Igen, sokan ünneplik a blogjuk szülinapját, én nem, az enyém első posztja 2007-ből lelhető fel (ez az), de ez is archív, ami azt jelenti, hogy még a dicstelenül összeomlott freeblog időszakából való, ahol sokunk sok-sok szellemi tartalma veszett oda.
(Cseles programokkal ki lehetett menteni ezt-azt, de rengeteg tartalmam odaveszett a londoni naplóktól kezdve a személyes életem lenyomatai.)
Szóval hogy miért érzem azt, hogy régen sokkal jobban írtam?
Nemrég olvastam Byung Chul-Han A narráció válsága című könyvét, amiben a szerző a tőle megszokott közhelyes és meglehetős fellengzősséggel ír arról, hogy a történetek ideje lejárt, a "storyk" már csak az egót táplálják, nem alakalmasak közösségépítésre. És bár számos (nála sokkal okosabb) gondolkodótól vesz át érvényes dolgokat, a szerző nem tér ki arra, hogy igenis volt időszak, amikor az internetnek még volt értelme. Szerintem ez volt az az időszak, amikor még (jobb, rosszabb és főleg különféle célú) szövegekkel kínáltuk meg egymást.
Szóval lehet, hogy azért nem írok (jól) már, mert egyrészt ennek az időszaknak menthetetlenül vége (a blogokat senki nem olvassa), másrészt pedig amúgy is túl sok írásos munkám van az élet egyéb területein. 2025 ebben kiemelten teljesített - cikkek, tanulássegítő anyagok, előadások, könyvbemutatók, kritikák, recenziók.
Félre ne értsen senki, nagyon-nagyon hálás vagyok mindezért; egyrészt mert (ha úgy vesszük) teljesült a régi álmom, hogy irodalommal és színházzal foglalkozom az időm jó részében (még ha nem is úgy, ahogy 16 évesen gondoltam), másrészt pedig nagyon sok értelmes és érdemes dolog jött ebből létre. Sok hálás levelet kapok a könyveink kapcsán, felkérnek különféle rendezvényekre, sőt, ha én elképzelek valamit, az is nagyobb valószínűséggel valósítható meg, mint évekkel ezelőtt.
Akkor hát mi hiányzik a régi írásaimat olvasva.
Nem pontosan tudom, talán az elmélyülés, a rendszeren kívüliség, a kevesebb reprezentatív feladat, amitől jobban én voltam én - mert végül is ebből írtam, amit írtam. Persze nem úgy, ahogy manapság magából ír bárki, mert szerintem ügyesen sikerült (még a blogban is) megalkotni azt a beszélőt, aki nem lett túl nyitott, személyes vagy intim, aki nem tárta fel a magánélete történéseit egy az egyben, hanem kreált ebből egy kicsit titokzatos, mégis talán többek számára érdekes és szimpatikus narratívát. Valami olyasmit, ami nem direkt módon szolgáltatja ki az egyént, nem traktál a bulvárrészletekkel, de mégis emberi és önazonos.
Talán a több gyakorlással visszajön majd mindez.
A fenti gondolatok nem csak a régi posztom miatt jutottak eszembe, hanem mert megnéztem Nora Fingscheidt Parlagon című filmjét Saoirse Ronannal, aki nagy kedvencem. Amúgy is imádom ezeket az angol, ír vagy skót sivárságokban játszódó mozikat (a másik ilyen favoritom a Téli vendég) - szóval ezekről mindig az jut eszembe, hogy milyen könnyű elveszíteni önmagunkat, de jó lenne, ha nem adnánk fel azt, hogy visszataláljunk.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése