Amikor

Amikor nagy a fájdalom, az azért sok mindent át- és felülír.

*

Az első tanítási hét eléggé karnivalisztikusra sikerült, mivel nyolc nap alatt sem igazán tudtam jobban lenni a lumbágóból - percekbe telt kimászni az ágyból, kínokba, hogy felvegyem a nadrágom, hogy leüljek a vécére - és itt írhatnék még jópár naturalisztikus részletet, aminek okán beszélhetnénk kicsit a magatehetetlen középkorú női testekről. 

Az én hibám is az egész, mert tudom nagyon jól, hogy van ilyen gondom, és ezzel nem tanácsos sem hosszabb útra indulni, vezetni, de a karácsonyi menü végigfőzése is rossz ötlet. De hát ilyen az ember: kötelességtudó, megy előre, mint a barom, céltudatos, és mindenáron be akarja bizonyítani, hogy akkor is meg tudja csinálni. 

Illetve helyesbítek, nem az ember ilyen, hanem én. Ez talán nem is csoda, ha valaki úgy neveltek, hogy a gyengeség hiba, a lustaság bűn, csak akkor vagy beteg, ha magas a lázad, és hogy az életet egy feladatként kell felfogni. Ez már sokat alakult, de azért annak idején elég mélyre ment. Kínlódásaim közben eszembe jutott apám egyik mondata, amikor arról meséltem neki, hogy szerintem túl sokat dolgozom: amíg bírod, addig halj bele, kislányom.

Önmagára nézve ez a dolog teljesen megállja a helyét, 73 évesen is bejár, ügyel, igaz, hogy már mozogni is alig tud, de van egy beosztott, aki mindig tologatja a kerekeskocsiját, miközben ő fürdőzik az emberek figyelmében és hálájában. Jól megérdemelt tekintély és hozzáértés, ez nem vitás. De a dolgok túltolása nekem mindig az otthoni hiányokról mond el valamit - én nagyon szeretek itthon lenni.

Anyámék a két ünnep közötti (részemről majdnem sírós) telefonálás alkalmával pedig csak annyit mondtak: hát, van, hogy ez egy hónapig is eltart, nem kellene annyi gyógyszert szednem.

Ez a tanács már későn jött, mert kilenc nap alatt megettem a kétévi gyógyszeradagomat szerintem. Közben leesett a hó, így nagyon jól jött a karácsonyra kapott túrabot, mert persze bementem dolgozni... Szerencsére a január nem para, én ilyenkor már nem íratok dolgozatot, napi egy-két tanórát el tudtam látni, ráadásul a hóhelyzet miatt (a városban egyedüliként) könnyített órarenddel dolgoztunk. Amit sikerült ugyan kicsit túlbonyolítani, mert minden nap más volt a koncepció, de végül túléltük a hetet, a szombati munkanapra pedig rendkívüli tanítási szünetet rendelt el a fenntartó. 

Milyen fontos lett a gondoskodó állam imázsa - a lényeg a jó sok Facebook poszt meg az operatív törzsek. 

A tizenegyedik nap után aztán egyszer csak kaptam egy újabb gyógyszertippet, egy rúgós B-vitamin készítményt, ami végül hatott. Persze lehet, hogy nem ez hatott, hanem minden más együttvéve (gyulladáscsökkentés, fájdalomcsillapítás, gyógytorna, ima, krémek, tapaszok), de végre sokkal jobban vagyok. (Megj.: az orvoshoz végül nem mentem el és fel sem hívtam, mert semennyire sem volt kedvem a hóban odabotorkálni, majd órákig várakozni - és az az igazság, hogy a 2012-es kórházi kalandom óta minden egészségügyi dolgomat jelnek tekintenek, még a jogosítvány-alkalmassági is egy komoly tortúra volt. Biztosan lehetne lábujjhegyen élni, de én nem szeretnék, és egyre kevésbé pártolom az orvosi gyógyszerlobbit és a konzerv megoldásokat.)

Szilveszer éjszakáján viszont, ahogy összezsugorodva feküdtem a sarokban, és a petárdázást hallgattam, mégis elgondolkodtam azon, mi mindenen kéne még mindig változtatni. Az első januári hetet tekintve nem nagyon volt apelláta: az óráimra pontosan érkeztem, megtartottam őket, aztán hazajöttem, és bámultam a tévét. Fél nyolckor ágyban voltam. Egyetlen nap volt, amikor leültem egy órára dolgozni, de megvolt a böjtje: estére alig bírtam mozogni.

És akkor arra gondoltam, hogy szerintem egy csomóan így élnek. Úgy kelnek fel, hogy épp hogy beérjenek, ledolgozzák a napot, hazamennek, ledöglenek és néznek ki a fejükből. Vagy nézik a streeamereket: eddig sosem értettem, hogy tud valaki végignézni teljes sorozatokat egyhuzamban - hát most már tudom. Vajon tízből hány emberben van meg az az igény, hogy a robotoláson kívül valami produktívat is csináljon?

A kis házi nyavalyám miatt elmaradt a hóban séta meg egy csomó minden más is. Sokkal jobban értem viszont az öregasszonyokat, akik nem ülnek le a buszon (mert esetleg nem tudnak felállni), a magánytól és a magatehetetlenségtől való félelmet és a test követeléseit. 

Hogy valami vidámat is mondjak: megnéztük Emma Thompson új sorozatát, a Down Cemetery Roadot, ami nemcsak hogy isteni, de a soundtrack is zseniális. (Itt van például a csodás Michelle Gurevich, a Fraulein, és Sharon van Etten. Valaki összerakta a teljes tracklistát, tessék.) Most a Silót nézzük, az is szuper, szóval lehet, hogy előfizetek az Apple TV-re.

Egy molyos csávótól pedig megszereztem a Winterson-könyvet, ami annyira beütött, hogy tán hosszabban is írok róla majd.

A tanulság pedig: