2009. augusztus 30., vasárnap

Naplók

Anna Wulf naplóját olvasom, most gondolom, mindenki az agyához kap, hogy ki is lehet az az Anna Wulf, ha piszok lennék, mutatkozhatnék borzasztó titokzatosnak, hogy mindenkit egyen a fene, de inkább mégis elárulom, hogy ez egy fiktív napló, Anna Wulf naplója Az arany jegyzetfüzet. Nagyon hosszú, több részből áll. A feketébe a múlt, a pirosba a politika (50-es évek, Anglia), a sárgába az érzelmi élet, a kékbe a mindennapok történései íródnak. A sárgánál járok. Lassan haladok...
 
(most mondhatnám, hogy amit művelek ezzel a könyvvel, az nem is olvasás, inkább maszatolás, tötyörészés, kenegetés - de ha ebbe most belemennék, részletesen kéne írnom arról a késztetésről, hogy végre rendszerbe tegyem a mindennapjaimat; a rendszerek mindig jól működtek, ettől eddig munka, ettől eddig szabadidő, ettől eddig sport, séta, vajaskenyér, tévéújság egy hétre előre bekarikáz, heti háromszor hajnalban kel és korán fekszik, négyszer későn fekszik, későn kel, a rendszerek régen jól működtek, talán működnének most is...)
 
Múltkor felvetődött, hogy van, aki szereti a naplókat, van, aki meg nem annyira. A blog is egyfajta napló. Nekem például ez a harmadik blogom és legalább az ötödik naplóm... ha egyáltalán az. 
        Biztos vagyok benne, hogy sokakat azért érdekelnek a naplók, mert mások életére kíváncsiak, a lehető legmélyrehatóbban szeretnék ismerni mások magánügyeit, titkait, gondolatait, hétköznapjait, történeteit. A kitárulkozás mindig érdekes. Egy másik ember mindig izgalmas lehet.
        Ugyanakkor fogalmunk sem lehet, hogy a naplóírásban hol van pontosan az én és a nem-én közötti választóvonal. A virtuális én és a valós én közti különbség valahol hasonlít a narrátor és a szerző mint élő személy kapcsolatához - két halmaz, aminek van ugyan közös tartománya, de saját különálló tere, lefedettsége is.
        Anna Wulf érzelmi életét olvasom, és nem nagyon érdekel. A politikai nézetei (piros notesz) sem nagyon érdekeltek, a szerelmi élete meg még úgy se. Annyi szinte egyforma egyedülálló anya és nős szeretőt tartó nő naplóját olvastam már, hogy ez most kicsit unalmas; még akkor is, ha minden egyes elbeszélő története részleteiben más és más. Valahogy a másság, a különbözpség marad rejtve, és a lapos egyformaság narratívája hangsúlyozódik ki. Unom a frázisokat, pedig az életünk is televan közhelyekkel, szerelemmel, bánattal, unalommal, megbántással, egyedülléttel, találkozással, vágyakozással meg a többivel, amit néha (gyakran) szintén unok.
        Naplókat, életeket olvasok (a sajátomét is), és nem az érdekel, hol metszi egymást az elbeszélő és az őt "kitermelő" valós személy, hanem arra várok, hogy ugyanazt a naplót, ugyanazt az életet hogyan mondjuk el és írjuk meg már végre egyszer másképpen.

2009. augusztus 22., szombat

Olvasási szokások (profán verzió)

Zinczy blogjában azt a komoly esztétikai-hermeneutikai kérdést feszegettük nagyon szakszerűen, miszerint Lénárd stílusa "nyálas"-e vagy nem.
Namármost azt állítottam, hogy -- bár csak egy könyvébe kezdtem bele (Egy nap a láthatatlan házban) -- a stílusról véleményt alkotni 30 oldal alapján is lehet, a "nyálas" kitétel pedig nyilván profán megfogalmazás, mondhattam volna szebben is, de gondoltam, így mindenki érti, mire gondolok.
 
 
Az írás pozíciófüggő, mondtam aztán, tökre nem kell azon megsértődni, hogy én sziruposnak vagy modorosnak tartok valamit, mert más meg azt nem tudja elolvasni, amit én kedvelek. De ez a "kedvelek", "tetszik", "jó olvasni" - típusú megközelítés ugyanúgy múlékony, mint hogy azt mondom valamiről, "nyálas".
 

Az irodalomtudomány kétféle olvasót különböztet meg: a fogyasztó és az ínyenc olvasót. A fogyasztó olvasó az értelmezés során olyan stratégiákat működtet, melyek az azonosság elve szerint szerveződnek. Az azonosság ez esetben annyit tesz, hogy önmagát, saját életvitelének igazolását keresi a szövegben, így mindig ugyanazt olvassa. Úgy sajátítja el a műveket, hogy magára vonatkoztat vissza, illetve önmagából indul ki. A cselekmény nyomon követése során beleéli magát a szereplők – általában a főhős vagy a számára legszimpatikusabb karakter(ek) – helyébe, saját szemszögéből szemléli a művet. Ennek következményeképp olvasói tevékenysége passzív. Az emberek nagy része ebbe a típusba tartozik.

        A második típus az ínyenc olvasó, aki – ellentétben a nagy többséggel – úgy sajátít el egy szöveget, hogy teljesen kizárja magát a műből, csak a történetre koncentrál, nem játszik el a gondolattal, hogy ő mit tenne XY szereplő helyében, az adott szituációban.
Ezzel a magatartással nem vonja el a figyelmét a lényegről, és ez által végrehajtja a tökéletes interpretációt. A modern irodalomtudomány jelenlegi álláspontja szerint.
Na most, erre a paradigmára hogyan reagál a mai egyéniségkultusz-hívő, egyediségre törekvő, alternatív értékeket képviselő fiatal értelmiség?
Hát, hogy ők akkor is ínyencek, mert ők nem tömegarcok, és kikérik maguknak – miközben már a Micimackót is úgy olvasták, hogy Malacka helyében az állandó félelem és reszketés helyett bátran szembeszálltak volna a ,,Muclik és Vuclik elnevezésű mutáns fajjal, visszaállítva ezzel a Százholdas Pagony közbiztonságát.
És ez a passzív olvasói tevékenység? Ez a tökéletlen interpretáció?
A választ a hermeneutika, az értelmezést és megértést vizsgáló tudományág adja meg, melynek tanítása szerint minden megértés önmegértés. Valahol minden műben, művészeti alkotásban saját magunkat találjuk meg.
 
(forrás: http://www.antropos.hu/cikk.php?id=2247)
 
A fenti szöveg elég jól megmutatja azt, hogyan erőltetjük a különbségtételt a 'profi' meg az 'élvezkedő' olvasás között, holott a szöveg élvezése egyáltalán nem zárja ki az értelmezést, az értelmezés egyáltalán nem zárja ki az azonosulást, illetve a szöveg élvezése egyáltalán nem hozza magával az azonosulást, és így tovább. Ugyanakkor az viszont kétségtelen, hogy igenis vannak különbségek a különböző olvasási módszerek között (ezzel semmi újat nem mondok senkinek, gondolom), és igenis lehetséges például azért/úgy olvasni, hogy a szöveget szoros kapcsolatba hozzam a saját életemmel, megfeleltessem neki, magamra találjak a könyvben. Az ilyesmi elég nyilvánvaló olyan észrevételekből, mint "ez a könyv olyan, mintha nekem íródott volna", "rólam szól", "végre megértettem, mi miért is történt velem" vagy "ennek a könyvnek az elolvasása sokat segített", "a könyvbe menekülök, mert megvigasztal", stb. stb. stb. Vannak olvasók, akik mondanak/gondolnak ilyeneket, és vannak, akik nem.
 
 
Az olvasási pozíció (és most direkt nem fogalmazok furmányos nyelven, különben is utálom) tényleg csupán annyit jelent, hogy mindannyian más elvárásokkal, más kultúráltsággal, más előtanulmányokkal, más élethelyzetből, más és más előismeretekkel és élettapasztalatokkal nyúlunk egy szöveghez. Ennyi az egész. Sőt, még a pillanatnyi hangulatunk is befolyásolhat abban, hogy véleményt alkossunk egy szövegről (bár most, ahogy újraolvastam az adott szövegrészt Lénárdtól, a véleményem nem változott; úgy látszik, ehhez több idő kell), bár az ilyesmit az irodalomtudomány nehezen kezeli/fogadja el, illetve a szubjektivitás tényét kizárandónak tartja.
Szóval Lénárd is más lehet, ha a Rousseau Vallomások után, netán Gao Xingjian vagy a Bridget Jones után olvasod. (Félreértés ne essék, a Bridget Jones-ot is elolvastam...)
 
 
Ami engem szubjektíve illet, nem nagyon izgatnak (bocsánat, másképp nem tudom mondani) az "így kell szépen, tartalmasan, bölcsen és gondolatteli módon élni"-típusú könyvek, a falnak megyek tőlük. A szó hagyományos értelmében nem is vagyok lírai alkat. Az iróniát szeretem, az abszurdot, a groteszket, a csavaros történetbe és mondatokba bújtatott lényeget, a megdöbbentést, a pengeélen táncolást, az izgalmakat. Ezen kívül pedig az újdonság és a merészség élményét és megtapasztalását - és még ezzel sem vagyok különösebben forradalmár (a színházi ízlésemre ugyanez igaz... ezért is járok manapság keveset színházba, főleg itt helyben). És ez nem azt jelenti, hogy egy könyvnek, cselekménye lefolyásában pörgőnek vagy gyorsnak kell lennie. És azt sem jelenti, hogy ne olvastam volna még olyan könyvet, amiben ezek a fenti attribútumok nincsenek meg. De azt sem jelenti, hogy érzelmileg ne érintett volna még meg könyv, vagy hogy ne sírtam volna a katarzistól egyszer-másszor.
Az utóbbi időben fent említett Gao Xingjian fogott meg, valamint Barricco City-je. Az előbbiről még senkit nem olvastam nyiltakozni, az utóbbiról meg több rossz véleményt olvastam, mint jót (ennek valószínűleg a regény abszurdba hajló cselekménye az oka, itt van például ez), de mindez engem egy cseppet sem érdekel.
 
 
Hát ilyen egyszerű ez.

2009. augusztus 21., péntek

Göttingen

Lehet, hogy ezt mostantól Zinczy-élménynek fogom hívni...
[...]
Az jutott eszembe, hogy harmadéves egyetemista koromban elmentem Göttingenbe ösztöndíjasnak. Némettudásom egy hajdani érettségi szintjén állt, de mégis belevágtam angolszakosként, gondoltam, majd csak boldogulok, Göttingen egy nemzetközi egyetemváros. A célom az egésszel a kiszabadulás volt, és nem utolsósorban az, hogy végre egy olyan könyvtár közelében lehessek, ami biztosítja nekem a céljaimhoz az olvasnivalót.
        Göttingen jó választásnak tűnt, a Georg-August Universitaet úgyszintén. Mindamellett tudtam magamról, hogy szörnyen antiszociális és magamnakvaló vagyok, úgyhogy az út célja -- magamnak bevallottan -- az is volt, hogy különböző próbatételek elé állítsam magam szocializáció terén.
        Ami ez utóbbit illeti, azt hiszem, megbuktam. De nem ez a lényeg, mert ez egy teljesen személyes vonatkozása csak az egész történetnek. Az ottlét alatt megismerkedtem a nagyszámú magyar vendégdiák populációval (a mi egyetemünkről eleve kb. hatan voltak), ezen kívül a kelet-európai szekcióval ápoltam jobb baráti kapcsolatot... Volt angol ismerős, amerikai srác is (egyszer hálaadásnapi pulykát sütött, rémes volt), egy helybeli kameruni megkísérlet elcsábítani a hercegi származásával... szóval volt ott ember bőven. Válogathattam, kivel óhajtok barátkozni, netán szerelembe esni. Az igazi barátaim itthon voltak Szegeden -- illetve ketten Halléban töltötték ugyancsak önkéntes ösztöndíjas időszakukat.
        A napjaim a következőképpen teltek. Egy pici lukban laktam, amit kollégiumi szobának becéztek -- a nevelőapámék, amikor odaszállításomkor meglátták, alig akartak otthagyni. Az első pár hétben német tanfolyamra jártam (ösztöndíjasoknak kötelezően ajánlott), majd bankból hivatalba és vissza, hogy regisztráljam magam, mint göttingeni ideiglenes lakos. A németek sem arról híresek, hogy idegen nyelven hajlandóak lennének megszólalni, az én némettudásom pedig gyenge középszinten állt, nem is beszélve az önérvényesítési képességeimről, ami pedig gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. (Azóta csak egy kicsit lett jobb...)
Reggel hatkor tehát rendszerint felkeltem, elmentem zuhanyozni, utána elhúztam a könyvtárba. Megírtam a napi e-maileket a barátaimnak (volt, akivel naponta leveleztem), aztán elmentem a könyvekhez, és kutatgattam, fénymásoltam naphosszat. Utána elmentem a szemináriumokra, amikre járnom volt kötelező.
        A németországi angol irodalom oktatás külön posztot érdemelne. A lényeg, hogy németül folyik minden, és hiába kértem a 15 fős szemináriumot + a professzort, hogy a kedvemért angolul beszéljük meg Shakespeare-t vagy a modern drámát, erre senki nem volt hajlandó (holott olvasni mindent angolul kellett). Arra is emlékszem, hogy egy pakisztáni csajjal tartottunk prezentációt A viharról, angolul, no, akkor viszont nem mi, hanem a szemináriumi csoport összes többi tagja hallgatott másfél órán keresztül. Az összes többi órán én, mert hiába volt véleményem, kellő nyelvtudás híján nem nyilatkoztam. (Amúgy ezeken az órákon elméletmentes oktatás folyt.... a professzoroknak a legnagyobb élvezetet általában az okozta, hogy hangosan olvastunk fel drámaszövegeket - esetenként kórusban.)
        Délutánonként ismét könytárazás következett, este pedig az aznap begyűjött anyag elolvasása, feldolgozása. A karácsonyi szünetben, amikor hazamentem Zalaegerszegre, vettem egy 'lábbal hajtható' fekete-fehér laptopot (ma már, állítom, múzeumi darab lenne), amin az összes irományomat tároltam. Esténként az ő társaságában töltöttem az időt, hacsak át nem mentem a nagy koleszba szocializálódni a negyedik emeletre (ott lakott a magyar kolónia nagy része + a kelet-európai rokonnépek...).
        Hétvégenként kirándulni mentünk csapatosan, Weimar, Wittenberg, egyszer két napra Köln, aztán meglátogattam a nagybátyámat Baselban (elvitt a Schilthornra), egyszer meg V.-vel Halléból kiruccantunk Berlinbe. Akkor néztük meg a Brecht-házat és a Berliner Ensemble-ban a Szentivánéji álmot.
        Amikor lejárt az ösztöndíj ideje, apám jött el értem kocsival. A csomagtartóba alig fért be a papírnemű holmim. (Az ösztöndíj legnagyobb része fénymásolásra, könyvekre meg cd-kre ment el... főleg klasszikusokat vettem, reneszánsz és barokk zenét, Emma Kirby-t, Bartolit, Purcellt, meg ilyeneket. Egyszer színházban is voltam, Wedekindtől a Pandora szelencéjét néztem meg -- Lulu címen futott.) 
        Egyetlen németországi barátságot sem kötöttem. A tartós kapcsolataimat két magyar lány jelentette, de már ezeknek a barátságoknak is vége.
        Emlékszem az egyedül töltött pillanatokra -- pl. olyan estéken, amikor a többiek buliba mentek, én meg nem. Emlékszem arra a nagyon pici szobára, az egyedül megtett sétákra és bicikliutakra (mert hogy szereztem biciklit), meg arra, ahogy tudomásul vettem, hogy ide rajtam kívül valószínűleg mindenki inni és kefélni jött. Emlékszem, ahogy lehúzták a szemináriumi dolgozataimat, mert Victor Turnerre meg a performansz elméletre építettem bennük. Emlékszem, hogy az egész intézmény mennyire nem elégített ki intellektuálisan. Vagy hogy hogy leizzadtam, amikor be kellett mennem bankszámlát nyitni egy német bankba (mert akkor ott az ösztöndíjat arra utalták, sőt, a kollégiumi díjat is csak átutalással lehetett fizetni).
        Életem meghatározó időszaka volt. Mindmáig azt gondolom, hogy az ismereteimet, a kultúrámat nagy mértékben meghatározza az ott töltött idő. A mai napig nem olvastam el és nem dolgoztam fel jó sok mindent, ami onnan van.
Persze jobban kihasználhattam volna az út adta ismerkedési lehetőségeket. Ha élelmes, nyitott és ügyes lettem volna, tán most is ott élnék.
De az egész élmény az én döntéseim sorozatán múlt, és pont így volt jó.

2009. augusztus 16., vasárnap

Gyakorlatilag anyagi szempontból és az érzést tekintve is eltemettük a nyarat, ez már a nyárutó, pedig kint most is 32 fok van, és titokban majd megveszek, mert jó lett volna eljutni még ide meg ide. De idén ennyi fért bele.
 
Rájöttem, szeretem a nyarat annak minden nyűgével együtt. Gyerekkoromban nem szerettem, túl sok időt kellett otthon tölteni függve-lógva, ezért aztán mihelyt lehetőségem volt rá végigdolgoztam minden szünidőt, a fennmaradó időben pedig magam voltam, olvastam, feküdtem a napon, néztem mindenféle vizeket és naplementéket. Gondolkodtam.
 
Most az erkélyen ülök a kék székben, és olyan, mintha még nyár lenne. Tegnap pedig a tónál jártam, ami ebben a városban az egyetlen elviselhető hely nyáridőben. Néztem, ahogy a családok ott töltik a napot a fűben, minden tilalom ellenére úsznak a tóban, pihennek az árnyékban, és csak este térnek vissza a városba. Törzsi fázis. Megirigyeltem.
 
A nyár kétarcú. Egyrészt kellemes, csendes, szellős, másrészt mozgalmas, fárasztó, feszült és aggasztó. Készülés a nyárutóra, készülés az őszre. Várakozás.
 
Egyébként annak idején, a kezdeti ráhangolódási nehézségek ellenére gyerekként valahogy sosem untam a nyári vakációt, és arra sem tartottam soha igényt, hogy bárki is megszervezze nekem a szünidőt. Most azt látom, hogy sok gyerek az első hónap után már nagyon unja, még akkor is, ha a szüleik különféle drága nyári táborokba suvasztják őket. Az idén dolgoztam én is egy ilyen helyen, rossz döntés volt...
[Biztosan vannak jól megszervezett, szakmailag és szervezésileg is rendezett nyári táborok, de a szóban forgó gyerekmegőrző valahogy csakis ugyanazokat a tevékenységeket biztosította, amiket a gyerekek egyébként is a leggyakrabban csinálnak. Ugyanazokat az ingereket adta és fokozta. Az hirdetéseiben számítógépes és nyelvi oktatást ígérő tábor az első héten talán még nyújtott némi újdonságot, információt, érdekességet, aztán később egyre inkább csak az primitív, agresszív, lövöldözős játékokról szólt. Az első héten tán még mindenki tette, amit ígért, aztán a dolog szép lassan degradálódott kompjúteres gyerekmegőrzővé, ahol, miközben az oktatók a tanári szobában hesszeltek, a gyerekek virtuálisan lőtték halomra egymást. 
Egyhetes, napi nyolc órás lövöldözés teljesen átállítja egy gyerek normál agyműködését. Azt hiszem, azelőtt sosem láttam olyat, hogy huszan kötelezik az asztalt ütemesen csapkodva, hogy kapcsoljam vissza az áramot. Aki a hét első napján még valamilyen stratégiai vagy kalandjátékkal töltötte az idejét, a második napon már az is csak lövöldözött. Azt hiszem, még olyat sem láttam, hogy a rajzfilm első fél órája után közlik, hogy ez unalmas, hadd játsszanak inkább terroristásat.
A táborban ennyiben ki is merült az informatikaoktatás.]
 
Most, hogy letudtam a kényszermunkát, már nem maradt más hátra, mint olvasni, feküdni a napon, nézni mindenféle vizeket és naplementéket. Gondolkodni. A nyár, annak az utolja olyan lett, mint egy nagy, lusta, álmos sóhaj. Szerethető.
 

Nyárutó

Gyakorlatilag anyagi szempontból és az érzést tekintve is eltemettük a nyarat, ez már a nyárutó, pedig kint most is 32 fok van, és titokban majd megveszek, mert jó lett volna eljutni még ide meg ide. De idén ennyi fért bele.
 
Rájöttem, szeretem a nyarat annak minden nyűgével együtt. Gyerekkoromban nem szerettem, túl sok időt kellett otthon tölteni függve-lógva, ezért aztán mihelyt lehetőségem volt rá végigdolgoztam minden szünidőt, a fennmaradó időben pedig magam voltam, olvastam, feküdtem a napon, néztem mindenféle vizeket és naplementéket. Gondolkodtam.
 
Most az erkélyen ülök a kék székben, és olyan, mintha még nyár lenne. Tegnap pedig a tónál jártam, ami ebben a városban az egyetlen elviselhető hely nyáridőben. Néztem, ahogy a családok ott töltik a napot a fűben, minden tilalom ellenére úsznak a tóban, pihennek az árnyékban, és csak este térnek vissza a városba. Törzsi fázis. Megirigyeltem.

 
A nyár kétarcú. Egyrészt kellemes, csendes, szellős, másrészt mozgalmas, fárasztó, feszült és aggasztó. Készülés a nyárutóra, készülés az őszre. Várakozás.

 
Egyébként annak idején, a kezdeti ráhangolódási nehézségek ellenére gyerekként valahogy sosem untam a nyári vakációt, és arra sem tartottam soha igényt, hogy bárki is megszervezze nekem a szünidőt. Most azt látom, hogy sok gyerek az első hónap után már nagyon unja, még akkor is, ha a szüleik különféle drága nyári táborokba suvasztják őket. Az idén dolgoztam én is egy ilyen helyen, rossz döntés volt...
[Biztosan vannak jól megszervezett, szakmailag és szervezésileg is rendezett nyári táborok, de a szóban forgó gyerekmegőrző valahogy csakis ugyanazokat a tevékenységeket biztosította, amiket a gyerekek egyébként is a leggyakrabban csinálnak. Ugyanazokat az ingereket adta és fokozta. Az hirdetéseiben számítógépes és nyelvi oktatást ígérő tábor az első héten talán még nyújtott némi újdonságot, információt, érdekességet, aztán később egyre inkább csak az primitív, agresszív, lövöldözős játékokról szólt. Az első héten tán még mindenki tette, amit ígért, aztán a dolog szép lassan degradálódott kompjúteres gyerekmegőrzővé, ahol, miközben az oktatók a tanári szobában hesszeltek, a gyerekek virtuálisan lőtték halomra egymást. 
Egyhetes, napi nyolc órás lövöldözés teljesen átállítja egy gyerek normál agyműködését. Azt hiszem, azelőtt sosem láttam olyat, hogy huszan kötelezik az asztalt ütemesen csapkodva, hogy kapcsoljam vissza az áramot. Aki a hét első napján még valamilyen stratégiai vagy kalandjátékkal töltötte az idejét, a második napon már az is csak lövöldözött. Azt hiszem, még olyat sem láttam, hogy a rajzfilm első fél órája után közlik, hogy ez unalmas, hadd játsszanak inkább terroristásat.
A táborban ennyiben ki is merült az informatikaoktatás.]
 
Most, hogy letudtam a kényszermunkát, már nem maradt más hátra, mint olvasni, feküdni a napon, nézni mindenféle vizeket és naplementéket. Gondolkodni. A nyár, annak az utolja olyan lett, mint egy nagy, lusta, álmos sóhaj. Szerethető.

2009. augusztus 13., csütörtök

Az írás és én - 2

HARMADIK RÉSZ
 
Az elmélet és a gyakorlat viszonyáról olvasok a színházzal kapcsolatban. A könyv szerint a különböző elméletek arra szolgálnak, hogy igazolják a gyakorlat létjogosultságát, és egyúttal mindig valamiféle gyakorlatból fakadnak (ld. minden színházi gondolkodó -- mondja a könyv -- valamiféle látott színházi tapasztalat alapján ragad tollat/írógépet/klaviatúrát, hogy szavakba öntse az előadással kapcsolatos gondolatait). [Megjegyzés: tekintsünk el most attól, hogy az elmélet 'művelését' is tekinthetjük gyakorlatnak... a színházi kontextusban ez a kettő most elég világosan elkülöníthető.
 
Aztán a szerző felteszi azt a kérdést, hogy vajon mindez magával hozza-e azt, hogy a színházi gyakorlatokra is bármilyen módon hathatnak a különféle elméletek. Nyilván -- mondja --, hiszen manapság már szekundér szövegekből is íródhatnak színdarabok, ill. különféle elméleti megfontolások is válhatnak előadások tárgyává (ld. nagy kedvencemet, Tasnádi Nézőművészeti főiskoláját.)
 
Bennem azért ezzel az egésszel kapcsolatban vannak kételyek. Először is nem tudom, mit takar az elmélet kifejezés. A szerző ide sorolja az összes, színháztörténetben fellelhető elméleti megfogalmazású színházzal kapcsolatos írást -- legyen az deskriptív, preskriptív vagy mondjuk profétikus. Nem vagyok benne biztos, hogy Artaud víziói, Brecht koncepciója, Arisztotelész szabályrendszere (ami különben is töredékes) vagy Phillip Sidney költészettana egy kalap alá vehető. Mindegyik önmagában is éppen eléggé problémás. A Meldolesi-féle Brecht-kötetből kiderül például, hogy a mester, amikor rendezett, egyáltalán nem vette komolyan a saját elméletét, sokszor használt összefüggéstelenül és következetlenül szinonímákat az V-effektre, és jól elküldött mindenkit a fenébe, aki az elméleteit dörgölte az orra alá. Az ő esetében tehát a gyakorlat és az elmélet mutat némi ellentmondást.
 
De olyan 'elméletről' is tudunk, ami valószínűsíthetően külső nyomásra született, és a célja például konkrétan az volt, hogy elfogadtassa a színészetet, mint mesterséget és/vagy művészetet, hogy a tevékenységet a perifériáról valahogyan a fősodorba segítse.
 
Világos tehát, hogy nemcsak maga a színház és a benne résztvevők, de a tevékenységgel kapcsolatos szövegek (a megszövegezett színház) is különféle ideológiai meg politikai játszmák eredménye, sőt, színtere is. (És persze így van ez minden más társadalmi gyakorlattal is.) Ha ezt nem vesszük figyelembe, bedőlünk az első benyomásainknak. Elhisszük például, hogy bizonyos szövegek híven reprezentálják bizonyos korok színházait, és ezek a színházak egy az egyben képesek leképezni nekünk az akkori valóságot. Mindeközben elfelejtődnek vagy ki sem derülnek olyan tények, amik árnyalhatnák a (köz)vetített képet.
 
A színházszociológia szerint a színház lényege természetéből adódóan a folyamatos elbizonytalanítás és kérdésfeltevés, a jelentés elbizonytalanítása, a színházról szóló írások nagy része azonban éppenhogy bizonyos referenciákat igyekszik lefixálni. Így születnek aztán például a nem ismert játékmódokkal kapcsolatos módszertani spekulációk, rekonstruálási törekvések, halott színházak. 
 
Sok olyan színész van, aki a jelek szerint belesimul a rendszerbe, tökéletesen illik a korban róla (és a színházáról) kialakított képbe. De ha közelebbről megnézzük, azt találjuk, hogy vannak bizonyos démoni, oda nem illő, különc, különleges jellegzetességek, amik miatt mégiscsak azt gondolhatjuk, hogy deviáns, marginális, oda nem illő, rendszeridegen, különleges, vagyis más. A színész- és színháztörténetek részének tekinthető szövegek többsége kipurgálta ezeket a be nem illeszthető információdarabkákat, vagy megpróbálta beleilleszteni abba a homogén képbe, amit az adott kor színházáról/színészéről alkotott. Van, hogy adott jelenségek, színészek, darabok inkompatibilitásuk okán egyszerűen eltűntek a süllyesztőben.
 
Hát őket kellene megkeresni. 

2009. augusztus 11., kedd

Az írás és én

ELSŐ RÉSZ 
 
Nehéz kevésbé közhelyesen megfogalmazni, mit értek azon, hogy egy szövegnek karaktere van. Amikor nem az találódik ki először részletesen, hogy miről fog szólni, hogy kapcsolódnak egymásba az érvek, hogy színezi ki a gondolatot a képiség -- hanem születik arról egy elképzelés, hogy milyen is lesz az írás karaktere.
        Általában minden írás valamilyen ütősnek gondolt központi elem köré épül. Ez az origó. A legelső fázisban nagyjából csakis ez az, ami megvan; az a mágnes, ami aztán szépen lassan bevonzza a fogalmazásmódot, a stílust, a metaforákat és minden más részletet. Mindez akkor sikerül jól, amikor nem izgat az, hogy ki hogyan fogja szétcincálni a gondolatmenetet, ki hogyan fog lovagolni a szavakon, ki hogyan találja meg az argumentációban a betemetetlen hézagokat és az elvarratlan szálakat... mert ezek persze mindig vannak. Ahogy telik az idő, úgy fedezi fel az ember egyre inkább azt, hogy a szöveg hálója még mindig lyukas itt-ott, még mindig felfeslik az a szövet, még mindig akadnak közhelyek, pontatlanságok, lekerekítetlen sarkok, élek, ficamok.
        Javítok, de el kell ismerni, az is én vagyok, én voltam. Valaki, aki akkor én voltam, és aki akkor a lehető legtökéletesebbnek vagy talán legmegmunkáltabbnak gondolta el azt, amit a kezéből kiadott. Általában később sincs szégyellnivalóm, csak mindig úgy érzem, lehetne még több, lehetne bővebb, hosszabb, kifejtettebb -- és érdekes, nem is mindig az információtöbblet adja ezt az érzést/észrevételt, hanem talán a kor, az érettség. Az, hogy más összefüggéseket fedezek fel. Hogy rátalálok a csapdákra, a buktatókra, a hézagokra és legszívesebben begyömködném azokat.
 
MÁSODIK RÉSZ
 
Foucault szerint az őrültség történetével foglalkozva szükségszerűen figyelembe kell vennünk azokat a tényeket, hogy
1) az első közkórházak megépítéséig a bolondok (vagy a bolondnak tituláltak) a társadalom szerves részét képezték, koherensen együtt léteztek a nem-bolondokkal, ilyen módon nem is létezett valódi distinkció
2) a nem-definiálás okán a bolondok rendezetlen, össze-vissza, halandzsának minősülő beszédük révén minősültek annak, nem a kategorizálás miatt -- ezt a beszédet azonban nem vetették alá semmiféle vizsgálatnak, azaz a bolond-beszédnek nem volt metanarratívája
3) kb. a 18. századtól kezdve a bolond már elkülönített szubjektum, a beszéde (és az elméje) a vizsgálat tárgyát képezi; a tanulmányozás pedig olyan tartalmat és jelentést ad ennek a beszédnek, ami valószínűleg soha nem volt.
 
 
A bolondság abnormálissá kategorizálása szükségszerűen magával hozta azt, hogy az normális-normatív intézményes rendszerekhez képest a bolondok (valamint szavaik és cselekedeteik) elzárásra, hermetizálásra kerültek, történetüket elhallgatták, átírták vagy a normálishoz-normatívhoz képest fogalmazták meg.
 
Miért olyan érdekes a bolond, az őrült? Honnan az a közkeletű vélekedés, hogy a bolond a világról mindig valamiféle érvényes igazságot, manipulációtól mentes tudást közöl?
Hogy jön mindehhez, hogy a színészetet a középkori és XVII. századi források többsége az őrülethez viszonyítja? És hogy kapcsolható mindez a 'túlszabályozott' színház- és színésztörténetekhez?

2009. augusztus 10., hétfő

Robinzonék

Robinzonék elmentek szabadságra. Mást se tettek naphosszat, csak felkelés után nézték a napot vagy a felhőket, vagy a felhős napot, esetleg a napos felhőket. Utána sétáltak, úsztak, szennykajákat ettek és nézték a fáklyák fényét. Ha az eszközök megkoptak, unalmas délelőttökön újakat csináltak. Tutajt, íjat, lándzsát, nyílvesszőt.
A szigeten nem volt sok civilizációs nyom, csak az égen a távolban úszó kóbor műholdak. De az nem volt baj.
        Aztán véget ért a szabadság, de hát ez a világ rendje, és különben is, némely kis Robinzonoknak már nagyon kezdett hiányozni a civilizáció...
Missz Robinzon azonban most nagyon bánatos, mert újra az autóröhögést autóköhögést hallgathatja a szúnyogzümmögés helyett. És most úgy tűnik, hogy örökre.