Tisztelt NMHH!

Az NMHH vizsgálatot indított a Tilos Rádió ellen, mert ez év szeptemberében este hat óra előtt pár perccel előzetes figyelmeztetés nélkül lejátszották Ice-T It's On című számát, aminek szókimondó szövege szerintük káros hatással lehet a fiatalok lelki fejlődésére.

Ennek analógiájára javasoljuk az NMHH-nak a következő művek betiltását és/vagy korhatárosság tételét és/vagy médiából való kitiltását (hisz, mint tudjuk, saját otthonában és kis színházában mindenki azzal kefél kísérletezik, akivel és amivel akar) hasonlóan káros, erkölcsromboló mivoltuk miatt.

1) Gustave Flaubert: Bovaryné
Nem elég, hogy egy fűvel-fával háló könnyelmű és ledér nőről szól, ebben a regényben található a világirodalom valószínűleg leghosszabb szexjelenete. A regény véleményünk szerint súlyosan veszélyezteti a társadalom alappilléreként funkcionáló családmodell szentségét és sérthetetlenségét.

2) Bertolt Brecht: Koldusopera
Mindenki lop, csal, kurvázik és hazudik. A végén ráadásul megússzák. Tűrhetetlen, semmilyen szinten nem szolgálja az ifjúság lelki fejlődését.

3) Denis Diderot: Az apáca
Leszbikus fertő. Az azonos neműek közti testi viszony propagálja. Megcsúfolja a szent keresztény-katolikus értékeket és a házasság intézményét és azokat a tradicionális értékeket és szerepet, amire egy nő születésénél fogva hivatott.

4) Petőfi Sándor: János vitéz
Hiteltelen képet vetít az ifjúság elé, miszerint a való élet problémái (szegénység, csonka család, kiszolgáltatottság, nevelőszülőkkel való rossz viszony) álmodozással, tündérekbe és óriásokba való hittel, csodákban való reménykedéssel lehet megoldani. Ne vágyakozzunk Tündérországbeli királyságra, a problémákat itt és most kemény munkával kell megoldani.

5) Madách Imre: Az ember tragédiája
Ádám öngyilkossági szándéka egyértelműen negatív példa az ifjúság számára. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a szerző ezt a dehonesztáló cselekedetet az első bibliai emberpár férfi tagjára dramatizálja - holott, mint tudjuk, a bűn és a gyarlóság eredője a nő, aki nem tudott ellenállni a Sátán kísértésének.

6) Baudelaire-, Verlaine- és Rimbaud összes
Költeményeik (ha egyáltalán annak nevezhetőek) direkt és indirekt módon is a tudatmódosító szerek használatát propagálják.

7) Ady Endre: A Sion-hegy alatt
Az "Isten-szag" kifejezés egyértelműen undort keltő, gusztustalan, ami az Atya képét a legtöbb kulturált magyar városban már a margináliákra száműzött hajléktalan populációval asszociálja.

8) J. D. Salinger: Zabhegyező
A lumpen, semmittevő, nihilista életformát népszerűsíti a nagyobb, emelkedettebb célokra érdemes magyar ifjúság körében.

9) Helen Fielding: Bridget Jones naplója
Egyrészt a magyar írók és költők által közkinccsé tett értékes és világhírű irodalmi bőségszaru mellett semmi szükségünk nyugati, imperialista ponyvaregényekre, másrészt ez a fércmű a "szinglihordák" Bibliája útikalauza, amiben a főszereplő nemcsak hogy haszontalan tagja a társadalomnak, de a nemesebb társadalmi célok helyett a gyarló érzelmeket, élvezeteket hajszolja.

10) Stan Lee - Steve Ditko: Pókember (képregény és film)
Az eksztázisban (a csuklójából) fehér, ragacsos váladékot szanaszét spriccelő mutáns nyílt szexuális allúzió, másrészt életében csakis a könnyen jött hírnevet kergeti. A szuperhős-narratívák pedig, különben is, a valósággal teljesen megtévesztő módon ellentétesek.<sup>1


1</sup> Ezt az ide illő poént a tegnap esti Showder Klubban hallottam az egyik stand-upostól, akinek méltatlanul elfelejtettem a nevét azóta. Mihelyst kiderítem, korrigálok.

Álom

Álmomban a munkahelyemen jártam, ami viszont úgy nézett ki, mint a hajdani általános iskolám. Nagy, hosszú folyosói voltak és a tanári előtt hatalmas előtér (nem tudom miért, de ez a tanári előtti tér sokszor előkerül mostanában, amikor álmodom). Valami tanári és/vagy igazgatói továbbképzés volt, és egyszer csak megpillantottam a volt osztályfőnökömet (aki az érettségink óta egyébként hódíthatatlanul igazgatója a városunk háromból egyik gimnáziumában). Beszélgeti kezdtünk, és feltárta nekem a városbéli két legnagyobb gimnázium monopolhelyzetét – amiből ő, lévén a harmadik, kisebb iskola igazgatója – kiszorult. Kicsit beszélgettünk más dolgokról is, ami jól esett, főként mert az elején azt hittem, meg sem fog ismerni, észre sem fog venni.

Az álom további részében új tanárokat kaptunk tanév elején, és emlékszem, megértéssel vegyes szánalommal figyeltem, ahogy alkalmazkodni és megfelelni próbálnak nekünk és az intézménynek.

Aztán a harmadik részben Szegeden jártam, ahol egy hét végi reggelen el szerettem volna látogatni a régi munkahelyemre, de közben időre haza kellett volna érnem. Fejvesztve igyekeztem, hogy megtaláljam azt a helyet, miközben sürgetett az idő… Na, ez.

Tánciskola

Tánciskola. Nekem túl sok benne az utánérzés. Úgy tűnik, valamiféle mikszáth-i hagyományt akar ápolni az alföldi témával valamiféle mai dzsentri figurákkal (vö. a kisvárosi közegben hoch értelmiséginek számító biológia-tesi szakos tanár és ügyvédbojtár unokaöccs, akik valójában ugyanolyan gyarló emberek – ó! – mint mi).

Átlátszó és nem túl eredeti még benne a Don Quijote – Sancho Panza metaforika: az egyik főszereplő be kívánja vezetni a nagybetűs életbe mulya és méla unokaöccsét, a beavatás szerves része pedig természetesen a baszás és a zabálás, meg a pia. Na meg hogy update-ek maradjunk, a drog is. A kaja-jelenetek nagyban hajaznak Krúdyra (de még inkább Huszárik Szindbád-filmjére), az anatómiai testleírások (természetesen nők esetében) pedig feltűnő hasonlósággal idézik József Attila Ódáját.

Nekem a nyelvezeti is kissé erőltetett, valahogy túlságosan és szépelegve folyton belebonyolódik a hosszas allegóriákba, és ha már Mikszáth, akkor hiányzik belőle a rapid, csattanót lecsapó mondatvégi írásjel, az önirónia (bár törekszik rá!), megasztárosan szólva a dög.

Plasztikus a törekvés, hogy némi lírát is csempésszen a dologba (ld. a főhős egy tönkrement életű mozgássérült lányba szeret bele, megtalálva ezzel a lelki üdvöt, a felelősséget, a felnőttséget és a megfelelő fokú karitativitást), és mindezt úgy igyekszik mégis a megfelelő stilisztikai mezőben (és érzelmi fokon) tartani, hogy durván, naturalisztikusan írja le a lány családjában történteket, illetve annak következményeit: a karácsonyi berúgást, a hányást, a szar életből való kiszabadulás elemi vágyát.

Ami meglepő módon tetszik viszont, az maga az alapkoncepció: a nyámnyila egyetemista akklimatizálódása az élet rögvalóságához. Kár, hogy Jocót, a jogászgyereket az összes tarisznyás bölcsész-sztereotípiával látja el a regény. Ahogy Radics Viktória korrekten megállapítja, az egész munka a fejlődésregények sémáját veszi alapul. Egyetértek.

Álljon itt néhány részlet a veretesnek szánt stílus illusztrálására. És döntsön az olvasó maga.

A városoknak nemcsak lelkük van, mint a korpás szakállú szakértők mondják, de testük is, fölfedezni, megízlelni, megsimogatni való fizikumuk. Van hely, ahol csiklandósak, másutt meg előfordul, hogy feltűnően jólesik nekik a törődés. A gyöngédebb városok leheletfinom puszikat szeretnek a nyakukba, ilyenkor végigszalad a gerincükön a hideg, rohan a libabőr le a széles csípőig, miközben diszkréten sóhajtanak, maguk is elpirulnak az elárult vágyakozástól. Vannak sokkal közönségesebb és nyíltabb helyek is, elsősorban az Alföldön, errefelé olyan városokat találni, amelyek az erős markot és a férfias mozdulatot szeretik, ha ölelés közben a fenekükre sóznak, ezek a helyek sokkal könnyebben kitárják magukat, odaadják csecsük, ölük, szájuk, sőt minden járatukat, ám ez mégsem jelent feltétlen odaadást. Nehéz örömet okozni nekik. Tenyészbikát várnak: hódítót, fáradhatatlant és kegyetlent, aki nem hátrál meg, sérelmeit magában tartja, a legkínzóbb helyzetekben sem vall kudarcot, hogy így, ilyenkor nem megy. Mindig megy. Aztán a végén, a fulladás határán megcsillan a hódító szeme sarkában a könny – az alföldi városok az ilyen férfit szeretik, és ha megkapják, ők is átadják magukat, megrázkódnak, mikor nem várod, magukhoz szorítanak, hogy alig kapsz levegőt, és a városok remegnek a gyönyörtől, pedig te a leginkább megcsalatva érzed magad, mikor a füledbe súgják, tied vagyok, te édes mostoha.

Az Alföldön asszonyok a városok, nem kamaszlányok, mint a Dunántúlon. Tata például serdülő lány, aki egyszer már fiú elé guggolt ijedtében, rettegve tőle, hogy ha semmiben sem enged, elhagyja az udvarlója. De a teste érintetlen. Feketeváros asszony, két gyerekkel és elnyűtt kebellel, Tótváros pedig szikár, apró testű, mégis dúsmellű anya, aki ha haragszik, úgy a combja közé szorít, hogy megakad benned a szusz. Tótváros teker a biciklijével a legnagyobb télben is, mikor Székesfehérvárnak lefagyna a fél arca a hidegben, oldalt két nejlonszatyor: akciós étel és tisztítószer. Tótváros nem röstell a gimnazista gyerekével tanulni, bár kikérdezés közben elalszik, és a férjének is úgy adja oda magát, mintha nem is ő lenne az, mintha a lelke ott sem volna. Tótváros csupa önkritika és reflexió, mintha mindig tükör előtt állna, vagy néhány méterre maga felett repülne, amikor a kíntól széthúzott szájjal teker a februári fagyban, és közben kívülről figyeli magát. Egy pillanatra sem felejti el, miből volt tehetséges, mire vihette volna, milyen volt ruganyos teste és hamvas bőre. És mikor férjét öleli, akkor is elcsodálkozik, kívülről látva a vonaglást: ki ez? Aztán néha mégis kitör belőle valami, férje hetekig ezzel álmodik, ejakulál, szétspriccel a gyönyör, féktelen erővel rázza a testét. (37-39. o.)

Jézuska-konszenzus

Van valami politikailag is korrekt konszenzus ebben a Jézuska-dologban, mert hogy egyrészt már nagyok vagyunk (meg nem is hívők), de másrészt meg olyan jó elhinni mégis, hogy a dolgok csak úgy berepülnek az ablakon, teljesen mindegy, mekkorák. Vagy hogy mekkora az ablak. És ebben az a szép, hogy ennek a minden racionalitásnak ellentmondó a félhitet még az sem rontja el senki és semmi, ha közben nagyrészt azért tudjuk az igazat. Mit számít, mi az igazság, és mit számít, mi a mese, a lényeg az öröm. És mindenki másnak örül, ugye.

Lassan szűnnek a zajok is, és nincs más csak magam, tisztulnak a gondolatok, visszatér az értelem, békések az esték. Igazán mondom, jó úgy lefeküdni, hogy nem a holnapra zummolok, hanem arra, hogy mi volt aznap vagy mi van akkor éppen, a megnyugvás pillanatában, a nap zárásaként. A zavart felváltja valamifajta csendes, elegáns nemtörődömség, ami utat nyit a szellemnek is aztán.

A zaklatott óév szinte utolsó felvonásaként viszont tegnap begyűrtem a kocsi első lökhárítóját. Nem nagy dolog, szinte csak szépséghiba. A nagy karácsonyi tumultusban történt bent a városban, ahol az egyik bevásárlóközpont tetőparkolójába való felhajtást a főútról lehet eszközölni. A lámpák is működtek, meg a forgalomirányító rendőrök is, mégis mindig bedugult a kereszteződés.
Mögöttem átjött egy pali a piroson, elől pedig későn vettem észre, hogy időközben megint megállt a sor.

A dolog azért bánt, mert megint kiderült, hogy nem vagyok mindenható. Hogy vagyok én is figyelmetlen. Hogy kihagy a koncentrációm, néha cserben hagy az agyam. Az ilyesmit nehezen bocsátom meg magamnak. Ezért is tanultam meg annak idején viszonylag nehezen vezetni.
Lehet, hogy ez is egy jelzés. Személyes egyezkedés a Jézuskával. Hogy kicsit félre kellene állni.

wintertime

Le vagyok merülve, na. Hiába szedem a vitamint, hiába sportolok is, akár ihatnék, semmi nem használ. Van egy elméletem (talán nem is az enyém) arról, hogy mi is úgy működünk, akár az állatok - télen is. Nézem a macskát, húsz órákat alszik, a maradék négyben eszik, alváshoz készül, vagy alvás után nyújtózkodik. Ez általában kora hajnalban van. Eszik, aztán visszafekszik valami meleg helyre. Jó élete van.

Szóval lelassulunk télen, legszívesebben bezárkóznánk és elnyúlnánk mi is a radiátoron, néha lustán végiglépdelnénk a zongorán, vagy valami meleg entitáshoz dörgölőznénk és dorombolnánk... De az élet, ugye. Amit, tudom, mi alakítunk, de ami nem is hagy megállni.
Exkluzív munkaszüneteket lehetne beiktatni télre. De legalábbis a globális felmelegedés következtében történő változásokhoz szabni a szabadságolásokat. Kinek kell nyáron az a két hónap, az egyik lehetne télen is. Mert le vagyok merülve, na. És mert nem jó ez így, hogy pont olyan tempóban kellene rohanni, mint tavasszal meg ősz elején. Fizikálisan lehetetlenség. A macska sem szaladgál a legyek után.

Múltkor a gyé meg én lógtunk szolfézsról. A lógás gondolata akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a tanár néni zavaros tekintettel átsiklott abbéli kérésem felett, miszerint az egy hónapos kényszerkihagyás után jelölje be a tankönyvben az elmaradt anyagot. Nem jelölte. A szolfézs óra olyan, mint egy junior csatatér. Ha lennének tányérok, repkednének. A szolfézsról a gyerekkori énekórák jutnak eszembe, amikor csukott szemmel kellett Lisztet meg Vivaldit hallgatni kazettás magnóról, és elképzelni hozzá képeket a fejünkben. Esetleg lerajzolni.
Szóval lógtunk, most már kettőt is, hiszen úgyis tudom a tananyagot, akár itthon is tanulhatnánk; és akkor rájöttem, hogy normális ez, hiszen a gyé sem azért hálás nekem a lógásért ("Na, ezért szeretlek...", ami gyényelven nem ezt jelenti persze, hanem azt, hogy örül és hálás), mert a tévé előtt akar dögleni, hanem mert szüksége van a saját magára szánt időre. Akárcsak nekem. Úgyhogy leült festeni, szolfézs helyett.

Végre befejeztem A második nemet, ami nem az unalom okán tartott ilyen sokáig... abba pedig lassan belenyugszom, hogy nagyobb lélegzetűt most nem lesz időm tenni. De talán ez nem is az időről szól. Nap mint nap belegondolok, mennyivel jobb rokona, boldog őse és ismerőse lennék mindenkinek, ha nem kéne felcsatolnom a macsétát minden reggel...
Most lagymatagon nekiálltam inkább elolvasni a Tánciskolát, hogy rájöjjek, egyes évfolyamtársaim hogyan és miért vitték többre nálam.
Az ideggyengeségemre pedig pillanatnyilag az a mentségem, hogy szerintem Frenák Pál egy blöffer. Csak ezt még eddig senki sem merte elmondani. A Taxidermia, de még a HP7 is jobban tetszett.

Legitim

Csak most volt időm végignézni a heti közéletit, hát ez valami hihetetlen. És egyre abszurdabb. Részemről le a kalappal azok előtt, akik időt, energiát, szót, hangerőt nem sajnálva igyekeznek tartani a frontot  hektoliterszám ömlő szenny ellenében.

Csak az nem fér a fejembe, hogy magukat nemzeti kultúramentőnek tartó paprikajancsik miért nem tájékozódnak legalább alapszinten a nemzeti színművek nemzeti hőseinek nemzeti neveiről. Hogy vajon a sorozatos égések után (vö. Juliska - Iluska, németalföldi - havasalföldi) legalább egy szemernyit elönti-e őket a szégyen pírja, vagy pedig továbbra is igyekeznek a feketére rábizonyítani, hogy kérem, minden látszat ellenére az bizony fehér... Valószínűleg a bőr leégne a képemről, ha kiderülne, hogy az általam kardoskodva képviselt izé még alapjaiban sincs megtámogatva tájékozottsággal, intellektussal, hogy az ízlésességről és a szalonképességről ne is beszéljünk.

Egyébként meg mélységesen fel vagyok háborodva azon is, hogy esztétikai szempontok helyett (ó, mit is várok el!) vélt vagy valós szexuális orientáció alapján lehet ítélkezni alkotó emberek fölött; vajon mi következhet még ezután, nyilván az, hogy nő ne legyen honanya, menjen inkább haza főzni. Csodálom, hogy Morvai Krisztina még a helyén van. A mellékelt videó egyébként remekül szemléltetni, hogyan formál véleményt az egyszeri ember, amikor fel van izzítva ("Látta?" "Nem." "Ismeri?" "Nem igazán." stb.), de mit is csodálkozunk ezen, amikor maga Novák Előd felkent népvezér is minősíthetetlen stílusban, gyomorból üvöltözik.

Ki ez a Novák Előd? Ki ez a fickó, akit még saját elpajtása is felpofoz a bíróság folyosóján? Vajon milyen lelkiállapotban áll ki szónokolni a Nemzeti Színháznál, illetve milyen érzésekkel megy le a pulpitusról? Vannak-e egyáltalán érzései (és milyen borzalmas, hogy ezt képes vagyok elvitatni tőle...)?
És ha egyszer lesznek mondjuk gyerekei (nem tudom, vannak-e), akkor hogyan magyarázza meg nekik a saját alpári bélféregségét, miután azok mondjuk végignézték őt a tévében?

Sajnos úgy látom, hogy ezeket a kis Novák-féle nímandokat gond nélkül legitimálja a magasabb politikai körök pofátlansága, kulturálatlansága és hazugságai. És mint valami szép, összefüggő rendszer, minden hasonlóan igénytelen politikai megnyilvánulás igazolja és engedélyezi a kisember számára is a véglényként viselkedést. Már a saját mikrokörnyezetemben is látom a jeleket... Nagyon szomorú.