Lakás

A szüleim teljesen más társasalmi hátterű családból jönnek: apám egy jól szituált keszthelyi középosztálybeli família fia (az apja a városvezetésnél dolgozott talán), anyám pedig egy győr-soproni parasztcsalád gyereke. Előbbi a ("természetesen" módon) családi elvárások és személyes ambíciók miatt lett orvos, utóbbi főleg a kitörés lehetősége miatt, ami egyáltalán nem volt konfliktusmentes a családján belül (ahogy az sem, hogy a kis Győr melletti településen maradás helyett inkább a megyeszékhelyen szeretne elit gimnáziumba járni. A 70-es években ezt a rendszer is támogatta, de ez persze nem jelentette azt, hogy a győri (jó családból származó) osztálytársak jól fogadták a parasztgyerekeket - és nekik sem volt könnyű nyaranta visszaintegrálódni a családjába vagy elfogadtatni azt, hogy nem kétkezi munkából akar megélni. (Nagyon hosszú és összetett történet az, hogy mindez hogyan okozott további konfliktusokat a családjában, pl. az anyjával vagy az öccsével való kapcsolatában, aki villanyszerelő lett, és pár éve elvitte az alkohol. Nekem is vannak olyan emlékeim, hogy nyaranta azért kapok szidást a nagymamánál, mert 'fetrengek' és olvasok ahelyett, hogy értelmesebb dolgokat csinálnék.)

A szüleim a pécsi orvosi egyetemen találkoztak, én anyám utolsó egyetemi évében érkeztem (véletlenül), így nagyon gyorsan fel kellett nőniük. A kapcsolatuk (a fentiek okán, és számos egyéb feldolgozatlan sérelem miatt) egyébként sosem volt felhőtlen, 15 év után el is váltak. Én épp ekkor mentem gimnáziumba. Apám albérletbe költözött a barátnőjével (övé lett az autó), mi pedig ott maradtunk a lakásban négyen. Ez egy elég nehéz időszak volt, aminek én főleg a lelki részét érzékeltem (nem mintha előtte boldog gyerekkorom lett volna), de most már azt is látom, hogy komoly egzisztenciális félelem lehetett a 90-es évek elején egyedül maradni három kiskorú gyerekkel. Így aztán anyám hamarosan megismerkedett egy férfivel, aki szintén frissen vált el (bár neki már felnőtt gyerekei voltak) - egy korán nyugdíjazott katonatiszttel, aki magára vállalta, hogy felnevel minket. Ahogy ő mondta: embert farag belőlünk. (A testvéreim ekkor még általános iskolások voltak.)

Ezeket az éveket talán majd egy másik posztban részletezem. Semmilyen szempontból nem volt egyszerű - mindenki úgy mentette magát, ahogy tudta. A száraz tényeket tekintve a felnevelésünk sikerült: mindhármunkat kitaníttattak, egyetemre küldtek. Szerencsések voltunk, mert azt tanulhattuk, amit választottunk, és--igaz, szigorú feltételek mellett--végig tudtak támogatni. Én például albérletben lakhattam az ország másik végében. Az anyagi feltételek azok voltak, hogy addig finanszíroznak, amíg tanulunk, a képzés éveinek száma alapján. Havonta kaptunk fix apanázst (ami összeadódott a gyerekkori zsebpénzükkel, amit 14-15 éves korunk óta bankszámlára kaptunk az életkorunknak megfelelően egy bizonyos szorzóval), amiből meg kellett oldani az albérletet és az egyéb költségeket. Néha csurrant-cseppent néhány ezres buszra, vonatra, ilyesmi.

Én (érthető módon) nagyon boldogan voltam független, de gyakorlatilag az egyetem elejétől dolgoztam nyaranta, és felvettem a diákhitelt is. A támogatott évek számából kicsúsztam, mivel az egyik szakomon halasztottam, így az utolsó egyetemi évemet és a ráhúzott három év doktori képzést már teljesen önállóan oldottam meg. Volt diákhitel és doktori ösztöndíj, nyelvtanfolyamok, fordítások, nyáron szállodai munka a Balatonon és egyéb dolgok. Bár bulizgattam, de nem nagyon utaztam, és a jogosítványra is csak a doktori ösztöndíjból futotta (a húgom a gimi alatt megcsinálta, akkoriban én apámmal éltem, akinek erre nem volt pénze). Szép, szabad évek voltak.

Valóban sokáig tanultam tehát, talán nyolc évet, és elég későn lett rendes, bejelentett állásom főmunkaidőben. A doktori képzés után ugyanis már nem hitegettem magam tovább, és elmentem a közoktatásba. 2006-ot írtunk ekkor. Még nem volt pedagógus életpályamodell, sem teljesítményértékelés, a diákhitelemet a tanári fizetésemből fizettem vissza sok-sok év után. Persze végig voltak másod- és harmadállásaim, nyelvet tanítottam, fordítottam, tolmácsoltam, voltam óraadó és magántanár is. Féltetenni kb. 8 éve tudok.  

A szüleim eközben egyenesbe jöttek. A 90-es években (a rendszerváltás utáni felbuzdulás éveiben) a házastársukkal közösen mindketten vállalkozni kezdtek, bt.-t alapítottak, befektettek, magánrendelést nyitottak, autót lízingeltek, stb. Anyámék a régi közös lakásból házba költöztek, azt szép lassan felújítgatták, lett hétvégi ház is, ami ma már egy nagyon pofás hely hatalmas birtokkal, napelemekkel, kerttel, juhokkal. Apámék a sok albérlet után házat építettek, született három gyerekük, a legkisebb nemrég lett nagykorú. Ma mindketten 70 fölött vannak, de még aktívak, nyugdíjas főorvosként 'visszadolgoznak' a kórházban, a pozíciójukban nagyon megbecsültek.

A tesóm a négy éves főiskola után egy fővárosi kereskedelmi multinál helyezkedett el, albérletek, autórészlet, egy félrement rövid házasság, aztán egy sokkal jobban sikerült másik kapcsolat, most másodikos kisgyerek. Az albérletkálvárián ők is túlvannak szerencsére, néhány éve az agglomerációban laknak egy tök klassz helyen, sikeresen elcsíptek egy jó hitelt még a kovid után kicsivel.

Hogy mindezt miért írom le?

Nos, azért, mert az anyám a múlt héten felhívott, hogy gondoltam-e már arra, hogy belevágok az Otthon Start Programba. Nem, nem viccből vagy ugratásból kérdezte, ugyanis a feltételeknek tényleg megfelelek, soha nem volt ingatlan a nevemen, van stabil munkaviszonyom és TB-m. Mondtam neki, hogy természetesen nem gondoltam erre, mert nincs elegendő önerőm, nem vagyok házas és amúgy a jövő héten leszek 47 éves. Nyilván erősen foglalkoztat, hogy hol fogok lakni az elkövetkező évtizedekben, de mivel erre semmilyen épkézláb ötletem nincs, inkább nem gondolok rá. 

A történethez hozzátartozik, hogy az egyemista korunkban alkalmazott szigorú rend a későbbi életünket is végigkísérte, ezért aztán a szüleinkhez felnőtt korunkban már soha nem fordultunk semmiért. (A tesóm megpróbálta korábbi lakásvásárlások vagy a mostani házhitel környékén, de visszautasításba ütközött. Nem pénzt kért, csak támogatást, kezességet, ilyesmit.) Ha pedig most rosszul is hangzik, hogy az ember lenyúlja az idős szüleit, azt fontos tudni, hogy a társadalmi szakadék pl. köztem és anyámék között az elmúlt 20 évben óriásira nőtt. Ezt nem panaszképp mondom, de már évekkel ezelőtt sem értették, miért nem veszek új autót, miért dolgozom három állásban, és miért nem tudok nagyobb összegeket félretenni havonta. Eközben a hétvégi házukban felépült az üvegház és egy napelempark, lett jakuzzi (amit nyilván nem használ senki), hozzájuk került a ház mögötti erdő, mindkét autójukat pár évente lecserélik, a megyeszékhelyi kétszintes 7 szobás házat pedig csak azért tartják még fenn kettőjüknek, mert anyám még munkába jár. Az eredményeimre és a sikereimre egyébként mindig nagyon büszkék voltak, de azon a véleményen vannak, hogy arról senki nem tehet, hogy a társadalom kit mennyire becsül meg. (A fizetésemre összegét hallva a múltkor azt mondták, szerintük ez nagyon jó, mások ennél sokkal kevesebb pénzből élnek.) 

Azt már szerencsére nem teszik hozzá a fentiekhez (korábban volt rá utalás), hogy az "életformámat" pedig én magam választottam, a döntéseimet én magam hoztam, igazán nincs mit tenni. 

A mostani érdeklődés háttere egyébként az, hogy ismét eladnák az egyik autójukat. Azt mondják, alsó hangon 10 milliót fognak kapni érte, azt nekem adják, vegyek egy lakást, vágjak bele az Otthon Startba.(És nem, most már feltételeket sem szabnának ehhez, mint múltkor, amikor szintén tettek egy ajánlatot, miszerint kaphatok egy lakást, ami a 8 éves unokaöcsém tulajdona lesz. Én életem végéig lakhatok benne azzal, akivel csak akarok, de nem rendelkezhetek vele.)

Az idők ezek szerint változnak.