egorinya

Jelenleg a munkámban azt az egy dolgot szeretem, hogy rég nem olvasott szerzőkkel újra találkozhatok. Néha úgy érzem magam, mint gimnazista koromban, amikor ellenálhatatlan vágyat éreztem, hogy még a leglapszélebb lapszélre felírt harmadlagos ajánlott olvasmányt is magamévá tegyem.

De ennyi. Másrészt nagyon fáradt vagyok. Borzalmasan elfáradtam, nem is a napi robottól, hanem a kilátástalannak érzett helyzetektől és a felelősség súlyától. Türelmetlenül várom, hogy rövidtávú és gyors sikereim legyenek. Elepedek egy csillogó és érdeklődő tekintetért, egy értelemszikráért, azért az érzésért, hogy "na, ez megérte". És közben éppen emberfeletti erővel küzdök a nihil és a kiábrándultság ellen. Próbálom eltitkolni a csalódottságomat, az elégedetlenségemet és a szomorúságomat. Próbálok nem arra gondolni, hogy ettől a hónaptól már az étkezési utalványunk sincs, ami eddig minden hónap végén - valljuk be - mondjuk egy négytagú családot gyakorlatilag kihúzott a szarból. Órára bemenve igyekszem lehámlasztani az arcomról a keserűséget, amit az okoz, hogy egy percel azelőtt szembesültem a következő havi fizetési kimutatásommal.

Azt kell mondjam (pedig én tökös csaj vagyok, átéltem már egysmást), iszonyatosan nehéz. Úgy látszik, ez még várt rám, ez a létbizonytalanság-érzés, ami minden hónap elején elkap már. Aki tudja rólam, mennyire tervezős, racionális, előrelátó és jólszervezett vagyok, az megérti, hogy elfogadnom a bizonytalan helyzeteket borzasztó nehéz. Ilyenkor az iróniám is rendszerint cserbenhagy - bár ezt igyekszem titkolni. Nem azért van ez, mert tragikusnak élem meg a létem, egyszerűen ilyen vagyok. A vonathoz is mindig 20 perccel indulás előtt kimegyek. Biztos ami biztos. Tervezgetek, félreteszek, szervezek - és most nem megy. Majd belehalok, hogy ezt könnyedén vegyem és hogy alkalmazkodjak ehhez az érzéshez. De be kell látnom, hogy képtelenség. De hálisten, azért többnyire tudok úgy tenni, mintha mégis menne.

Az utóbbi hetekben azonban foszladozik az önfegyelem maszkja. A végzős diákjaim döbbenten figyelik, hogy már a házi feladat hiánya miatti megrovásokat sem írom be, csak megrándítom a vállam. Nem nekem kell a kidolgozott tétel, én már leérettségiztem - mondom. Félév közeledtével a bukásra állók is elbizonytalanodnak, mert a hatodik "életmentő" felelet alkalmával szerzett ismételt egyest megint csak nem írom be. Nem az én bizonyítványom, és nem az én anyámnak megy a levél egy távoli faluba, hogy meg fogok bukni négy tárgyból - miután kollégiumba költöztem. Aztán az egyik osztályban halkan megkérdezem, szerintük hogy vehetném rá őket, hogy a nyelvtanuláshoz oly elengedhetetlen idegen szavakat esetleg megtanulják. Azt felelik, ne is strapáljam magam, úgysem fogják. Rendben. Mondom halkan. A témazáró csak szavakból áll majd akkor. Hiszen az a legfontosabb, anélkül beszélni nehéz... Megkérdezik erre, most hadban állunk, mert nem tanulnak szavakat? Nem - mondom én, csak megpróbálok tudást csiholni bennük, ami elég nehéz, hiszen egyik oldalról a tudást, másik oldalról a tanulói létszám tartását követelik tőlem; hiszen ha a tanulói létszám csökken, állashelyeket veszít az iskola. Ergo - magyarázom - az Önök megbuktatásával, a főnökeim szerint közvetlenül felelős vagyok abban, ha az anyagi keretünk csökken, és hogy iskolában egyesek elveszítik a munkájukat. Plusz, mondom, rám rossz fényt vet, ha a csoportjaimban rosszak a tanulmányi átlagok. Bár én nem érzem így, ezt mondják. Ezt hívják demagógiának és felelősségtoszogatásnak - magyarázom e fontos fogalmakat a tizenéveseknek.
"Fejétől bűzlik a láb" - mondta Hofi és egy kolléga, akin ma épp számonkértek egy feladatot, amiért előzőleg nem is szóltak neki.

Aztán Thomas Mannt olvasunk. A Mario és a varázsló kapcsán próbálom elmagyarázni, érzékeltetni a dolgok, a tettek viszonylagosságát, a több szempontú megítélés szükségességét. Örülök, hogy most vesszük ezt a szöveget, mondom, hiszen az emberölés, mint tett megítélése sajnos nagyon aktuális a városunkban. Értelmes, érdeklődő osztály, 18 évesek - mégis sületlen és faragatlan, rosszindulatú megjegyzéseket kapok. Kedvelnek és tisztelnek pedig. Mit tehetnek azzal, akit se nem kedvelnek, se nem tisztelnek.
Hiába próbálok rávezetni és rávilágítani, valahogy sehogysem rajzolódik ki a zsarnokság, a megaláztatás, a kegyetlenség démona, csakis és kizárólag a pisztolydörrenés tényét sikerült ronggyá ragozni. Egy-két fiatalban mozdulnak aztán gondolatok, de nehezen, hisz a szöveget nem ismerik. Nem olvasták el ugyanis, hiába volt ez az egyetlen feladat.

Aztán a következő órán elszakad a cérna. Elveszítem minden politikai korrektségem. Emelt és határozott hangon, keserűen összevont szemöldökkel szólítok fel egy lányt arra, hogy vegye már vissza a hangnemet, és döbbenjen már rá, hogy milyen iszonyatos csőlátása van. Háttértörténet: egy osztálytárs, a pénzfelelős tavaly saját céljaira használta az osztálypénzt, majd kölcsönökből visszatette ugyan, de a dolog kibukott. A lány bepánikolt, mindenkinek össze-vissza hazudott, szemtől-szembe meghazdtolta a neki kölcsönadó osztálytársakat is. "Pechjére" - mondhatjuk - pont roma származású. Az ifjúság kegyetlenkedése nem kímélte, a helyzetre rosszul (elzárkózással, hallgatással és fölényességgel) reagált, és két nap leforgása alatt kiíratkozott az osztályból. A nagyhangú lány a barátnője volt, sokat adott neki kölcsön, hogy törlessze a hiányt.

Diplomáciai korrektségemet teljesen félredobva elmondom nekik, hogy ha én lennék az osztályfőnök, ez a lány még mindig idejárna, mert nem hagytam volna, hogy más iskolába menjen. Az osztály tiltakozik. A nagyhangú lány - aki csinos, gazdag és fehér - legfőképp. Szokásaimtól idegen módon az osztály előtt mondom a képébe, hogy túl agresszívan és túl támadóan kommunikál, és még akkor is veszekszik, amikor vitatkozni kellene. Hivatkozik az indulataira - hát pont erről van szó, nagyon nehéz Önnel beszélgetni, lám, még nekem sem sikerül, pedig nem is a félreértésünket és a barátságunkat akarjuk tisztázni, mondom én.
Elmondom, hogy ők még fiatalok, alig 15 évesek, higgyék hát el nekem, hogy a bűntudat nagyon sokféle alakot ölthet az ember viselkedésében. És hogy mindenki hibázik, nem is egyszer, de az, hogy ki mekkora baromságot csinál, semmilyen de semmilyen kapcsolatban nincs azzal, hogy az illető zsidó, cigány, zöldszemű vagy netán buzi. Így mondom, hogy buzi. Recsegnek a falak. Többen cinikusan röhögnek, én pedig érzem, hogy tovább foszlik rólam a diplomácia és emelkedik a hangom. Elmondom azt is, hogy én nagyon jól tudom, hogy ebben az osztályban nemcsak a "sikkasztó lány" simlis, hogy több mindenkinek vannak súlyos takargatnivalói. És hogy isten mentsen meg itt mindenkit attól, hogy a tettei egyszer a kinézete, a bőrszíne, a hajszíne vagy a vallása alapján kapjanak magyarázatot.
Nem mentegetek senkit, mondom, a hiba az hiba, és mindig vállalandó. Az iskolából való kiíratkozás pedig menekülés volt. El kell azt is magyaráznom, hogy a menekülés oka a bűntudat, ami, még egyszer hangsúlyozom, akkor is jelen lehet, ha nem látszik. Ugyanúgy, ahogy a bánat, az elesettség, a szükség vagy adott esetben a boldogság.

Végül azt mondom, egyet kérek tőlük (hiszen még olyan fiatalok), ne zárják el a gondolkodásukat, hiába is hallanak bármit a barátoktól, a családjuktól vagy abból a rohadék tévéből. Próbáljanak mindig több szemmel látni, több fejjel gondolkodni, több oldalról nézni. Senki sem makulátlan. Senki. A világ pedig amúgy is kíméletlen, a fiatalok pedig egymással méginkább azok; észre sem veszik, hogy milyen megalázó hangnemben és stílusban beszélnek egymással néha. Nem irigylem Önöket, mondom.

Ha nem lennék túl fáradt, úgy érezhetném, hogy tettem valamit egy lány becsületéért. Egy csinos, néha kedves, de legtöbbször pökhendi és butuska roma lányéért, aki többször átvert engem is, és akit tavaly megbuktattam irodalomból; és aki a ma történtekről sose fog tudomást szerezni. Meg azért, hogy néhány fiatal ember szeme rányíljon kicsit erre a tyúkszaros világra.

Rohadtul fáradt vagyok. És most éppen szomorú is. Legjobb lenne holnap bemenni és felmondani, mert ez lenne a helyes döntés.