2014. április 9., szerda

Nobody's Fault

Annyira sűrű ez a hét, hogy nem is volt idő lelkileg követni és feldolgozni azt a sok mindent, ami eddig történt, pedig még csak hét közepe van.
A pszichés magamhoz képest való lemaradást érzem is, a legutolsó dolog, amire emlékszem, az volt, hogy állok a sorban a választókörzetemben, és nagyon hamar be tudok menni. És lila színű a toll.
A híreket vasárnap már nem nagyon néztem aztán, bár felrémlik egy szín narancssárga Magyarország-térkép két aprócska piros pöttyel délen (ó, Szeged) meg valahol a fővárosban. Aztán vége.

Utána már csak arra emlékszem, hogy vezetek, és nagyon gyorsan elfogy az út meg a távolság, szépen süt a nap, és mindenki ott van, aki fontos. Majdnem mindenki.

Jelenleg kvázi doktori fokozattal rendelkező Pedagógus I vagyok, de a faramuci helyzet az, hogy eddig is jobban kerestem, mint néhány tanársegéd, esetleg adjunktus? Na, nem mintha ez lenne a lényeg, egyáltalán nem ez. Ami igazán elégtétellel tölt el, az a cél elérése, akárhány évbe is került. És igazán nem érzek semmi különlegeset, minden megy tovább a maga útján, reggel felkelek, bemegyek dolgozni, stb.

A főnököm nem gratulált. A kollégák igen, de látom a legtöbbjükön, hogy fogalmuk sincs, mi ez. Nem tudják, mennyi munka van mögötte, mennyi bőgés meg félig feladás, hány újraéledés, mennyi keserűség és mennyi öröm. Meg mennyi IDŐ, uramisten, rengeteg idő. Fogalmuk sincs, mennyire vagyok erős vagy kitartó, állhatatos és makacs. Hogy majdnem ráment az agyam erre az egészre.
Azt hiszem, úgy látják kicsit, hogy ez értelmetlen, mert szülhettem volna helyette 2-3 gyereket, csinálhattam volna pedagógus szakvizsgát. Lehettem volna munkaközösség-vezető meg osztályfőnök többször, többet.
Zavartan poénkodnak azon, hogy szólíthatnak-e ezentúl doktornőnek.

Nem nagyon érdekel a véleményük, egy óriási elefántot érzek a mellkasomon, belül meg valami nagy-nagy ürességet. Az öröm sem igazán ért el. Nem, nem azért, mert most úristen, mit fogok csinálni, hanem mert vége valaminek. És ez most majdnem egy évtizedes feszültség és készenlét. Nyáron, hétvégén, álmomban, mindig. Most csak bambulok, és semmi nem érdekel.

Igazából a választások sem. Meg vagyok győződve róla, hogy ennek az eredménynek az oka az elcseszett iskolarendszer, az elbutult/elbutított/elérzéketlenített emberek. Vasárnap, amikor megláttam a közösségi oldalakon, hogy a diákjaim a Jobbiknak kampányolnak, majdnem leittam magam bánatomban. Aztán mégse. Nincs min csodálkozni, folyton mások hibáztatása folyik a saját kudarcokért, ezt hallják otthon, az iskolában is. Az értelmes beszélgetésekre ritkán van idő, az iskolát pedig azok a tanárok használják politikai pulpitusnak, akik nem szégyellik, és mivel a diákok nem hallják a másik oldalt, elhisznek mindent.
Elhisznek mindent, mert nem olvasnak semmit, nem néznek filmeket, nem tájékozódnak. Illetve de, csak nagyon lassan jut el hozzájuk minden információ, és mivel egyáltalán nem bíznak a felnőttekben, az árnyaltabb üzenetek megértéséhez szükséges bizalom nem alakul ki.
Gondolatok helyett szólamok, simlizés, ordibálás. Aminek a következménye nemcsak az inkompetens hozzáállás, hanem a nemtörődömség is. A felelősség nem vállalása. Mert tényleg nem az a legnagyobb baj, hogy nem tudják, ki volt mondjuk Zola, hanem hogy nem is akarják tudni. De nemcsak ezt nem, hanem azt sem, hogy a padtársuk bánata mögött mi van valójában. Önvédelem, lehet. Pedig semmit, de semmit nem lehet megúszni, csak még nem tudják.

Nem tudom, mit tudnék tenni. Azon kívül, hogy utalgatok rá, a történetem példa arra, hogy a szorgalomnak igenis meglehet az eredménye.
Vagy lehet, hogy többet, de most mindenki hagyjon békén.


Nobody's Fault But Mine (feat. Lizz Wright) by Meshell Ndegeocello on Grooveshark

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése