2023. június 28., szerda

Kilépni

Hetek, hónapok óta azon gondolkodom, hogy hogy lehetne ebből a valóságból kilépni, vagy hogy mit lehetne tenni, hogy ez a kurv@élet kicsit jobb legyen.

Sajnos az van, hogy nem olyan pályát választottam/nem olyan pálya választott engem, amit le lehet választani a társadalmi realitásról. Lehettem volna mondjuk vadakat terelő juhász (a tűzoltó s katona nem játszik, mint látható, őket is cseszegetik), akkor valami bukolikus eklogadíszletben beszélgethetnék a szellővel meg a hegyekkel; de hát ez a tanárság már csak ilyen társadalmilag integris. Illetve integrált.

Nemrég elvégeztem egy 10 hetes online képzést (kreditpontokért), a célja a tanárszerep definiálása, árnyalása volt szépirodalmi szövegek segítsgégével. (Én nem akartam definiálni vagy újradefiniálni semmit, kellettek a kreditpontok, ez pedig ingyen volt és online.) 
A képző (nagyon rendes nő egyébként), aki, mint később kiderítettem, a Bagdy-család féle boldogságprogrammal áll kapcsolatban, nem volt könnyű helyzetben. Fogalmam sincs, hogy--azon kívül, hogy az egyeteme akkreditáltatott egy képzést, hogy ő meg tudja írni a doktoriját--mik voltak az elvárásai, de kissé zavarba jött, amikor a harmadik alkalom után, bármi is volt a téma, mindenkiből csak a keserűség és a kiégettség bugyogott fel. Csupa széplelkű tanár a kétségbeesés szélén. (Én meg nem is vagyok széplelkű, de még én is kivagyok, érted...) Egy ponton meg is fogalmazta, hogy a képzés célja (haha) nem az lett volna, hogy minél több pályaelhagyó tanárt "termeljen ki", és reméli, hogy tényleg nem ez lesz.

Hogy megkapjam a tanúsítványt, meg kellett fogalmaznom a szakmai fejlődési terveimet. Hát, én megfogalmaztam (jellemző!), hogy tök elegem van abból, hogy minden_egyes_szakmai_dokumentumban mindig nekem/nekünk kell ambíciókkal és "fejlődési tervvel" előállni, holott tudjuk, hogy ez egy illúzió, soha a büdös életben nem kapjuk meg sem az anyagi, sem a közösségi-szakmai feltételeket ahhoz, hogy úgy fejlődjünk, ahogy szeretnénk. Lehetőleg ne fejlődjünk sehova, még a végén túlfejlettek leszünk, aztán lelépünk a ge*ibe.
A tanúsítványt azért remélem, megkapom, a hölgy tényleg nagyon igyekezett, nem ő tehetett róla, hogy Szabó Magda Csé című novellájáról senkinek sem a pedagógus-diák egymásra találás, hanem az azonnali felmondás jutott eszébe.   

Leérettségiztettem az összes diákomat egyébként, voltak nyolcvanketten, ha jól számoltam. Egész jól bírtam, nem is az ücsörgés és a koncentráció készített ki, hanem az ostobaság. Amíg még maradok, ki kell ezzel is találni valamit, hogy legyen mindannyiunk számára egy kis értelme, mert ez a kínlódás baromság. Azt már régen tudomásul vettem, hogy nagyon kevesen akarnak jó jegyet (mert az tök fölösleges), de azt nem, hogy semmi nem megy át abból, amit az olvasás, a tudás fontosságáról csöpögtetni igyekszem.
Az egyik banketten odajött hozzám az egyik srác, hogy elmondja, sajnálja, hogy nem mutatott fogékonyságot a dolgok iránt (ez persze nagyon eufemisztikus kifejezés arra, hogy amikor épp nem a haverjával sakkozott magyarórán, akkor fejhallgatóval a fején a hátsó padban aludt). Higgyem el, ő mindent elolvasott (na persze). Csak hát (higgyem el) ezek a dolgok őt nem érdeklik.
Mondtam neki, hogy teljesen megértem, engem sem érdekel egy csomó minden, és a lényeg nem is ez lett volna, hanem hogy felébresszem a nyitottságot a világra, az emberi problémákra; hogy adja meg az esélyt annak, hogy odafigyel valamire, ami elsőre távolinak tűnik, hátha mégis érdekes. Hiszen, ha jól tudom, segítő szakmára készül, én pedig mélyen hiszek abban, hogy az emberekről tanulni például a könyveken/szövegeken keresztül is lehet, sőt.
Azt mondta, nem ért egyet, mert ő majd az "életből" megoldja mindezt. Hát, oké.
Majd valaki más egyszer megmondja neki, hogy egy önző, érzéketlen, felületes alak, és még elég hosszú az útja, ha tényleg másoknak akar segíteni.

Időközben voltam egyébként egy doktori védésen is, ott ugyanez volt, csak a következő szinten. A jelölt megírta a disszertációt az elővédésre, majd szép és alapos véleményezést kapott, amiből semmit, de semmit nem fogadott meg a végső formátumhoz, viszont beadta a dolgozatot. Amikor az opponensi bírálatokat megkapta (amelyek nyilván nehezményezték az iméntieket), hosszas válaszokat írt, ezt én magamban a következőképpen összegeztem: I truly appreciate, I appreciate, I appreciate, blablabla, de ti vagytok a hülyék mind. 
A fokozatot megítéltük neki, de az azért jól esett, hogy a védés némileg kellemetlen hangulatban telt, és végre mindenki kimondta, amit valójában gondol erről az egészről. Erről az irányról, mármint.
Azt nem tudom, van-e ennek értelme, hiszen ez a jelölt is (akárcsak az én "mindent elolvasó" diákom) váltig állította, hogy ő mindent (!) megtett, megfogadta az összes javaslatot, és nagyon hálás. Párhuzamos valóság, önbecsapás, ámítás, nem is tudom, mi ez.  
Amit tudok, hogy én nem akarok ebbe belebolondulni.
Ez az egész mintha annak a leképeződése lenne, amit az oktatásban (legalább is helyileg), meg amúgy a társadalmi történésekben is látok: ömlik ránk a trutyi, de még mindig megpróbálunk úgy tenni, mintha minden rendben lenne, vagy mintha még rendbehozható lenne a helyzet.
Alkalmazkodás. Flexibilitás. Reziliencia!
Ez utóbbit hirdettük az ideji tanév mottójának tavaly augusztusban, vicces.

Részemről a túlélési, menekülési stratégiákon gondolkodom.
Muszáj, hogy legyen valami megoldás - nekem, személyesen.
A világ már annyira nem érdekel. 


8 megjegyzés :

  1. Lehet, hogy érdemes lenne keresned/találnod egy jó (mármint egy tényleg jó) irodalomterápiás csoportot :)

    VálaszTörlés
  2. mármint attól az oktatásban nem változna semmi, csak neked lehetne fellélegzés

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. igen, jó ötlet. :)
      de inkább arra jutottam, hogy elmegyek és kitanulom én magam...
      a kiégés ellen a tanulás se rossz :)

      Törlés
    2. <3 (ebben az esetben még hasznosabb)

      Törlés
  3. De miért adtok ezeknek érettségit/diplomát, ha ostobák, nem tudnak semmit/alkalmatlanok? Nem értem. :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Komolyan véve a kérdést: ez mindig egy intézményi konszenzus, sosem egyéni döntés, bár ágálni lehet (és szoktunk is).
      Az érettségi úgy van összerakva, hogy kettesre bárki megcsinálja. És fontos az intézményi statisztika.
      Az egyetemi fokozatok (fizetős hallgatók esetében) meg általában pénzkérdés az intézménynek. Szomorú, de ez van.

      Törlés
  4. Néha erre járok és látom, hogy semmi sem változik, tehetetlenség, túlterheltség, csalódottság, stb. Okos és kemény nő vagy, ebben mégsem vagy okos és kemény.
    Túlterheltségre az újabb és újabb plusz képzés _nyilvánvalóan_ nem megoldás. Pont elég jó vagy ahhoz, hogy körülrajongott és elismert tanár legyél egy kicsit is normális oktatási rendszerben. Ha ezt nem kapod meg, akkor az a rendszer hibája, ezen semmiféle plusz képzés nem segít, azzal csak a figyelmedet tereled el a kilátástalan helyzetről, plusz terhelésért cserébe.
    A meggyőződéseddel, értékeiddel ellentétes elvárások elleni sikertelen küzdelem pedig a tehetetlenséget erősíti benned, így minden egyes nappal tovább gyengül az ellenállóképességed és (nem mellesleg, hanem sőt) fenntartod a szellemi kasztrációdra törekvő rendszert. Ez utóbbit, mindenki kárára.
    Tudom, hogy a gyerekek cukik, legalábbis elsőben, az első héten, aztán majd belőlük lesznek a nárcisztikus, felelőtlen, cinikus kamaszok érettségire és tanítani jó (btw szerintem, a lehető legfontosabb szakma, ami létezik), és stb., stb., és tudom, hogy nagyon kemény döntés, ha teljesen ki akarnál lépni, de a problémáidra ez a megoldás. (Nyilván, szerintem és persze nekem könnyű, stb., stb., ezt most hagyjuk ki...)

    VálaszTörlés
  5. :) A gyerekeket már elsőben sem találom cukinak. :)

    VálaszTörlés