragszunk rájuk, de be kell látni, hogy nem fog itt addig semmi sem történni, amíg jó sokan elfogadják az ezekbe az egyetemekbe pumpált pénzeket, főleg, ha még a kényelmes helyzet el is altatja a gyanakvást és az ambíciót. És amíg mindenki más megértően bólogat és asszisztál mindehhez.

Hiszen pontosan tudjuk, kik a lusta, semmirekellő alakok - az iskolákban, az egyetemeken, a kormányban, a hivatalokban, mégsem tehetünk ellenük semmit. Vagy tehetnénk, de nem teszünk, mert fontos számunkra a velük való kapcsolat. Utálkozunk ugyan kicsit, meg talán titokban irigykedünk is, de ez egy ilyen ország. 

Nekem még voltak olyan terveim, hogy elvégzek egy gender MA-t, ha már nem lesz más dolgom, és nem tudom hova tenni a pénzt, de ez most már nem így lesz. Esetleg később járhatok még nagymamatanfolyamra vagy elvégezhetek valami szülésre buzdító szociális szakot, jelentkezhetek pótnagymamának is.

Úgyhogy nincs itt semmi látnivaló. Menjetek Bécsbe tanulni. Vagy akárhova.

Szmog

Már két nap is eltelt, amióta visszajöttem, de még mindig nem tudom túltenni magam rajta.

Azon gondolkodom, vajon min is múlik valójában, hogy az ember érzékeny, barátságos lénnyé vagy egy önző, akaratos, vastag bőrű, mérgező csótánnyá válik-e végül. Egy makacs túlélővé, aki mindenáron boldogul, viszont titokban mindenki viszolyog tőle.

És hogy amikor végül odaér arra homokos, szomorú, vizes síkra és szétnéz, akkor elgondolkodik-e, hogy ki is ő valójában, és hogy mit tett hozzá ahhoz a mikrovilághoz, ami a létét biztosítja. Vagy ha nem is a mikrovilághoz, legalább azoknak az életéhez, komfortjához akiket szeret. Hogy vállalt-e valaha igazi felelősséget bármiért is, hogy eszébe jutott-e valaha az a másik tízmillió vagy hétmilliárd. 

Vajon miért olyan nehéz vagy elmulasztható, ha nem is szavakkal, de legalább tettekkel körülrajzolni a szeretetet, ráérezni arra a néhány pici gesztusra, amitől a másiknak kicsit szívmeleg lesz, hogy ez aztán befűtsön egy egész szobát. Vagy úgy van ez, hogy azt hiszik, pénzre minden átváltható, és a törődés valójában nem más, mint nagylelkű borravaló egy számlához, amit úgyis ki kell fizetni, mert a fogyasztói társadalomban ez garantálja a létezésünket. Fizetek, perkálok, pénzt osztok, tehát vagyok. És ha kapsz, csak akkor vagy valaki.

És vajon van-e tényleg egy olyan pillanat a halál előtt, amikor számot kell adnunk magunk előtt arról, hogy kiért mit tettünk, és hogy az, amit tettünk, elég-e ahhoz, hogy békésen hátradőljünk a gazdag, magasított párnánkra, amit az erőszakkal harácsolt, összekuporgatott jólétünk rakott a fejünk alá. Be kell-e valaha ismerni azt, hogy az önzetlenség nem azt jelenti, hogy mindig magamat keresem a visszapillantó tükörben, hanem azt, hogy felismerem és elfogadom a másik igazi arcát. És nem akarom többé bántani. Mert észreveszem, hogyha bántom. Szinte pofán csap, mint a szarszag. És elszégyellem magam. Súlyosan rám telepszik a bűntudat, értetlenkedem, hogy ezt eddig nem láttam meg. 

Mint amikor két centire tőlem--satufékkel--megáll előttem egy száguldó autó, és hirtelen rádöbbenek, hogy megúsztam. Még időben. Még éppen csak hogy... Hogy történhetett volna egészen másképpen is, és mindez csak egy másodpercen múlt.

Persze, lássuk be, ijedtség ide vagy oda, a legtöbben legközelebb úgyanúgy nem néznek a lábuk elé. 

Watch your step, mondanám, ha nem lenne már tökre mindegy.

Antihumán

A hétvégén (a szombati munkanapon) az egyetemen voltunk egy kedvcsináló programon a felsőbb évfolyamokkal. A szervezés korrekt volt, mindenki a szakirányának megfelelő karra ment; illetve ment volna, ha a gazdasági, az orvosi meg a műszaki karok is bevállalták volna a szombati programot. Ám őket ez nem hozta lázba, teszem fel azért, mert amúgy is mindig van elegendő hallgatójuk, és minek is csinálnának kedvet bármihez is.

Én a BTK-ra mentem néhány szakos osztályfőnökkel meg diákkal (a nem ofő kollégák persze leléptek, volt, aki már 9.05-kor; a program 9-től 12-ig tartott), gondoltam, végighallgatom a tájékoztatót, aztán beülök a tanszékre, beszélgetek meg dolgozgatok, és a Campus-túra után meghallgatom a szakos programot.

A tájékoztató ahhoz képest korrekt volt, hogy főleg adatok és statisztikák hangoztak el, valamint egy csomó olyasmi, ami majd pár hónap múlva válik fontossá a jelentkezéssel. Nem tudom, az egyetemen munkanap volt-e, érzésem szerint nem, hiszen eleve mi is egy őszi szüneti napot dolgozunk le, szóval elég rendes volt a munkatársaktól, hogy megpróbálták lelkesíteni az enervált kamaszokat. Hallgatók is beszéltek a tapasztalataikról (angol, politológia és történelem szakosok), és mivel ez egy egyetemváros, nyilván sok az ismeretségi átfedés az intézmények között.

10-kor véget ért a tájékoztató, a kollégák közölték, hogy elmennek kávézni, a gyerekeket meg elvitték túrázni. Én felmentem a tanszékre, ahol lézengett néhány ember, volt, aki annak ellenére bejött, hogy nem vállalt foglalkozást a gimnazistákkal (szegedi exkollégáim, ofkórsz).
11-kor a srácok még sehol.
11.10-kor sehol.
11.15-kor lassacskán megérkeztek kb. 18-an, és csodálkozva észleltem, hogy nincs velük tanár.

Namármost.
Mi egy gyakorló gimnázium vagyunk.
Elvileg kooperálunk az egyetemmel, sőt, érdekünk, hogy minél több gyerek menjen egyetemre, főleg a helyire.
A jelenlévő kollégák szakosok voltak, azaz akár még az is érdekelhette (volna) őket, mi zajlik egy ilyen kedvcsináló foglalkozáson.
Ehhez képest ott ültem én, részben kíváncsiságból, részben a tanszéki munkám miatt, valamint azért, mert szombaton munkanap volt.
Most legyinthetnék, hogy az én korábbi, strict munkahelyemen a besúgórendszer miatt ezt senki nem merte volna megcsinálni, de nem mondanék igazat, ugyanis inkább a munkamorálról meg a lelkiismeretességről van szó. Érted, ha én meglépek, milyen alapon baszogatom a gyereket, ha ő is. (Ja, mert hogy az egyikük--még a "kávézás" előtt--vádló hangon kiáltozott az egyik folyosó vége felé iramodó srác után, pedig szegény csak a csoportot próbálta utolérni...)
Szóval anyway, lehet mondani, hogy itt szakmailag mindenki mekkora nagy ász meg hogy ez egy elit iskola, de most azért megtanultam, hogy itt is csak emberek dolgoznak, akik leginkább nem akarnak dolgozni. Vagy nem mindig. Vagy mindig nem. Sütögetés, gesztenye, stb. Tojik itt mindenki mindenre. És Te se dolgozz sokat, mert akkor mástól is ezt fogják elvárni.

A másik tanulságos gondolatom az volt, hogy az egyetemek mennyire elcseszik ezt a toborzást. Magyarázza meg nekem valaki, hogy miért a 60 éves docenseket kell odaállítani motiválni, amikor már magukat is unják? (Költői kérdés, tudom, nekik nincs otthon szombaton gyerek.) És miért van az, hogy az összes irodalom-töri-kultúra programajánló egy kalap szar? Miért nem tájékozódnak, mit tudnak a gimnazisták vagy hogy mi érdekli őket? Vagy hogy mi van a középiskolai tananyagban?
Pár éve, amikor megkértek, tartsak órákat, örülni látszottak, mert azt mondták, végre lesz valami kapocs a középiskola és az elsőéves egyetemi évfolyam között... szerintetek hány értekezletre hívtak meg ebben a témában? Hányszor kérték, hogy beszéljek erről az egyetemi oktatóknak?

Persze, tudom én, könnyebb azon nyihogni, hogy ezek már nem olvasnak semmit, hogy egy fél oldalt sem tudnak megírni, angolul sem tudnak, stb. stb. Meg azért is, hogy nem megy senki irodalom-kultúra specre, csak alkalmazott nyelvészetre. Hogy megszűnik a magyaros mesterképzés. Hogy nincs bölcsészhallgató, csak a filmen, a médiaszakon meg a pszichológián (btw. ők sem tartottak bemutatkozó programot, fene a felfuvalkodott fülük tövit).
Na de amikor az irodalmár egyetemi docens azt mondja: Csináltam nektek egy quizt, bár tudom, hogy úgysem tudtok majd válaszolni a kérdésekre! -- majd másból sem áll az egész, mint általuk nem ismert angol/amerikai szerzők, műcímek, műfajok összekötögetéséből, nos, akkor arra gondolok, lehet, hogy nekem is el kellett volna mennem egy soha vissza nem térő kávézásra...

Kompót ország

Gondoltam, keresek valami frappáns idézetet a mai keserű poszt margójára, de aztán rájöttem, egyáltalán nem vagyok kompótablis kompatibilis Adyval, mert nem az érdekel, hogy kelet vagy nyugat. Felőlem lehetne a prosperáló kelet is, ha az nem a light (vagy akár keményebb) autoriter irány, ha van benne bambuszrügy, zöld tea meg némi spiritualitás.

De nincs.

A valóságtól persze így is már jó régen elrugaszkodtunk, na, nem a szellem irányába, hanem valami elbaszott és durván groteszk párhuzamos univerzum kezd kirajzolódni, ahol pocakos miniszterek koccintanak pálinkával ünnepnapokon, ahol ha a szegényeket beássák az erdő közepén a föld alá, akkor olyan, mintha sose léteztek volna, és ahol a minőségi munkának maximum annyi az eredménye, hogy még van munkahelyed; de lehet, hogy az is csak azért, mert nem kellett még senkinek.

Elég régen nem írtam közéletről és politikáról.

Ez egyáltalán nem véletlen.

Az országos nihilnek persze vannak pozitív hozadékai, mondjuk visszatért egyik kedvenc bloggerem, ami azt mutatja, hogy egyre több az indok arra, hogy kíméletlen szarkazmussal savazzuk mindazt, ami körülöttünk van. (Az igazi pre-forradalmi hangulat persze az lesz, ha ő is visszatér.) 

Hogy a konkrétumokra is rátérjek, azt kell mondjam, körülöttem minden értelmes ember ki van égve, mint a kopár sík szarja szík sarja. Sokat gondolkodtam ezen, és az ok igazából nem a rengeteg munka, a kilátástalan egzisztenciális helyzet, kevés fizetés (bár mindez lehetne), stb., hanem az, hogy egyfolytában idiótákkal kell foglalkoznunk. Hogy konkrétan mindenki, akivel a hétköznapokban muszáj érintkeznünk, hülye, mint a segg (warning! túlzás alert!).

Egyszer egy poszt kapcsán már megkaptam a magamét, mert sznobnak bizonyultam, amiért a hülyékkel elégedetlenkedtem, de most megint el kell mondjam, nem az a problémám, ha valakinek nincs a kisujjában a Nagy Francia Enciklopédia, nem négy nyelven beszél vagy nincs három diplomája. A megértésről, a másokra való odafigyelésről, a kooperációs készségről, az önzetlenségről beszélek. Arról, hogy mondjuk ne kelljen háromszor elmagyarázni, hogy egy megoldás miért jobb, mint egy másik. Hogy ne igényeljen istentelen erőfeszítést az, hogy megértessünk és megértsünk valamit.

Azt látom, hogy a gondolkodó, cselekvésképes, tenni akaró emberek iszonyatosan magányosak manapság. Nem, nem azokra a mikroközösségekre és négyszemközti beszélgetésekre gondolok, amikor jól elszidjuk a rendszert és megállapítjuk, hogy #mindhülye; az ilyesmi sajnos csak ideig-óráig nyújt vigaszt. Aztán szépen mindenki visszamegy a munkahelyére, a családjába, a közgyűlésbe, munkahelyi értekezletre, az értetlen rokonai közé, stb., és kezdődik minden előröl.

Persze most egyszerű lenne megint mindenért a politikát, a közéletet meg az oligarchákat okolni, de már ezt is unom.

Az van, hogy a minoritás próbálja ezt az országot a vízszint fölött tartani, és ők pedig egyre fáradtabbak, szomorúbbak és öregebbek. A túlnyomó többséget tényleg csak a saját szajréja érdekli, amit kötegenként varr bele a párnahuzatba vagy dug a spájzba a befőttek mögé vagy a krumpli alá. Na, nem azért, hogy később másnak is adjon, hanem mert mégis csak más érzés teli éléskamrával szénné égni, ha telibe talál egy meteor.

Vegyes

Mivel vettem egy tök jó új gépet, most már nem lesz mentségem, hogy nem Rrok írok posztokat. (Igen, a billentyűkiosztás kicsit fura, a hosszú í pont a másik sarokban van, mint ahol megszoktam, és az ű is egész messze, szóval nem fog rutinból menni minden, ami eddig.)

Nem, nem dőlt rám a bank, egyszerűen kicsit nehézkes volt már a hordozható klaviatúrával mászkálni az egyetemre. Elképesztő egyébként, mennyit változott a technika, amióta tojok az egészre (touchscreen, jóganetbook meg minden). Tökre rám vall az is, hogy legjobban a hangerejét élvezem (ne, ne kérjétek, hogy adjak technikai paramétereket), simán fut rajta mindenféle minőségi zene, és nem éreztem ilyen jól magam, amióta erősRtővel erősítővel együtt levittem az egy méter magas hangfalakat az alagsorba.  

Most egyébként szünet van, ezért is volt időm erre a kis technikai beruházásra (meg kellett egy új hűtő is), és ma, azaz a második napon már majdnem eljutottam odáig, hogy minden digitális feladatot megcsináltam (feladatgyártás, e-mailezés, anyagok feltöltése, stb.). Azaz most már csak a dolgozatcsomagok kijavítása van hátra. Minden napra előirányoztam egy csomagot, persze máris lemaradtam, de ezt most valahogy nem érzem annyira tragikusnak. Fene tudja miért, talán mert még most sem bírtam elfogadni, hogy elindult a tanév (erről később), vagy talán mert annyira szar dolgozatok vannak a birtokomban, hogy azt a nulla pontot seperc alatt ráírom mindre. De az is lehet, hogy azért ilyen #takeiteasy, mert már mindjárt november van, és még mindig üres a naptáram. (Jó, persze ez nem igaz, de a rutinon kVül kívül semmi fontos nem szerepel benne. Most írhatnék hosszan a szakfolyóiratok lassú átfutási idejéről vagy hogy mennyire nincs pénz tudományos rendezvényekre, vagy arról, hogy az egyetemek lassan szellemkastélyokká válnak, de majd máskor.) 

Néha úgy érzem, még mindig a tavalyi tanévet heverem kifelé, amikor (felismervén, hogy nem vagyok kezdő, és mégsem kell pesztra) új húsként mindenfélét odabasztak, hogy azt majd én megcsinálom. Megcsináltam. Idén viszont beállt három új ember is (persze fél vagy negyedállásokban), úgyhogy hátradőltem; sőt, a végén kiderült, hogy nincs is meg az óraszámom, amit most valami kamu szakkörrel fedezünk. (A kamu szakkör az iskolaújság, amivel tavaly már megpróbálkoztunk, de az iskolavezetés minőségi kifogások miatt visszadobta. Idén--akárha biztatásnak vették volna a tavaly véleményeket--még szarabb cikkeket adtak le. Én besokkalltam (végül is csak 40 éves voltam szeptemberben), és azt mondtam, csak akkor csinálom, ha néhány alapvető formázási dolgot mindenki betart. Például kiteszik a vesszőket. Vagy pdf helyett wordben küldik a cuccot, hogy ne kelljen már konvertálnom. Használnak ékezeteket. Megnézik, hogy fest egy nyamvadt interjú, és megfelelően jelölik a dialógusformát, stb. 

Na, most eltelt két hónap, kaptam egy csomó cikket... pdf-ben. Most főhet a fejem és számolhatok tízig.

Mellesleg a tavalyi sz*pás következtében rengeteg a végzős órám, ha jól számolom, 11 óra megy ki májustól. Jó az érettségizőkkel lenni amúgy, lehet, hogy lassan nekem is sokkal több örömöm telik majd a nagyobbakban (bár jövőre a kosaras csávók lesznek végzősök, szóval fene tudja). 

Már majdnem azt hittem, megússzuk az irodalmi versenyt, de mégsem, mert az ország legjobb magyartanárának kész az anyaga, ezért akkor is meg kellene csinálnunk, ha csak kiskutyák jelentkeznének. Jó, én szeretem ezt a kötetet, de teljesen megértem, ha 19 évesen ez nem élmény, főleg, hogy szegényeket elcipeltem egy Ró író-olvasó találkozóra, amitől csak még jobban elment a kedvük. (Poénból persze felajánlottam még egyet--halmozottan súlyos!--, mire mondták, hogy na, ez legalább kocsmában lesz...)

Sebaj, elolvasom a szakirodalmat, ők megírják a tesztet, akárhogy is alakul, mindenki boldog lesz. (Btw. az ország legjobb magyartanára és én mostanában egész jó viszonyt ápolunk, megdicsérte a színes nadrágjaimat és leül hozzám beszélgetni... szerintem az történhetett, hogy ráguglizott a nevemre. Vagy: köpött neki rólam az unokahúga, akit immár én tanítok.)

Itthon a szünetben békésen telnek a napok, leszámítva, hogy Diócica megkergült az óraátállítás + időjárási front kombótól: este kómázik (nem mintha máskor ne tenné...), hajnalban viszont él és virul, de mivel ritmikus sportgimnasztika gyakorlatokat már nem tud végezni, csak rekedt hangon nyervog és kaparászik. Szegények nem tudom elmagyarázni, hogy ez még mindig a téli időszámítás lobbi, és hogy lehet, hogy már csak egy évet kell kibírnia. Nem érti, őt az elemi ösztön mozgatja, reggelizni akar. Na, mindegy, legalább korán kelek, és jól haladok a regényemmel, a sorozatommal és a szakmai olvasnivalóval (ezekről tán később), ha ilyen szuper leszek, a hétvégi utazásra lehet, hogy csak egy csomagnyi cuccot meg némi olvasnivalót kell majd vinnem. 

Igen, a száraz november elején elutazunk picit, most persze így hó végén ez már nem tűnik olyan jó ötletnek, de már rég rájöttem, hogy igazán kikapcsolni csak akkor lehet, ha az ember elhúz ebből a redvás, depis városból. Országból. Hátha délen jobb egy kicsit.

Öko

Tegnap elolvastam ezt a cikket, és rám tört a megvilágosodás.

Abba kell hagyni a pénz és a koleszterinszint miatti aggodalmakat, gyorsan meg kell inni az összes tegnap vásárolt akciós olasz bort (Lidl!), sokat kell szexelni, és a gyerekeket lehetőleg arra kell biztatni, hogy ne szüljenek/nemzzenek, vagy ha mégis, vonuljanak el valami szárazföld közepén lévő hegytetőre lakni. (A 2012-ben láttam, hogy az ilyen helyek pusztulnak el utoljára ha jön a cunami; innen nézve persze már simán túlteljesítettünk, meg hát ha jön a világvége, akkor inkább előbb, mint később.)

M. mondjuk egész jól halad ezzel a jujutsuval, az új barátai hátha átmentik Tibetbe, ha arra kerül a sor. Mi meg itt maradunk, és picit sajnálkozunk majd annak a csajnak a kétségbeesésén pl., akinek a múltkor a közösségi állatkertben nem bírtam elmagyarázni, hogy ha a rózsadombi három gyerekes politikusfeleségek nem fizetnek szja-t, akkor azt lehet, hogy a "nyóckerben" nyomorgó kétgyerekes ápolónőnek kell kitermelni.

A világ megérett a pusztulásra, de szerencsére 2100-ra én már nem leszek, addig mindenkit eltemetek (vagy ők engem, ja nem, mert addigra már a drága, feketepiacon vásárolt élelmiszerekre és gyógyszerre költöttük minden pénzünket), és valahol a semmiben majd együtt fogunk röhögve szánakozni azon, hogy a Trump-, Erdogan- és Orbán-félék utódaiból (mert ők megmenekülnek, ugye) épül a szép új világ valahol a Marson. Vagy a nagy víz közepén.

Hiába

Hiába van már október, én csak nem akarom elfogadni, hogy elindult ez a tanév.
Reggelente alig bírok felkelni, igazi kín felszállni a buszra, bemenni órákra, összekapni magam és rendszerezni, tervezni, megkezdeni a vizsgafelkészítést, stb.
Persze azért teszem a dolgom, és nincsenek is olyan hatalmas lemaradásaim, majdnem időre elkészül minden. De nem mondhatnám, hogy lelkes vagyok.

Talán a hirtelen beütött hideg is az oka, hogy megmozdulni sincs kedvem, csak egy meleg takaró alatt szeretnék gubbasztani, és filmeket nézni egész nap.
Azt mondogatom magamnak, hogy bizonyára csak azért van mindez, mert a tavalyi tanévem hihetetlenül kimerítő volt, nyáron pedig fordítottam, ezért az az igazi dögledezős pihenés elmaradt, és most ezt próbálom lopva bepótolni.
Mégis zavar ez az egész, sosem volt még olyan, hogy ne lett volna erőm itthon is tenni-venni vagy hogy szívesebben csináltam inkább valami házimunkát mint hogy le kelljen ülnöm egy-egy iskolai téma mellé.

Na de most már nincs mese, megírták az első dolgozatokat, bele kell vetni magam a sűrűjébe.

Egyébként mintha ezt az általános kiégettséget tapasztalnám magam körül mindenhol. A diákoknak nincs kedve tanulni, nagyon nehezen kezdenek el lelkesedni bármiért is, kényszernek éreznek mindent, nekem meg bűntudatom van, amiért nincs idő leülni és megbeszélni velük ezt az egész világégést, ami körülveszi őket.
Nyomasztóan gyorsan közelednek a vizsgák, a továbbtanulással kapcsolatos döntési helyzetek, és valahogy senki nem bír ellazulni ebben a történetben.

Múltkor bejött hozzám egy volt diákom (egy évig tanítottam, az iskolában új tanárként az érettségi évében kaptam meg őket, lám, mégis bejött hozzám). Nem vették fel az orvosira, a műszakira pedig nem ment el. Az értetlenkedésemre azt felelte, hogy meg szeretné próbálni még egyszer.
Érzékeny, stresszelős fiú, nagyon kedves és empatikus, fogalmam sincs, mit kívánjak neki, de azt hiszem, inkább azt, hogy ne vegyék fel most sem, mert az a hely nem neki való.
Megkérdeztem, miért ilyen menő most ez a pálya, hiszen annyi rosszat hall az ember az egészségügyről. Azt mondta, az osztálytársai azért mentek oda, mert sok pénzt akarnak keresni. Nem a humán oldal érdekli őket, hanem a lóvé. (Így, hogy utólag belegondolok, értem is a dolgot, nagyon résen kellett lennem itt-ott, hogy szembeszegüljek a jópofizásnak álcázott arroganciával és pökhendiséggel; aztán persze volt meglepetés, amikor a rizsázásra kevés pontot kaptak tőlem, a pici nőtől, nagy, gazdag, magabiztos ifjonc létükre.)

Mondtam neki, hogy szerintem számtalan más terület van, ami neki jobban állna, ahol nincs ilyen gátlástalan hajtás, de nem hallgatott rám, és a természettudományos tanárai és a szülei (!) is az orvosi felé nyomják. Mondtam neki, hogy azért gondolja meg, a műszaki is szép karrier, és talán neki is jobb lenne, ha a valami megfelelőbbet választana a személyiségéhez. Legyen inkább boldog és nyugis élete.
Hasonló a helyzet a mostani tanítványaimnál: a legjobbak mind jogi egyetemre akarnak menni, mert "abban van a pénz".

Nem tehetek róla, de ha ilyet hallok 18 éves gyerekektől, falnak tudnék menni.
Nem mondom, hogy nem lenne néha jó, ha több pénzem lenne vagy ha egyről a kettőre tudnék lépni (főleg, hogy le akarom cserélni a kocsit, mert az agyamra megy, és épp most találtuk ki, hogy öreg korunkra elköltöztünk a Káli-medencébe valami kis falvacskába; na mindezt a nullára, érted?!), de ha valami multiban kellene emiatt smúzolnom, biztos meghalnék. (Mondjuk mostanában speciel így is, ld. a poszt eleje, de mindegy.) És komolyan nagyon nehezemre esik bármi értelmeset is mondani a félénkebb, bizonytalanabb gyerekeknek, akik nem annyira gátlástalanok, hogy a pénz miatt akarjanak orvosnak menni...

Úgyhogy arra jutottam, megpróbálom kialudni magam, a többi időben pedig valami sztoikus derűállapotra koncentrálni. Esetleg alapítok egy vallást. Majd teázunk, meditálunk és filmeket nézünk.

Te mit választanál...

... a testképzavart vagy az énképzavart?

Amikor anyám a múlt héten felhívott a születésnapomon, a második kérdése az volt, hogy sikerült-e már lefogynom. Mondtam neki, hogy nem tudom, nincs itthon mérleg.

A kérdésnek persze van előzménye: nyár lévén elmentem laborvizsgálatra, mert egy pár évvel ezelőtt történt agyi érprobléma miatt úgyis folyon ezzel csesztetnek, hát, gondoltam, most ráérek, megcsinálom.
Minden oké volt, a vércukorszintem kissé magas.
Nem annyira, mint az év közben készült vérképen (minek is vesznek vért de. 11.30-kor, amikor tök stresszes vagyok attól, hogy nem érek vissza a munkahelyemre?!), 6,27 (a határérték a lelet szerint 5,9).
Egyszer volt már, hogy majdnem cukorbetegnek diagnosztizáltak hasonló eredmény miatt (és vérnyomásos betegnek alkalmi magas vérnyomás miatt), most szemem se rebbent, de, mivel orvos családból származom, elvittem a leletet anyámnak, aki azon a bizonyos felhőtlen nyári délutánon, miközben a többiek gondtalanul fröccsöztek, hosszas eszmecserébe bonyolódott velem a súlyomról.

A teljesség igénye nélkül:

- És sportolsz valamit? (persze sokszor meséltem már neki, miket sportolok, heti 3-4 edzés, nyáron több)
- Persze, járunk spinningre.
- Akkor ki kéne iktatni a cukrot és a szénhidrátot. (egyiket sem eszem)
- Nem eszem ilyesmit.
- Süteményt? 
- Azt sem.
- És mit szoktál reggelizni?
- Zabkását és müzlit, olajos magvakat.
- Jézusom, azokban rengeteg szénhidrát van.
-  [...]
- Hát tudod, nekem is van két hely, ahonnan nem tudok lefogyni, a hátam és a hasam itt. De hát már hatvan éves vagyok ugye, és hát még így is én tudom a legkönnyebben megcsinálni a Pilates-gyakorlatokat...
- [...]
- És akkor nem is jársz biciklivel?
- [...]
- Amikor én egyszer annyira lefogytam, akkor csak nyers zöldséget ettem és natúr csirkemellet. (rosszul emlékszik, csalta az apám és több évig voltak válófélben, attól fogyott le, miközben én a dugi cigijét szívtam [sosem dohányzott, de akkor tartott otthon bagót])
- [...]
- És miket szoktál enni? (= ezen a ponton már végképp nem láttam értelmét a párbeszéd folytatásának, viszont végig kellett hallgatnom... egyébként ők a szívbeteg férjével mangalicakolbászt esznek és oldalast... fent idézett látogatás alkalmával palacsintát sütött...)

Mondtam neki még, hogy egyáltalán nincs arra berendezve az életem, hogy kalóriákat számolgassak, ráadásul ez kurvára untatna is. (- De nincs más mód.) És egyáltalán, nincs annyi időm a testemre, mint Sarka Katának meg Rogán Cilinek, mert náluk én sokkal elfoglaltabb üzletasszony vagyok, ráadásul sajnos csak úgy érzem igazán jól magam, ha néha csak úgy ledöglök és olvasok. Vagy megnézem az Almodovár-összest.
Olykor persze elgondolkodom azon, hogy félmaratonokat futok és minden este edzőterembe járok ezentúl, mint egy-két kollégám, de akkor: vagy neki kell állnom szponzorokat keresni, vagy az ötvenes éveimben járó kapuzárási pánikos férfinak kellene lennem, akinek vagy nincs felesége, vagy az naphosszat otthon van és kisüti (szűz olivaolajban!) a natúr csirkemellet estére.

Szóval!
Sosem voltak illúzióim az alkatommal kapcsolatban; egy olyan családban, amibe beleszülettem, ez nem is lett volna lehetséges.
Emlékszem, a 8 éves unokatesóm nem ehetett még egy szeletet a saját szülinapi tortájából, mert az anyja megtiltotta neki (akkor minek volt habostorta, bazmeg?), a drága potrohos nagymamám pedig, akit amúgy tényleg nagyon imádtam, minden balatoni strandszezon első napján azzal volt elfoglalva, ki mennyit hízott az elmúlt télen. (Persze amikor a tesóm egyetemistaként inkább bulizott, mint evett, akkor ő sovány volt, amikor úsztam, nekem túl széles volt a vállam, stb., ezek voltak a régi szép idők, amikor a testfasizmus meg a body shaming fogalmát még hírből sem ismertük. > olvasnivaló itt és itt magyarul itt.)
Anyám és apám között a súly kardinális kérdés volt: apám hedonista, anyám óvatosabb (vagy inkább hiúbb nő), és kétségtelen, hogy neki volt igaza, hiszen a súly komoly rizikófaktor, ezt nem kell magyarázni. Híresen nagy fogyása hátterében persze nem ez állt, hanem inkább a bánat és az életközépválság. Aztán amikor újra férjez ment, visszanyerte az eredeti alkatát.

Pár éve volt egy krízisem, nyárra esett főleg, és amikor visszamentem dolgozni a szabadságról, senki sem kérdezte, valami baj van-e, hanem megdicsértek, hogy szép vagyok, hogy csináltam. Anyám persze azon a nyáron egy szót sem szólt, bezzeg most. (Konklúzió: inkább legyél idegroncs, de sovány.)
Ezek után persze nem voltk kedvem levetkőzni előtte, pedig akkor látta volna, hogy sima a bőröm, vannak izomtónusaim, és nem lehet belecsípni a fenekembe. Ha egyszer is megölelt volna úgy kb. 15 éve (lehet, hogy sokkal több, nem emlékszem), nyilván érezné, hogy amit viselek, az jórészt izom; persze nem mondom, hogy nincs rajtam súlyfelesleg meg puhaság itt-ott, de ki a picsának van kedve megtagadni magától egy szezámmagos kiflit (nem, nem franciakrémest, tényleg tökre nem szeretem az édességet!), ha épp úgy tartja kedve? Vagy egy lángost?

Úgyhogy arra jutottam, hogy a dokik egyrészt képtelenek a vérképnél jelentkező (apróbb?) eltéréseket leválasztani a testsúlyproblémáról, másrészt nekik nyilván nincsen hasonló tünetük, mert preventíve szedik a (1) vérnyomáscsökkentőt (2) koleszterincsökkentőt (3) véralvadásgátlót (4) vércukorszabályozót.
Az isteni útmutatás még mindig a testtömegindex, holott számtalan kutatás igazolta, hogy ez az érték önmagában egyáltalán nem mindenható.
Hát köszi, de nem. Eszem ágában sincs laborokban és patikákban tölteni a hátralévő életemet.
Tudom, hogy van mit dolgoznom magamon, hogy jobb legyen a közérzetem, ezért például kurvára szeretnék már nyugdíjas lenni, mert akkor nem a napi 12 óra munka után kell elkezdenem foglalkozni magammal és mindig ki tudom aludni magam.

Még egyszer mondom, nem elhízásról beszélünk, és egyáltalán nem vitatom, hogy az valóban veszélyes.
Arról beszélünk, hogy az egészségért való ún. aggódás okán (vagy csak úgy) az ember rendszeresen dehonesztáló megjegyzéseket kap a külsejére olyanoktól is, akik elvileg közel állnak hozzá. Hogy nem egymás biztatásán és az önbizalomépítésen dolgozunk, hanem azt keressük, hogy a másikban mi a hiba meg a deformitás. Mindezt ráadásul úgy tesszük, hogy gondosan szelektálunk ("de hát ő már elmúlt 60", "ja, de hát ő szült három gyereket" [értsd: neked viszont nincs mentséged]).

Szóval belenézek a tükörbe, és szépen eldöntöm, tetszik-e, amit látok.
Ha nem tudok felmenni a másodikra lihegés nélkül, az gáz.
Ha kifulladok pár perc rohangálástól, az is gáz. Szeretem, ha gond nélkül végig tudom csinálni az edzést, de ha nem, akkor elfogadom, hogy kurva hosszú napom volt, ez meg pont a vége.
Nem zabálok szénhidrátot meg cukot ész nélkül, sok nyers zöldséget eszem, sok vizet iszom.
A stresszel egyelőre úgysem tudok mit kezdeni, mivel a középosztály (haha!) többsége, főleg, ha nő, 2-3 munkahelyből tudja előteremteni azt a fizetést, amiből kényelmesen kulturálódhat és megveheti a fitnessbérletet, a rozskenyeret meg a chia-magot. 
Amikor megkívánok egy kenyérlángost valami kibaszott fesztiválon, akkor megeszem. A sült krumplit is. Majonézzel.
És eszem a szülinapi fagyimból is, tejszínhabbal. A többit meghagyom a növésben lévőknek meg az édesszájúaknak.
Aztán holnap megint répát és brokkolit, nem azért, mert muszáj, hanem mert szeretem, és jól esik.
A szépség fogalma (és amúgy az egészségességé is) egy történetileg változó társadalmi konstrukció.

Ha a keresztényiség nevében nem lobbiznának a haladó társadalomtudományok ellen, ez is világosabb volna.
És akkor talán nemcsak hogy több egészséges test, de több egészséges 'én' is lenne.

Körút

Igen, elmentünk nyaralni is, már amennyire az én mikroközösségemben megvalósuló ilyen jellegű kezdeményezéseket nyaralásnak lehet titulálni.

A szlovák-lengyel körút állítólag az én ötletem volt, mert már többször voltam arra, azt is megígértem, hogy megfinanszírozom (biztos így volt), aztán persze hiába jött el az augusztus, a pénzeimet nem küldték (igen, van ez a magyar (?) sajátosság, hogy kidolgozod a beled, hogy legyen pár nyugis heted, aztán senki nem utal, detebezzeg ha egyetlen napot is csúszol a határidővel, akkor már).
Hát jó, valahogy összejött persze minden, és csodálatos volt az egész.

A körülményekről annyit mondanék: jól gondoljátok meg, hogy vállaljátok-e az 1700 km-t egy 115 kilós férfiember mögött a hátsó ülésen, mert hiába zajlik (mérsékelt) sikerrel a nyári fogyókúra- és hajlékonyítóprogram, azért összeszedtem egy akut derékfájást, a gyaloglástól bedagadt bokának pedig kifejezetten hátrányos, ha még annyi helyed sincs, hogy magad alá húzhasd a lábaidat.

Na igen, maholnap 40 leszek, úgyhogy most már gátlások nélkül beszélhetünk a lábdagadásról, bár a témához kevésbé szorosan tartozik. (Amúgy terveztem egy posztot a testképzavarokról [hogy legyen vidám téma is], de a csodálatos fordítási munkám miatt Lakatos Levente írásművészetén kívül--hogy összeszedjek némi szókincset, nem titok--sajnos semmiben nincs időm alaposan elmélyülni.)
Lényeg az, hogy tavaly óta tapasztalom a jelenséget, azóta persze kitanultam mindenféle kúrálási módot (anyám nyilván azt mondaná, fogyjak le 30 kilót), de ezeket napi 10-12 óra gyaloglás mellett kevés sikerrel alkalmaztam. Azért megvagyok, köszi, a héten már edzésre is mennék, ha nem lenne szabin az edzőm (bizalmi pozíció, introvertált sportoló, máshoz nem megyek, ugyebár).

Az út nagyon szép volt, meglepődve tapasztaltam, hogy Szlovákia sokkal jobban tetszik, mint Lengyelország, és egészen komolyan azon kezdtem el gondolkodni, milyen lenne, ha mndez még az országhatárunkon belül lenne, aztán gyorsan arra gondoltam, jobb ez így, mert Mészáros Loló még a hegyeket is megvenné.
Mindenhol eszméletlen mennyiségű turista volt (spec. Zakopane, Krakkó, auschwitzi emlékhely), de azért sokat röhögtünk, meg néha jól össze is vesztünk; egyrészt, mivel öt ember fizikai és lelki igényeit nehéz egyeztetni, másrészt mert volt, aki simán bevállalta, hogy most már elfáradt, másban meg még rezgett a Duracell.

Most, hogy megvoltak a hegyek, én nagyon szeretnék legközelebb délre, a tenger felé menni.
De legjobban egy nagyobb autót szeretnék.

Képek (nem sorrendben, ízelítő, több kép lejjebb):

Besztercebánya

Selmecbánya

Zólyom

Zakopane

Körmöcbánya

Krakkó

Árvaváralja

Bártfa

Kassa

KÉPEKÉRT KATT IDE.

Nem Hivatalos Fesztiválbeszámoló (amiben csúnyán is beszélhetnék, de minek is)

A fesztiválra immár kb. 9 éve járunk azzal a nem titkolt szándékkal, hogy jó színházakat nézzünk. Bár az esetek zömében sajtójeggyel vettem részt a rendezvényen (ld. előző bejegyzés), emiatt nincs bűntudatom, hiszen tisztességesen megírtam a beszámolókat (sokszor kettőt is), volt, hogy ingyen is dolgoztam a promón hivatásos hírverőként és privát vonalon egyaránt.

De most nem is ez lenne a lényeg, hanem hogy (ahogy már tavaly is) elgondolkodtatott néhány dolog.
Egyrészt egyre határozottabban érzem, hogy a hazai fesztiválok korosztályra gyúrnak, ez a korosztály pedig zömében a gimnazista, esetleg fiatalabb főiskolás generáció. Kevéssel beérik; legyen zsíros kenyér, olcsó pia, sátor, este koncert, aztán csáó. Tegnap beszéltem a tesómmal, aki szerint már lassan a Sziget is ilyen (na jó, az olcsó piát leszámítva) zömében olyan fellépőkkel, akiket én például egyáltalán nem (vagy alig) ismerek. Hiába, lemaradtam. Amikor utoljára a Szigeten jártam, még ki tudtam fizetni a napijegyet, és egyáltalán nem sajnáltam az időt és a sörpénzt, hogy ott hesszeljek.

Most persze lehet mondani, hogy megöregedtem, meg ez a fesztiválozás egy ilyen generációs kérdés, de szerintem nem csak erről van szó.
Az világos, hogy muszáj profitot termelni (vagy legalább is nullára kijönni), és nem lehet mindenhova alter- meg magasművészetet vinni, de azért kell lennie egy lélektani határnak a jófejkedés meg az igénytelenség között. Még akkor is, ha buli van. (Jó, öreg vagyok, tudom.)

Ez a fesztivál amúgy mindig is arra volt büszke, hogy nullára hozza ki a költségvetést, nem nyerészkedik (azt most hagyjuk, hogy némely kormányközeli borbirodalmak mekkorát kaszálnak egy ilyen programsorozatból), itt nincs határvonal művész és közönség között, nincs backstage, stb.
Úgyhogy el is határoztam, hogy kipróbálom az egyenlő esélyeket (vö. átlagos fesztivállátogató), és a sajtóbelépőn túl semmilyen más protekciót nem veszek igénybe. Persze lehettem volna ebben vagányabb is, de ennyire azért mégsem az én pályám a rakendról.

Az a helyzet, hogy én a színházi előadások miatt járok ide főleg, lévén, hogy a nemzeti színházba nincs gusztusom betenni a lábam. Eddig az uborkaszezonban is egész jól elvoltunk, de amióta itt is előadásokat tiltanak ki és be, fokozottan fontosnak éreztem, hogy a helybelieknek legyenek lehetőségeik, és hát egy ilyen "alterfesztivál" végül is erre is alkalmas kellene hogy legyen. Nyilván nem az fog beállni egy színházi sorba ugyanis, aki Budapesten (vö. a kultúra centralizációja) is láthatja ugyanezt.

Ja, hát igen, itt a színházért be kell állni a sorba.
Évekkel ezelőtt, ha nem volt bejutós számod, még elég volt 1 óra.
Idén a szintidő 2,5 óra volt. Igen, fesztiválbérlettel, esélyegyenlőséggel, stb.
Volt, hogy úgy zárták be az ember orra előtt az ajtót, hogy bent még volt legalább tizenöt hely, miközben a várakozók orra előtt sétált be egy fél stábnyi ember "csak úgy" (mert backstage az tényleg nincs, csak haverok).
No mindegy, ez nem is annyira érdekes, csak hát az ember idejéből értékes órákat vesz el az, ha egy ilyen helyen várakozik, és immár nem tartom romantikusan hippisnek az ilyesmit.

A legtöbbet (szintén hippisen és romantikusan) promózott előadás volt egyébként számomra a legfurcsább: azon túl, hogy egy túlbuzgó önkéntes miatt a hosszú várakozási idő után a fél társaság kint maradt (mert a hegyoldalba épített nézőtéren "leszakad a löszfal"), ilyen felületesen összegányolt katyvaszt már régen nem láttam.
Én egyébként feltétlen drukkere vagyok ifjabb V. A.-nak, szerintem nagyon tehetséges, csak hát a hirtelen jött elismerés és a lehetőségek egy hangyafasznyival több szerénységre is késztethették volna, mint hogy rögtön az élet és halál metszéspontjában szakralizálódó bölcsességekről akarjon előadást csinálni 90 percben. És mivel független színház, ugye, összefüggés nélkül bele volt szuszakolva minden, de tényleg minden: akrobatika, monstre díszlet, néptánc, szép, lírai monológok, zene, közönségbevonás (jajj, csak azt az öt percet tudnám feledni, ahogy a közönség boldogan körbe-körbe rohangál [a leszakadó löszfal tövében] a díszlet körül), pantomim, filozófia, hosszú, elmerengő nézések. A leghosszabb táncbetét, lemértem, 14 perces volt (a Sinnerman és egy Benjamin Clementine-szám egymás után vágott elegye), lényegileg csupán annyi, hogy izzadt meztelen férfi felsőtesteket nézegessünk, amiken az eső és a veríték keveréke csorog lefelé.

De ami a legjobban felcseszett (kezdek csúnyán beszélni, tudom), az Mari néni hangjának a szerepeltetése volt. Értem én, hogy kellett egy húzónév az előadásba (jóhiszeműbbe mondhatnám, hogy tisztelegni akartak az idős művésznő nagysága előtt), de komoly etikai aggályaim támadtak, miközben azt az Apokrifot hallgattam. Van az az állapot ugyanis, amikor az ember nem teljesen ura a saját beszédtempójának, kiejtésének (tájszólásának), hangsúlyainak, szüneteinek, stb.Meg kell állni, vizet kell kérni, muszáj nyöszörögni, hogy rossz helyről jön a fény, muszáj elérzékenyülni meg ilyenek. Kiszolgáltatott helyzet, amiben nem biztos, hogy az ember ilyenkor mutatkozni akar, de pláne nem akar egy nagyszabású rendezvény önbizalomteli színházi előadásának reklámarca lenni.
Ami a legcikibb szerintem, az az, hogy nem volt egy idősebb és bölcsebb valaki (pedig volt, ő csinálta a felvételt a szombathelyi kórházban), aki azt mondta volna, srácok, ezt ne. Hagyjátok már békében meghalni szegényt.

Na, hát ezen is kidühöngtem magam, úgyhogy most már vidáman írhatok a koncertekről.
Volt ez a nagyon lázadó nevet viselő zenekar, akik, úgy érzem, a névadásba az összes kreatív energiájukat beleadták, úgyhogy másra már nem nagyon maradt. Nagyon remek kis hangverseny volt (you know, a word hibajavítója a koncert szó helyett mindig a hangversenyt javasolja), világslágereket adtak elő ordítozva és egyre hamisabban, viszont nagyon lelkesen. (vö. amikor az első szám verséjének harmadik soránál már jön a "kezeket a magasbaaaa!!!") Hiába is akarnám, nem tudnám szemléletesen leírni azt a képet, ahogy ott ülünk a padon a csápoló főiskolások (zömében színész, gondolom), akik majdnem leöntenek a hosszúlépéssel, és azon röhögünk, hogy az énekesfiú izzadó fejjel a Dolly Roll Windszörny című örökbecsűjét ordítja a mikrofonba. Rokkosítva, ugye. Mondjuk tök érdekes, biztos én is így festhetek, amikor fejemen a fejhallgatóval mosogatás közben Aretha Franklint énekelek, és őszintén hiszem, hogy ez tök vagány és muzikális. 

Na de aztán itt ez a másik szintén nagyon "mezítlábas" zenekar a Magyar Telekom (amerikai-magyar) volt vezérigazgatójával az élen. Ezt úgy képzelem különben, hogy a pasinál beütött az férfiklimax, előkapta a sufniból a gitárt, csinált gyorsan egy zenekart, amivel feldolgozta a fiatalkora nagy slágereit olyan kisvárosi amerikás sztájlban. Igen ám, de mivel nem bírt mindent elénekelni (sajnos így is túl sokat énekel a produkcióban), felkért néhány magyar színészt és énekest. Hm, hát, Gryllus Dorka lett Cindy Lauper (no comment), Zséda pedig Axl Rose és Janis Joplin, gondolom, mert neki van meg a megfelelő tüdeje és hangterjedelme a Sweet Child of Mine-hoz és a Piece of My Hearthoz. Ha ez az ő produkciója kutyakeverék lenne, frissen trimmelt középuszkár-pitbull lenne, amiben a pitbull persze AR és JJ emléke a fülünkben.

Hajj-hajj, itt már nagyon szomorú voltam, de aztán persze később láttam néhány remek színházat is, amikről itt nem írok, mert annyira meg nem voltak jók, csak péntek estére egyrészt már úgy kellett az abszurd humor, mint egy falat kenyér, és már untam a sok puffogást magamban.

Utolsó este meg elmentünk a halál;orgazmus koncertre (bevallom, magamtól sosem mentem volna oda), aztán egyszer csak azon kaptam, hogy hihetetlenül szórakoztatnak a szövegek, és amikor a frontember előkapta a Mizse típusú mentes vizet a dobszerkó mellől, teljesen lemerevedtem. Végre volt viszont egy tényleg mókás élményünk, mondtam én, hogy ez lesz a legjobb koncert, mondta Z., majd elcammogott, hogy meghallgassa a nagykoncert végét felszedje a csajt, akit egy órával korábban kinézett.*  
Szóval leszelávíztem magamban, hogy ide se megyek többet, mert vihogás ide vagy oda, azért én mégis mindig csak a meszidzset keresem. Az meg itt alig volt, az pedig, hogy nemvagyunknormálisak, nekem nem elég. És én különben is normális vagyok.
 

* nem jött össze

Fék news

Előrebocsátom, hogy nem vagyok újságíró. Az újságírás külön szakma, és én bizonyos műfajokra biztosan soha nem vállalkoznék.
De az is tény, hogy szoktam írni, a foglalkozásomnál fogva az elemzési készségem az átlagosnál szerintem fejlettebb, és mivel elemző szövegek írását is tanítom, van ebben némi gyakorlatom is.
Ettől még persze nem állítom, hogy minden meglátásom mindig helyes, vagy hogy minden esetben tudok objektív lenni. Természetesen van ízlésem, vannak érzelmeim és kulturális preferenciáim is, de igyekszem objektív, nyitott, nem ítélkező lenni, és próbálok tanulni, fejlődni, gyakorolni.

Mostanában különböző fórumokon sok vita megy arról, hogy a különböző nagy büdzsével működő médiumokat és az ott megjelenő szövegeket komolyan kell-e venni. (Itt most linkelhetnék mindenféle műsorokat, ahol ismert médiaszemélyiségek ismerik el, hogy homofóbok, ahol musicalelőadásokat tartanak provokatívnak és "ferde hajlamokra" serkentőnek, ahol iskolai diáknapra fogják rá, hogy kormánybarát politikai rendezvény, vagy ahol művészeti eseményekről állítanak bődületes baromságokat.)
Kommentárral ellátva általában én is meg szoktam osztani ezeket a cikkeket, de sokszor azt gondolom, pont ez a cél, hogy aztán (általunk) ezekkel legyen tele az internet és a közösségi oldalak. A negatív hírverés is hírverés, ugyebár. Ez kicsit hasonlít ahhoz, mint amikor dilettáns politikusok véleményén pörgünk hetekig ugyanabban a körben, ugyanazokkal a felebarátokkal, aki magasról tojnak az egészre.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy kezdeni kell valamit az egyoldalú kormánymédiával, ami a pénz okán remekül megtalálta a maga útját a választópolgárok zöméhez. Nálunk a megyében a helyi lap házalgat, külön felkeresik az előfizetést lemondó olvasókat, és visszacsábítják őket. Kedvezményeket adnak, bónuszkártyát, amivel állítólag még a benzin is olcsóbb (... mondta a mama, amikor a kezembe nyomta a sajátját. A helyi lap 9-10. oldalán egyébként mindig migránshírek vannak. A migránshírek miatt a mama múltkor egy egyszeri telefonbeszélgetés alapján azt vizionálta, hogy amikor a lányáék hazaindultak Hollandiába, lezárták az osztrák-magyar határt--a migránsok miatt--, ezért csak valami nagyon veszélyes hegyi szerpentinen lehetett átjutni Ausztriába. A valóságban az történt, hogy a holland-német határátkelőt zárták le felújítás miatt, ezért a GPS egy másik útvonalon vitte át a lányáékat a határon. Ezek persze apró differenciák, és a mama igazolva érezte a miniszterelnök szavait, ami konvergál a saját véleményével.)

Nem gondolom, hogy a mamához hasonló embereket érdekli az, mit ír bármelyik kormányszócső egy budapesti musicalről vagy a pride-ról. Azt sem gondolom, hogy eljutnak hozzájuk a mi megosztásaink a közösségi oldalon, mert ha interneteznek is, receptoldalakat meg vicces cicás videókat néznek, és valahol tökre igazuk is van.
A választások után olvastam néhány kezdeményezésről, amiknek az lett volna a célja, hogy megpróbálják bomlasztani a vidéki médiát úgy, hogy ingyenes újságokat terjesztenének kisvárosokban és falvakban. Persze ehhez vállalkozók és tőke is kell. És nem tudom, mit várhatunk egy olyan ellenzéktől, ami a kistérségekbe be sem tette a lábát a választási kampány ideje alatt, és azóta is remekül elvan a parlamenti székében.

Nemrég egy ismerősöm írta ehhez a cikkhez, hogy nem kellene úgy tennünk, mintha a dilettánsok véleményével komolyan foglalkozni kéne, mert ezek a nyilatkozatok egyszerűen nem vitaképesek, és csak azt mutatják meg, mi történik, ha idióták vannak döntés- és policy-hozói pozícióban. Ez megakadályozza az érdemi eszmecserét.
Én valahol ott látom a megoldást (ha már...), hogy az idióta cikkeket szisztematikusan le kell bontani, a szerzőikről bebizonyítani, hogy ostobák és avatatlanok, és gyilkos iróniával leleplezni a logikai bakikat. Magyarán szakmai hozzáértésből támadni vissza, mint kb. pl. ez az írás.

Hogy még árnyaltabb legyen a kép, elmesélek viszont egy történetet.
Elég régóta írok egy fesztiválról, ahová mindig szoktam belépőt kapni, két darabot.
A tudósítást annak idején önként vállaltam, mert szeretem ezt a fesztivált, és mert az adott (egyébként nagyon idényes és nem megalkuvó) médium más munkatársainak nem volt alkalma leutazni ide, hiszen a fesztivál nem biztosított szállást, nem volt kapacitása arra, hogy az itt tartózkodáshoz bármilyen segítséget is nyújtson. Olyan év is volt, hogy a sajtóregisztráció fejében ingyen írtam két cikket, bár ez a médium (becsületükre legyen mondva) még nulla állami támogatás mellett is mindig ragaszkodott ahhoz, hogy (időben) kifizesse a szerzőit.
A tavalyi cikkemben talán kicsit több bíráló jellegű megjegyzést volt, mert úgy láttam, a rendezvény kezd egy kicsit kifulladni. Nincs ezzel semmi baj, öregszünk, változik az ízlésünk, változik a közönség is, a nagy konkurenciában muszáj megújulni és innovatívnak lenni, a kritikusnak pedig muszáj megírni az észrevételeit, hiszen a kritikus nem pr-os vagy marketinges, hanem elemző. Aztán a szervezők vagy megfogadnak néhány javaslatot, vagy úgy döntenek, ehelyett az egyetlen darab bírálat helyett inkább a másik huszonnyolcra koncentrálnak.
Az idén már csak egy belépőt kaptam.
Tavaly volt ugyan a követhetetlen jegykiadások miatt volt egy szigorítás, amire rákérdeztem, de akkor még megkaptam a kettőt, mint tisztes visszajáró vendég és mint alapos elemző. Az idén azt hittem, tévedés történt, ezért írtam nekik, és kiderült, most már nem olyan nagy biznisz, hogy megdobnak két belépővel, én pedig írok egy lehúzós kritikát főleg úgy, hogy az általam képviselt portál (aminek a szerkesztési elveibe, tegyük hozzá, semmilyen beleszólásom nincs) nem promózza előre a rendezvényt (hiszen ők semmit sem promóznak, nem ez a profiljuk, ráadásul pont úgy a kulturális élet parkolópályájára vannak téve--ha nem jobban--mint az említett fesztivál).
Félreértés ne essék, tisztában vagyok vele, hogy ez valahol potyázás, hiszen én (mi) nem csak dolgozni jártam erre a fesztiválra, hanem szórakozni is. Emellett azt is tudom, hogy egy ilyen rendezvényen számtalan ingyen jegy kimegy az ismerősöknek, haveroknak, üzletfeleknek. Én nem hiszem, hogy egy nagy látogatottságú fesztivált (még ha csökken is az állami pénz, amiből gazdálkodhatnak) pont ez vinne csődbe, talán inkább az egyre emelkedő fellépti- és bérleti díjak, amiken a bérlet árának emelésével lehetne segíteni.

Nem azért vagyok csalódott, mert megváltozott a policy, hanem azért, mert ezek szerint a vélemény kimondása/megírása szankciókkal jár még egy ilyen "hippibuli" hírében álló rendezvény esetében is. Persze tavaly már feltűnt, hogy nem rakták fel a cikkemet a honlapjukra (ahogy az is, hogy tele volt viszont ömlengő és önismétlő írásokkal), de ebből még nem gondoltam azt, hogy ez odáig vezet, hogy én most egyszer csak elveszítem ezt a fesztivált, csak mert alaposan végeztem a munkám. Pedig elveszítem. Viszlát, városi hippik, álmodjatok szépeket.

Elhiszem, hogy marketing és pozitív reklám az egész világ. Csak sajnálom.
Ahogy sajnálok minden margóra tett írástudót, gondolkodót és arccal bíró fesztivált is.

UPDATE: Egy héttel később megkaptam a másik bérletet is.

Csak egy hét

Szívesen írnék blogbejegyzést valamilyen emelkedett társadalmi-politikai-kulturális témáról, de csak az jut eszembe, hogy egy hete vagyok szabadságon, és egy egyszerre tűnik nagyon hosszúnak és borzasztóan rövidnek.

Borzalmasan örültem, hogy június második hetétől már nem kellett órákat tartani, de végül ez nem azzal járt, hogy belevetettem magam a többi munkába, hanem teljesen leeresztettem, és ugyan összesen hét napon még elvonszoltam magam vizsgáztatni, de ott már inkább a pénzre gondoltam, és túlélni igyekeztem.

Az érettségik rendben lementek, ismét sok tanulságot gyűjtöttem be. Azt gondolom, én reálisan pontozok, szerintem az érettségi egy megmérettetés, és arról is szól, mennyire vesszük komolyan magunkat meg a céljainkat. Az érettségi nem valamiféle közös elnéző összekacsintás és jófejkedés. Szóval volt egy kis konfliktusom emiatt, mivel magas ívben tojtam az iskolastatisztikára és a a továbbtanulási tervekre is (ez így nem igaz, hiszen aki felkészült, annak segítettem). Arra is, hogy ezzel az osztállyal csak nyolc hónapnyi közös múltunk van, mert ezalatt az idő alatt mindent megtettem, hogy felkészítsem őket a vizsgára. De tényleg, nagyon sokat dolgoztam, és azt láttam, hogy ezek a gyerekek egyáltalán nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy valaki ennyit dolgozik, és ennyire konkretizálja, mit vár el.
És aztán az első napon nagyon kevés pontokat adtam, egy fiúval pedig csak azért nem húzattam póttételt, mert ő volt az utolsó, és mert addigra már tényleg kihúztam a gyufát az osztályfőnöknél.
Aztán amikor már majdnem azt gondoltam, elnyiszálom az ereimet, akkor a második naptól jöttek a jobb feleletek.

Összességében jó élmény volt, és pár kollégától megkaptam azt az elismerést is, amitől végül kicsit kevésbé éreztem magam fáradtnak. Volt, aki azt mondta, igazán nagyszerű, hogy ennyi idő alatt ilyen szépen gatyába ráztam a tantárgyat meg a gyerekeket, és hogy a módszeremet fel kéne írni receptre. Hogy némelyek sokkal szebben feleltek, mint más osztályokban. A szülők a büfében folyton kávét akartak nekem főzni, és az egyik kislány megölelgetett a folyosón, egy másik pedig azt mondta a banketten, én, a negyedik tanáruk tanítottam meg őket "magyarul".

Az iskola az utolsó hetekben egyébként egy zárt osztályhoz kezdett hasonlítani, persze, gondolom, más iskola is így van ezzel ilyenkor, de egy ilyen gimnáziumban a szokásos év végi fáradtság mellett még az egók is gigászi módon tudnak egymásnak feszülni. A munkaközösségi megbeszélésen azon veszekedtek, hogy a 30 éve ott tanító kolléga miért nem kaphat magyarórát (azért, mert idegbeteg, és a megalázó módszereit egy 10-12 fős nyelvórán könnyebb kivédeni), hogy a sok kiborulás és táppénz oka nyilván a nyomasztó és ellenséges munkahelyi légkör. Hogy a szemtelen és pofátlan gyerekeket ki kellene innen rúgni, és hogy XY nem hajlandó bemenni Z osztályba, mert csörtéje volt valamelyik kontrollálatlan kamasszal. Hogy többet kéne segíteni egymást, és akkor nem lenne bipoláris depresszió, rosszullét, ideggyengeség és reuma.

Biztos az én képemen túl vastag a bőr, de ekkor szót kértem, és elmondtam, hogy az általuk szorgalmazott differenciált terhelésnek az lesz az eredménye, hogy ki fognak merülni azok is, akik "húznak", és akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Hogy az egyéni családi, szociális és magánjellegű problémákról nem a munkahely tehet. Hogy nagyon szívesen vállalnék plusz feladatokat, mint "fiatalabb kolléga" (mert hogy elvárásként ez is megfogalmazódott, ugye), de ha folyton a tűzoltással kell foglalkozni, sajnos nincs rá időm. Ha én helyettesítek, az nem a 12-14 órámon (vö. szakvezetők, mestertanárok, stb.), hanem a 24 órámon felül jelenik meg.
Szóval itt azt hiszem, kicsit beleállítottam a kést a levegőbe, de ahogy öregszem, egyre kevésbé van kedvem befogni a pofám. A munkaközösségben az átlagéletkor kb. 50, jövőre valaki félállásba megy, egy másiknak kiderült, hogy nincs meg a diplomája (nyelvvizsga miatt), egy harmadik pszichés beteg, és nem tudni, vissza tud-e jönni. Ketten közülük végzős osztályt fognak vinni, azaz ha kidőlnek, 2 osztály felkészülése és vizsgája lóg a levegőben.
Közben pedig az iskola felvett egy magyar-etika szakos pályakezdőt, akit nyilván a magyarórákhoz is tudunk "hasznosítani", ámde (surprise, surprise) a mentorálását senki nem vállalja el, mert "mindenki túlterhelt".
Hát itt tartunk. Nyihognak a feladatok miatt, de az utánpótlást és a segítséget nem szeretnék kiképezni.
Úgyhogy elvállaltam a feladatot én. Nulla tapasztalattal, a hierarchia aljáról. Pedig magasról teszek a módszertanra meg az életpályamodellre. Vicces.

Szerencsére ebben az iskolában nem szokás érzékenykedni, úgyhogy az utolsó értekezlet végeztével mindenki úgy lőtt ki, mintha puskából.

Azóta elmentem egy három napos garden partyra (másfél napig zuhogott az eső), mert megjöttek a holland rokonok. Utána három napig mostam és főztem, majd elmentünk koncertre. Jövő héttől már nem én fogok dolgozni, tehát nekiállhatok pihenni, megnézni a letöltött Hal Hartley-életművet, elolvasni a harmadik Ibsen-drámát, és kijegyzetelni a szakkönyveket.

Hallgassatok zenét.

 

Hét élet

Paudits Béla haláláról eszembe jutott, hogy a színházzal való kapcsolatom a musicalekkel kezdődött. Az első LP-ről átmásolt szalagos kazettám A. L. Webber Macskák című darabja volt (az 1983-as ősbemutató, ebből csinálták a nagylemezt). Apám volt nagy Webber-rajongó, úgy emlékszem, el is vitt egyszer a Madáchba, és megnéztünk egy Macskák előadást. Én utána beszereztem a további előadások hanganyagát is (Jézus Krisztus Szupersztár, Evita, Starlight Express, Az operaház fantomja, stb.), de éreztem, hogy a későbbiek már nem annyira ütősek, mint a korai Webber-darabok.

Tudom, a musical a(z "igazi") színház ún. mostohagyereke, amolyan slágergyanús izé, de az az igazság, hogy szerintem ez igenis egy releváns műfaj, és mint ahogy operettből is lehet posztmodern színházat csinálni, úgy musicelből is. Ráadásul az amerikai autentikus kultúrának (ha van olyan, persze, hogy van, a dzsessz) ez az egy darabja, amiért feltétlenül tudok rajongani, amennyiben minőségi darabbal találkozom. Persze a Browadway-n még nem voltam, de a West Enden igen, és meggyőződtem arról, hogy nem a budapesti standard az, amihez igazodni kell, ha ez a műfaj érdekel minket.

Gimnazista koromban nagy rajongója voltam Liza Minnelinek és a Kabarénak, rajta keresztül pedig Bob Fosse-nak, a kedvenc filmem pedig az All That Jazz volt (ez Fosse önéletrajzi filmje, a főszereplő Roy Scheider, a lányát az akkor gyerek Földi Erzsébet nevű magyar származású színésznő játszotta). Itt az ikonikus nyitójelenet:

Innentől kezdve érdekelt minden autentikus amerikai Broadway-musical (Internet híján persze nem volt olyan egyszerű felzárkózni), de azt is hamar észrevettem, hogy a dzsesszt gyorsan felváltották a popdallamok, a lírai hősök meg a romantikus történetek. A Kabaré meg a Chicago szatirikus-ironikus világképét a Miss Saigon meg a Nyomorultak (és hasonlók) nem tudták pótolni vagy követni.
A Chicagót (a filmet) anno valami mozis magazin mellékleteként vettem meg, a Kabaré pedig itt van videókazettán, mert véletlenül rábukkantam egy könyvesboltban. Amikor Londonban voltam, elmentem a Sister Actre (horror áron), és iszonyatosan jó volt, de a mostani szegedi bemutatóra egyáltalán nem vágyom.

Visszatérve a Macskákra, az eredeti szereposztás (1983) (Haumann, Kishonti, Cseke, Hűvösvölgyi, Gyabronka, Szerednyei, Bencze Ilona, Paudits, a Hitgyülihez Balogh Feri, Kiss Mari) szerintem azért működött annyira jól, mert még nem voltak sem X-faktor-sztárok, sem más tehetségkutatók, úgyhogy aki énekelt, az egyben remek színész is volt. Nem úgy ment, hogy tud énekelni valaki, és ettől egyből színésznő lesz. Másrészt a 80-as években bemutatott előadás sok tekintetben képviselte a szabad szellemű nyugati kultúrát, ha tetszik, egy igazi punk darab volt több évvel a rendszerváltás előtt.
A siker másik záloga pedig a fordítás volt. Mint köztudott, a Macskák T. S. Eliot Macskák könyve című kötetéből született, az ebből írt szövegkönyvet pedig Romhányi József fordította magyarra). A londoni ősbemutató 1981-ben volt, azóta a bemutatók és a visszatérések száma és mértéke követhetetlen. A szöveg szerintem zseniális lett a nevek fordításától kezdve a szóképeken át a rímekig. (Ki ír le manapság az öregséget jellemezve olyat, hogy "vén cseléd" meg hogy "lel kényelmet".)

Az az igazság, hogy a Madách új(abb) szereposztása(i) meg az előadás hét (akárhány) élete és sokadik jubileuma már egyáltalán nem érdekel; beálltak a buliba a másodrendű operett- és musicalszínészek, a megasztárosok, meg bárki, aki egy kicsit is tud énekelni. Szirtes Tamásért sem rajongok különösebben, más rendezéseit nem láttam. Zenés darabra utoljára kb. két hete mentem, mert elvittünk valakit, és egészen elképedtem, hogy a műfajban 30 éves semmi lényeges nem változott, ide is belopóztak a klisék.
Anyway, van azért mire emlékezni, amíg el nem jutok a Broadway-ra.

Girlpower

Családon belüli viták vezettek odáig, hogy elkezdtem menekültekről és a migrációról olvasni. Nem szakkönyvekkel kezdtem persze, hanem két olyan írással, amik egyrészt a nőtörténet és/vagy oral history fontos dokumentumai lehetnek az adott jelenséggel kapcsolatban, másrészt a történelem sodrában elhallgatott és elhallgattatott kisebbségek hangjait is megszólataltatják.

Az egyik a kurd nemzetiségű Nujeen menekülésének története a szír háborús övezetből Németországig. Nujeen és nővére Apellóból menekültek el, amikor az Asszad elleni felkelésbe/polgárháborúba becsatlakoztak különféle szakadár- és terroristacsoportok, és Aleppóban tarthatatlanná vált a helyzet.

Nujeen megérkezik Leszboszra, 2015

Nujeen és családja először vidékre menekültek (ahonnan azért mentek a nagyvárosba, mert ott több esélyt láttak a mozgássérült lányuknak), majd pedig a család több részre szakadt, és Nujeenék elindultak Németország irányába, ahol az egyik korábban kitelepült bátyjuknál szerettek volna letelepedni.

A könyv leírja az utat Szíriától Németországig (2015-2017; 3593 mérföld, azaz 5782 km Törökországon, Görögországon, Macedónián, Szerbián, Magyarországon, Horvátországon, Szlovénián és Ausztrián keresztül taxival, vonattal, embercsempésszel, gyalog, hajón, busszal és minden elképzelhető közlekedési eszközzel; költség: 5045 euró).
Az egész történet nagyon megrendítő annak ellenére, hogy Nujeen nem tragikusan narrálja az eseményeket (talán azért, mert még gyerek volt az utazás idején). Persze sokszor kétségbeesik, de kihívásnak és kalandnak éli meg, és élteti egy jobb élet reménye és az európaiakba (főleg a németekbe) vetett hite. Sok sikerélményeben van része, hiszen a bezártságnak köszönhetően a tévéből megtanult angoljával képes tolmácsolni a határoknál, a dokumentumfilmekből szerzett tudásával valamennyire kiismeri magát az országokban, amiken átkelnek.

A legszomorúbb az egész történetben a tranzitországok érzéketlensége (köztük Magyarországé, ahová pont akkor érkeznek, amikor már megépült a kerítés) és az embercsempészek teljhatalma. Nujeen folyamatosan kommentálja az útja alatt történt nemzetközi eseményeket, amikről a többi menekülttől hall (és igen, okostelefonjuk is van a szíriaiaknak, nem azért, mert olyan gazdagok, hanem mert minden pénzüket erre költik, hogy út közben tudjanak navigálni). Szorong, hogy az európai terrorcselekmények hatására egy kalap alá veszik az összes háborús üldözöttet (így is lett), hogy ujjlenyomatot vesznek tőlük az adott országban, ezért ott kell majd maradniuk bizonytalan ideig.
A könyvből remekül kiderül az európai menekültpolitika bénázása is: több országban csakis azért engedik őket szabadjára a határban, nehogy nyilvántartásba kelljen venni őket vagy adminisztrációs gond legyen velük.
Érdekes még, hogy a közel-keletiekben mekkora mítosz és elvárás él Európa gazdagságával és humanizmusával kapcsolatban, ahogy az is, hogy mi pedig mennyire képtelenek vagyunk megérteni a ottani etnikai és vallási feszültségeket, holott nem is olyan régen ez a közelünkben (sőt, nálunk) is megtörtént. (Nujeen történetéről még itt és itt lehet többet megtudni.)

Farida Abbas Khalaf, 2018 (katt a linkre!)

A másik egy kissé korábbi történet, Farida Khalafé, aki az Irak északi részén élő jazidi népcsoporthoz tartozik. A jazidiket emberemlékezet óta irtják és/vagy próbálják muszlim hitre téríteni a körülöttük élő többségi arabok, és a helyzet legutóbb 2014-ben vált tarthatatlanná, amikor a térségen rajtaütött az Iszlám Állam, akikhez csatlakoztak a helybeli szunniták is.
Farida férfirokonait megölik, őt magát pedig elszállítják, és eladják szexrabszolgának; a könyv a küzdelmeit és a csodával határos menekülését, majd Németországba érkezését írja le.

Farida teljesen más életkörülmények között élt, mint Nujeen, ezért sokkal zárkózottabb és (nem túlzás ilyet állítani) tájékozatlanabb a világ dolgait illetően. Pontosan ezért nagyon megrendítő a kitartásáról, az akaraterejéről és a makacsságáról olvasni. Nem is azok a részek a legmegrázóbbak, amikor az erőszakról és a bántalmazásokról ír, hanem amikor kiáll a hitéért vagy a történtek után keményen megküzd a sajátjai előítéleteivel, hiszen a közösség szemében meggyalázott nőnek számít, akit már senki nem fog feleségül venni.

A másik tanulság (nem mintha nem tudta volna az ember), hogy a háborúban mindenki lefizethetővé és korrupttá válik (nekem erről szól A kaukázusi krétakör is pl., most láttam a POSZT-on). Az Iszlám Államba a könyv szerint sokan félelemből, a vagyonosodás reményében és hatalomvágyból léptek be (ld. nácik), a fanatizált tömegek pedig nem gondolkodnak, néhány egyszerű érvvel simán cáfolható a gondolatmenetük, de persze mindig a fizikai erőszak és a hatalom győz.

Biztos nagyon didaktikus ilyet mondani (és nem is értek a témához), de én elég sokat tanultam ebből a két könyvből. Azt nyilván eddig is tudtam, hogy a reflektálatlan tömeg az ISIS-t azonosítja a muszlim/iszlám hittel, a terrorizmussal, a nőgyűlölettel és az intoleranciával. Nujeen azonban mozgássérült, és a nővérei is egyetemre jártak még Szíriában, Farida pedig epilepsziás, akit a (férfi) tanára támogat abban, hogy a matematikai tehetségét kibontakoztassa. Mindketten a terrorizmus és a diktatúra áldozatai, és ha kicsit később esnek meg velük a történtek, az európai államok bezárkózásának köszönhetően esetleg meg sem menekültek volna.
A múltkor olvastam egy interjút, ami részben igazolta azt, amin gondolkodni szoktam: a migráció az emberiség történetével egyidős, és ez valószínűleg mindig így lesz. Persze nem konfliktusmentes a kérdés (= közhely), de szerintem akik most a leghangosabban ugatnak, azok vagy nem tudnak semmit a világháborúkról és a környező népirtásokról, vagy csak simán szükségük van arra, hogy ellenségképet kreáljanak (nekik).
Azon gondolkodtam még, ezek fényében hogy olvassa valaki pl. az Anne Frank naplóját vagy hogy néz meg egy gulágról szóló dokumentumfilmet.
Nyilván úgy, hogy a saját fejében teljesen szét tudja szálazni a közelében történő, őt érintő, nacionális öntudatát tápláló, valamint a tőle távol eső "mocskos aljadéknépségeket" megtizedelő zsarnokságot.