... hogy vajon Diócica megismer-e majd, amikor hazajövök.
Sosem voltam még ilyen sokáig ilyen távol tőle, amióta megvan - azaz 4 éve.
A leghosszabb idő, ameddig egyedül hagytam, öt nap volt, akkor
rokonok rá-ránéztek, és minden nap telefonáltam, hogy jól van-e.
Valamint komoly lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért egyedül hagytam, és ezért az utazást sem tudtam maradéktalanul élvezni.
Ezért aztán legközelebb, amikor utazni támadt lehetőség, vittem magunkkal.
Az autózást egyébként sajnos rosszul bírja, szerintem azért, mert
kiskorában kialakítottam nála egy frankó kis utazásfóbiát azzal, hogy
mindenhová magammal vittem - buszon, vonaton. (A kaszniból mindig
kivettem az ölembe, egyszer a vonaton majdnem meg is büntettek, mert
pótjegyet kellett volna venni neki - a kisállat nem poggyász ugyebár.)
Szóval a vonatot, buszt egy darabig jól viselte, de aztán egyszer
csak besokallt, és tiltakozásképpen elkezdett hányni, bepisilni és
bekakilni az úton. Hiába koplaltattam fél napig indulás előtt. Ez megint
bűntudattal töltött el persze, de mindez enyhébb volt, mint amit amiatt
éreztem, hogy magára hagytam, mert a sokkot viszonylag hamar kiheverte.
A fóbiáját pedig tudomásul veszem - azaz mindig törlőkendőkkel, pót
kasznikibélelő párnákkal és ilyesmikkel indulunk útnak. És miután kiad
magából mindent szegény, azután már nagyon kellemesen nézeget
körbe-körbe.
--
Most is utánanéztem, hogyan vihetném magammal - ennek egyrészt önző
okai voltak, másrészt pedig az a fixa ideám, hogy Diócicára rajtam kívül
senki sem képes tökéletesen vigyázni és róla gondoskodni. Hamar
kiderült, hogy még az USÁ-ba is egyszerűbb lenne bevinni bármiféle
kisállatot, mint Nagy-Britanniába, az angolok ugyanis extrán érzékenyek,
magyarán nem lett volna elég a chip/tetoválás és a kisállat-útlevél.
Mindenféle extra oltások, vérvizsgálat, zárójelentések és leletek
kellettek volna, ami kb. féléves ügyintézést jelentene, nem is beszélve a
pénzről - szóval Diócicának külön pályázhattam volna egy Eötvöst, hogy
kijöhessen velem.
Úgyhogy nincs más választásom, mint hogy Gyevosra hagyom három hónapra.
Gy.
nem valami nagy macskabarát (bocs Gy.!), viszont nagyon nagy és
elkötelezett Gofribarát, ráadásul a Diócicát is tőle kaptam, úgyhogy
boostolom magamban a reményt, hogy a macsusznak meglesz mind a négy lába
és a két füle, mire hazajövök. Annál is inkább, mivel Gy. anyukája viszont NAGYON NAGY ÁLLATBARÁT az őzikétől a tarajos gőtéig -
úgyhogy majd őt is ráállítom a dologra titkos ügynökként. (Zinczy
elajándékozott papagájai is nála leltek otthonra, és csodák csodájára a
daganatos hím egyed daganata meggyógyult!!!! Úgyhogy J. mama igazán tud
valamit...!)
Afelől nincs kétségem, hogy Diócica megkapja a napi macskakaja
adagját. Afelől viszont van egy kicsi, hogy megkapja-e a napi simi-,
dörzsi- és pusziadagját.
Diócica ugyanis nyilvánvalóan különleges macska.
Macskákat meghazudtoló módon szeret engem - például.
Amikor hazajövök, felugrik, amikor sírok, odabújik (nem csak hozzám
egyébként, hanem bárkihez), a vendégekkel szokatlanul barátságos,
ugrálni is szokott a térdemre. Amikor kajaidő van, berohan a szobába,
hogy mindenkit értesítsen, hogy "vacsoooraaaaaa!!!!!!!!". Hihetetlen. A
húgom -- jelezvén Diócica antimacska jellemvonásait -- el is nevezte
'kutymacsnak', érzékeltetve ezzel azt, hogy meg tudná szeretni, hiszen a
Dió inkább kutya, mint macska.
És tényleg. Tökéletesen tisztában van vele, hogy én
mindent megengedek neki, hogy bármikor az ujja köré csavar, hogy jobban
féltem, mint bármelyik emberi lényt, akiket egyébként szintén nagyon
féltek és szeretek. Azzal is tisztában van, hogy kitől kell tartania,
hogy ki a falkavezér, ki az, aki nem tűr nemetmondást, ellentmondást,
vitát.
Nagy franc, az biztos.
Szóval nem is aggodalmat okoz, hogy most itthagyom három hónapra, pedig legszívesebben elvinném.
Majd ránéztek néha, remélem.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése