Otthon

Nem nagyon tudom szavakba foglalni azt az érzést, amikor átérek a Dunán Bajánál azon a nagyon ronda hídon. Kisimul a táj, elnyúlik a horizont, mintha kisimulnának az ország ráncai. Egyenletesen oszlik szét a sötétség és a világosság. Valami csendféle, valami békeféle ez.

A kávézóban, ahol megálltam, beszédbe elegyedett velem a pincérlány, még mosolygott is - ilyet sem mostanában láttam errefelé. Jólesett túlmisztifikálni ezt a jelentéktelen epizódot is.

Hajlamosak azt gondolni rólam a külső szemlélők, hogy nincsenek barátaim. Vannak. Csak egy kicsit messze.


Amikor megérkezem, akármilyen sok idő telik is el a legutóbbi ottlétem óta, mindig azonnal felismerem a változásokat. Aki ismer, tudja, hogy ez nagy dolog, mert sosem figyelek a környezetem részleteire elég alaposan.

Szóval a barátok... amikor találkozunk, az első kérdés nem is az, hogy hogy sikerült a vizsga, hanem az örvendezés - mert valahogy mindenkinek annyira természetes, hogy levezetek 200 km-t egy egyestét együttlétért. Nekem is. Ki kell néha szabadulni.


A várost feldíszítették adventra. Áll a mindenki karácsonyfája is, és szinte minden köztéren kirakodóvásár, kézművesek, árusok, forraltbor, sült gesztenye, rozmaringos libacomb. Drága, persze, nem vitás. De nem ez a lényeg, úgysem veszünk semmit. A hangulat. A Dóm téren hatalmas adventi koszorú, betlehemes, nagy tűz, ami körül melegednek a hajléktalanok is. A dóm két tornya között kivilágított betlehemi csillag.



 Túlicitromozott forralt bort ittunk, és a téren dzsessz szólt. Bementünk a jurtasátorba, és ücsörögtünk kicsit a szalmabálákon. Maszkura és a tücsökraj. Atlétatrikós, felgyűrt szárú farmeros tangóharmonikás figura a kezében sörrel, aki arról énekel, hogy egy szál kolbásszal, egy szelet kenyérrel meg egy aranyos csajjal, mégha albiból albiba is vándorol az ember, egész jó itt Magyarországon. (Később, ahogy utánaolvasok

Maszkurának, megtudom, hogy nem áll távol tőle a jobbkarlengetés, hát jó, ideológiai dalait - régebbi hip-hop számok - nem hallgatom, csak azokat, amik a kis magyar halmazállapotról szólnak.) Sorsunkban közös nevezőre ismerve átélek egy kisebb katarzist is, ami az utóbbi időszakot figyelembe véve nagyon is jelentős és említésre méltó élmény. Itt, 2009. december 4-én este 8 óra tájban egy jurtasátorban ülök a szalmán, az emberek melegre lehelték a teret, Maszkura baszkurál minket a tangóharmonikájával, a sorokban ülök között régi ismerős arcokra bukkanok, és arra gondolok, minden rendben. Jó itt Magyarországon. Ezen kicsit meg is hatódom. Magamon. Magunkon. Hogy a reménytelenség közepette is keressük és megtaláljuk az örömet.

Később egy lakásban pszeudo-intellektuális vitába bonyolódunk a felsőoktatás helyzetéről, és a feszültséget egyetemi pletykák felelevenítésével oldjuk. Megbeszéljük egymás tudományos és kevésbé tudományos dilemmáit. Végre nem kell annyit magyarázkodnom. Sokat beszélek, sokat nevetek. Kapok egy olyan ajándékot, amit csakis a régi barátaim képesek kitalálni nekem.


Abban a pillanatban minden tökéletes, csak egyvalami hiányzik - és ezt most nem is a nagy entellektüell elégedetlenség mondatja velem.