 |
| Kép: pinterest |
A posztolót amúgy Szegedről ismerem, egy nagyon intelligens és szorgalmas lány Tunéziából. A doktori képzést végzi az egyetemen, számos konferencián hallottam, igyekvő és figyelemre méltó. Bár csak két szót beszéltem vele (és gratuláltam neki), azonnal ismerősnek jelölt. Van pár közös barátunk is.
Az eszmecserében egyébként nem az volt a lényeg, hogy ki mit gondol Zelenszkijről, az ukrán-orosz háborúról, Putyinról vagy a fotózkodásról. Én sem volnék annyira bátor, hogy megpróbáljam összefoglalni, mi is történik az országunk keleti határától nem messze. Tény, hogy az oroszok egy szuverén államot támadtak meg, tény az is, hogy mi (többek között a posztszovjet múltunknak és a történelmi traumáinknak köszönhetően) sokkal érzékenyebben vagy máshogy rezonálunk erre a dologra, mint a tőlünk nyugatabbra lévő államok. A helyzetet ráadásul súlyosbítja Orbán Viktor retorikája, alkalmi helyzetértékelése, taktikus odamondogatásai, stb. Amit viszont most ki akarok emelni, az a felek beszélgetésének, egymásra való reagálásának néhány jellegzetessége.
A poszt lényege az volt, hogy az ukrán elnök (és felesége) fotózkododása nettó bohóckodás és médiaszenzáció, politikushoz méltatlan, és hogy mennyire elképesztő, hogy miközben az országában emberek halnak meg, Zelenszkijnek van ideje Cannes-ban beszédet tartani, egyetemistákkal társalogni, szerepelni itt-ott, a felesége pedig háborús repülőgépek előtt pózolgat, amelyben feltehetően emberek haltak szörnyű halált. Az erre való reakciók/hozzászólások némelyike elég sértő hangot ütött meg: volt, aki elfogultnak, szégyenteljesnek nevezte, volt, aki megkérdőjelezte, hogy a posztoló, mint entellektüell, miért nem tudja "megfelelően" értékelni a helyzetet, a verdikt pedig az volt, hogy az egész bejegyzés a putyini propaganda legitimálása. A szerző pedig méltatlannak és tiszteletlennek találta azokat a véleményeket, amelyek szerint ő háború- és elnyomáspárti volna; valamint újra leírta azt is, hogy csupán az zavarja: a nyugati ideológia/média egészen máshogy kezeli az ukrán helyzetet, egy megtámadott állam vezetőjének "hősiességét" és a "fehér" menekültek kérdését, mint az Európán kívüli hasonló jellegű problémákat.
Ami a 'bohócozást' illeti (hogy csak ezt ragadjam ki a sok minden közül, hiszen a kommentelők is erre repültek rá), az valóban sokszor megjelenik az ukrán elnök reprezentációjában, bár arra nem találtam hiteles forrásokat (igaz, olyan sokáig nem is kerestem), hogy ez az orosz propaganda szövege-e, ahogy a hozzászólók állítják (itt van viszont például ez a cikk). A jelző ('bohóc') sok kontextusban persze pejoratív, másrészt viszont nyilvánvalóan utal a színészi múltra, aminek--akár belátjuk vagy tetszik nekünk, akár nem--igenis fontos szerepe van az elnök önmegmutatásában (self-fashioningjében). Tudja, hogyan és hol kell szerepelni, ez a szakmája, és ez felettébb hasznos. Meg persze ott a tömegmédia is, ami felerősíti ezt a folyamatot, alakítja annak hangsúlyait; ezt pedig Zelenszkij elég tudatosan használja, mint ahogy a média is őt. (Azt ebben a pillanatban nem tudnám megmondani, ki irányít, ennyire nem ástam bele magam az issue-ba, de nyilván ez egy kölcsönös haszonkeresés.)
A fényképekre nyilván vannak az embernek érzelmi reakciói, amik aztán elindíthatják a morális dilemmázást vagy a gondolkodást a befogadóban, de az is lehet, hogy simán csak az érzelmekre hatnak. Itt van ez a cikk, ami Susan Sontagot idézi, aki szerint a fényképész eltávolítja magát az erkölcsös gondolkodástól, hogy megfelelően objektív képet készíthessen a tárgyáról, ezért (negatív tárgyú) képeket nézni helytelen, mivel legitimáljuk vele ezt az érzelmi távolságtartást. Az írás hivatkozik ugyanakkor Robert Adams-re is, aki viszont azt mondja, hogy a fénykép eleve jelentéses, és a lehetőségek megmutatásával pozitív morális tartalmat hordozhat. (A cikk írója egyébként mindkét elképzelést deficitesnek tartja.) Annie Leibovitz Zelenszkij-házaspárról készített képei tehát (as simple as that) tök máshogy fognak hatni különböző hátterű emberekre, ez szerintem teljesen evidens. A fotók érzelmesek, szándékoltan hatásosak, és attól sem lehet elvonatkoztatni, hogy Leibovitz korábban főleg celebeket fotózott reklám (?) céljából.
A poszt alatt kommentelők viszont, úgy tűnt, képtelenek disztingválni a különböző beszédpozíciók között, mert pillanatokon belül ott tartottak, hogy kinek milyen a politikai affinitása a helyzethez, ki mit von kétségbe, ki mennyire antiszemita (!) vagy putyinista. Ez azért felettébb elkeserítő, mert úgy tűnik, magukat értelmiséginek tartó emberek sem tudnak objektíven értelmezni egy odaírt szöveget, és mert a másik véleményt nem a saját helyén kezelik, hanem egy olyan kontextusba helyezik, amit a vélemény képviselője még csak nem is érintett. A vita során pedig egy fikarcnyit sem tágítanak abból a pozícióból, amibe az első olvasás alapján belehelyezkedtek.
Nem ez az első ilyen tapasztalatom egyébként. A FB-on két ellenvélemény-vezért "tartok". Az egyikük J., vírus- és oltástagadó harcos anya, aki szerint minden b*zi pedofil, a posztjai általában az anyatej fontosságáról szólnak, meg arról, hogy a Covid-vakcina népirtáshoz vezet, ha nem vigyázunk. (Évfolyamtársam volt az egyetemen.) A másik Zs., irredenta és Orbán-rajongó, aki magabiztosan birtokolja a magyar jobboldali influenszerek szóbeli eszköztárát ("libernyák", "FOS sajtó", "áldozati póz", stb.), és szeret Wass Albert-idézeteket posztolni olyan könyvekből, amiket nem olvasott. (Őt a gimnáziumból ismerem.) Bár mindketten rendszeresen elküldenek melegebb éghajlatra, mégsem töröltem őket még (ők se engem amúgy), mert szeretném megérteni ezt a fajta gondolkodást. Nem, nem azt, hogy mások a preferenciáik, hanem azt, hogy vajon miért nem hajlandóak a párbeszédre és a vitára.
J.-vel néha szót lehet érteni, hajlamos utánaolvasni dolgoknak, amiket hozzáfűzök a posztjaihoz (én is, egyébként), Zs. viszont teljesen reménytelen. Rendszeresen másról kezd el beszélni, kiforgatja a szavaimat, valamint pillanatokon belül ott teremnek a kispajtásai, akik személyeskedő módon esnek nekem. (A múltkor például, amikor Hegedűs Zsuzsa "okafogyottsága" kapcsán az ún. baloldali médián viháncoltak, hogy most majd gyárthatják az új múltat a hőssztori mögé, azt találtuk mondani, hogy most azért Deák Dániel is bajban lehet, és hogy az is elgondolkodtató, vajon a néni hogy lehetett 10+ évig a főnök tanácsadója, ha ennyire bizonytalan... Érdemi választ persze nem kaptam, viszont villámsebességgel azonosítottak Gyurcsánnyal és Sorossal - megint.)
Száz szónak is egy a vége, ami végtelenül zavar, az az, hogy az ember hiába próbál egyéni véleményt képviselni, a befogadói akkor érzik jól magukat, ha sikeresen betuszkolják az egyik térfélre. (Imádom például, amikor huszonéveseket lekommunistáznak csak azért, mert a másik oldal meg nácizik és Hitlerezik, holott sokszor teljesen világos, hogy "csak" jól átgondolt kommunikációs stratégiák mentén keletkezik a botrány és a népbutítás.) Elszomorító, hogy teljes a párbeszéd-képtelenség mára a kocsmai hörgés szintjére redukálta a közösségi tereket (közhely, tudom). Tényleg az a legjobb, ha inkább csak olvasunk, csak hát mit kezdjünk az értelmes/érdemes vitakényszerrel meg azzal, ha beszél(get)ni szeretnénk?
