Nem könnyű visszatekinteni, hogy mi volt 2025 elején, de ami biztos, hogy az év legfontosabb eseménye a diplomaszerzés volt. Fizikailag vagy időben egyáltalán nem volt nagy kihívás, sokadik diplomám ez, azt pedig kifejezetten élveztem, hogy ismét tanulhatok. (Anyám kifizette, és bár nem feltétlenül lett volna szükségem erre, elfogadtam, hiszen jómódú, és az alapellátáson és néhány pár cipőn kívül nem nagyon kaptam tőle semmit az elmúlt több mint 40 évben. Neki ez a kompenzáció, hát legyen.) Az irodalomterápiával kapcsolatban szerintem reálisak a meglátásaim, nem tartom "nagy találmánynak", sem pedig új tudománynak, de abban az értelemben remek dolog, hogy felfedez valamit, amire már jó régóta nem figyelünk - a közösségi olvasást és a beszélgetés és/vagy az egyéni olvasás jótékony/terápiás hatását. Ennyi.
Ha valaki az én korosztályom, és kora kamaszokorától sokat olvas, biztos nem fog azon meglepődni, hogy ezek a dolgok léteznek - de higgyétek el, egy mai gyereknek, aki ufónak számít azért, mert néha könyvet vesz a kezébe, ez nagy felismerés. Mármint az, hogy ez sok szempontból tényleg milyen jó, ezzel lehet közösséget építeni, ennek kapcsán lehet beszélgetni és nem fogják hülyének nézni azért, mert mondjuk szereti a verseket. A másik oldal pedig az, hogy az a sok-sok gyerek, aki inkább csak beszélgetni akar, végül tök boldog attól, hogy kap mellé egy szöveget is, és rájön, hogy az irodalom nem valami elvont marhaság, amit kötelezően meg kell tanulni (mert alapműveltség vagy mert érettségi tantárgy), hanem cool dolog és lehet róla beszélgetni. Tudjuk jól, hogy egyáltalán nem azok a gyerekek vannak többségben, akik olvasnak (akiknek valaha olvastak), így ez szerintem nagyon nagy dolog. Az én tanári pályámnak (így az életem felénél) kb. ez ad most értelmet - mármint az, hogy a közepes tanuló Andris el meri mesélni, hogy egy vers miért tetszett neki. Ettől még közepes tanuló marad - de ez nem az ő hibája.
Havi rendszerességgel tartok foglalkozásokat diákoknak - és kollégáknak is. Utóbbi még érdekesebb felfedezésekkel szolgált - egyszerűen máskor nincs alkalom beszélgetni. Sokat dilemmáztam, hogy legyen ez a tanári csoport, végül arra jutottam, hogy lesznek ugyan témák, de semmit nem fogok erőltetni, pláne nem analizálom a kollégáimat. Ehhez képest a tervezett "semleges" témák mindegyike (idő, otthon, szerepek) olyan érzelemcunamit indított el, hogy csak lestem. Kiderült, hogy milliószor fontosabb ez, mint ahogy elképzeltem, úgyhogy most már egyáltalán nem bánom, hogy belevágtam. Igaz, hogy a kezdeti huszonsok létszám kicsit most lecsökkent év végére, de aki jön, örömmel jön, és nagyon jók a beszélgetések. Semmi rosszindulat, pletyka, beszólogatás, közutálat - ahogy az a tantestületek zömére nagyon is jellemző. Nem tudom, hogy ezt az én személyem vagy a választott szövegek indukálják-e, de nekem nagy sikerélmény.
Szóval különösebb tervezés nélkül, de az új munkám is beindult, startoltam egy online közösséget is, indítottam egy blogot, ahol egyelőre beszélgetünk és/vagy az ötleteimet posztolgatom. Jó lenne idegeneknek is csoportot indítani, szeretnék drámaszövegekkel is többet foglalkozni, illetve nagy álmom, hogy elmegyek a harmadik nemzetközi konfereniciára Canterburybe. Konferenciatapasztalatom van (szerintem téma is) - pénz kell és útlevél. Ezen kívül jó lenne a szakdolgozatomat is megírni valami szaklapba, csak hát nyilván mindig erre van a legkevesebb idő, az írásra. Azon se lepődjön meg senki, ha hamarosan egy podcastben fogja hallani a hangom meghívott vendégként - ez is régi vágyam volt, van egy csomó mondanivalóm. Sőt, igazából tök jó lenne egy saját podcast is (meg vitakör és/vagy vitaszínház társadalmi kérdésekről az iskolában, feminista olvasóklub és még sok minden más).
2025-ben sokat jártam színházba is, a város és a régió dolgait nagyjából kiismertem. Írtam egy sikeres cikket a helyi színészképzésről, aminek hatására elkezdtek özönleni a különféle színházi eseménymeghívások, több helyi ember akart velem leülni kávézni és egyezteni. Felkértek, hogy dolgozzak ki anyagokat a helyi színház néhány előadásához és vegyek részt színháztörténeti interjúk készítésében tavasszal (ezeket a helyén kezelem, hiszen hónapok óta semmi konkrétum, csak nagy szavak, megmosolyogtató), és májusban írok majd egy évadportrét is. Az az elgondolásom, hogy a helyi (diákoknak szánt) színházi életbe befonják a tanárokat is, egyelőre nem jön össze, de talán egyszer majd ebből is lesz valami jó és értelmes, nem feszülök rá.
Szeptemberben összegründoltam egy nagyon sikeres irodalmi beszélgetést egy új, irodalomtudomány-népszerűsítő könyvről középiskolásoknak. Baromi jó volt, nagy közönség, érdeklődő gyerekek, lelkes kollégák; úgyhogy pár hónappal később meg is hívtak egy másikra, ami viszont totális kudarc volt, legalább is számomra, személyesen. Nem a téma vagy a kérdésfeltevések okán, hanem a beszélgetőpartnereknek kijelölt két nagytekintélyű fehér férfiember miatt, akik gyakorlatilag semmibe vették az előre megbeszélt dolgokat, ahogy szerény személyemet is. Szomorú tapasztalat volt, de nem atipikus. Így megy ez. Amit az esetből megtanultam, hogy vagyok már eléggé valaki ahhoz hogy 1) megválogassam a beszélgetőpartnereimet és/vagy 2) egyszerűen nemet mondjak. Jó lecke volt - végül nyeltem egy nagyot, kiposztoltam az el nem mondott mondataimat a Facebookra, a honorból pedig vettem másfél fesztiváljegyet a nyárra.
Hogy mindebből milyen terv következik? Hát olyan, hogy ha van jó ötletem, akkor ahhoz megpróbálok fórumot, lebonyolítót és közönséget találni, hiszen mint a fentebbi szeptemberi eset mutatja, jók a megérzéseim. És hát igazán, miért is kellene hagyni/azt gondolni, hogy ebben a városban valóságtól elrugaszkodott férfiak tudhatják csak, mi a jó/érdemes az embereknek.
Az évi összegzésben érdekes módon nem sok mondanivalóm akad az iskolai mentori munkáról és az egyetemi órákról sem, pedig összességében mindkettő jól ment. Jó visszajelzéseket kaptam a tanárjelölt hallgatóktól, az pedig nem az ő hibájuk (hanem az elcseszett tanárképzésé), hogy alig van alkalmuk "tanítani tanítani", mert minden időnket és energiáknat elviszi a dokumentumgyártás. (Szimptomatikusnak tartom, hogy a gyakorlóiskolák országos konferenciáján--ahol életemben először vettem részt--a legnagyobb sikere annak a közvetlen kollégámnak volt, aki arról beszélt, hogy tanítja meg a hallgatókat... hospitálási naplót íratni. Kidolgozott erre egy jógyakorlatot. Halál komoly.)
Az egyetemisták öt év alatt rengeteget változtak, de az egy cseppet sem lepett meg, hogy a legbelevalóbb hallgató egy magát mindenféle disz-szel ellátott figyelemzavaros embernek határozta meg, ami lehet, hogy igaz (nem kértem orvosi papírokat), de hogy a legeredetibb gondolatai neki voltak, az biztos. Új jelenségek az AI, a hagyományos műveltség- és olvasottsághiány, az érdeklődés másfelé irányulása - ezeket eddig is tudtam, csak nem gondoltam, hogy egyetemen ez ilyen tapasztalatokat hozhat MÉG ahhoz képest, ahogy ezt eddig láttam. Erről talán írok majd egy külön posztot egyszer - ami nem a bosszankodásról fog szólni, hanem az agyalásról, hogy mit is lehetne tenni. Mert a fiatalok nem hülyék, ez egészen biztos.
Nos, hát ezek jutottak eszembe a régi évről és az újról. (Most megyek vissza a Flector-tapaszokhoz.)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése