A tudásnak oltárán

Általános iskola második osztályban a Fülöp - Szilágyiné-féle Nyelvtan és helyesírás munkáltató tankönyvből (Apáczai Kiadó, áldott legyen a te neved...) a következő szabálypárt kell megtanulnia a nebulónak.

1) Az egyjegyű mássalhangzók hosszúságát a betű kettőzésével jelöljük, vagyis ugyanazt a betűt kétszer írjuk le.
2) A hosszú kétjegyű mássalhangzót írásban úgy jelöljük, hogy az első betűjét megkettőzzük, vagyis kétszer írjuk le (pl. gy - ggy)

Ezt a szabályt ugyebár gyakorlatban alkalmazni tudni kell előbb-utóbb, hiszen a helyesírás elsajátítása töbek között nemzeti kötelesség - minden valamirevaló iskolai magyart tanító néni zászlajára tűzte ezt. Na de a szabályt elméletben is el kell sajátítani, és ennek oka nem egészen világos számomra - magyartanárként, de az ekorú nebulókkal kapcsolatos egyéb funkciómban sem.
        Hiszen az hagyján, hogy mondjuk a felsős megtanulni kényszerül a földrajzi nevek (amúgy szerteágazó) helyesírására vonatkozó végtelen szabályokat, amiket aztán alkalmazni persze nem tud. De egy gyakorlatias elméjű kisdiák, aki a megtanultak hasznát még különösképpen a megoldhatóságban látja, nem tudja az ilyesfajta paradigmákat mire vélni.
        Mert lássuk csak. A szabály az szabály, azaz szó szerint kell tudni. A gyakorlat meg gyakorlat, ami nyelvtan esetében természetesen televan hibákkal a feladatgyűjteményben; nem csoda, hiszen a szabály és az alkalmazhatóság nem kapcsolódik össze a fiatal elmében. A gyakorlat tehát stagnál, az elmélet pedig frusztrációt okoz - hiszen hiába is próbálnánk alkalmazhatóbbá és hétköznapi nyelvűvé alakítani a számunkra is megjegyezhetetlen szóhalmazt, a tanítónéni szava ugyebár szent. Szabályt csakis szó szerint.
        Beindul tehát a magolási mechanizmus, ami úgy működik, hogy a bemagolt anyagot csak akkor tudjuk visszaböfögni, ha megkapjuk a kezdő szót. Igen ám, de a számokérés (második osztály, ált. isk., nem győzöm hangsúlyozni!) írásban történik, ráadásul nem értelmes kérdésfeltevéssel, hanem az "Írjátok le a két szabályt!" instrukcióval. Nincs tehát kezdő szó, nincs lökés, marad a frusztráció. A papírra az kerül girbegurba betűkkel: 1) Nem tanultam meg. 2) Nem tanultam meg.   
Feketepont. Kettő darab.
Plusz, lazán fölényes alázásképpen, a megejtően őszinte és kétségbeesett "nem tanultameg" helyesírási korrekciója "Nem tanultam meg."-re.
        Az igazság persze nem itt van, hiszen a "nem tanultam meg" egy HAMIS állítás. Ha tetszik, hazugság. A szabály úgy-ahogy, a fejbe van gyömködve, azaz a lehetőségekhez képest meg vagyon tanulva. Az igaz állítás legalábbis az lenne, "a szabályt elfelejtettem". De, mint megtudom, az elfelejtés ténye, bár igaz, ha deklarált, akkor a tanítónéninél rendszerint kiveri a biztosítékot. "Hogy lehet ezt elfelejteni?!". Hát így, keziccsókolom. Ezért inkább marad a nyilvánvaló hazugság kényszere: "nem tanultam meg". A tanítónéni pedig nyilvánvalóan elhiszi, mert miért is firtatná, hogy az ismeretek hiánya mögött milyen apró, ámde egyszerű okok húzódhatnak.
Hát ez az. Feketepont. Kettő darab. Mellékelendő:
A gyerek a szabályt megtanulta, de jól érzékelvén annak hasznavehetetlenségét, másnapra elfelejtette. Ahogy én is. Kérem a feketepontomat, mind a kettőt.