Olvasok

Valahányszor hosszabb időt tölthetek itthon, napról napra és egyre jólesőbben érzem, hogy visszatalálok önmagamhoz. Szöszmötölök. Teszek-veszek. Olvasok. Újraolvasok. Utánaolvasok. Gondolkodom a szöszmötölésen, a tevés-vevésen, az olvasáson, az újraolvasáson és az utánaolvasáson... És most persze, nekem eshetnek az individualisták azzal, hogy az embert minden nap önmaga megtalálásának, megtaláltságának állapotában kellene hogy létezzen -- nem erről beszélek, és az egy hosszabb történet lenne. Részemről tudomásul vettem, hogy az élet jelen szakaszában átmenetileg háttérbe szorulnak bizonyos dolgok, amik korábban előtérben voltak.

Valahányszor költöztem (éveim számához képest elég sokszor), a könyvek átmentésének mindig nagyon nagy figyelmet szenteltem. Mégis rengeteg de rengeteg számomra fontos, "előző életemet" jelképező könyvet hagytam hátra. Talán még visszaszerezhetők, talán már nem. Talán előről kell kezdeni a gyűjtést. Ami kapásból eszembejutva nagyon hiányzik, az Thackeray-től a Sznobok könyve és Beckett Molloy-ja.  Az elsőt azt hiszem, az öcsém sikkasztotta el; egy időben a nyomomban járt és elhordta a könyveimet, amik aztán a kollégium padlásán vagy ki tudja hol végezték. A másikat egy barátnőmnek adtam kölcsön, aki nem arról volt híres, hogy bármit is visszaszolgáltatott volna.

Mindig mesélem (és sosem hiszi el senki), hogy mostanság egyáltalán nem szoktam olvasni. A legtöbbet középiskolás, aztán egyetemista koromban olvastam. Manapság a legtöbb időmet a középiskolai kötelező olvasmányok újraolvasása tölti ki - ezek, zömében, valljuk be, elég unalmasak már. Tehetném persze, hogy, akárcsak a bölcsészek és magyartanárok többsége teszi, emlékezetből vagy a szöveg újraolvasása nélkül, évtizedekre visszafelé tapogatózva beszélek valamiről - de ilyenkor mindig azt érzem, hogy unalmas vagyok. Hogy a megközelítés az, ami tizenöt évvel ezelőtt volt. És hogy ha nem olvastam volna újra most Kafkát, akkor sosem jut eszembe a Gogol-intertext vagy Alfred Jarry; hiszen annak idején erre senki nem hívta fel a figyelmemet.
        Az általános szürke unalom mellett tehát néha-néha persze felfedezek egy-két gyöngyszemet - hiszen öregszem, változom, változik velem az olvasásom is. A mikszáthi irónia zsenialitását például nemrég fedeztem csak fel. Azt, hogy sikerült-e átadni, nem pontosan tudom.

Most úgy vagyok, hogy legszívesebben legalább tizenöt könyvet olvasnék egyszerre. Legszívesebben egész nap ezt csinálnám és semmi mást - gyerekkoromban sokszor elképzeltem, hogy az ágy, amin ülök egyszer csak tutajjá változik, és én, rajta egy takaróval, párnával, a könyvekkel kihajózom vele a nagy vízre és ott élek tovább... a különbség csak az, hogy most franciaággyal hajóznék, és egy-két dologgal több mindent vinnék magammal.

Kertészt olvasok éppen. Nagy a gondom Kertésszel, legalább akkora, mint amekkora neki a világgal. Többé-kevésbé a világgal való gondjaink is hasonlóak egyébként.
        Kertész nem mellesleg 2002 után tananyag lett. 2002 után lett tananyag. Ez nem mintha baj lenne, én is akkor szereztem róla tudomást, nem korábban - mint ahogy a magyar irodalomnak nyilván csak egy kis szeletét birtokolom eleddig.
        Sokat gondolkodom ezen a Kertészen mostanában. Annyit már elintéztem, hogy (egyébként  nem kis felháborodásra) kiszedtem az érettségi tételeim közül. Sőt, a Sorstalanságot is leszedtem a kötelező olvasmányaim listájáról. Miért is; azért, mert nem tartom megértésre alkalmasnak abban a korosztályban, ahol okítok; ilyen körülmények között csak arra jó, hogy egy tizenévessel egy életre megutáltassa az olvasás bármilyen formáját.
        Emlékszem, én egyetemista koromban olvastam, és bár jóval több tudásháttérrel és tapasztalattal rendelkeztem, mint középiskolás koromban, mégsem tudtam a regényt mire vélni. Mit kezdenének vele hát az én (csak részben) önhibájukból olvasatlan, tudatlan, gondolattalan, nem ritkán szélsőséges és demagóg eszmékkel megbolondított, iskola és otthon által intoleranciára nevelt diákjaim.
        Ezért úgy döntöttem, mindenképpen beszélek majd Kertészről, a Sorstalanságról, a holokausztról is a maga helyén - ami, hiába is voltunk Auschwitzban az ősszel, továbbra is egy távoli homályos folt maradt. Beszélek majd a saját megközelítésemről, a kétségeimről, az értetlenségemről és a vitákról, amik körülveszik ezt az embert jelenleg, az embert, aki nem a miénk, hanem a világé - és/mert nem is akar a miénk lenni.

A Valaki mást olvasom és őszintén szólva zavarba ejtenek a sorok. Nem azért, mert illetlennek és nem valónak tartom őket, hanem éppen ellenkezőleg. Saját magam számára zavarbaejtően egyetértek.

Ahogy nézem, ahogy megélem ennek az országnak az ijesztő leépülését, öngyilkos paranoiába fordulását. Ahogy naponta elidegenítenek tőle a gyűlölködés országos bajnokai s a saját emlékeim. Ahogy növekszik az iránta táplált közönyöm. Ahogy megpróbálok elszakadni tőle. A nyelv - igen, az egyetlen, ami köt. Milyen különös. Ez az idegen nyelv, ez az anyanyelvem. Anyanyelvem, amelyen megértem gyilkosaimat (p. 37).

Nem tudom még, hogyan fogom a sok tömegbesimuló átlagfiatalnak elmagyarázni, hogy ezek a mondatok nem hazaellenesek, hanem a világgal való elégedetlenséget fejezik ki egy náluk sokkal többet látott és megélt ember tollából. Egy több szempontból való látásmódot. És hogy a világban egyáltalán nincs rendben minden, és még csak nem is az a legnagyobb probléma, hogy mondjuk egyesek sokkal többet keresnek másoknál. Mindennek a kimondása pedig szükségszerű, mégha ebben a megdöbbentően személyes és nyers formában is történik.

Ha az elrontott személyes életeket és az elhibázott történelmet nem a saját maguk által elrontott életnek és a saját hibáikból elpuskázott történelemnek akarják látni, hanem rosszindulatú, idegen erők okozta szerencsétlenségnek, netalán nemzeti átoknak, sorsnak, sőt végzetnek: nos akkor elmondható, hogy szükségük van az antiszemitizmusra.
        Az apakomplexusban szenvedő, szadomazochisztikus perverzióba süppedt kelet-európai kisnemzeti lélek, úgy tűnik, nem tud meglenni a nagy elnyomó nélkül, akire történelmi balszerencséjét háríthatja, és a kisebbségi bűnbak nélkül, akin a mindennapi kudarc során felhalmozódott gyűlölet- és ressentiment-fölöslegét kiélheti. Antiszemitizmus nélkül miféle identitása is lenne annak, aki szakadatlanul a maga specifikusan magyar identitásával van elfoglalva? Ugyan, mi a magyar specifikum? Így, kiélezve, többnyire csak negatív állításokban verifikálódik, melyek közt a legegyszerűbb - ha nem köntörfalaznak - így hangzik: magyar az, ami nem zsidó. Igen ám, de mi a zsidó? Nos, ez csak világos: ami nem magyar (p. 86).

Egyelőre fogalmam sincs, hogy fogom érzékeltetni, hogy a haza szeretete nem egyenlő a haza agyatlan felmagasztalásával és háromszínű lobogós pólók agyonmosásával. Fogalmam sincs, hogy fogok megértetni egy szöveget, egy írót, vagy hogy egyáltalán, hogy fogom tudni az írást, a nyelvet leválasztani a szerző személye körüli csetepatékról. Egy embertől, akiről hallottak ezt-azt, és a vélemények többsége értetlen, rosszalló vagy elítélő.
        A legtöbb, amit tenni tudok, valószínűleg az, hogy elmondom, én mit gondolok. Hazáról, előítéletről, irodalomról, Kertészről meg egyáltalán, az életünkről. Nehéz lesz, mert sok minden ellenem dolgozik, kezdve az irodalom, az olvasás és Kertész "kötelezőségétől" a konformista világképen át a patetikus Koltai-filmig, a szégyellt vagy büszkén vállalt történelmünkig és a nemrég olvasott (általam egyébként sokra tartott) Radnóti Sándor-írásig minden. Egy biztos, Kertész, a múlt és a Sorstalanság helyett magunkról és a jelenünkről kell majd beszélgetnünk.

Sultanustól olvastam egyszer egy hasonló gondolatmenetet Radnóti kapcsán, nagyon tanulságos volt. Úgyhogy aki most azt hinné, ez a poszt Kertészről szól, az nagyon téved. Arról szól, hogy mi a fenét mondhatunk, miről beszélgessünk egy írás kapcsán vagy anélkül, egyáltalán, magunkról, bármiről úgy, hogy az számítson, és ne csak önmagunk körüli pörgés, üres frázisok puffogtatása és egymás joviális lelki hátbaveregetése legyen. Mert ezekkel aztán nem megyünk semmire.