A Nagy Amerikai Narratíva

A Nagy Amerikai Narratívával nincs jó kapcsolatom.

Még az egyetemen jártam amerikai dráma szemináriumra egy ottani oktatóhoz, akivel életem első komoly szakmai vitáját folytattam - még zöldfülűként és a Nagy Amerikai Narratívába vetett naiv bizalmam teljes optimizmusával. Hát marhára pofára estem. A vitában (ami nem is volt vita, inkább egyenlőtlen felek közti erőfitogtatás) természetesen alulmaradtam, pedig igazam volt.

Emlékszem, Albee összest, O'Neillt, Arthur Millert meg Tenessee Williams-t kellett olvasni.  És Bernard Slade-től a Jövőre veled ugyanittet.
Az első vizsgán kirúgattam magam, mivel az angol tanszéki könyvtárból talicskával hordták el a köteteket, és nem tudtam semmit elolvasni. Órákra pedig kevéssé jártam, kicsit irritált az előadó tudálékos, agresszív modora és az az erőszakosság, ahogy mindenben a freudi pszichoanalízist meg a lacani falloszt akarta belemagyarázni.
A második vizsga szóban volt, gondolom, a szembesülés okán. A vizsgáztató azt kérte, válasszam ki a számomra legkedvesebb és legellenszenvesebb darabot, és azokról referáljak. Negatív pólusként az Amerikai Elektrát, kedvencként pedig a Jövőre veled ugyanittet választottam. Pechemre.

Már ott elvetettem a sulykot, amikor az O'Neill-darabot felesleges Oidipusz-átiratnak tituláltam, ami a freudi pszichologizálás miatt túl didaktikus, unalmas, és egyáltalán nem árnyalt vagy megejtő tragédiaként. A Slade-drámát pedig vígjátékként elemeztem hangsúlyozva persze azt, hogy komédián nem az esztelen röhögést értem, hanem az élet szélsőségeinek egymás felé közelítését, a marginálián való egyensúlyozást. Vagyis tudtam rajta nevetni is - mondtam - míg a többi olvasmányon nem.

Eszmefuttatásom erős tiltakozást eredményezett, hiszen mitől lenne mulatságos az - kérdezte ő - hogy két ember félrelép a házasságában. Nem hordoz-e ez magában valamiféle méla tragikusságot és katasztrófapotenciált?! (Ti. a történet arról szól, hogy Doris és George - mindketten házasok - véletlenül találkoznak, egymásba szeretnek, a darab pedig az évről évre ugyanazon a napon ismétlődő találkáik történéseiből, eseményeiből, elbeszéléseiből tevődik össze.)
Aztán levágott valami heveny dumát arról, hogy hiszen már Arisztotelész is megmondta, hogy a tragédia a feljebbvaló műfaj, a dráma műnemén belül a császár, szóval ne jöjjek én itt holmi komikumokkal.
És ekkor én azt mondtam, tudom én, de honnan tudhatnánk, mit gondolt Arisztotelész a komédiáról, hiszen a Poétikának ez a fele elveszett. (Igen, akkoriban éppen Richard Hornbyt olvastam és alternatívaként performance-elméletet is hallgattam...)

Summa summárum, miután kiértékeltette velem a feleletemet (négyest szántam magamnak), kettest adott. Iszonyú dühösen távoztam. (A történethez hozzátartozik, hogy miután PhD-hallgató lettem és kollégák lettünk, már visszaköszönt a folyósón. Ahogy az is, hogy a doktori disszertációja, ahogy jelenlévőktől hallottam, épp hogy átcsusszant a védésen... mindegy, ott van, oktat, pozíciónál.)

Mindezt azért meséltem el, mert tegnap ismét rám köszönt a Nagy Amerikai Narratíva. Ugyanazok a közhelyek, ugyanazok a pszichék, ugyanaz a helyszín - az ötvenes évek Amerikája, érzelmileg-ambíciójában elnyomott feleség, törtető, félrelépő férj... Az anya- és a feleség-lét tragédiája, a nagy amerikai álom csődje. Egyszerű szimbólumok és a Revolutionary Road (a forradalom útja), ahol a házaspár a pénzes kertvárosban házat vesz - holott az asszony Európába, Párizsba vágyik, akárha a háromnővérek Csehovnál Moszkvába...
Van még krónikása ennek a jelenséghalmaznak, Sam Mendesnek hívják.
Csak az a baj, hogy az eszközök, a kifejezésmódok unalmas ismételgetése nem engedi meg, hogy más látószögből is szemügyre vegyük a történteket, az életeket. Ma már nincsenek nagy tragédiák, kérem. Aki erősen ilyet akar írni és létrehozni, az csak unalmat csikar. Halálos, dögunalmat és csettintésre érkező közeliket, képeket és motívumokat - mint amikor az aboruszban elvérző feleség alakjáról (aki az ablakon bámul kifelé) eltávolodik a kamera, és miután az kisétál a szobából, még nézhetjük a vérfoltot hosszú percekig. (Azt hittem, itt vége lesz, de nem, még hátravolt Leonardo di Caprio szenvedő és meggyötört férjtekintete.)
Pedig hát Mendes már egyszer megrendezte ugyanezt a történetet a megfelelő szatírával megfűszerezve, Amerikai szépség volt a címe. Zseniális film. Keserű és önkritikus.

Szóval a Nagy Amerikai Narratíva ismét bepróbálkozott nálam. És most sem lettünk barátok. És ahogy olvasok egy másik tanítványt a témában, azt hiszem, ma is kettesre vizsgáznék.