Emlékszem, egyszer általános iskolában anyák napjára fogalmazást
kellett írni az anyákról, és akkor én írtam egy nagyon szépet - az
orvosokról. Baromi szép lett, beválogatták az anyák napi műsorba,
annyira szép. Én persze nem akartam előadni, mert ki szeret - akár
tizenévesen is - bármiféle személyes érzelmekről beszélni nagy
nyilvánosság előtt, de a degenerált tanítónéni persze nem vette a lapot.
Inkább végigbőgtem a műsort, hogy ne kelljen beszélnem... :)
[...]
A barátnőm mozgásterapeuta. Gyerekeken segít - mozgással és mozgatással.
Olyan, mint egy orvos, csak épp több. Képes végeláthatatlanul beszélni
egy gyerekhez. És másfél órán keresztül énekelni és mozgatni egyszerre.
Most "örökbe fogadott" kislányt, aki öt éves, és nem tud beszélni és
járni. Pedig ez a világ nem is az örökbefogadások világa, hanem a
kitagadásoké. Például jól kvalifikált, több diplomás szülők dobnak el
gyerekeket, mert rossz tanulók, drogosok, tetováltatnak, vagy mert netán
buzik. Mindez csak annyiban különbözik a csecsemő kukába dobásától,
hogy kesztyűs kézzel követik el, és nem koszos körömmel (amilyen a
szigetlakóknak R. Réka szerint van.... és amivel ugyebár NE ujjazzák az ő
leánygyermekét tizenhuszonéves korában).
Pedig a tökéletesség unalmas és egyforma, a 'tökéletlenség' pedig szép. A
másmilyenség érdekes, másfajta dolgokat tapasztaltat meg az emberrel,
amitől tágul a látótere, a világképe. Olyan ez, mint egy multikulturális
városban sétálni. A másmilyenség kifeszegeti a toleranciahatárt.
Elfogadóbbá tehet minket - persze csak akkor, ha amúgy is jellemző ránk,
hogy a dolgokat több oldalról vizsgáljuk meg. És hogy többet kérdezünk,
mint amennyit pofázunk.
...szóval örökbe fogadott, a felelősségébe vett egy gyereket, akinek
heti öt napon másfél órán keresztül beszél, énekel, dicsér, mosolyog,
simogat. Pedig nem az anyja. És nem ez a munkája. Nem pont ez.
A gyerek anyja egyébként orvos. Orvos, aki magára hagyta, mert csalódást
okozott neki a másmilyenségével, a törődésigényével - és mert a
tökéletes családról alkotott tökéletes világképébe nem fért bele a MÁS. A
meló. A megérteni akarás. A tettvágy. A hajlandóság az erőfeszítésre,
ami nem is erőfeszítés igazán. A másmilyenség elfogadásának akárcsak a
szándéka is. A gyereknek most csak nagypapája van. Hetven éves. És
mindennap hozza és viszi.
És én nem a meg nem értést és az "adj még egy kis időt" kezdetű
mondatokat nem értem, hanem a SZÁNDÉK HIÁNYÁT. Amikor valakik pillanatok
alatt tudnak lepöckölni emberi önérzeteket, emberi lényeket csak azért,
mert nem építőelemei az őáltaluk elképzelt gépezetnek. Amikor emberi
mivoltukban tudnak padlóig sérteni, és könnyedén tudnak megsemmisíteni a
sok munkával és erőfeszítéssel felépített viszonylagos lelki épségeket.
Az embert szerintem minősíti a munkája, pontosabban a munkájának a
minősége és a munkájához való hozzáállása. És én mostanában nagyon
ritkán látok szép dolgokat. Az egyik legszebb pedig, amit valaha láttam,
az izgalom, hogy 'vajon jó leszek-e eléggé, hogy jó legyen egy öt éves
gyereknek'. Aki se beszélni, se járni nem tud...
És biztosan nagyon gáz az, ha valaki sosem teszi fel magának a 'jó
vagyok-e eléggé neki' - kérdést. Még akkor is, ha "csak" a gyereke
néz rá az asztal másik oldaláról.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése