A héten visszataláltam a szakmába, ami már önmagában is nagy hír. Összeszedtem magam, mint fénykoromban, és elmentem két szakmai beszélgetésre is, hogy táguljon az agyam, de hogy legalábbis megnézzem, hogy milyenek is az itteni kékharisnya bölcsészlányok... (hehe, vannak, mondhatom, nem sznobizmusból - én is kértem már autogrammot életemben...).
Nade: Az Alföldi nem okozott csalódást. Évekig keresgéltem egy olyan színházast, aki ért hozzá, és ennek ellenére el tudja mondani, hogy mihez is ért és mit is akar. Aki színészként "nem esik bele magába és aztán mellé", mert kellő intelligenciával, rálátással és távolságtartással kezeli magát és a szakmát is (ettől még elhivatott persze). Aki nem törekszik arra, hogy művész legyen, és pont ettől az.
És végre ki lett mondva egy-két dolog: pl. hogy a kortárs szövegek nagy része "machinált plasztik", és egyetlen lényegük, hogy minél érthetetlenebbek legyenek és minél modernebben hassanak. És hogy a kortárs SZÍNHÁZszerzők közül a legtöbbnek fogalma sincs a színházról - beül a próbára, hogy védhesse a mundért, és nem tudja, de nem is akarja elvágni a szövegtől a köldökzsinórt. Hogy igen, a színházra is és minden más szakmára is születni kell, és hiába a sok iskola, a sok agytágítás és a sok pénz, ha az a bizonyos félrekapcsolás az agyban nincs meg. No de mennyire. És ja igen, én sem jönnék el a POSZT-ra szakácskodni, amikor ilyen állapotban van a szakma...
Na és aztán megvolt az első PNTT és Nagy József is itt volt... Ennek is megvan persze a maga haszna: legalább tudom végre, hogy hogy néz ki a fickó... Csak azt nem értem, hogy ha már szakma és szakmaiság, akkor miért nem ilyesmiről volt szó, és miért a Vajdaságból elszármazott szegény művészek sorsán keseregtünk (akiket persze szeretünk, sajnálunk, és életetünk, de mégis...).
Ismét megtudtam, hogy egy purgatóriumban élek, hogy a politikusok bezsebelik a nagy pénzeket s közben parlagon hagyják a kultúrát meg a művészetet, na és a hazát is. Revelációként hatott továbbá, hogy JÉ, a szabadban is lehet színházat csinálni, lehet táncolni a Magyarkanizsa melletti puszta közepén, és mezítláb tapodni a sarat. De lehet ám! Magunkra is lehet kenni.
NJ jó táncos egyébként. Amennyire tökéletesen leköt, ahogy mozog, annyira tökéletesen nem köt le az, amikor beszél. Nem azért, mert keresi a szavakat és sokat nyög, hanem mert a mozdulatai nélkül semmit nem tud közölni. Szóban nem tud gesztikulálni. (Beszélőpartneréről nem is beszélve - akinek talán meg kellett volna írnia ezt az egészet, és kiszögezni minden fára... meg alá is írni, hogy tudjam, ki ő.)
Megnéztük két filmjét is - na, DK mesterem mondta egyszer, hogy baromira elege van az olyan az olyan alternatív színházból, ahol sötét öltönyös fickók ülnek a színpadon és némán isszák a vizet. Közben meg hegedűnyikorgás hallatszik. És itt pedig falhordás volt és vakolatbontás, ami nyilván sokszorosan rétegezett, megkövült, analizálásra váró életünket szimbolizálva - a málló vakolat, hú de nagy nóvum... hát megint valami iszonyú érdekeset és újszerűt tudtam meg a mi tyúkszaros életünkről.
Ejha. Józsit legközelebb csak táncolni nézem, de még az sem biztos.

7

Hihetetlen hetem volt. Mint a régi szép időkben.
Először is úgy látszik, állandó lételemem volt és marad a futkosás jobbra-balra. Mobil oktató. Marha jó. Az ember legtöbb energiája a meneteléssel telik meg a buszozással. Nincs fárasztóbb időtöltés, mint a buszozás. És nincs fárasztóbb dolog annál, mint mikor az ember úgy érzi, feleslegesen telik el az ideje.
Namármost. Az ember ugyebár olyan helyen dolgozik szívesen, ahol adottak a munkafeltételek, a jó körülmények, DE LEGALÁBBIS senki nem szól bele, hogy mit hogyan csinál - ha már egyszer nincs különösebb keret ahhoz, hogy meghatározzuk az életteret. A felesleges pofázás idegesít, bosszant, irritál, mert hát hej-hej, tudom én a dolgomat, hadd végezzem már... :)
Kb. egy hónapja úgy telik az idő, hogy nem igazán érzem értelmesnek - na persze ez van, amikor senkinek nem hibája, egyszerűen így állnak a csillagok, ilyen kriksz-krakszban és összevissza. Persze a káoszban is van valami szép, pl. az embernek van ideje elromantikázni, sétafikálni ilyenkor-olyankor lenyisszantott tíz percekben. Vásárolni, enni, meginni egy kávét - néha persze aztán minden összetorlódik és akkor a fejem valahol 50 méterre lemaradva.
Az egyetlen dolog, amit ilyenkor nem lehet: tervezni. Ki tudja, mit hoz a holnap... teszi fel magának az ember ezt az oly költői kérdést minden este úgy 8 és 9 között... Persze ha úgy nézzük, ez baromi izgalmas. Ma megint úgy jöttem be, hogy fogalmam sem volt, mi lesz ma a dolgom. Most éppen tudom, de a holnappal kapcsolatban csak azt tudom, hogy hánykor indul a nap. Nna, az is valami.
(...) A múlt héten egyébként azt mondta nekem valaki, hogy baromi szerencsés vagyok, mert 1. van szakmai tapasztalatom 2. itt-ott eltöltött éveim száma már kielégítő 3. sok mindent csináltam már és sok mindenhez értek 4. hűdejófej vagyok.... És napersze mindebből következően sok a lehetőségem.
Naná hogy minden relatív. Akkor érezném magam szerencsésnek valószínűleg, ha már egyszer minden vagy (najó nelegyeknagyravágyó) legalábbis kábé minden a rendelkezésemre állna ahhoz, hogy már CSINÁLHASSAM. Továbbá azt sem tudom, mikor jön el az az idő, amikor (na nem nekem, hanem úgy általában) nem 3-4 helyen kell dolgozni reggel 7-től este 9-ig (beleszámítva a mobilitást ugyebár... buszok, vonatok, helikopterek, gyaloglás, cars, planes, boots and trains...) ahhoz, hogy az ember annyit összekaparjon, hogy ne kelljen elgondolkodnia, megveheti-e azt az óriás duplatriplasajtos pizzát nagy sörrel, amire egy hete vágyik. És mikor jön el az az idő, amikor már nem azzal kell elaludni, hogy pár hét múlva, a nyáron, stb. lesz-e meló.
mööööörrrrd.......

Souldeep

Emlékszem, egyszer általános iskolában anyák napjára fogalmazást kellett írni az anyákról, és akkor én írtam egy nagyon szépet - az orvosokról. Baromi szép lett, beválogatták az anyák napi műsorba, annyira szép. Én persze nem akartam előadni, mert ki szeret - akár tizenévesen is - bármiféle személyes érzelmekről beszélni nagy nyilvánosság előtt, de a degenerált tanítónéni persze nem vette a lapot. Inkább végigbőgtem a műsort, hogy ne kelljen beszélnem... :)
[...]
A barátnőm mozgásterapeuta. Gyerekeken segít - mozgással és mozgatással. Olyan, mint egy orvos, csak épp több. Képes végeláthatatlanul beszélni egy gyerekhez. És másfél órán keresztül énekelni és mozgatni egyszerre.
Most "örökbe fogadott" kislányt, aki öt éves, és nem tud beszélni és járni. Pedig ez a világ nem is az örökbefogadások világa, hanem a kitagadásoké. Például jól kvalifikált, több diplomás szülők dobnak el gyerekeket, mert rossz tanulók, drogosok, tetováltatnak, vagy mert netán buzik. Mindez csak annyiban különbözik a csecsemő kukába dobásától, hogy kesztyűs kézzel követik el, és nem koszos körömmel (amilyen a szigetlakóknak R. Réka szerint van.... és amivel ugyebár NE ujjazzák az ő leánygyermekét tizenhuszonéves korában).
Pedig a tökéletesség unalmas és egyforma, a 'tökéletlenség' pedig szép. A másmilyenség érdekes, másfajta dolgokat tapasztaltat meg az emberrel, amitől tágul a látótere, a világképe. Olyan ez, mint egy multikulturális városban sétálni. A másmilyenség kifeszegeti a toleranciahatárt. Elfogadóbbá tehet minket - persze csak akkor, ha amúgy is jellemző ránk, hogy a dolgokat több oldalról vizsgáljuk meg. És hogy többet kérdezünk, mint amennyit pofázunk.
...szóval örökbe fogadott, a felelősségébe vett egy gyereket, akinek heti öt napon másfél órán keresztül beszél, énekel, dicsér, mosolyog, simogat. Pedig nem az anyja. És nem ez a munkája. Nem pont ez. 
A gyerek anyja egyébként orvos. Orvos, aki magára hagyta, mert csalódást okozott neki a másmilyenségével, a törődésigényével - és mert a tökéletes családról alkotott tökéletes világképébe nem fért bele a MÁS. A meló. A megérteni akarás. A tettvágy. A hajlandóság az erőfeszítésre, ami nem is erőfeszítés igazán. A másmilyenség elfogadásának akárcsak a szándéka is. A gyereknek most csak nagypapája van. Hetven éves. És mindennap hozza és viszi.
És én nem a meg nem értést és az "adj még egy kis időt" kezdetű mondatokat nem értem, hanem a SZÁNDÉK HIÁNYÁT. Amikor valakik pillanatok alatt tudnak lepöckölni emberi önérzeteket, emberi lényeket csak azért, mert nem építőelemei az őáltaluk elképzelt gépezetnek. Amikor emberi mivoltukban tudnak padlóig sérteni, és könnyedén tudnak megsemmisíteni a sok munkával és erőfeszítéssel felépített viszonylagos lelki épségeket.
Az embert szerintem minősíti a munkája, pontosabban a munkájának a minősége és a munkájához való hozzáállása. És én mostanában nagyon ritkán látok szép dolgokat. Az egyik legszebb pedig, amit valaha láttam, az izgalom, hogy 'vajon jó leszek-e eléggé, hogy jó legyen egy öt éves gyereknek'. Aki se beszélni, se járni nem tud...
És biztosan nagyon gáz az, ha valaki sosem teszi fel magának a 'jó vagyok-e eléggé neki' - kérdést. Még akkor is, ha "csak" a gyereke néz rá az asztal másik oldaláról.