day 1

Az a helyzet...

.... hogy idén szétdolgoztuk az agyunkat. És ami a legrémesebb, az nem az, hogy még nincs vége, hanem hogy mindez fel sem tűnt. Valahogy a mindennapok természetes részévé vált a robot, a reggeltől estig tartó tevékenykedés, mintha ez normális lenne. És sajnos olyan vagyok, hogy beleragadok, amikor lassul a szekér, akkor pedig lelkiismeret-furdalásom lesz.

Valahogy minden olyan gyorsan történt az idén a tanév, a vizsgák, a projektek, mire észbe kaptam, már az emelt szintű érettségik is lementek meg a bizonyítványírás is. Nem vettem észre, hogy különösebben elfáradtam volna, sőt, keveselltem a feladatokat, mivel (kevesebb másod, harmad, akárhányad állás révén) alapvetően több időt (délutánt, estét) töltöttem itthon. Aztán egyszer csak azt láttam, hogy kezdek összeomlani. Hisztérikusan reagálok dolgokra, amikre máskor esetleg nem, kiborulok hülyeségeken, és nem találom a megfelelő stresszkezelési stratégiákat, végletes vagyok, rapszodikus. Néha azt hiszem, hogy igen, most már jobb, aztán kezdődik előröl. Figyelemigényes vagyok, nagyon, szeretet- és odafigyelés-igényes, szintén nagyon, és borzasztó türelmetlen. És külön problémát okoz, hogy nem akarok ilyen lenni, hogy gyorsan túl akarok ezen esni, és lenni tovább, mintha mi sem történt volna. Közösen eltöltött napokra vágyom, kellemes órákra, napsütéses délutánokra, vízpartra, virágillatra, és kevés, kevés emberre.

Ehelyett egyelőre az érettségin ülök, amiből az idén már teljesen hiányzik az a jóleső, büszke érzés, hogy most learatjuk öt év gyümölcsét, ehelyett kínlódás megy, szúrós tekintetek, és a hiábavalóság és lelketlenség állapota, amikor már annak sincs értelme hogy bárkinek is felnyissuk a szemét, hogy mire alkalmatlan és miért. Feleslegességbe süppedtünk. Ez van.

Kép: Sammy Sharon

Sirámaim

Tegnap még azt írtam volna, hogy vége a depresszió legrosszabb részének, de elhamarkodott lett volna a kijelentés. A konklúzió egyébként valahol az, hogy mindenki szarul csinálja, és van, aki megoldást keres, van, aki pedig kivárja, hogy elmúljon maga a helyzet. Úgy néz ki, hosszú utat kell még bejárnom, hogy az utóbbi hozzáálláshoz szükséges türelem meglegyen bennem; az instant megoldások híve vagyok. Vagy legalább is a próbálkozásoké. De nem baj, van rengeteg megnézendő filmem, elolvasandó könyvem, és a kialvatlanság múlásával némi (másféle) munkára is alkalmas leszek talán, a kockás hasról nem is beszélve...

Rájöttem viszont, hogy a hétszámra gyakorolt fesztiválozás és csujjogatás nem az erősségem. Elsőként a Mohácsiék zsidós előadását néztük meg, nos, az nagyon jó volt. Tulajdonképpen minden fiatalnak kötelezővé tenném. A magyarországi zsidók helyzetéről szól perszonális drámákon keresztül, abszurd és mágikus realista elemekkel fűszerezve. Kedvenc jelenetem az volt, amikor Horthy Miklósnak álmában megjelent Attila, az isten fa.. kardja, akit Miklósunk arról faggatott, deportáltathatja-e a zsidókat. Volt még jó pár ilyen jelenet, amikor nem tudtad, hogy nevethetsz-e, mert annyira fájdalmas volt az egész, és az előadás halál pontosan eltalálta ezt az érzést olyan momentumokkal pl., mint amikor a Dunába lőtt zsidókkal fotózkodnak a turisták. Félelmetes volt és nagyon megrázó. A végén azért támadt sírhatnékom, mert az volt az érzésem, hogy még mindig itt tartunk, 2015-ben, nem változott semmi, de semmi.

Utána az Örkény Színház sokat hypeolt Hamletjére volt jegyünk, ami nagyon ígéretesen indult. A szetting egy focistadion volt, ahol a szereplők -- ha jól értettem -- a dán-norvég meccsen szurkoltak, aztán a későbbi jelenetek is a lelátón játszódtak. Csuja Imre nagyon jó volt meg a színészkirály és királynő, de az ifjú Hamlet a sokadik jelenet után elkezdett az ember agyára menni a ripacskodásával, úgyhogy nem sokkal azután, hogy a második felvonás elkezdődött, leléptünk. Szép, szép ez a szöveg, isteni a Nádasdy-fordítás, de inkább elolvasom.

Aztán vettem jegyet a Kripli Marira is, amire nagyon kíváncsi voltam, lévén hogy az egyetemen a színház szakon az egyik kedvenc tanárnőm nagy Jászai Mari-fan volt, ennek hatására beszereztem az összes emlékiratot, bár olvasásuk még várat magára. Az előadás nagyon szuper, a színésznőre nincsenek szavak, és a közönség olykor nyílt színi tapsban tört ki néhány aktuálpolitikainak (vagy színházinak) tűnő poén hallatán. Erős előadás nagyon.   

Kedden az Őrült nők ketrece volt terítéken, amit a telt házas Kodály Központban lehetett megnézni. A mínusz egyedik sorból szépen látszott a fiúk harisnyája meg szőrös lába. A sztori nem bonyolult (a film biztos sokaknak ismerős), itt viszont kap némi aktuálpolitikai színezetet, és néhány pillanat, amikor arról van szó, hogy ki hogyan lehet vagy nem lehet önmaga, igazán megható volt. És úgyszintén fájdalmas. Stohl remek színész, és nagyon erős, de Hevér Gábor is az. Pár nappal később megkérdezte valaki, hogy mi volt annak a jelentősége, hogy a végén a párt játszó két hapsi kijött civilben (azaz heteró férfiként) meghajolni; mondtam, hogy fogalmam sincs, valószínűleg a történet és vonatkozásainak aktualitását szerették volna ezzel hangsúlyozni, és mit mondjak, eléggé székbe szögező volt ez is. Főleg az első sorból.

Csütörtök este a Szabó Balázs Bandája koncerten az jutott eszembe, hogy amikor mindenki a Bájolót énekli szépen és békésen (ami ugye egy Radnóti-vers), tényleg hajlamos vagyok elhinni, hogy ez egy jó ország.

És tényleg csak egy dolgot sajnálok, hogy nem láttam Urbán Bánk bánját.
  

Emblematikus történet

Van egy emblematikus történetem.

Egy anyáról mesélték egyszer, hogy a nagyobbik, ölbe már nem való gyerekének gyakran mondta ezt: "kislányom, hagyjál már, ne mássz rám, nehéz is vagy meg melegem is van, foglald el magad valamivel, nekem most az lesz a legjobb, ha békén hagysz!".
Aztán öt perc múlva az ölében volt a kisebbik, akit önfeledten cirógatott.

Na, ezt tudnám mondani a világról meg az emberekről, bazmeg.

Felismerések

1) A féltékenységnek semmi köze a másik emberhez, a féltékenységnek az önbecsüléshez van nagyon súlyos köze. Illetve annak hiányához. Akinek valaha -- dacára minden eredménynek, sikernek, fokozatnak, díjnak, stb., amit az évek hoztak -- problémái voltak az önbecsülésével és önbizalmával, sose legyen annyira nagyképű és öntelt, hogy azt higgye, mindez elmúlt. Ez sosem múlik el. Soha.

2) Az elfogadás, a tolerancia és a humánum nem tanítható. Eltelhetnek hetek, hónapok, évek, de mindig minden ezzel kapcsolatos téma és beszélgetés ugyanolyan dühítően fog megismétlődni, és nem érezünk egy fikarcnyi változást sem. Csak talán nagyon sokára.

Nem tudom, mi a megoldás. Tűzoltó leszek s katona, vagy vadakat terelő juhász. Vagy fitnessznáci.
De az biztos, hogy kevesebbet borozok és többet írok, mert talán annak van értelme.