Két dolog

Két dolog dominált az elmúlt pár hétben, amiről akár azonnal is írhattam volna, de.

Ám tegnap megtaláltam a kapcsolatot közöttük: lehet, hogy e kettő együttes jelenléte a közéletben alkalmas lehet arra, hogy az Abszurdisztán kormánya iránti feltétlen (és kétharmados) bizalom megrepedezzen.

Nagy kárörömmel nézem Gulyás Gergely ijedt szemeit és közönyösnek álcázott arcát, amikor nem tud újságírói kérdésekre válaszolni, ezért tovább passzolja azokat. És arra gondolok, hogy remélem, mind eltűnnek a pokol legmélyebb bugyraiban hamarost. Persze azt nem tudom (sokadmagammal együtt), hogy utána mi a péklapát fog történni. Mert nyilván semmi jó. 

Szóval az egyik az új Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatos események, amik olyan szintű munkaközösségi feszültségeket okoztak nálunk, hogy a vezetőnk nem áll szóba a zászlóvivő tanárokkal (köztünk, khm, velem sem nagyon). Miután ugyanis már sok iskola nyilatkozott, írtunk mi is egyet annak rendje s módja szerint, amit ki is küldtünk a tantestületnek aláírásra. Kb. harminc szignó gyűlt össze, a nyilatkozat maga is szép és szakmai (én írtam két pontját, olvashatjátok, mert 'az ország legjobb magyartanára' neve alatt lehozta az országos sajtó is). A munkaközösségvezető viszont nem írta alá (szerinte ugyanis nem volt egyeztetés, így ez nem lehet munkaközösségi nyilatkozat), és sok kolléga sem: illetve az eseményeket követő hétfőn a főigazgatói irodában kezdtünk testületileg.

Na, az egy felettébb érdekes élmény volt. Sosem láttam a mosolygós, bólogató, de idegesre tágult szemű szervilizmust ilyen közelről. 

A nyilatkozatot mellesleg letiltották, nem használhatjuk az egyetem nevét, ezért hiába is nyilatkoznánk közösségként, nem tehetjük, találjunk ki valami mást, mondjuk 'mókusőrs'. Vagy: 'egy rákban meghalt költőről--aki nem volt jóban József Attilával--elnevezett gimnázium, ami egy nem magyarul író reneszánsz költőről elnevezett egyetemhez tartozik, ám ezt az egyetemet már nem így hívják, hanem a város nevét viseli' xy munkaközösségének nevében nyilatkozom, hogy...

Az egyetem etikai és médiakódexére hivatkoztak egyébként. 

Úgyhogy ezek után egyenként osztottuk meg a nyilatkozatot, a saját nevünkben. Így nem durrant akkorát, csak amikor az OLM ('ország legjobb magyartanára') is megosztotta, viszont utána nyilatkozott arról is, hogy ez egy közös nyilatkozat. Ez mondjuk jófejség volt tőle.

Hát ez van. 

Nyilatkozatháború.
(Fent nevezett OLM egyébként három év után visszajelölt a facebookon, hát látjátok, ekkorát nőttem a szemében, na. Sajnos azóta látom az összes posztját, ami tényleg nagyon sok, és tényleg nagyon vehemens.)

Félelmetes ez az egész történet egyébként, bár azóta csak egy értekezleten tértünk vissza rá, de azóta is azon gondolkodom, hogy tudsz érvelni úgy, ha a másik érve tök hülyeség. Hogy cáfolsz egy érvet, ami nem valid, érted?

Mert hogy azt mondták, a nyilatkozattal az a baj, hogy nem tükrözi mindenki véleményét.

De hát nem is ezt írtuk, nagyon pontosan megfogalmaztunk, aláírásoddal kifejezheted támogatásodat.

De nem, nem, mert ha már megjelenik ott az intézmény neve (aka egyetem + gimnázium), akkor mindenkit, értsd min-den-kit azonosítani fognak a nyilatkozattal.

De kik?

Hát a sajtó. Az emberek. 

De nem írtad alá, értsd meg, lehet csekkolni az aláírókat.

Akkor is, akkor is, akkor is.

Hát így maradtunk. Nagyon gáz, amikor arról kell vitatkozni, hogy ami oda van írva, az azt jelenti tényleg, ami oda van írva.

Úgyhogy ettől most csak még jobban utálom az embereket, mizantrópiám a toppon. 

(Közben egyébként megvoltak a nyolcadikos szóbeli felvételik is, és jó lett volna úgy ülni ott, mint aki egy tökös iskola tanára, de mindegy.)

A lelkiállapotomon az sem segített, amikor megláttam a lerabolt boltokat tegnap. 

Mert a mama, bár nem aggódik, de azért mondta, hogy ha úgy van, vigyünk már két lisztet, mert hátha elfogy náluk a boltban.

Nos, lisztet venni tegnap délután maga volt a mission impossible, mert még a drágábbnak minősülő Aldit is kifosztották. Se cukor, se liszt, se konzerv. (Tesóm mondta, hogy Budapesten 100-200 ezres kocsikat tolnak ki a hiperekből, hogy aztán eladják a szajrét tripla áron; én naiv, hogy erre nem gondoltam.) 

Kérdésem: a városi negyvenesek mi a jó túrót fognak csinálni ennyi liszttel?

Mert azt még el tudom fogadni, hogy az időseknél beindultak a háborús reflexek, de itt a paneldzsungelben? Liszt? Élesztő? Rizs? Mindenki főzni és sütni fog? Vagy kanállal eszik majd a lisztet? Vagy kenyeret sütnek, ami majd rájuk szárad, és a kukába baszkodják a lejárt szavatosságú konzervekkel együtt? (Top tény: Budapesten a kenyérsütő gépeket is viszik... csúcsprofit; igaz, hogy mostantól hónapokig se konzerv, se tészta, se rizs nem lesz sehol.)

Szóval, mint mondtam, a mizantrópiám és a pesszimizmusom is kulminál, pedig évek óta nem éreztem igényt társadalmi mozgolódásra, most pedig egy kicsit igen (ld. első bekezdések). Lesz például nemsokára tüntetés is, ami majd elmarad (és/vagy csekély lesz a részvételi arány) a koronavírus okán. De ne legyen igazam.

Na nem baj, lefordítom ezt a szép háborús regényt, és gazdag leszek. 

Ja nem, mert 1) mélyponton a forint 2) #mindmeghalunk.

NATing Matters

#nemleszeknépszerű

Ez az új hashtagem.

Már eltelt pár nap az új NAT publikálása óta (aminek körülményeit, tartalmát persze én is problematikusnak tartom, de erről talán majd máskor), felbolydult a közösségi média, mindenkinek van véleménye (persze közel sem annyi mindenkinek, mint a Schobert Norbi-ügyről).

A tartalmával most nem szeretnék foglalkozni, mert, bevallom, el sem olvastam.

Inkább a körülötte lévő közösségi kontextusról ejtenék néhány szót.

Először is emlékszem, hogy amikor a 2016-os kockás inges tüntetéseken részt vettünk, lokálisan alig volt támogatottságunk. És egyáltalán: bevezették az életpályamodellt, meg történt még egy csomó minden, aminek szőrmentén volt ugyan kritikája, de aztán szépen csendben mindenki mindenbe belenyugodott.

Igen, a nagyok is, a hangadók is.

Odaadták a tankönyveiket, beszálltak az életpályába, aláírták a kinevezéseiket, ott maradtak a pályán. Én is. 

De--mint már sokszor elmondtam--én nem vagyok "igazi" tanár. 

Most, azt látom, ugyanez történik. 

Óriási a közösségi felháborodás; tegnap beléptem egy (amúgy nyitott) csoportba, ahol 24 órán belül amiatt estek egymásnak tanárok, hogy mi is lenne a tiltakozás megfelelő módja. Elárulom: ebben sosem fogunk megegyezni. 

A tanáriban ma ketten üvöltöztek felváltva, hogy sztrájk kell, nyilatkozat kell, ellenállás kell, megtagadjuk, tiltakozunk, stb. Mindketten olyanok, akik a hétköznapokban egyébként simán lehurrognak, megszégyenítenek és pönalizálnak (a héten tanultam a szót, bocs) gyereket, csak mert nem úgy áll rajta a sapka, ahogy kell. Egyikük tapasztalatlan kilencedikesekkel üvöltözik, a másik a saját gyerekét is terrorizálja, ha kap egy négyest. Szóval borzasztóan faramuci ez az egész helyzet -- már megint.

A nyilatkozatot kiadó helyi gimnázium pedig egyébként a város legporoszosabb iskolája. Minden korábbi tüntetésen tanítottak. Ha az igazgató a hangosbemondón nyilatkozik, vigyázzba kell állni a folyosón. Közeli tapasztalatból mondom: kevés készség- és kompetenciafejlesztés zajlik ott, az egész intézmény egy versenyistálló, ahonnan machetával irtják az egyenből kilógó diákokat. Egyszer voltam egy képzésen, ahol egy innen származó pedagógus ars poétikája a következő volt: "Tanítsuk a gyerekeket, hogy ne legyenek hülyék." Értsd: nem kell ide reformpedagógia, kompetenciafejlesztés, semmi trükk, csak tanítsunk, aztán kész.   

Én egyébként, beismerem, nem olvastam sem Wass Albertet, sem Herczeg Ferencet. Ha majd egyszer végtelen időm lesz, lehet, hogy nekiállok. Viszont e tudatlanság és 'olvasatlanság' birtokában nem bírnék szelfikre vetemedni, amelyeken azt hirdetem, hogy nem tanítok ilyen meg olyan írókat, még ha az ilyen meg olyan írók tényleg olyanok is.

Tapasztalatom szerint (ez most durva lesz) a tanárok nem olvasnak. Vagy keveset. Ennek persze megvan a társadalmi oka/indoka/magyarázata, de réges-régen nem azokat az időket éljük már, amikor a tanár volt a társadalmi intellektuális elitje. Gyorsan megjegyzem, hogy számtalan intelligens, művel és okos kollégám van közel s távol, de bőven tudnék példát mondani a tájékozatlanságra, szűk látókörűségre és bigottságra is. És hát vannak ezek a fura Janus-arcúak, akiket az imént említettem. Akik az egyik pillanatban ragyogóan, modernül és csillogóan levezetik a remek kompetenciafejlesztő módszereiket, a másik pillanatban meg úgy kell felmosni a rettegő kilencedikeseket, akiket az ámokfutásuk rövidebb vagy hosszabb időre megnyomorít. 

Olvastam egy véleményt, amiben az állt, hogy igenis szükség van a fasizmus/antiszemitizmus kritikus vizsgálatára (akárcsak az irodalom és a különböző ideológiák viszonyának áttekintésére), akár a fent említett szerzők példáin keresztül, mert ez a történelmi számvetés része. Erre pedig igenis lehetne megfelelő módot, kereteket teremteni.

De az is biztos, hogy a kanonizálás ritkán működik erőből, és az is egészen valószínű, hogy a hazaszeretetre ilyen eszközökkel senkit nem lehet ránevelni. Valami egészen más kell.

Az értékmenti differenciálás sem működik: vagyis Esterházy nem kevésbé hazafi, mint Wass. A kettő egyszerűen nem összevethető. Ha Esterházy meg Kertész tabu, akkor tabu lehetne Ady Endre is. (Persze csak el ne kiabáljam.)

Ez a NAT egyáltalán nem fogja betölteni azt az ideológiai célt, aminek a szándékával megszületett, mégpedig egyszerűen azért, mert a gyerekek (ahogy Vörösmartyt vagy Jókait nem olvasnak) nem_fognak_semmit_sem olvasni. Tovább burjázik majd az érdektelenség és a butaság. Ezzel az alaptantervvel nem az a legnagyobb baj, hogy ún. fasiszta írókat emel be (másokat pedig ki, én például nagyon szeretem Kertészt), hanem hogy:

unalmas, vén faszkalapok kanalazták össze, akik évtizedek óta bottal se piszkálnak kamaszokat.

Sokszor leírtam már, hogy én is felettébb sokat szenvedek az érdektelenség, a tudatlanság, a motiválatlanság és a tanári és diákok részéről is tapasztalható kiégettség miatt. A hócipőm tele van azzal, hogy 17 éves lányok nyafognak a maguk által választott fakultáción, hogy Ibsent kell olvasni. 

De akkor sem gondolom, hogy Takaró Mihály fogja megoldani a problémáimat. Azok valahol sokkal mélyebben gyökereznek, és nem csak az oktatást érintik, hanem pl. ahhoz is közük van, hogy a gyerek otthon azt látja, hogy a három állásban dolgozó értelmiségi szülei képtelenek egyről a kettőre lépni, és kevesebbet keresnek, mint egy asztalos. 

De könyörgöm, legyünk már önkritikusak, és ne okádjuk 'önreflektálatlanul' tele a közösségi médiát, amikor pontosan tudjuk (de legalább sejtjük), hogy úgysem fogunk nagyobbat lépni, mert jön az érettségi, a felvételik, mert féltjük a fizetésünk, és már eléggé megfélemlítettek mindenkit ahhoz, hogy kussban maradjon. És ne olvassuk a gyalázkodó kommenteket, mert pontosan olyanok vagyunk, mint a többi társadalmi csoport, ami az internet névtelenséget biztosító bugyraiban bőven megkapja a magáét. Nem vagyunk kiválasztottak. Csak olyanok vagyunk mi is, mint ez a társadalom.

Ez az egész szarság meg a mi transzgenerációs örökségünk. És a valódi változáshoz sokkal, se sokkal több kéne mint pár internetes csoport meg petíció. Ezeken már csak röhög mindenki.